2024. március 11., hétfő

Sivatagozzunk, Vol.1.

Scoutolás és az első homokvihar

Az első sivatagba Tunéziában futottunk bele.
A térképre (mármint a műholdasra) nézve jól látszik, hogy a Szahara Douz alatt még elég tisztességes homokozó, sárgásnarancsos a mennyekből (vagy kicsit magasabbról) nézve. Persze azt sejtem, hogy nők biztosan pontos színnel illetnék, számomra azonban megfelel, fontosabb volt a rajta járás.
No és a navigálás, mert ugye ha az ember ott van valahol, akkor nem tud a seggén megülni, el kell jutnia egyik helyről a másikra.
Abban az időben (1992-t írtunk) a GPS még nem terjedt el úgy, mint ma, így aztán az 1920-as években, egy légiós hadnagy által készített 1:100 000-es térkép volt a legjobb barátunk és a tájoló.

Ugyan találtunk utakat, ööö... öö, mármit olyan "ösvényeket", amelyeken valamikor több autó is elment és így valmiféle látható nyomot hagytak, amit nem tudott elfújni a szél.
Persze azt nem tudtuk hova visznek, de ha arrafelé tekergőztek, amerre dolgunk volt, használni tudtuk azokat.
A boldogsághoz persze az is kellett volna, hogy rajta legyenek a térképünkön, de nem voltak ott. Hát akkor majd mi felrakjuk a scoutolás során, azzal uccu neki ott van észak, itt jönnek a tengerészak felkiáltással nekivágtunk.
Lakatos Laci (R.I.P.) vezetett, én a tájolót figyeltem és jegyzeteltem: irány, és fordulóknál a megtett távolság.
Este aztán a szakaszokat szintén a tájoló és egy léptékvonalzó segítségével felrajzoltam a térképünkre.

A dolog meglepően jól működött, mert később, amikor megkaptuk az első Magellán GPS-t, az igazolta az utak helyzetét a térképen. Persze ez még az őskor volt, az SA még működött (Selective Availability, random 0-200m-es hibákkal direkt lerontott pozíciók), de egy százezres térképhez képest fényévekkel jobbak voltunk: mindig tudtuk azt, hogy hol vagyunk a sivatagban.

Elkezdődtek a szezimikus munkák is, épp szinteztünk egy földúton valahol El Hamma alatt, amikor észak felé nézve azt láttuk, hogy a távolban a pálmás ég, de veszettül. Hatalmas, piszkosbarna füst terjengett felette nagy területen. Sokat nem tudtunk tenni, így hát folytattuk a mérést, néha oda-odapislantva, míg a lécest előre vitte a kocsi.
Egy ilyen csodásítás során azt vettük észre, hogy a pálmás bal szélén húzódó sziklasor is eltűnt a füstben.
Jobban odafigyelve észrevettük azt is, hogy a füst egyre nagyobb részt takar el a sziklákból, a pálmás már nem is látszott.
- Bassza meg a vörös seggű ördög! Ez nem füst, ez a homok! - volt az első felkiáltás.
Majd követte egy másik:
- Ez felénk jön!

Hogy legyen valami elképzelés a dolgokról, ez a fotó egy másik táborból készült az érkező homokról:



Ez pedig már Irakból származik, homokviharban, Basra-tól kb. 80 km-re északnyugatra, délelőtt 9:20:36-kor az időbélyegző alapján:


Rádión azonnal visszahívtuk a kocsinkat, levágtuk az útra a sarut a műszer elé, hogy leolvassuk a magasságot, de erre már nem került sor, mert pofánvágott bennünket a homok.
Szerencsére a Mitsubishi L300-as ott állt mögöttünk, beugrottunk, berántottuk a tolóajtót és ránk szakadt a sötétség.
A kocsi rázkódott és dülöngélt, minden résén, szellőzőjén ömlött be a púderfinomságú por, a vihar pedig úgy zúgott, mint ezer megveszekedett gőzmozdony.
Hoppá, a műszer!
Az meg kint maradt, az optikát szétcsiszolja a homok!
Bebugyoláltuk Mabi (becsületes nevén Mabrouk) fejét, adtunk rá motoros szemüveget, és valahogy elhúztuk a tolóajtót, ő pedig kilépett a tomboló viharba.
Persze szerencsétlen nem tudta elengedni a kocsit, nézett be elkeseredve, az a két-három méter a Micu mögött elérhetetlennek tűnt számára, így megint kinyitottuk az ajtót és besegítettük.
Próbáltuk a réseket betömni, így valamennyivel (mondjuk 0.00002%-kal) nőtt a komfortérzet, de amikor meghallottuk azt hogy ezek a viharok akár több napig is eltarthatnak, kissé beszűkültek a zabszem bizonyos helyre történő bejutásának esélyei.
Rádión nem tudtuk elérni a bázist, mert az Kebiliben tanyázott, pár üveg ásványvízen és kis kekszen kívül csak mi ücsörögtünk az autóban.
Mit tud ilyenkor tenni az ember?
Vár.
Vártunk.
Ne feledjük, hogy akkor még csak kb. 2-3 hete voltunk Tunéziában, Afrikában és napsütésen, csillagos égen, valamint néhány tevén és skorpión kívül nem futottunk bele semmiféle gubancba.
Egyébként a köszönésen kívül a skorpió volt az első, amit arabul megtanultam: kiejtve amolyan "ágreb"-szerű.
Teszteltem is, amikor egyszer a homokbuckán elakadva a helyi brigád serényen lapátolta a homokot a kezeivel, mögöttük állva kiejtettem a varázsszót. Öröm volt látni, hogy erre a legserényebb olyan hátast ugrott, hogy csak na!

