Azért néha lehet hátra is, gondolom én. Mint amikor könyvet olvasok: sosem tudom azt, hogy előre, avagy hátra visz majd...
Mármint a történet.
Ami akár olyasmi is lehet, mint mondjuk a nyomok a homokon: visznek valahova, de ha nem vigyázunk és jön egy kis szél, akkor eltűnnek úgy, mintha soha nem is léteztek volna...
Induljunk hát, lássuk, mi történt pár éve hasonló időszakban, mert ugyanaz a nap eléggé ritka. 2009 elé nem megyünk, mert az ööö... hogy is mondjam... olyan, amilyen.
Nekilódultunk, déli irányba. Két kocsit pakoltunk meg minden jóval, mivel ahogy hallottam Paultól - ő az, akit váltok, illetve ő vált majd engem, aztán megint én őt, majd újra ő engem, aztán én őt, mint valami régi Cseh Tomi írta dalban a bogarat Antoine és Désiré -, eléggé puritán a környéken beszerezhető ezmegaz.
Az út eseménytelenül szaladt hátrafelé a kerekeink alatt, bár több mint nyolc órán át tartott amíg műúton száguldottunk és földutakon (többnyire azon) zötyögtünk. Szavannákon, dzsungeleken, falvakon, és falunak nem nevezhető kis, pár házból álló településeken vágtunk át, no és egy városon (Kintampo) is. Utóbb derült ki, hogy épp a híres-neves kintampoi vízesés fölött álltunk meg egy rövid ebédre, csak épp akkor még nem tudtam róla.
Aztán már itt ért a hajnal, Atebubu legszélén, a poros út mellett, a nyúllal szemben, a kis motelban, amit szőröstül-bőröstűl (karbantartók és takarítók értendők ez alatt) lefoglalt a cég:
A napok itt egyhangúan telnek, a fiúk felkelnek, imádkoznak, esznek, a nap is felkel, de ő nem imádkozik. Szerintem baromira ateista. Persze bőszen gyártja a héliumot, abba nem hagyná egy pillanatra sem, de minden másra magasról tesz. A srácok kigurulnak a terepre, teszik a dolgukat, bejönnek, imádkoznak, lemegy a nap (még mindig ateista módon, de azért -bár lehet hgy tudtán kívül- szépségesre festi előtte a horizontot), esznek. A ramadan felénél járunk, két hét telt el így.
Számomra minden nap talányos, no nem a munka miatt, hanem mivel ez csak amolyan előretolt helyőrség, nem hoztunk szakácsot. A kb. 35 srácra helyi séf preparál minden nap ehető dolgokat, de nekünk expatoknak meg kell oldani valahogy, a legegyszerűbb lenne egy étterem, de az nincs. Ezért kínait eszünk. A négy kínai srác főz, mint mondták ezt megszokták, mert amikor otthon vannak, akkor is ők állnak a konyhapult mellé. A kérdésre, miszerint hogyan döntik el azt, hogy ma épp ki a soro... oppárdon: következő, nemes egyszerűséggel rávágták: kő-papír-olló.
Sajnos a választék tényleg nem olyan nagy alapanyagokból (napok óta rimánkodom valamiféle sajtért, mindegy milyen, csak sajt legyen, vagy legalább sajt szagú), de amit lehet kihoznak belőle. Én a leves-szerűségeket és a tésztákat passzolom,a többi jöhet. Úgy nagyjából...
Lássuk hát a menüket, csak úgy random.
