53 éve ezen a napon már a Föld felé tartott az Apolló 11 - legalábbis az a része, ami még megmaradt az induláskor nagyjából 110 méter magas/hosszú űrhajóból -, maga mögött hagyva a Holdat, rajta a két űrhajós, Armstrong és Aldrin lábnyomát.
És akkor - a Houstonnal élő kapcsolatú tv adásban - Aldrin hangja hallatszott a rádióban: - Let's get some music... how about these tapes?
Megjegyzés: Mickey Kapp, a Kapp Records alapítójának fia*, néhány űrhajóssal baráti viszonyt ápolt. Az asztronauták hallani akarták kedvenc dalaikat a küldetés során, így őt bízták meg azzal, hogy azokat egy kazettára töltse.
A hangkazetta még viszonylag új formátum volt több mint 50 évvel ezelőtt, amikor a népszerűségi listákat a Beatles, a Rolling Stones és hasonló kaliberű zenekarok vezették, de kompakt mérete – kisebb, mint az akkori "hordozható" 8 sávos szalagkazetta – ideális hanghordozóvá tette.
A NASA 1968-ban kezdte felszerelni az űrhajósokat kis Sony TC-50 kazettás magnóval, amely hasonló volt, mint a később, az 1979-ben majd megjelenő hordozható sztereó Walkman, csak épp hangszórója volt. Gyakorlatilag egy jó nagy diktafont képzeljünk el (itt épp Aldrin pörgeti meg a tv adásban):
Először az Apollo 7 küldetése során, 1968. októberében vitték az űrbe a szerkentyűt. Az ötlet az volt, hogy jegyzettömbbe írás helyett könnyebben rögzíthessék a küldetés során az esetleges megjegyzéseiket. Emellett szórakoztatásra is használhatták a fiúk a kazettás felvevő és lejátszókat.
A dal: Mother Country, előadó John Stewart.
Stewart, aki frissen lépett ki a Kingston Trióból, 1969 májusában adta ki alapító country albumát, a California Bloodlines-t, alig két hónappal az Apollo 11 felszállása előtt, és látszólag túl korai volt ahhoz, hogy felkeltse az elfoglalt űrhajósok figyelmét, akik veszélyes űrutazásra készültek.
De valahol Aldrin hallotta a lemezt és megtetszett neki az album hetedik száma, amely az eredeti bakelit második oldalán volt eltemetve.
Még egy megjegyzés:
Az Apollo 11 kazettáján a következő válogatás szerepelt:
‘Fly Me to the Moon’, Frank Sinatra
‘Galveston’, Glen Campbell
‘People’, Barbra Streisand
‘Mother Country’, John Stewart
‘Three o’ Clock in the Morning’, Lou Rawls
‘Angel of the Morning’, Bettye Swann
‘Spinning Wheel’, Blood Sweat & Tears
‘Mist of the Moon — Music Out of the Moon’ and ‘Moon Moods’, Dr. Samuel J. Hoffman, Harry Ravel and Les Baxter
‘Everyday People’, Peggy Lee
‘Everyone’s Gone to the Moon’, Jonathan King
Még egy utolsó megjegyzés:
Mivel Kapp közvetlenül a mester felvételekről másolta ki a dalokat, amelyekért azután jogdíjat sem fizetett, ő volt talán az első zenei kalóz a történelem során.
Na még egy utolsó:
As Neil Armstrong said during the trip back from the Moon, "No matter where you travel, it's always nice to get home."
Meg még egy utolsó:
Ilyen volt az űrhajó, amivel eljutottak a holdra, és épségben vissza is hozta őket:
A legvégső megjegyzés a "Még egy utolsó"-hoz:
A fent jelölt részek kissé kinagyítva:
Milyen messze van Luanda Párizstól, ha reptértől reptérig mérjük?
A Vincenty-képlettel számolva:
4036,027 mérföld
6495,356 kilométer
3507.212 tengeri mérföld
Az előbb említett képlet a Föld ellipszoid modelljének segítségével kiszámítja a távolságot a Föld felszínén lévő szélességi/hosszúsági pontok között.
Haversine képlettel sszámolva:
4050,792 mérföld
6519,117 kilométer
3520,042 tengeri mérföld
A hassine képlet kiszámítja a szélességi/hosszúsági pontok közötti távolságot gömb alakú földet feltételezve (nagykör távolság – a két pont közötti legrövidebb távolság).
A Luanda Quatro de Fevereiro repülőtér és a párizsi Charles de Gaulle repülőtér közötti becsült repülési idő 8 óra 8 perc.
Persze minden nagy ugrás egy kis lépéssel kezdődik, először el kell jutni a beach-ről a cabindai reptérre. Aztán lépünk egyet onnan a luandai reptérre, ahonnan már csak egy jókora ugrás a CDG.
Mint már többször megjegyeztem, az egerek és emberek tervei rendszerint füstbe mennek. Ha nem is teljesen füstbe, azért Murphy nem alszik, dolgozgat folyamatosan, mint itt is történt.
Érkezésem óta megvolt a visszafelé jegy mind Cabindából, mind Luandából.
Innen délután 5:15-kor szállok fel, fél hatkor Luandában vagyok, átvitorlázunk a nemzetközi oldalra és onnan 9:50-kor huss! Bőven lesz 3 órám arra, hogy átjussak mindenen.
Reggel megbeszéltük, hogy háromkor indulunk mert kb. 1 óra az út és be is kell csekkolni.
