2018. augusztus 8., szerda

2018. augusztus 4., szombat

Instant Karma


Összetétele:
búzaliszt, ehető (no még szép!) növényi olajok, krumplikeményítő, só, lecitin, vegyi anyagok úgy mint kálium és nátrium karbonát, nátrium foszfát, valamint néhány meghatározhatatlan cucc. Aztán jön a fűszer (por) összetétele, amiben többek között találunk hagyma port és mesterséges csirke ízt, meg E621-et.
Ó, és a látványelemek: texturizált zöldség protein, dehidratált zöldségdarabkák, egyed paraszt!
És ha mindezt rászórjuk a szárított tésztára majd felöntjük forró vízzel, akkor akár azt is érezhetjük -persze csak ha megfelelően magas szintű "beleélési" értékkel rendelkezünk-, hogy ettünk valamit.

Épp mint az életben. Lógunk a neten, szórják a fejünkre a szocializációs műlevest, még és még, jön innen is meg onnan is, és nem kell mást tenni csak kinyitni a szánkat és nyelni. Aztán estére azt hisszük hogy tele a pocak.
Pedig nem több jut így nekünk, mint az előbbi levesnek nevezett vacakság, pár silány szilánk, abból festünk világot magunk köré, abból ragasztunk álarcot magunkra nappalra, vagy vetünk puha ágyat éjszakára.
Vagy valami ilyesmi.
Ki tudja?
Én nem. :)

Kávé! Ez legalább... na ez legalább valami olyasmi, ha nem is az :)



Élünk és meghalunk, hát kívánj szép álmokat :)

Pár napja Gadafi megejtette a táncot a G15-össel, nagy útra indult, föl északra, hogy befejezze azt, amit elkezdtünk. Persze biztosnak kellett lennie abban, hogy ott fönt, több száz kilóméternyire innen működni fog a cucc, ha majd bekapcsolja. Így hát ellenőrizte. Itt. Aztán csak a hit maradt, hogy majd működni fog. Ott.
Így megy ez.



(Na, hát ettől az instant levesportól ennyire futotta. Ha valaki hozzáad valamit, lesz ez jobb is...)

Ellenben holnaptól lesz szakácsunk, azám, hazám! Igaz, hogy az épülő-szépülő táborban, de majd hoz nekem fincsi eztmegazt. Megígérte! És az, amit Afrikában megígérnek, az úgy is van! Mármint az ígéret... :)



Addig is, hátha...



2018. július 28., szombat

Földtől a Földig

Repülés.
Mi más? :)

Fent:



És lent:



Merugye a muszáj és az aszáj két nagy ellensége az emberiségnek, és ha tegyük fel (minden matematikus így kezdi, aztán tudjuk mi lesz a vége...) Afrika, Észak-Afrika, Közel-kelet, távolabbi kelet, észak kelet, egyszóval kelet a választott munka helyszíne, akkor bizony repülni kell, nincs mese. Emese.
Mármit e mese ezért született: Navigare necesse est, mondták a régesrégiek, Astronavigare necesse est, mondják a maiak, és valahol e kettő között kóbászolunk mi, az égen.


