2018. június 11., hétfő

Születésnapomra

A késő esti séták nyugodt ölelése.


















Az álmosan nyújtózkodó zsalugáterek.



A szemközti, karnyújtásnyira lévő ablakok megfejthetetlen titkai. A szűk utcácskák sokat látott és sokat mesélő macskakövei.







A fürtökben lógó lila akácok mindent beburkoló, bódító illata. A sirályok vijjogó kitörése a mozdulatlan pillanatból.







A meleg fényárban fürdőző, tekintélyes rózsaablak. A napközben nyüzsgő, éjjelre azonban csak nekünk létező piazza.





A lámpagyújtogató apró bolygója, a 987-es lámpa otthonossága, sugárzó fényében tündöklő hajnalainkkal.





A hallgatag, talán örökre zárva maradó, régi ajtók titokzatossága. A kastélyhoz vezető, békés sétaút sok-sok lépcsőjének érintése.







A gesztenyefák mögül előbukkanó méltóságos tenger. A kikötőben kísértetiesen fütyülő szél. A Delfino Verde megnyugtató morajlása.







Az emberek lefegyverző kedvessége, természetessége: napcserzett bőrük ráncaiban megbújó bánataik és nevetéseik.
A vitorlások semmihez sem hasonlítható, varázslatos csilingelése. Az ide-oda imbolygó árbócok gyöngéd lázadása. A hajótestek izgatott ringatózása, alig észrevehető összesimulása.





Mind-mind Tőled búcsúznak. A kis pilot hajók egy pillanatra fel is függesztik fáradhatatlan szorgoskodásukat. A hatalmas szállítóhajók is megtörik egy percre mindennapi rutinjukat, a megszokott, tétlen várakozást: lesüllyedt, kitömött hassal nehézkesen, mégis méltóságteljesen mozdulnak, bólintanak egyet a lépcsőzetes part felé.





Feléd.
Neked üzennek.
Hogy elfogadtak, befogadtak.
Most már Te is közülük való vagy.
Ők ezt hozták Neked.
A látogatók zajos tömege elől szemérmesen rejtőzködő város őszinte kitárulkozását.
Muja-t.
















Az igazit.
A valóságost.
A többé már el nem veszíthetőt.
Arrivederci, mondják... Arrivederci.
Így legyen.
Isten éltessen, Egyetlen.




2018. június 10., vasárnap

"Előre, sohase hátra"

Azért néha lehet hátra is, gondolom én. Mint amikor könyvet olvasok: sosem tudom azt, hogy előre, avagy hátra visz majd...
Mármint a történet.
Ami akár olyasmi is lehet, mint mondjuk a nyomok a homokon: visznek valahova, de ha nem vigyázunk és jön egy kis szél, akkor eltűnnek úgy, mintha soha nem is léteztek volna...



Induljunk hát, lássuk, mi történt pár éve hasonló időszakban, mert ugyanaz a nap eléggé ritka. 2009 elé nem megyünk, mert az ööö... hogy is mondjam... olyan, amilyen.

Legyen hát 2009 nyara az első:
Algériából jelentem

A következő évben Irakban, pontosabban Kurdisztánban evett a fene:
Egy szokványos nap

Aztán 2011-ben bár főként Marokkó volt terítéken, de Irakban kezdtem itt épp:
Indulás haza

De legyen akkor már egy marokkói körkép is.

2012-ben ismét Irakban kóboroltunk, pontosabban:
Basrától északra

Persze ebben az évben szinte végig Afganisztán volt terítéken, ezért hát:
Költözünk

2013-ban újra Kurdisztán, és egy:
Találkozás

A következő évben még mindig ugyanott, épp Mosul mellett dolgoztunk, amikor még nem is sejtettük azt, hogy mi kezdődik: Mosulban

2015, szomorú év...
Egy barát emléke

2016-ban keletre vitt a sors:
Baku környékén

2017-ben pedig jött Törökország, pontosabban: Diyarbakir



Most pedig most van, épp mangót eszem bicskával:



Hozzá pedig zene szól, mi más, mint:


2018. június 6., szerda

Savelugu - Atebubu (csak fotók)

(Az előző poszt előzménye - vagy valami olyasmi)

Ébredés...



Pakolás



















Fehér Volta (átkeltünk a Fekete Voltán is, de azt átszunnyadtam)







Kintampo, ebédszünet:























































Véééégre:



Szoba kilátással :)