Reggel csodás álomból ébredtem.
Teremtés, Évával, de Ádám nem, csak...
Aztán délelőtt a védelmi minisztériumban tettünk hivatalos látogatást, ahol még a seregben felvett szokás szerint - talán az egyenruhák tették, ki tudja - a bal fülem mögé nyomtam a rágóm, mielőtt nekiláttam a prezentációnak.
Tök jó, hogy a laptop távirányítója kezeli a powerpoint cuccokat, a több mint 20 colos képernyő pedig impresszív.
Na jó, cipelni ne kellene, de hát valamit valamiért, no és az a beépített 5.1-es Altec Lansing is csodásan dorombol, ha kell.
Persze nem tudtunk meg semmit, merugye titkos a bázisok helye. Arra a kérdésre, hogy akkor meddig is mehetünk, háááát a kerítésig, volt a határozott válasz.
Na most ha elérjük a kerítést, aztán elindulunk jobbra, vagy balra, akkor az 50m-es GPS mátrix meglehetős pontossággal kirajzolja a bázis helyét, vagy nem, tovaris?
Megértették, mosolyogtak, mosolyogtunk, de hát ők ebben csak eddig a szintig kompetensek, lesz még tárgyalás, magasabb szinten.
Ebéd után aztán rájöttem arra, hogy most már nem olyan rövid a hajam, mint anno a seregben volt és ez némi.. ööö... némileg megnehezítené a rágó további használatát, elhajítottam hát.
Na és még mi is... ja, igen, valamirõl írni akartam itten, de hm... ahogy látom, elfelejtődött.
Vagy...
Na az a hajnali teremtés...
Zenéljünk inkább...
Persze úgyis elfújja mind.
2010. március 25., csütörtök
Este
4 óra, megérkezik a menetrendszerű északi szél és fütyül, visít, kasztanyettázik, ehhez most az északra néző ablakom keretének alsó részét használja, de néha úgy felerősödik, hogy csak üvölteni is képes.
Mindehhez vakító kék ég és ragyogó napsütés asszisztálnak.
Aztán ha kimegyek a folyosóra, akkor látom a leszálló gépeket a nemzetközi reptéren.
Újabban egyre többször megyek ki...
Vacsora a szokásos három centi vastag fűszeresen sütött csontos karaj, ma sült krumplival, uborkával, sajttal, sonkával, ananászlével.
Kutyulok egy light green teát a szamovárnál és feljövök ide, hallgatni a szelet.
A szél hangjait.
A csend hangjait.
A semmi hangjait.
A semmiből lepattanó hangszikrákat.
Vagy hangpihéket?
Ahogy a forró tea gőzölgő, átsejlő, lassan hajladozó illatcsíkjai...
És egy dal.
Mindehhez vakító kék ég és ragyogó napsütés asszisztálnak.
Aztán ha kimegyek a folyosóra, akkor látom a leszálló gépeket a nemzetközi reptéren.
Újabban egyre többször megyek ki...
Vacsora a szokásos három centi vastag fűszeresen sütött csontos karaj, ma sült krumplival, uborkával, sajttal, sonkával, ananászlével.
Kutyulok egy light green teát a szamovárnál és feljövök ide, hallgatni a szelet.
A szél hangjait.
A csend hangjait.
A semmi hangjait.
A semmiből lepattanó hangszikrákat.
Vagy hangpihéket?
Ahogy a forró tea gőzölgő, átsejlő, lassan hajladozó illatcsíkjai...
És egy dal.
Hajj!
Szencség a bótba!!!
Nem elég hogy medve, tehéntrágya, valamint füst és állott túró szagú a kedvenc takarítónénim, de annyit eltököl a szobámban, ahol pedig csak a széken ücsörgés okozhat fölfordulást, hogy mindig kimenekülök.
Három fogú mosolyával minden nap akkorát köszön, mint egy bajszos és piros képű kozák őrmester, aki épp idevetődött valahogyan Bugyonnij lovashadseregéből.