Sosem féltem a repüléstől, hiszen az nem veszélyes. Persze a zuhanás, vagy méginkább a földhöz csapódás az már más tészta, de ahhoz előbb repülni kell. Attól pedig nem félek.
Emlékszem az első utamra (ki nem? - ördögi vigyor). Az azt megelőző éjjel nem sokat aludtam, minden lejátszódott bennem a Hindenburg katasztrófájától kezdve a Challenger osztódásáig, de nem volt mese, menni kellett.
Meglepő módon a felszállás után semmi különöset nem éreztem, kivéve azt, hogy ha nem nézek ki az ablakon, akkor szédülök. Így aztán úgy lapátoltam a kaját befelé, hogy közben a homlokom majd kitolta az ablakot.
Ekkor ettem életemben először füstölt lazacot és olajbogyót. Előbbit azóta is imádom, utóbbit nem nagyon tűröm meg még a pizzán sem, soha nem szerettem meg, pedig lett volna rá időm is, módom is, mondjuk az 5 év alatt, Tunéziában.
Akkor először két hetet töltöttünk kint, többnyire a Douz környéki sivatagot jártuk, rég elfeledett és eltemetett olajkutakat keresve. Aztán visszafelé már a szédülésem is elmúlt, jöttem-mentem, lazultam. Igaz, néha eszembe villant az alattunk vonuló havas hegycsúcsokat és sziklaszirteket figyelve az, hogy a seggem és az alant elterülő tájat csak pár milliméternyi alumínium választja el az egyesüléstől. No és közel tízezer méter. Ilyenkor kissé ökölbe szorult a talpam, de megnyugtattam magam: szart sem tehetünk itt hátul, a pilótafülke mögött, bízzunk hát a kapitányban.







Egyszer történt csak meg az évtizedek során, hogy kis időre -finoman kifejezve- oda lett a komfortérzetem. Történt, hogy az idő tájt Szíriában dolgoztunk, és a MALÉV (tudja még valaki azt, hogy mit fed a név?) járata este későn indult Budapestről, hajnalban érkezett Damaszkuszba és indult is vissza. Így aztán, ha jöttem, vagy ha mentem, csak a nagy büdös sötétséget láttam magam alatt. Emellett utáltam éjszakázni is, így üdítő volt látni azt, hogy a szír légitársaság valamikor reggel 8-kor indít Budapestre járatot és délután négy körül vissza.
Nosza, arra kértem a legközelebbi repülőjegyem, amikor pihire mentem volna hazafelé. Ragyogó napsütésben indultunk a gép felé, tökéletes idő a repülésre. Kissé csodálkoztam azon, hogy vagy túl korán jöttem, vagy túl későn, mert ha jól emlékszem összesen hárman ültünk a buszon és ebbe a sofőr is beleszámítódott. Nofene, még a végén VIP leszek, csak épp senki nem szólt ez ügyben? Aztán a kezdeti lelkesedésem kissé alábbhagyott, ahogy egyre távolodtunk a főépülettől és még sehol sem láttam a repülőt, ellenben annál több roncs, kiégett, összecsavarodott, egykor repülő masina mellett haladtunk el. A gondolatot, miszerint ezekből rakják épp össze a gépünket, elhessegettem, ráadásul végre megtaláltuk a magában árválkodó Jak-40-est.
Beszálltunk, ajtókat becsukták, ejha! Tényleg ketten utaztunk, de volt ott pilóta, másodpilóta, fedélzeti mérnök és két stewardess, talán még vécésnéni is, szóval nem kongott a gép az ürességtől. Mondták, hogy bárhova ülhetek. Szuper. Micsoda meglepetés!
Hátra mentem, gondoltam hogy ha leesünk, később érek le, néha az a kis idő is számít. Volt ott egy négyüléses rész, mint a régi egyajtós Ikarusz távolsági buszokon: kis asztal, két ülés előre, két ülés pedig hátra nézett, kis lámpával. Itt lámpa nem volt, csak az egymással szembe dizájnolt ülések. Elmerengtem... vajon kényszerleszállásnál az asztal szeletelőgéppé válik?
Felraktam a csomagtartóra a kézipoggyászom, ami nem volt más, mint egy polc. Mármint a polc nem volt más mint egy polc... egyszerűen, mint a buszokon. Hm... itt tuti nincs légörvény, potyogó csomagok, mifene - gondoltam. Lehuppantam az ülésre és elmoromoltam a régi mantrát: bízunk a kapitányban.
Felszálltunk, semmi különös nem történt, elég szépen emelkedtünk, gyönyörködtem a tájban, végre látok valamit, ragyog a nap, sehol egy viharfelhő, mi baj történhet? Azonban egy idő után az emelkedéssel együtt egyre hidegebb is lett. Jeges bokazokniként kúszott fel a lábamon, aztán lassan jeges csizma lett belőle, majd pár perc múlva kezdett jeges nadrággá alakulni rajtam. Dörzsölgetni kezdtem a térdem, combom, hogy valamit javítsak a helyzeten, de az hirtelen úgy tűnt, hogy nem hogy javul, ellenben romlik. De nagyon!
A gép ugyanis hirtelen megdőlt, ezzel egyidőben éktelen ordító hang csapott föl, égett por szaga töltötte meg az orrom és minden nyitva maradt nyílásom. Hát jó, ennyi volt, zuhanunk. És még a kaját sem kaptuk meg!
Aztán a gép egyenesbe állt, az ordító hang és az égett szag maradt, de mivel senki nem pánikolt a személyzetből (a másik utast nem láttam), először azt gondoltam, hogy ez valami oroszos szopatás volt, majd pedig azt, hogy mégiscsak lesz reggeli. Azt vettem észre, hogy miután elmúlt a lábon kihordott kisebbfajta infarktus okozta pánik (a fene a pofájukat!) kezdett olvadni rajtam a jégruha, kellemes meleg lengett körül és akkor esett le, hogy ezek bekapcsoltak valamiféle fűtést. Innen hát a rettenetes zaj és az égett por szaga, a bedöntés csak véletlen volt, épp akkor fordultunk.
Lazítottam, jött a reggeli is (két főtt tojás, jam, vaj, valami kifliféle, kávé), így hát elmerültem a tájban. Szép hatos robbanás krátereit láttam alattunk, talán az előző háborúból. Arra gondoltam, hogy a hat egyrészt páros szám, másrészt épp hat lövegből áll egy üteg...