Az első a campboss kreálmánya, ő viszonylag egyszerű dolgokat pakol a rizs mellé (én pedig rá), sült paprika és hagyma tofuval, valami csírával összerittyentett marhahusi és tésztaleves. Utóbbi kivételével (azt amúgy sem komálom, mint tudjuk) elfér minden egy tányéron, tehát egytál étel:
A következő a vezető geodéta által elkövetett fenségesen gazdag menü - legalábbis látszatra. A leves-szerű perkelt, vagy perkelt-szerű levesben a krumpli pl. nagyszerű (nagy-szerű), a fekete júdásfüle (vagy ördög tudja milyen nevű) gombát nem komálom, a sült földimogyoró másoknál is föl-föltűnik. A jobb szélen látható levesre hajazó valami számomra szintén nagyon no-no. Egyszóval maradt a krumpli és a mogyoró, bár egy szárnyszerűséget is megkockáztattam, no és a rizs (hohó, majonézes torma otthonról!):
Közbeszúrtam egy kenyérforma valamit, erről nem tudtam eldönteni azt, hogy ez kínai, vagy helyi nevezetesség. Eltekintve a kinézetétől meglepően kenyér ízű, ment a marhasült mellé (ez reggeli cucc, szóval nagy valószínűséggel a helyi szakács készítette):
Ez az én titkos menüm, vészhelyzet esetére, ami azért előfordul. Többnyire a dinnye -itt most van szezonja- kihúz a pácból, de néha be kell vetni a nehézlovasságot. Haragos Pistával megküldve gilisztaölő hatása is kiváló:
Az egyik kedvencem a villanyszerelőnk organizálta cucc. Ő egy halk szavú, mosolygós, szemüveges srác (mindig dupla adag rizst ad nekem, én pedig mindig mutatom, hogy a felét vissza - angolul nem beszél), nagyon ízletesen fűszerez és látszik, hogy nem csak összecsapja a dolgokat. Emellett ha a menüben szerepel hal, akkor rossz az már nem lehet.
A végére hagytam a főnök menüjét, ő igazi mestere a dolgoknak, egy gourmet, viszont csak ritkán indul be. Halat a campboss is készít, de ő mindig hagymás lében párolja, amitől olyan ázott vízihulla színe lesz, bár ízre nem rossz.
Itt viszont isteni sült/pácolt makréla (ritkán, de ki lehet fogni a piacon) készült, valamint direkt miattam a híres kénköves istennyilába forgatott tojás. Mindent megtettem azért, hogy megmaradjon bennem, ha már a kedvemért felbontottak egy dobozt (Kínából érkezett).
Ittam a sört előtte, utána, alatta (és tuti felette is, ha az sikerülhetett volna valahogy) és bár az íze nem volt borzalmas, sőt, egyfajta selymesen kellemes érzetet is kiváltott a nyelvemen, nem sok tartotta vissza attól, hogy újra megnézze a lámpafényt.
Hiába na... az előítéletek vagy mia csudák egy idő után mindenképp interferálnak.
És akkor a fotó, Mr. Liu alkot:
Az eredmény, sajnos már csak a halacska után jutott eszembe az, hogy fotózni kék. Jobb szélen a hírös tojások:
No és a végén a kardinális kérdés: dinnyére sört?!
Aztán tele pocival a holdfény alatt, esőre várva, egy csillagot figyelve, távolba gondolva...
Zene. (Bár a szobáról, a 25-ösről, amely számomra egyben iroda is most, nem írtam. De ugye tudjuk: ami késik, az a MÁV. )
Ellenben most jött a hír, hogy tegnap két helyen is rablók állítottak meg kocsikat és vettek el értékeket, a várostól nem messze.
Így megy ez - mondaná Vonnegut.
5:15, She sells sanctuary ébreszt, hát ha úgy van, keljünk. Kibogozom magam a moszkitóhálóból és a derekam köré tekert türcsivel irány a vizesblokk. Egyik éjjel a csuda tudja mi történt, de arra riadtam, hogy a görcs rögtön elkapja a lábam, így hát mit volt mit tenni, fénysebességgel leléptem az ágyról és ránehezedtem. Persze a moszkitóháló jött velem mindenestől, nem volt idő cipzárazgatni, pattogtak a merevítő pálcák, rámfeszült az egész istenverése, felegyenesedni sem tudtam rendesen. Ha akkor valaki benéz az ablakon, egy rohadt nagy tüllbe kötözött sonkát, vagy begubózott selyemhernyót lát, amelyből rögtön pillangó lesz. Vagy valami olyasmi.