Ráadásul oroszul érdeklődik a hogyvagyok iránt, amire én rávágom katonásan, hogy ócsenyhárásóul, aztán kiiszkolok a folyosóra, mielőtt támadásba lendül a felmosófával.
Hiába mutogatok neki kézzel, lábbal, hogy nyeeeema, húzzon innen, csak nevet olyan karcosan, tele szájjal, mosolygós szemekkel, így hát megbocsátok neki mindent és vigyorogva elhúzok a repteret nézni.
A második emelet lépcsőfordulójából balra nyílik egy szárny, amelyet semmire nem használnak. Nincsen járólap, vagy parketta sem, csak a csupasz beton.
A berendezés pedig jelenleg két üres vodkásüvegből áll, ott strázsálnak az ajtótól jobbra, egymás mellett, katonásan, mozdulatlanul.
Szeretem ezt a helyet, mert senki nem jön ide és nyugodtan nézegethetek nyugatra, délre és északra.
Ott, látszik is a gugli fotóján, az a szimpla ablak a másodikon:
Nyugat felé alattunk egy kis lepukkant benzinkút árválkodik, a két kutas kint ücsörög a kitárt ajtó előtt valami rozoga székeken, beszélgetnek és szívják magukba a bágyadt nap melegét.
Nagy számokkal hirdetik az üzemanyagot: 1.70, 1.65 és 1.60.
Most a dollár 1.72, tehát ennyibe kerül egy liter szuper.
Szuper.
A kút mögött a nyugatra tartó műút aszfaltcsíkja mellett barackfák rózsaszín virágai lopnak valami élénket és nőieset a zöldesszürke kopár tájba.
Balra távolabb birkanyáj szürkésfehér gombolyagai, mögöttük pedig alacsony fákból álló fenyves a domb peremén, ott ahol a nagy völgy kezdődik, mélyén a repülőtérrel.
Nem látok egy gépet sem most, lehet hogy érdemes lenne meglesni a menetrendet.
Délnyugatra a távolban Rustavi, a fölé magasodó hegyvonulaton még innen is felismerhetõ a hatalmas rácsszerkezetes kereszt, pedig legalább 20km ide légvonalban.
A hegyektől délre még épp látszanak Gardabani erőműveinek kéményei, ma tiszta az idő.
Nyugatra és kicsit jobbra Tbiliszi peremkerületének posztszocialista tömbházai sorakoznak sárgán, kéken és piszkosan, a várost körülölelő hegyeken jól kivehetõ a tv torony, amely esténként káprázatos fényműsorral szórakoztatja a népeket.
A kicsit északabbra magasodó hegyek csúcsai még hósapkásak, érdekes kontraszt a fehér a virágzó barackfák rózsaszínével, vagy inkább úgy mondanám, hogy számomra nem megszokott.
Hallom, hogy a matrjoska legnagyobb és legterebéjesebb babája már a folyosón csörömpöl a fegyvereivel, még egy mélyet szippantok a friss levegőből, aztán becsukom az ablakot.
Az órámra pillantok: ebéd.
Az sem rossz...
Nem elég hogy medve, tehéntrágya, valamint füst és állott túró szagú a kedvenc takarítónénim, de annyit eltököl a szobámban, ahol pedig csak a széken ücsörgés okozhat fölfordulást, hogy mindig kimenekülök.
Három fogú mosolyával minden nap akkorát köszön, mint egy bajszos és piros képű kozák őrmester, aki épp idevetődött valahogyan Bugyonnij lovashadseregéből.
Ráadásul oroszul érdeklődik a hogyvagyok iránt, amire én rávágom katonásan, hogy ócsenyhárásóul, aztán kiiszkolok a folyosóra, mielőtt támadásba lendül a felmosófával.