Aztán egy idő után megszűnt az óbégató zaj, csak a hajtóművek nyugodt visítása hallatszott és repültünk tovább. Már a tenger felett jártunk, amikor azt vettem észre, hogy újra kezdődik a hideg, a zoknival. Jött a többi is, ám amikor térd fölé ért volna, akkor megint bekapcsolt a szívugrató zenebona, jött az égett szag, de akkor már nem rettentem meg: kaja megvolt és ugye csak fűtenek. Oroszosan
Azért még leszállás után volt egy kis jelenet, ugyanis az exem megjegyezte, hogy jó lenne, ha nem jönnék még egyszer ezzel a járattal. Miért, kérdeztem, hiszen nem tudhatott az ott történtekről.
- Mert láttam leszállni - felelte- és irdatlan fekete füstcsíkot húzott maga után.
A három hetes pihi végén nem kellett kicserélnem a jegyet, a légitársaság beszüntette a járatot, MALÉV vitt visszafelé, a szokásos éjszakai géppel.







Afganisztán hegyei fölött


Sajnos az ismert események óta nem látogathatók a pilóták repülés közben, kivétel volt egyszer Afganisztánban egy helikopteres felderítés: ott nem tudtak elbújni.



Ha esetleg akad itt olyan elvetemült, akit ez érdekel, mármint a helikopáteres buli, az fogja a kis kurzorát és klikk IDE. <--- Oda!

És most itt ülök a KLM egyik járatán, valahol Afrika fölött, várom a vacsit. De addig is, mi kell a boldogsághoz? Egy baileys (jéggel), egy jó film, no és fél szemmel a pilóta munkáját figyelni, mert az ördög nem alszik (így legalább nem horkol).




Hopp, és a vége előtt... a szokásosan választható egy házikóból most sikerült összeorganizálnom négyet! Ami már több, mint egy deci jóféle... ;)



(Ezek gyakorlatilag ház alakú palackok, jóféle holland ginnel töltve, amelyeket a KLM 1952-től kínál, és mindegyik ház egy valódi, létező épületet mintáz. Most tartanak a 96. épületnél és ahogy láttam, a gyűjtők még e-bayen is üzletelnek. Akit bővebben érdekel a téma, nosza ugorjon IDE!)

