2018. október 20., szombat

Nagy kalandunk északon, part I.





Az este gyönyörű volt, mint mindig... azt nagyon szeretem itt.

Reggelre ez nagyon megváltozott, mert bár még a sötétben nyúltam a villanykapcsoló felé, a hangokból felismertem, hogy Eső Isten siratja Atebubut. Újabban rengeteget sírt, ez betudható annak, hogy vagy látja a világ mivé lesz és emiatt szomorú, vagy az esős évszaknak.

Bepakoltuk a hétre elég cuccot, közben rendesen szarr... bőrig áztunk. Maradt azért annyi hely a kocsiban, hogy bőven elférjek, hála az alacsony sofőrök istenének.
Gurultunk a kapu felé, Mick hívta a rádiós szobát, jelentette, hogy mozgunk.

videó

Gyakorlatilag végig látni fognak minket, hála a vts rendszernek, amely műholdas/netes kapcsolaton keresztül folyamatosan követni tudja az összes járművünket, rákattintva a monitoron még a sebességét, irányát, és egy csomó más adatot is leolvashat.



Jobbra kikanyarodtunk a kapun és elhúztunk egy balra tartó tehéncsorda mellett. Ejjnye, gondoltam, a feng shui szerint jobbra kellene nektek is tartani!




Az eső közben elállt, néha kissé rákezdte megint, de nem igazán akaródzott neki a munka, békén hagyott minket. Így aztán amikor csak lehetett, leengedett ablakokkal zúgtunk, légkondi kikapcsolva, a ruháink egész jól száradtak.
Néha feltűnt az út szélén egy-egy jobb sorsra éredemes teherautó, kiégett személyautó, ilyesmi, egyet még sikerült is elkapnom. Hihetetlen látni azt, hogy milyen gyorsan visszaveszi a területét a természet:



Elhúztunk termesz vár mellett:



... és ember vár mellett:



A friss esővíztől duzzadó tavacskákban, patakok mentén mindenütt lányok, asszonyok mostak:



Egyszer még fecskéket is láttunk, jönnek avagy mennek, ez itt a kérdés...



A falvakban vigyázni kellett a kecskékre, azok mindenütt ott ugrabugrálnak, jönnek-mennek, vagy épp fekszenek az aszfalt közepén. Legtöbbször nem hajlandók tudomásul venni azt, hogy a nagyhangú és bűzös négykerekű állatok bizony képesek kivasalni őket, aminek a vége kecskevacsora (vagy kecske vacsora?) szokott lenni, gondolom én.



Átkeltünk kis falvakon:



A nagy falvak (vagy kicsi városok?) nyüzsgő élete eltért a kis, pár viskóból álló települések kihalt csendjétől, emberek jöttek-mentek, zajlott a piac, vagy épp yammal pakoltak meg teherautót, esetlek tuk-tukokon (ez a név még talán Pakisztánból ragadt bennem, itt Ghánában yellow-yellowra hallgat a keresztségben - többek között) gurultak valahová. Az itt a helyi taxi. Mármint a tuk-tuk. Vagyis yellow-yellow.





Kondérokban főtt az út mentén a valami, lepényeket árultak és ilyen öööö... öö... húsokat:



Viszonylag hamar elértük a Volta-tó partján fekvő városkát, Yejit, ahol a kompot kellett elcsípnünk, és mire észbe kaptunk, már fel is tűnt a tó.



Lezötyögtünk a partra, így még épp láthattuk, ahogy az egyetlen komp elhúz a túlsó part irányába. Nagyszerű, akkor várunk, mint a parton tevékenykedő halászoktól megtudtuk, legalább 3 órát.
Különben is rossz utcán jöttünk le, a beszállítás nem itt zajlik. Eldöcögtünk abba az irányba, mellettünk kenyeret és apróságokat árultak a jövő-menő népeknek:







Itt pedig épp Mr. Su huncutkodik egy nénivel, aki mutatja neki a hovatovábbot:



Leparkoltunk, rögtön látogatóink is akadtak:



Mindenki előszedte a piknik kosarát (kajás hátizsák, szatyor, mifene) és amit csak tudtunk, adtunk a lányoknak, akik boldogan húzódtak félre. Még láttuk, ahogy nagyobb legények körbeveszik őket és kicsavarják az almát, kekszet a kezükből.
Persze nem lehettek 10 m-nél messzebb, így gyorsan rendet raktunk, minden visszakerült oda, ahova való, a lányok boldog mosollyal nyugtázták ezt.
Mi pedig vártunk. Aztán vártunk és vártunk és vártunk.
Majd még tovább vártunk.
Továbbra is szürkén derengett felettünk az ég, néha szemerkélt az eső, néha elállt, mintha maga sem tudná azt, hogy akar még itt valamit, vagy továbbállna inkább.
A furcsa időt kihasználva egy különös kis ember repülni tanult:



Mi pedig vártunk.



És vártunk... Lassan előkerültek az ebédek, nekem még maradt egy kis Rákóczim, azt végeztem ki, igaz, csak kukorica kenyér jutott mellé, de ha az van, hát az van :)



És még vártunk.