Gyors tusolás, aztán irány a western konyha, a szokásos kávé, tejszínnel történő kikeverése végett. Amíg brit tudósok nem jutnak dűlőre azügyben, hogy a kávé mosott, avagy nem mosott foggal élvezetesebb, maradok a saját verziónál: nem iszom mentholos kávét.
A konyhák körül (balra a westend, jobbra a kínai) már lézengenek páran, főleg a személyzet:
Még nem kel a nap, lassan sétálok, figyelek minden lépésnél arra, hogy ki ne loccsanjon a kávé a csészémből. Jobbra a sátrak sejtelmes fényt árasztanak... hat személyes selyemhernyó gubók? Akár...
Lassan világosodik, ráértem volna még maradni, de a reggeli is beleszámítódott az ébresztésbe, amit ma kihagytam, illetve a meeting után szoktam újabban a kínaiba kocogni kis lángosért (hey, ha tejföl is lenne... kis sok reszelt sajttal... álmodozom). Föltűnnek az első vízhordók, fejükön a zacskós vizes kötegekkel: fél literes nylon zacskókban víz, 10 liter zsugorfóliázva, lehűtve. Csak feltépi az ember és már öntheti is az arcába, ügyes. Lassan eltűnnek a baobab fa irányába, ott parkolnak a kocsik, gondolom én.
Aztán gyűlik a nép, a részlegek fölállnak a számukra kijelölt helyekre. A geodézia most távol, több mint 100km-re dolgoznak, ami mint tudjuk semmit nem jelent itt, egyszerűbb ha azt mondom, több mint 4 óra az út csak oda, sötétben persze nem vezethetnek, company policy. Így aztán csak pár srác ácsorog a permit team mellett, ők azok, akik a táborban dolgoznak: a jelzőzászlókat készítik, piros a vibró/robbantó pontok (délen az esőerdőkben valószínüleg csak kézi fúróberendezésekkel és dinamittal boldogulunk majd), a sárga a geofon pontok jelöléére szolgál (Tamale környékén a kiskölkök előszeretettel helyezgetik át a kitűzött pontjainkat, csupa játék az élet). Valaki kilép a csapatból, önként, vagy önkéntesnek kiválasztva és valami aktuális témáról beszél, ma a kígyókról és a velük történő találkozás esetén alkalmazandó teendőkről van nagyba' szó. A lényeg, futni nem érdemes, mert úgyis utolér ha akar, csak annyit érünk el azzal ha rohanunk, hogy fáradtan és lihegve halunk meg. Az meg kinek hiányzik?
Persze nem ilyen vészes a helyzet, az ember túl nagy, nem igazán célszemély egy kígyónak, már ha az evés a szempont. Azért jobb a békesség, elvégre az ember is képes ölni, akár jóllakottan is, mint tudjuk.
A legfontosabb az, hogy ha a kígyóállat mégis odacsapna, akkor eszünkbe ne jusson woodoo doktorhoz szaladni!
Aztán mindenki elvonul, indul az élet és ekkor, végre kibukkan a napocska :)
Elindulok a baobab, vagy majomkenyérfa felé. A terület egyengetésekor föl sem merült az, hogy elpusztítsák, így hát körülkerítve maradt a helyén, innen néz minket, vagy helyesebb talán azt mondani, hogy érez bennünket, hiszen nincs szeme. Ezért aztán mindent lát...