Ó, és még valami! Birtokomba került egy titkos rajz, amely pontosan elmagyarázza azt, hogy miként repülnek ezek a hatalmas dögök. Mert ne mondja nekem senki, hogy csak úgy fönt marad valami a levegőben, valami olyan, ami nehezebb a levegőnél (még ha telefingja is a sok utas).
Ugyan külföldiül íródott az eredeti, de halált megvető bátorsággal lefordítottam, és most átadom ezt a tudást:







ZENE:

2018. július 23., hétfő

Kínai

Nyakunkon az esős évszak első pár napja. De lesz ez rosszabb is, ahogy a helyiek mondogatják. Pirkad... nyugis minden.



Így aztán egyelőre engem a kínai kaja zavar csak. Elvagyok én mindennel, ha ehető husiról van szó, de a sok zőccségtől előbb utóbb elkeseredek és néha még pityeregni is szoktam. Ha valamiben nincs hús, akkor az csak desszert lehet - régi dakota közmondás. Arról nem beszélve, hogy egy hónapon át szinte mindig ugyanaz a menü. Persze nem hibáztathatom a srácokat, nincs itt szakácsunk, csak a helyi séf, de ő a ghánaiakra főz. Így aztán a papír/kő/olló dönti el azt, hogy adott napon épp ki főzzön: a villanyszerelők főnöke, a camp boss, a csoportvezető, vagy a geodéta.
Mégegyszer mondom, nem rossz, csak hát...
Ez, ahogy nézem, pl. robbantott csirke a'la gomba:





Megoldottam...

A konzerv szardíniát, tonhalat óvatosan bontjuk, valahogy mindig több az olaj benne, mint a doboz befogadóképessége, ergo kicsordul. Aztán folyik mindenfelé az a büdös, átható szagú szar, még a kézről sem egyszerű eltávolítani.
A sózott és darált marhahús konzerv (népszerűbb nevén Corned beef) egyszerűbb, a kis tekerő bizbasszal letépjük a zárócsíkot és már neki is eshetünk. Kissé lehűtve élvezhetőbb.



Ezek voltak a helyileg beszerezhető cuccok, most jön a hazai felhozatal. A babgulyás a kedvencem: óvatosan nyitva elénk tárul a mennyek országa, legalábbis a gasztronómiai Hiroshima után -melyet a kínai konyha az utóbbi időben okozott- ez minden kétséget kizáróan az.
Vele egyenrangú a sólet füstölt husival, ha dobok rá pár szelet vöröshagymát, még tán a harmadik-negyedik mennyországba is eljutok.
Melegítésüket megoldottam, amúgy meggájveresen: kólásüveg teteje levág, alulra forró víz a vízmelegítőből, kicsit összerántja a műanyagot, de erre számítottam. A doboz még belecsúszik, majd felülről a forró víz és várunk. Egyszerű, mint a faék.



Egy kissé betáraztam, mivel még mindig kétséges a tábor elkészültének időpontja. Elvileg 10 nap, de a kínaiakat (és a helyi erőket) ismerve ez inkább 10 nap és két hónap közé tehető, bár az mindenképp sietésre ösztönözi a csipet-csapatot, hogy naponta sok-sok pénzt (és dollárban értem ám, nem magyar tugrikban) veszítenek.
No hát itt a felhozatal, húzom ameddig tudom (a repülőút 4 puhatestű áldozattal járt, azokat befaltam az első napon), aztán legfeljebb gyáván megfutok, mivel már Kintampóban csücsül a java nép, valami echte szállodában (vagy vendégházban):



Kenyér
Na az a nem egyszerű itt, amíg bele nem jön az ember. Nagyvárosban nincs gond a betevővel, de itt falun, az isten háta mögött (vagy a hold segge mögött, ha olaszosak akarunk lenni) más a helyzet.
Először is kértem kenyeret. Hoztak, egyfajta sárga hasábot, a papír ékes angolsággal tudatta: cake bred. Torta kenyér? Ha az, hát az... édes volt.
Beugrottunk a főtérre, hátha lehet kenyér fronton valami normálisat fölhajtani, szép nagy vekniket láttam, ezaz!