És akkor föltűnt két jégkrém árus, és a közben népesre növekedett gyereksereget látva (a hír, hogy itten akár potya kaja is lehet, úgy tűnik gyorsabban terjed, mint egy komolyabb járvány, vagy ilyesmi), gondoltam egyet: vettem 20 darab jégkrémet.
A hírre egy pillanat alatt megtöbbszöröződött az állomány, hogy honnan kerültek elő, rejtély. Sorba állítottuk őket, de hiába hirdettem ki azt, hogy csak az kap, aki 1 m alatt van, nem apadt a nép.





Végül a sofőrünk vette kezébe a dolgokat, elvágott minden jégkrémet ketté és úgy már elképzelhető volt, hogy jut mindenkinek.
Elindult az osztás katonásan, a kicsik boldog örömmel futottak el a szerzeményükkel a kocsik mögé. Ahol aztán odaadták azt egy nagyobb gyereknek, és rohantak vissza másikért. na azért ezt ilyen rövid idő alatt leszervezni... Ügyes!
Persze a sofőrünk, és a magukat önkéntes jégkrémosztó specialistának kinevezett helyi felnőttek ezt kiszúrták, és véget vetettek az ilyesfajta biznisznek.
Néhányan a gyerkőcök közül:



Aztán még vártunk és vártunk, az idő megváltozott, lassan eltűntek a szürke felhők, éééééés befutott (úszott) a komp!
Igaz, első blikkre úgy tűnt, hogy korai az öröm, mert partot fog, mi pedig csummogathatunk itt, de a sofőr ismerte a járást. Addig-addig toszogatta a méretes bárkát, míg az jobbra-balra kígyózva, ügyesen besettenkedett a szűk szoroson és lezuhintotta a rámpát a betonra. Kiszállás, Baross tér, nem megy tovább!






Beszálltunk. A kocsik csak tolatva, merugye semmi sem tökéletes ebben az univerzumban: csak az egyik oldalon működött a rámpa, az is egy kocsi szélességben. Istenkém, nem autópálya ez hogy száguldozzanak a népek föl és alá, lényeg az, hogy úszik!





Elindultunk, a halászok a közelben tették a dolgukat, nem zavarta őket a nagy vas.





Sok árus is velünk tartott, vagy csak a piacról hazafelé tartó asszonyságok voltak? Ki tudja, én nem.



Kicsit körbeszimatoltam, bekukkantottam a gépházba, a nagy zaj azt jelentette, hogy jár a motor, minden rendben:



Ez lenne a mentő tutaj. A likra majd valaki ráül, ha nagy a baj, gondolom én:



Utolsó pillantás Yenjire, aztán énekeltük az "irány észak, itt jönnek a tengerészak" kezdetű (végű?) nótát:



Elpöfögtünk az utolsó halászbárka mellett...



... és előttünk nem volt más, csak a víz és a túlsó part:



Azért az néhány helyen látszott, hogy ez a tó mesterségesen duzzasztott, völgyek fölött és dombok mellett úsztunk el:



Láttunk a a nagy vízre kimerészkedett halászokat is:



Aztán közeledett a part, kis halászfaluk mellett úsztunk el:



Feltűnt Old Makongo kompkikötője. Nem olyan puccos mint Calais-nél, na de a kompunk sem egy Maersk, éttermekkel, bárokkal és üzletekkel...



Sikeresen beparkoltunk, fönn a hídon a főnök értette a dolgát.



Mellettünk egy nagyobb halászfalu terült el.











A sült hal gusztábbnak tűnt, mint az a korábbi kifeszített izé, vettem is két szépet, potom 10 szídíért (durván 2 dollár).
Aztán indult tovább a konvojunk, kb. 30 km várt ránk Salagáig, földúton. Az eső itt is tette a dolgát korábban, mi pedig cikáztunk, pattogtunk, csúszkáltunk, persze nem épp ebben a sorrendben, de haladtunk.



Sőt, akadt hely, ahol gyorsíthattunk, felkapcsolt a sofőr harmadikba, porzott minden:



Nem volt igazán látványos a dolog, többnyire szundítottam, mert ugye kimaradt a szokásos délutáni szieszta.
Még épp a közeledő vihar előtt értünk be a városba, a központban az elágazásnál keresgéltük a szállásunkhoz vezető utat, második nekifutásra meg is találtuk.



Beparkoltunk, a konvoj többi kocsija egy másik motelba tartott, mivel itt csak a földszinti szobákat adták ki.



Melegvíz nem volt, ellenben víznyomás sem, de azért valahogy sikerült fürdeni (ezek a műanyag vödrök és merőkanalak már nem lepnek meg, céljuk határozott).
Hamarosan vacsora is került:

"Maridon volt a hely neve, hol aznap este szállt, Maridon volt a hely ura, ki vendégli a ...ööö... engem"



Aki az előző fotón csirkét vél felfedezni némi rizs-szerűséggel és salátával, az nyert :)

A szakadó eső zajára, hatalmas villanásokra és csattanásokra, mély dörgések hosszan elnyúló morajára aludtunk el. Vagy valami ilyesmi.

Folyt.köv, de addig: zene!