Hiába mutogatok neki kézzel, lábbal, hogy nyeeeema, húzzon innen, csak nevet olyan karcosan, tele szájjal, mosolygós szemekkel, így hát megbocsátok neki mindent és vigyorogva elhúzok a repteret nézni.
A második emelet lépcsőfordulójából balra nyílik egy szárny, amelyet semmire nem használnak. Nincsen járólap, vagy parketta sem, csak a csupasz beton.
A berendezés pedig jelenleg két üres vodkásüvegből áll, ott strázsálnak az ajtótól jobbra, egymás mellett, katonásan, mozdulatlanul.
Szeretem ezt a helyet, mert senki nem jön ide és nyugodtan nézegethetek nyugatra, délre és északra.
Ott, látszik is a gugli fotóján, az a szimpla ablak a másodikon:
Nyugat felé alattunk egy kis lepukkant benzinkút árválkodik, a két kutas kint ücsörög a kitárt ajtó előtt valami rozoga székeken, beszélgetnek és szívják magukba a bágyadt nap melegét.
Nagy számokkal hirdetik az üzemanyagot: 1.70, 1.65 és 1.60.
Most a dollár 1.72, tehát ennyibe kerül egy liter szuper.
Szuper.
A kút mögött a nyugatra tartó műút aszfaltcsíkja mellett barackfák rózsaszín virágai lopnak valami élénket és nőieset a zöldesszürke kopár tájba.
Balra távolabb birkanyáj szürkésfehér gombolyagai, mögöttük pedig alacsony fákból álló fenyves a domb peremén, ott ahol a nagy völgy kezdődik, mélyén a repülőtérrel.
Nem látok egy gépet sem most, lehet hogy érdemes lenne meglesni a menetrendet.
Délnyugatra a távolban Rustavi, a fölé magasodó hegyvonulaton még innen is felismerhetõ a hatalmas rácsszerkezetes kereszt, pedig legalább 20km ide légvonalban.
A hegyektől délre még épp látszanak Gardabani erőműveinek kéményei, ma tiszta az idő.
Nyugatra és kicsit jobbra Tbiliszi peremkerületének posztszocialista tömbházai sorakoznak sárgán, kéken és piszkosan, a várost körülölelő hegyeken jól kivehetõ a tv torony, amely esténként káprázatos fényműsorral szórakoztatja a népeket.
A kicsit északabbra magasodó hegyek csúcsai még hósapkásak, érdekes kontraszt a fehér a virágzó barackfák rózsaszínével, vagy inkább úgy mondanám, hogy számomra nem megszokott.
Hallom, hogy a matrjoska legnagyobb és legterebéjesebb babája már a folyosón csörömpöl a fegyvereivel, még egy mélyet szippantok a friss levegőből, aztán becsukom az ablakot.
Az órámra pillantok: ebéd.
Az sem rossz...
2010. március 9., kedd
Nő Nap
És ő nyilvánvalóan tudott már ezt-azt a nőiesség varázsáról; a nők hagyni szokták hogy a férfi azt higgye, olyasmit adott nekik, amihez máskülönben talán nem jutott volna hozzá, vagy előzőleg még csak nem is gondolták volna, hogy szükségük lehet rá.
Látta, hogy nem vagyok képes a szemébe nézni - hogy úgy teszek, mintha az órámra néznék, mielőtt ránézek, mielőtt eldadogom a befejezetlen gondolataimat -, és gyakran vállalta a fáradtságot, hogy barátságos legyen hozzám.
Látta, hogy nem vagyok képes a szemébe nézni - hogy úgy teszek, mintha az órámra néznék, mielőtt ránézek, mielőtt eldadogom a befejezetlen gondolataimat -, és gyakran vállalta a fáradtságot, hogy barátságos legyen hozzám.
Megmosolyogtató (elszomorító)
És akkor a fotós azt mondja:
- Most nézz dögösen!
