Ma megint elmentem a világ végére.
Néha csak úgy elmegyek, leülök, állam az átkarolt felhúzott térdeimen nyugtatom és hallgatom a csendet, várok. Mert itt szoktam találkozni önmagammal, itt senki nem zavar minket és beszélgethetünk, tanácsot kérhetek, kérdezhetek és mindig megkapom a választ. Szeretem azt a helyet pedig sivár és minden szürke mint Brautigan édeslevű görögdinnyéjében az egyik nap, bár az is lehet hogy szürke nem volt közöttük - régen olvastam.
Itt minden szürke... Még a madarak és a fák is azok lennének biztosan de itt nincsenek madarak és fák, csak puha hamuszerű anyag ami könnyedén besüpped a lábunk alatt ha lépünk, de nem hamu az ebben biztos vagyok mert soha nem tapad rám. Aztán pedig ahogyan nincsenek fák és madarak ugyanúgy nincsenek házak vagy virágok amelyek megtörnék a csendet, az ég is szürke és felhők sincsenek, se állatok, se szél, de ott van az a sziklaperem ahonnan lelógathatod a lábad a világ végén a semmibe, és kalimpálhatsz vele mint gyermekkorodban, amíg a válaszra vársz. Vagy a kérdésre. Senki és semmi nem zavar. Soha.
Ültem a világvége sziklás peremén, a semmibe lógattam a lábam, kalimpáltam egy ideig aztán lassan hátradőltem, széttártam a karjaim és néztem az eget éppen úgy mint egyszer 18 évesen, de akkor egy réten a magas fűben, virágok között. Akkor hófehér tömött felhők úsztak felettem a gyönyörű kék égen és az első szerelem dörömbölt bennem és rántott magával mindent megszépítve belém, olyan voltam mint egy fekete lyuk ami beszippantja a hangokat, színeket, felhőket, madarakat, a világot, mindent, hogy aztán átnyújtsa az egész galaxist annak a lánynak majd délután, ott azon a kopott padon az öreg gesztenyefák alatt és nézzem ahogy rámosolyog a kezében tartott plazmára és nem is tudja talán hogy a lelkemből gyúródott, miért is kellett volna tudnia?
Ezen merengtem éppen, hagytam hogy jöjjenek és menjenk a gondolatok szabadon, úgy emlékszem el is mosolyodtam amikor halkan felcsendült egy jól ismert dallam valahol, alig hallhatóan, mintha csak a llevegőbe szőtték volna alig láthatóan vékony aranyszálakkal, hát visszafojtottam a lélegzetem és úgy figyeltem..., és igen, az a dallam volt, már felismertem
és egyre erősödött, és hirtelen megmozdult körülöttem minden mert a világvégén nincsen zene, nem lehet! és már száguldott minden, tágult az időgömb és nem tehettem ellene semmit és itt volt újra az az ismerős és mégis furcsa szag majd egy villanás és ott ültem a kerthelyiség napernyője alatt, kezemben szórakozottan csavargattam a szívószálat amit nem olyan régen egy örökkévalósággal ezelőtt vettem ki az üres pohárból, és láttam a félig olvadt jégkockákat, a megcsavarodott fél citromkarikát, és a hangok a zajok a motorzúgás az emberek zsivaja madarak felettem és jobbra tőlem az a lány a könyvvel a kezében éppen most kapta meg a kávéját és miközben a felszolgáló lerakta a csészét a tejet a cukrot a csokit a fahéjas süteményt a tekintetünk egy pillanatra összevillant.
Gyönyörű nagy barna szemek... selyemkendővel.