Mindig ámulattal tölt el, egyesek szerint Isten fejjel lombkoronával lefelé ültette el. Meglehet, senki nem tudhatja, milyen utakon járt néha az Úr - áldassék a neve. Vagy csak szórakozott, mert aznap épp olyan kedve volt és épp akkor került sorra ez a fa. Mindenesetre a termését a majmok szeretik, mint megtudtam, az Úr (áldassék a neve) így kompenzált..
Van valami magával ragadó a hatalmas törzsben, vagy a furcsa, nem evilági ágakban. Nekem tetszik. Olyan... kisherceges.
Innen csak egy ugrás a műhelyek sora, ahol a kocsik, traktorok és egyéb felszerelések karbantartása folyik, van itt autószerelő műhely, kábel és geofon javító, gumis részleg, tudnak hegeszteni, fúrni, faragni, bukfencezni.
Visszafelé a kerítésen kívül megcsodálom a szartárolót - hogy nevén nevezzük a dolgot -, ide gyűlik 240 ember kipufogójából minden. Pöpecül megcsinálták, elmenne fedett úszómedencének is... ööö... brrr... na annak azért mégsem.
De lássuk be, bármennyire is háttérbe szorul, ugyanúgy megvan a funkciója, mint pl. a ... hááát... a.... ööö... bárminek!
Jobbra fordulva belefutok az imahelybe, mert ugye annélkül egy tapodtat nem megy a dolgozó! Legyen hát, mondták. És lett. Vagy lőn, hogy autentikus legyek. Ez az északi rész inkább muszlim lakta vidék, ennek ellenére sosem okoz gondot a hétvégi bbq-hoz malacot beszerezni.
Nem messze tőle a mosoda látható, mert ugye nem csak a lelket kell tisztán tartani, a ruhákra is ráfér néha ez meg az. Főleg ilyen lédús és forró közegben.
Reggel leadom a cuccot, este ott áll az ajtóm előtt, szép kerek műanyag kosárban. Fizetni nem kell, ellenben a kutya tudja csak megmondani azt, hogy mennyire figyelik a címkéken található feliratot. Gyanítom, hogy leginkább sehogy. De legalább a színek megmaradnak, nem úgy mint Tunéziában, amikor a takarítónénink segíteni próbálván (magunk mostunk) egyszer úgy döntött, hogy kézbe veszi a dolgokat. (Nem elvonatkoztatni! :))
Sajnos mindent egybemosott, pechemre valakinek engedett a piros színű akármije, így aztán rózsaszín lett néhány, eredetileg fehér alsóm.
Mint tudjuk: jószándékkal van kikövezve a pokolba vezető út.
Gym. Eredetileg a sofőrök várakoztak itt az árnyékban, de összeolvadt a testépítő közösséggel a hely. Valahol le kell vezetni a tesztoszteront, elvégre ahogy említettem, perpill 240 férfiállat lakja a helyet, kocsma pedig nincs, az úri közönség teázik.
Aztán jönnek a feredő helyek, a vízellátás kiépítése nem volt egyszerű feladat, tartálykocsik folyamatos sora biztosítja az ellátást. Logisztika, ez az istene a helynek, meg a sípcukor.
Újabb fontos fesziliti, itt ürít a nép, aztán kezet mos. Gondolom az arab világban jártas szem azonnal kiszúrta a kis kannákat a földön. Nem, azok nem teáskannák, hanem papír helyett ugye... Így aztán - arab világban jártas - azt is tudja, hogy bal kézből nem fogadunk el semmit.
Tovább haladva a falu áramellátását biztosító helyhez érünk.
Legyen fény, mondta a generátor, és a nép látá, hogy ez jó. Ez történt az első ötödik napon, a helyi teremtés kronológiájában. A két jámbor és munkás szerzet fölváltva teszi a dolgát, általában este kapcsolják át őket, egyik leteszi a lantot a másik fölveszi. Nem több ez, mint pár másodperc, nem töltenek több időt holmi föladatok megbeszélésével, hiszen mindkettő pontosan tudja a dolgát. Mégis, az internetezők ilyenkor felszisszennek, mert az összes router dob egy hátast. Az, hogy közben a fény is elmegy, az senkit nem zavar, pedig...