És a nõ dögösen néz. Kár hogy ez nem megy senkinek, mivel a valóságban dögös nézés nem létezik, így hát mesterkélt szar az egész, persze ezt a fotós nem tudja mert már régen elszakadt a valóságtól, a nõ sem tudja, mert neki a fotós az isten aki kihozza belõle még a dögösen nézést is.
Kac-kac.
Mr Cromwell táncol Dr. Döggel épp:
- Most nézz dögösen!
És a nõ dögösen néz. Kár hogy ez nem megy senkinek, mivel a valóságban dögös nézés nem létezik, így hát mesterkélt szar az egész, persze ezt a fotós nem tudja mert már régen elszakadt a valóságtól, a nõ sem tudja, mert neki a fotós az isten aki kihozza belõle még a dögösen nézést is.
Kac-kac.
Mr Cromwell táncol Dr. Döggel épp:
Este...
Annyi temérdek minden van, tengernyi, valóban, írok is majd róla ilyeneket, minthogy a Königssohn von Marokko, budapesti highlife, 12 óra instant halál-nemlét-feltámadás szentháromsága, ausztrália, meghogy milyen esetleges is az, hogy helyesen cselekszünk és utóbb katartikus látomásaink vannak arról, hogy nem, az idõ nem állt meg és mi nem maradtunk benne bábként, hogy élünk, történik annyi minden, a dolgok pedig csikorogva változnak..
Persze a szuahéli bozótlakók erre csak annyit mondanának hogy retymegrütty, ha értenék az eszkimó nyelvjárást és félrefordítanák azt, vagy valami hasonlót.
Ki tudja?
Én nem.
(Az utolsó bekezdés helyesen:
Elaine a hullámokat nézte, amelyek úgy törtek meg, ahogy szerzetes fogsorából potyoghat a jégkocka a tálba, vagy valami hasonló.
Ki tudja?
Én nem.)
Persze a szuahéli bozótlakók erre csak annyit mondanának hogy retymegrütty, ha értenék az eszkimó nyelvjárást és félrefordítanák azt, vagy valami hasonlót.
Ki tudja?
Én nem.
(Az utolsó bekezdés helyesen:
Elaine a hullámokat nézte, amelyek úgy törtek meg, ahogy szerzetes fogsorából potyoghat a jégkocka a tálba, vagy valami hasonló.
Ki tudja?
Én nem.)
címtelen
A tegnapi vihar fákat csavart, villanyvezetékeket vágott el, Tbilisziben ketten meghaltak emiatt.
Este befelé gurulva az utolsó faluban épp előttünk roppant derékba egy hatalmas diófa, ráborult az útra, de úgy, hogy magával rántotta a a villanyvezetékeket és kitépett egy beton oszlopot is.
Ezért aztán egy fordított V alatt egyensúlyoztunk el, amelynek egyik szárát a megdőlt, de megmaradt oszlop alkotta, míg a másikat a fa alá szorult villanyvezetékek.
Összehúztam a seggem, amikor úgy véltem, hogy na most érinti meg a kocsi tetején meredező rádióantennánk a vezetékeket, de nem történt semmi.
Szemből egy teherautó állt tehetetlenül, az nem fért át a V szárai között és a sor mögötte másodpercről másodpercre nőtt.
Épp hazafelé tartottunk a 20 grúz földbirtokos adta partyról, és csak ez az apró momentum zavart meg a pingvinek számolásában.
Kettes sorban vonultak nyugat felé, arra ahol a szállodánk áll az út szélén.
A szél változatlan erővel tombolt akkor is, amikor bekanyarodtunk a kapun.
Bár beindult a hotel/motel generátora és áramot kaptunk, igaz, amolyan ingatag formában pislákolósan, mint viharlámpás gyenge fénye a zötyögõ szekér oldalán, de a fűtés szivattyújához már nem jutott el.
Lehet hogy a pingvinek keze is benne volt a dologban.