Emmanuel csak mosolygott, az sugar bred, baromi édes. Csesszék meg!
Aztán eltelt egy hét és valahogy fülembe jutott az, hogy létezik butter bred, nosza, rendeltem. Még mindig édes volt, de már nem verte el a vaj ízét olyan nagy mértékben, lelkem nagy része megnyugodott, csak a sarokban rúgkapált még egy kicsi: nem létezik, hogy nincs normális kenyér Ghánában.
Amikor ezt szóvá tettem, csak mosolyogtak, itt így szeretik. Már majdnem föladtam a reményt, amikor sokadszorra előadott sirámom értő fülekre talált. Az egyik gyakornok geofizikus megjegyezte, hogy létezik egy tea bred nevű kenyér és hogy az nem édes.
Berongyoltam a konyhára, mivel Sharif séf végzi a bevásárlásokat, és feltettem neki az 50 forintos kérdést: létezik olyan dolog itt, Atebububan, hogy tea bred? A legnagyob természetességgel vágta rá, hogy persze.
Elnyomtam egy "akkormiahalkszavúszűzmárianedvesbugyijáértnemmondtadezteddig"-et, helyette mosolyogva kértem, hogy hozzon néhányat.
És lőn kenyér. És látá az úr (meg én is), hogy ez jó.

Még egy szó a kiegészítőről, ami jelen esetben mangó. Tényleg csak egy szó: imádom!





Öt-hat darab egy kis kosárkában ezekből 5CD, ami durván 300Ft és szaladnak hozzád, ha lassítasz a kocsival:







Most pedig: zene!

2018. június 11., hétfő

Születésnapomra

A késő esti séták nyugodt ölelése.


















Az álmosan nyújtózkodó zsalugáterek.



A szemközti, karnyújtásnyira lévő ablakok megfejthetetlen titkai. A szűk utcácskák sokat látott és sokat mesélő macskakövei.







A fürtökben lógó lila akácok mindent beburkoló, bódító illata. A sirályok vijjogó kitörése a mozdulatlan pillanatból.







A meleg fényárban fürdőző, tekintélyes rózsaablak. A napközben nyüzsgő, éjjelre azonban csak nekünk létező piazza.





A lámpagyújtogató apró bolygója, a 987-es lámpa otthonossága, sugárzó fényében tündöklő hajnalainkkal.





A hallgatag, talán örökre zárva maradó, régi ajtók titokzatossága. A kastélyhoz vezető, békés sétaút sok-sok lépcsőjének érintése.







A gesztenyefák mögül előbukkanó méltóságos tenger. A kikötőben kísértetiesen fütyülő szél. A Delfino Verde megnyugtató morajlása.







Az emberek lefegyverző kedvessége, természetessége: napcserzett bőrük ráncaiban megbújó bánataik és nevetéseik.
A vitorlások semmihez sem hasonlítható, varázslatos csilingelése. Az ide-oda imbolygó árbócok gyöngéd lázadása. A hajótestek izgatott ringatózása, alig észrevehető összesimulása.





Mind-mind Tőled búcsúznak. A kis pilot hajók egy pillanatra fel is függesztik fáradhatatlan szorgoskodásukat. A hatalmas szállítóhajók is megtörik egy percre mindennapi rutinjukat, a megszokott, tétlen várakozást: lesüllyedt, kitömött hassal nehézkesen, mégis méltóságteljesen mozdulnak, bólintanak egyet a lépcsőzetes part felé.





Feléd.
Neked üzennek.
Hogy elfogadtak, befogadtak.
Most már Te is közülük való vagy.
Ők ezt hozták Neked.
A látogatók zajos tömege elől szemérmesen rejtőzködő város őszinte kitárulkozását.
Muja-t.
















Az igazit.
A valóságost.
A többé már el nem veszíthetőt.
Arrivederci, mondják... Arrivederci.
Így legyen.
Isten éltessen, Egyetlen.