Délben aztán ez fél egyre változott, hiába kérdeztem azt, hogy mi a fenét csinálunk ott negyed hatig, csak sejtelmes válaszok jöttek, hogy a gép 3:10-kor indul.
Ráadásul nem Dave-vel megyek, ellenben Morisszal, a helyi campbossal.
Ha vele, hát vele. Egyébként is csípem a kortalan öregurat, állítólag királyi vér csörgedezik ereiben. Az biztos, hogy van egyfajta kisugárzása. Nem az a csernobili féle, inkább amolyan megnyugtató, minden rendben lesz féle.
A reptérre vezető út eseménytelenül telt el.
Legalábbis ezt írtam volna, ha nem kapunk egy telefonhívást úgy félúton, melyben az ügyintéző kisasszony sűrű elnézések közepett arról tájékoztatott, hogy ő megváltoztatta a repülőjegyem a reggel 8:50-es gépre, csak épp nekünk elfelejtett szólni 5 héten át.
De ne aggódjak, mert vagy elrepülök ma, vagy nem.
Mondtam neki, hogy köszi, nem aggódom, mivel én is erre a következtetésre jutottam.
Közben Morisz nyugtatgatott, hogy minden oké lesz. Esetleg nem.
Így értünk a reptérre:
Első dolgunk az Air-akármi irodájának meglátogatása volt, ahol röpke negyed óra alatt kiderült, hogy ők nem kompetensek, menjünk másik társasághoz.
Ott hoszú sor ácsorgott egy ablak előtt - jegyet szeretnének venni, tájékoztatott Morisz -, aztán hirtelen rácsapott egy, az oldalsó ajtón kilépő főnökforma emberre. Jó ideig győzködte, majd be kellett mutatnom a Luanda - Párizs jegyem.
Látva, hogy nemzetközi gép lekésésének esete forog fent, azt mondta, nyugodjak meg, elintézi.
Szaladtunk jobbra, szaladtunk balra, közben újabb tárgyalások a háttérben, már a beszállókártyát kiadó pultoknál, végül az lett, hogy majd amikor 4:30-kor befejeződik az utasok ellenőrzése, utána jövünk mi, mert közben kialakult egy 5-6 fős társaság a váróban.
Közben hívott főnököm Londonból, hogy ha nem mondjuk vissza a repjegyet 5-ig, akkor ugrott az ára. Megnyugtattam, hogy fél ötkor kiderül.
Nem derült ki.
4:30 - semmi
4:35 - semmi
4:40 - semmi
4:45 - semmi, de Morisz megnyugtatott, hogy a minden rendben lesz esélye 50%, és az tuti, mert elég szép összeget fizetett ki a főnökforma embernek akkor, amikor nem látta senki.
4:50 - semmi, de London ideges
4:55 - Banzááááj! Rohanás, a mérlegre dobtam a bőröndöm, megkaptam a beszállókártyám és irány a váró, felhívtam Londont, hogy megyek!
Innen már simán és olajozottan ment minden.
Befutott a kis gép és betömörültünk (egy szabad hely még így is maradt):
Csak az a ventillátor forogjon már!
Forgott...
Időben érkeztünk, Mario várt rám és átfuvarozott a nemzetközire, hála a KLM-es gold kártyámnak, még a priority line-okat is használhattam, sőt kaptam jegyet a business lounge-ba, ahol végre szusszanhattam, és egy istenes adag tejszínes bélszínnel, némi szendviccsel és pár sütivel pótoltam az ebéd óta leesett akksi töltést.
Az A332 Airbus időben indult, a leghátsó, középső sort választottam korábban. A sámándobok hangjára telihold alatt áldozott fekete kakas meghozta az eredményt: a full teli gépen egyedül ücsörögtem.
Ha jól tévedek, Kissinger mondta egyszer azt, hogy hátsó sort az választ, aki vagy imádja nézni a hasmenéses embereket, vagy magának is hasmenése van.
Mint kiderült, itt nem budi van hátul, hanem a potyakávé lelőhely, emellett nekem sem volt hasmenésem, szóval megvártam a vacsit, aztán valahol itt elborultam, mint az ólajtó:
A reggeli kis tatyó ébresztett, aztán már ereszkedtünk is. Átváltottam az előre kamerára és felvettem a leszállást.
A képernyő közepén kellett volna lennie a középvonalnak, mivel csak az utolsó pillanatban fordították be a pilóták a gépet, bal oldalszélre gyanakszom:
Kiszállás után még egy fotó a hajtóműről:
Innen már egyszerű volt minden: a sztrájk miatt több mint két órás késéssel indult a gép, a Liszt Fe Ferihegyre pedig nem érkezett meg a csomagom, további 2 órás sorbanállás, mivel a velem utazó amerikai nyugdíjas csapat előttem ért az ablakhoz.
Nem, nem voltak gyorsabbak, csak olyan frankó a tájékoztatás, hogy 8 embert kivárva egy másik ablaknál derült ki: három helyen ügyeznek a különböző légitársaságokkal. Esmét tanultunk valamit...
Itt meg megjegyzem, hogy szegény amerikaiak tőlem kérdezték azt, hogy miként kell kitölteni a formanyomtatványt, mert azon ugye - teljesen logikusan - csak magyar szöveg volt.
Hülyék!
Nem az amerikaiakra gondoltam.
Ps: Minden jó, ha vége jó, megérkezett 10 nap múlva a bőrönd, és benne épen a két doboz Cuca sör!