Kettőt sikerült elkapnom az ajtóban, de a harmadik bemászott Charlie mellé, aki szokásához híven elaludt a laptopján bekészített film úgy ötödik percénél.
Aztán horkolni kezdett...
ezt már egyszer leírtam...
emiatt a pingvin ott ugrált és mutogatott és magyarázott nekem, ahogy kivettem azt akarta, hogy nyissam ki az ablakot de nagyon gyorsan!
Hát megtettem...
Ezek tudnak repülni?
Este befelé gurulva az utolsó faluban épp előttünk roppant derékba egy hatalmas diófa, ráborult az útra, de úgy, hogy magával rántotta a a villanyvezetékeket és kitépett egy beton oszlopot is.
Ezért aztán egy fordított V alatt egyensúlyoztunk el, amelynek egyik szárát a megdőlt, de megmaradt oszlop alkotta, míg a másikat a fa alá szorult villanyvezetékek.
Összehúztam a seggem, amikor úgy véltem, hogy na most érinti meg a kocsi tetején meredező rádióantennánk a vezetékeket, de nem történt semmi.
Szemből egy teherautó állt tehetetlenül, az nem fért át a V szárai között és a sor mögötte másodpercről másodpercre nőtt.
Épp hazafelé tartottunk a 20 grúz földbirtokos adta partyról, és csak ez az apró momentum zavart meg a pingvinek számolásában.
Kettes sorban vonultak nyugat felé, arra ahol a szállodánk áll az út szélén.
A szél változatlan erővel tombolt akkor is, amikor bekanyarodtunk a kapun.
Bár beindult a hotel/motel generátora és áramot kaptunk, igaz, amolyan ingatag formában pislákolósan, mint viharlámpás gyenge fénye a zötyögõ szekér oldalán, de a fűtés szivattyújához már nem jutott el.
Lehet hogy a pingvinek keze is benne volt a dologban.
Kettőt sikerült elkapnom az ajtóban, de a harmadik bemászott Charlie mellé, aki szokásához híven elaludt a laptopján bekészített film úgy ötödik percénél.
Aztán horkolni kezdett...
ezt már egyszer leírtam...
emiatt a pingvin ott ugrált és mutogatott és magyarázott nekem, ahogy kivettem azt akarta, hogy nyissam ki az ablakot de nagyon gyorsan!
Hát megtettem...
Ezek tudnak repülni?
Űrutazás babbal, kenyérrel
Narrátor (Rémusz bácsis):
kedves tv néző gyerekek, alattunk épp egy bolygó suhan el, persze nem az suhan el, hanem mi suhanunk, de innen épp úgy látszik, mintha az suhanna, holott ha rajta állnánk és lenne egy elég erős távcsövünk ahhoz, hogy ezt a kis 150 köbkilométeres űrhajót érzékelje, akkor azt látnánk, hogy az suhan, de veszettül. És most kibonthatjátok a nyalókát amit a mindenkinél a tolószéke bal oldali rekeszébe rejtettünk. Persze csak ha tudjátok a kódot, amely nem is olyan bonyolult, hiszen ma csak 512 bites titkosítást választottunk számotokra, elvégre még picik vagytok.
Jéghideg bolygó
hangtalan suhan
ködben gomolygó
végtelen futam
szenzorok mérik
hallgatják, nézik
odalent
Jégtű ha reccsen
halk hanggal roppan
szilánk száll némán
fémesen koppan.
A Szaturnusz fordul
és
öröm, vagy bánat ér
géptigris mordul:
a jóslat ma százat ér
A távoli nap
hideg fehér fénye
szikrázva szétterül
gépen és fémen
üvegből hegedűn
Hajnal van...