Nagyon fontos létesítmények jönnek, itt tárolódik a sok husi, zöldség és nem utolsó sorban némi serital, melyet a vasárnapi bbq alkalmával szoktak elővezetni.
Nemhiába, csak a fő séf jelenlétében tárulhatnak ki kapui, egyfajta menyország gyanánt, hogy aztán a konyhák sötét bugyrai - ez amolyan költői kép lenne, ha tudnám mi az - elnyeljék az innen származó sok jóságot. Emellett az egyikben történik a napi vízadagok hűtése is, reggel innen viszik a srácok a fóliázott kötegeket a kocsikhoz.
Az úri negyed. A többség ugye sátrazik, de akad itt azért szép számmal panellakó is. A járdák nem csak a fényűzést szolgálják, hamarosan nyakunkon az esős évszak, sár és sár, valamint mégtöbb sár lesz mindenütt.
Azt még nem tudom elképzelni, hogy miután befejeződik a mérés itt északon és elindulunk a déli terület felé, ezzel együtt visszaadjuk a területet a tulajdonosának, az mit fog kezdeni a járdahálózattal, terekkel és egyéb lebetonozott létesítménnyel. Talán valami holiday inn szerűséget tudnék elképzelni. Vagy buszpályaudvart. Esetleg űrkikötőt. Úszómedencével ... brrr.
Srévizavé visszapillantva még látszik a junior rész ebédlője, emellett ugye még kettő létezik, az első fotón láttuk is: jobbra a kínai, balra a "western", avagy helyi.
Persze van rengeteg iroda, üzemanyag töltő állomás, őrség, parkoló, sőt még egy jól berendezett klínika is, de utóbbi már a "Kórház a város szélén" sorozat része. Azért elgondolkodtató, hogy a doki jelentése szerint két hete még csak 1 maláriásunk volt, a vasárnapi statisztika már 4-et mutatott. Eddig egyetlen szúnyogot láttam, az is jobbnak látta eltűnni, azóta egy hete semmi. Majd az esős évszakban, mondogatják a helyiek. Ha valaki tudja, akkor ők tuti, én mindenesetre magamra cipzárazom az ágyon a moszkitó hálót éjszakánként, ha már a gyóccert nem szedem. Merugye az ördög nem alszik. Én igen.
Reggelizni a kínaiba rontottam be, lángosszerű lángost (hajj, ha ismernék itt a tejfölt...) és marhasültet választottam ma is, főtt tojással és ecetes hagyma/fokhagyma/uborka salival:
Aztán elkezdődött a nap, jelentés mellékletként shape file megújítás, levelek megválaszolása, adatok ellenőrzése és egyéb haszontalan elfoglaltság délig. (Most csend van és nyugalom, a permites csapat még távol... )
Délben esmét a kínait rohantam le amúgy garfieldosan, menekült mindenki amikor meghallották azt, hogy BANZÁÁÁÁJ! NEM EJTEK FOGLYOKAT! Valami koktélrákos finomság, némi hal (amennyi belém fért, és még kétszer) voltak az áldozat:
Aztán a kötelező szieszta, tökölés a napi geodéziai adatokkal, majd esti meeting, a napi történések megbeszélése.
Vihar támadt, hirtelen, keletről jött, holott délről szokott:
Aztán nagy, súlyos cseppek koppantak a fém tetőn, doboltak lassan, tétován, néha elhalkult, néha felerősödött, mintha nem tudná azt, hogy mibe fogjon bele a nagy égi dobos.
Persze ekkor már több ezer kilóméterrel távolabb, messze, fönt, északkeleten jártam.
Öösszekötött minket a fénysebességnél is gyorsabb, mindent behálózó, átszövő, megszépítő, de kimondhatatlan...