Csillan a fény a Titán halk taván
a Hold, a hatodik, felébred talán
Suhanunk
némán
hidegen
bénán
célunk a messzeség
szerelmünk lesz-e még
vagy legalább egy hamburger,
marhával naná,
hagymával naná,
sajttal és ketchuppal, a kurvaszencségit!:D
(Aki pedig komolyan vette a fentieket, az barackot kap a fejére, vagy megcsavarom az orrát, választhat! :)
Zene!
kedves tv néző gyerekek, alattunk épp egy bolygó suhan el, persze nem az suhan el, hanem mi suhanunk, de innen épp úgy látszik, mintha az suhanna, holott ha rajta állnánk és lenne egy elég erős távcsövünk ahhoz, hogy ezt a kis 150 köbkilométeres űrhajót érzékelje, akkor azt látnánk, hogy az suhan, de veszettül. És most kibonthatjátok a nyalókát amit a mindenkinél a tolószéke bal oldali rekeszébe rejtettünk. Persze csak ha tudjátok a kódot, amely nem is olyan bonyolult, hiszen ma csak 512 bites titkosítást választottunk számotokra, elvégre még picik vagytok.
Jéghideg bolygó
hangtalan suhan
ködben gomolygó
végtelen futam
szenzorok mérik
hallgatják, nézik
odalent
Jégtű ha reccsen
halk hanggal roppan
szilánk száll némán
fémesen koppan.
A Szaturnusz fordul
és
öröm, vagy bánat ér
géptigris mordul:
a jóslat ma százat ér
A távoli nap
hideg fehér fénye
szikrázva szétterül
gépen és fémen
üvegből hegedűn
Hajnal van...
Csillan a fény a Titán halk taván
a Hold, a hatodik, felébred talán
Suhanunk
némán
hidegen
bénán
célunk a messzeség
szerelmünk lesz-e még
vagy legalább egy hamburger,
marhával naná,
hagymával naná,
sajttal és ketchuppal, a kurvaszencségit!:D
(Aki pedig komolyan vette a fentieket, az barackot kap a fejére, vagy megcsavarom az orrát, választhat! :)
Zene!
Magyarság
Ha külföldre visz a sors, akkor megérkezvén az első megtanult szó mindig a köszönöm.
Akkor hát most tanuljatok ti is, itt Grúziában úgy mondják: madlóba.
Lehet hogy jobb lett volna mégis a Tisztelet címet adni?
Hm... talán ugyanaz mindkettõ.
Főleg ha erre a dalra gondolunk közben:
Ha nem hajolsz le és formálsz edényt a tenyeredből
hogy megtöltsd a folyó vízével
szomjas maradsz
mert
lehet hogy benne állsz a folyóban
de ha nem vagy kész arra hogy meghajolj
a folyó nem tud segíteni
a folyó nem fog az ajkadhoz ugrani
a folyó nem tud az ajkadhoz ugrani
hogy csillapítsa
szomjadat.
Akkor hát most tanuljatok ti is, itt Grúziában úgy mondják: madlóba.
Lehet hogy jobb lett volna mégis a Tisztelet címet adni?
Hm... talán ugyanaz mindkettõ.
Főleg ha erre a dalra gondolunk közben:
Ha nem hajolsz le és formálsz edényt a tenyeredből
hogy megtöltsd a folyó vízével
szomjas maradsz
mert
lehet hogy benne állsz a folyóban
de ha nem vagy kész arra hogy meghajolj
a folyó nem tud segíteni
a folyó nem fog az ajkadhoz ugrani
a folyó nem tud az ajkadhoz ugrani
hogy csillapítsa
szomjadat.
Fél kilenc múlt épp
Tbiliszi...
Most értünk vissza a hotelba-motelba (na jó staffhouse).
Már nyolc óra is elmúlt, amikor elindultunk, sötétben kanyarogtunk régi utcákon, hogy a Sheratonból visszataláljunk a kivezető hatsávosra.
Grúz konyakot kértem, ne szomorkodjon a kóla és én sem, ha ... jé, ez olyan mint egy vers részlete:
Grúz konyakot kértem
ne szomorkodjon a kóla
és én sem
Naszóval:
Grúz konyakot kértem, ne szomorkodjon a kóla és én sem, hamár egyszer a dokim azt mondta, hogy preventív legyek.
Vagy a vodka.
Vagy... na jó, a konyak.
Kaptátok már úgy azt, hogy felmelegítették?
A hatalmas konyakos pohár alján aranymogyoróolajcseresznyebarnán ringott, mint lassú léptű menyasszonyok földig érő ünnepélyes ruhájának alsó csipkéje, és micsoda nehéz, finom hordóban érlelt édes aszú illata szált fel forrón és súlyosan...
Elmerengtem rajta, nem is akartam meginni, csak tartani és beszívni azt a csodát, de aztán felhajtottam és szétáradt bennem a gyönyörűség.
A szűk utcák kátyúiban döcögtünk és billegtünk a lépésben osonó Toyotával, jobbra és balra hideg csipkefüggönyök mögött mélybarna, díszesen faragott míves bútorok és hatalmas keresztek, meg szentképek között, míg végül kiértünk a főútra.
Közben arra gondoltam, hogy Alex itt járta az utcákat éhesen, céltalanul, akkor már több mint fél éve munka és remény nélkül - ahol most az átlagfizetés ötszöröséért autózik - és még arra is, hogy az öröm, vagy a fájdalom könnyei sósabbak a felesége arcán, amikor megkérdezi tőle:
- Alex, merre jártál? Megint a koldusoknak adtál pénzt?
Most értünk vissza a hotelba-motelba (na jó staffhouse).
Már nyolc óra is elmúlt, amikor elindultunk, sötétben kanyarogtunk régi utcákon, hogy a Sheratonból visszataláljunk a kivezető hatsávosra.
Grúz konyakot kértem, ne szomorkodjon a kóla és én sem, ha ... jé, ez olyan mint egy vers részlete:
Grúz konyakot kértem
ne szomorkodjon a kóla
és én sem
Naszóval:
Grúz konyakot kértem, ne szomorkodjon a kóla és én sem, hamár egyszer a dokim azt mondta, hogy preventív legyek.
Vagy a vodka.
Vagy... na jó, a konyak.
Kaptátok már úgy azt, hogy felmelegítették?
A hatalmas konyakos pohár alján aranymogyoróolajcseresznyebarnán ringott, mint lassú léptű menyasszonyok földig érő ünnepélyes ruhájának alsó csipkéje, és micsoda nehéz, finom hordóban érlelt édes aszú illata szált fel forrón és súlyosan...
Elmerengtem rajta, nem is akartam meginni, csak tartani és beszívni azt a csodát, de aztán felhajtottam és szétáradt bennem a gyönyörűség.
A szűk utcák kátyúiban döcögtünk és billegtünk a lépésben osonó Toyotával, jobbra és balra hideg csipkefüggönyök mögött mélybarna, díszesen faragott míves bútorok és hatalmas keresztek, meg szentképek között, míg végül kiértünk a főútra.
Közben arra gondoltam, hogy Alex itt járta az utcákat éhesen, céltalanul, akkor már több mint fél éve munka és remény nélkül - ahol most az átlagfizetés ötszöröséért autózik - és még arra is, hogy az öröm, vagy a fájdalom könnyei sósabbak a felesége arcán, amikor megkérdezi tőle:
- Alex, merre jártál? Megint a koldusoknak adtál pénzt?
Na
A mai ebéd: scsí (borsccsal).
Reggel a vodkakaó után könnyebb kimondani.
Vagy nehezebb?
A szakácsunk neve Robinson.
Azerbajdzsáni, török beütéssel.
Legalábbis Abdu a török észlelőnk beszélget vele. Így aztán rendben készül a pirított békönös tükörtojgli reggelente, ha úgy gondolom.
Aztán ettől persze jó kedvem lesz (vagy a vodkakaótól) és énekelem neki hogy:
and here's to you Mr. Robinson
Jesus loves you more than you will know
Nem ismeri...
Az ebéd mellé szeletelt edámi sajtot is pakolnak mindig az asztalra, no és uborkát, teljesen függetlenül attól hogy milánói, püré sültkarajjal, vagy scsí (borsccsal) kerül az asztalra.
Néha hacsapuri is... ez egy érdekes állat, három féle fajtája létezik.
Én a krumplisat és a túrósat imádom.
Persze ma kis vita alakult ki a szakács, a segédje és a két helyi campboss között, hogy ez most scsí, vagy borscs.
Mivel az állás döntetlenre végződött, én elneveztem scsínek (borsccsal), persze ők nem tudják az okát, de mi ugye igen?
Az ebédhez mindig kipakolnak ásványvizet és dobozos dzsúzokat, Cagacsok márkájú és nagyon finom mindegyik!
Még a sárgarépa/eper is, pedig azt gyanúsan méregettem.
Stephane a francia szervízmérnökünk mindig felhigítja vízzel ezeket. Ő egészséges, vagyis francia módon táplálkozik, mindig salátával kezdi.
Finom a szeletelt kígyóuborka, paradicsom, olajbogyó, hagyma mix, mindig jóízű és friss minden, nem teszkósparosósanos felfújt műszar.
Aztán rak a kapros franciasalátából (ó, az esmét csak istenifinom!), majd jöhet a namitadnakma.
Az angolok nem így esznek. Ők ugye kultúrnépek. Zabálnak mint a disznók.
Az amerikaiak mindent villával, csak villával. Azzal szeletelnek és tolják a falatot a szájukba.
A filippinóink mindent kanállal és villával.
Én pedig csak csipegetek.... a javát mindennek.
Reggel a vodkakaó után könnyebb kimondani.
Vagy nehezebb?
A szakácsunk neve Robinson.
Azerbajdzsáni, török beütéssel.
Legalábbis Abdu a török észlelőnk beszélget vele. Így aztán rendben készül a pirított békönös tükörtojgli reggelente, ha úgy gondolom.
Aztán ettől persze jó kedvem lesz (vagy a vodkakaótól) és énekelem neki hogy:
and here's to you Mr. Robinson
Jesus loves you more than you will know
Nem ismeri...
Az ebéd mellé szeletelt edámi sajtot is pakolnak mindig az asztalra, no és uborkát, teljesen függetlenül attól hogy milánói, püré sültkarajjal, vagy scsí (borsccsal) kerül az asztalra.
Néha hacsapuri is... ez egy érdekes állat, három féle fajtája létezik.
Én a krumplisat és a túrósat imádom.
Persze ma kis vita alakult ki a szakács, a segédje és a két helyi campboss között, hogy ez most scsí, vagy borscs.
Mivel az állás döntetlenre végződött, én elneveztem scsínek (borsccsal), persze ők nem tudják az okát, de mi ugye igen?
Az ebédhez mindig kipakolnak ásványvizet és dobozos dzsúzokat, Cagacsok márkájú és nagyon finom mindegyik!
Még a sárgarépa/eper is, pedig azt gyanúsan méregettem.
Stephane a francia szervízmérnökünk mindig felhigítja vízzel ezeket. Ő egészséges, vagyis francia módon táplálkozik, mindig salátával kezdi.
Finom a szeletelt kígyóuborka, paradicsom, olajbogyó, hagyma mix, mindig jóízű és friss minden, nem teszkósparosósanos felfújt műszar.
Aztán rak a kapros franciasalátából (ó, az esmét csak istenifinom!), majd jöhet a namitadnakma.
Az angolok nem így esznek. Ők ugye kultúrnépek. Zabálnak mint a disznók.
Az amerikaiak mindent villával, csak villával. Azzal szeletelnek és tolják a falatot a szájukba.
A filippinóink mindent kanállal és villával.
Én pedig csak csipegetek.... a javát mindennek.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)