Vártunk...
Aztán úgy fél óra elteltével, mintha a kocsi dülöngélése, rázkódása alábbhagyott volna, a sötét kavargásba itt-ott világosabb foltok jelentek meg, újabb 10 perc után pedig hirtelen kitisztult a levegő, mintha soha nem is lett volna itt vihar, a szél még fújt valamennyire, de minden ragyogott megint a napfényben.
A műszernek sem lett baja, folytattuk a mérést, mintha mi sem történt volna.

Hát, ilyen volt az első.
Később is kapott el minket homokvihar, volt, amikor napokig tartott és úgy hordta a homokot, hogy csak védőszemüvegben lehetett kilépni zárt helyről.
Aztán volt olyan is, amikor csak óvatosan tudtuk megközelíteni a teodolitot, mert a szemgolyóra ugró 20ezer voltos szikra senkinek sem hiányzott igazán.
Sztatikus elektromosság, ugye...

Fotók sajnos abból az időből nem nagyon maradtak, mert bár rengeteget fényképeztünk, a legtöbbet diára, és azokat az évtizedek során elfújta a szél...


Néhány fotó Tunéziából:

2023. december 24., vasárnap

Rendhagyó

Vajon mi a különbség a két grincs között?
(Ha legalább 10-et találsz, szupergülüszemű vagy!)






Ó, mégvalami!
Az egyik emlékezetes, 2007 telén, a Szaharából:
Klikk!



Ésakkor: zene!
(Karácsonyi)

2023. november 25., szombat

Osso buco

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren és az üvegbetét hegyeken túl, épp kirándultunk és Milánóból átugrottunk a szomszédba és úgy döntöttünk, hogy Morcoteban ebédelünk.
Persze rizottót, na de az étlapon szerepelt egy étel, az Ossobuco:
Hohó, azt egyszer karácsonyra készítette egy kedves barátunk és azonnal beleszerettem:
Itthon elég necces beszerezni a hozzávaló husit, de sikerült rendelni.
Persze nem olyan egyszerű a dolog, fagyasztva indul felénk, méretes hűtőpatronnal aládúcolva, amit ugye ki kell fizetni. Azért lássuk be, a szállítási díj plusz patron ára duplájára emeli az amúgy sem olcsó hozzávalót.
Persze a Metroban is be lehet szerezni, de itt egyrészt nincs Metro, másrészt nincs igazolvány sem.
Első próbálkozásra nem lett rossz, így aztán beszereztem egy öntöttvas, magas falú serpenyőt, mert a Biblia szerint is abban az igazi, így a második adag már abban készült.

A napokban kiugrottunk Szlovákiába megnézni az Andrássy kastélyt, és ha már ott voltunk, beugrottunk a Kauflandba és nini!
HUSI!!!


The rest is history, mondaná a művelt orosz, ha tudna angolul.
Hogy nyoma maradjon, leírom, el ne fújja a szél.

Az osso buco (vagy ossobuco) olaszul lyukas csontot, vagy valami ilyesmit jelent (egyesek szerint párolt borjúhúst), a húsban hagyott "lyukas" csont miatt, gondolom én.
Egy baromi egyszerűen elkészíthető étel, ellenben isteni finom (főleg másnap)!
Magyarosan: zőccségleves csontos-velős borjúhússal, na de az ízek harmóniája következtében valami mennyei dolog kerekedik belőle.
A neten sokféle recept található, én azok alapján alkottam meg a sajátom.

Először is az alapanyagok, az én drágám akkurátusan összekészített mindent.
Persze én cifrázom a klasszikushoz képest. Illetve nem a paradicsomos verziót készítem, emlékezve barátomra, aki ugye az elsőt, mert tudom, hogy figyel onnan fentről, és szinte hallom is:
- El ne csessze maga vadember, vagy megrúgom!

Tehát amit én rakok bele (nagyjából 2 főre):
Induláshoz:
2-3EK Olivaolaj
3 x kis gombóc vaj
1 x Kisebb hagyma apróra vágva
1 x Fokhagyma apróra vágva
125 ml fehérbor, jóféle
1 x sárgarépa apróra vágva
1 x fehérrépa apróra vágva
1 x zeller rúd apróra vágva
2 x babérlevél
Csipet rozmaring + kakukkfű

A lényeg:
2 x Borjúhús Osso Bucco (vagy egy nagyobb) (liszt)

Bors
1 x 0.5liter borjúhúsleves
Valamint:
1x kis tál borsó (zalaiaknak: cukorborsó)

Aztán ugye kell egy kis Gremolata, mert ez az istene (meg a sípcukor), hogy egy másik barátomat idézzem:
1 x citrom
1 x gerezd fokhagyma
Petrezselyem

Csapjunk bele!

Olajon+vajon ellazítjuk a hagymát. Nem fontos nagyon apróra vágni, úgyis órákon át rotyog. Van aki az olaj helyett guanciale-ból süt ki zsírt, de az épp nem volt kéznél.
Jöhetnek bele a zöldségek, piruljanak.
Kis idő után felöntjük a borral, rotyogjon.
Közben előkészítjük a húst, sózzuk borsozzuk mindkét oldalon. Van aki lisztbe forgatja, van, aki nem.
Miután a bor elpárolgott, mehet a hús a zöldségekre.
Trükk: a körben található hártyát néhány helyen be kell metszeni, különben az összerántja főzés közben a többi részt.
Mindkét felét "megpirítjuk" (ezt van aki egy másik serpenyőben végzi, nem szükséges), majd felöntjük a meleg húslével és hozzáadjuk a maradék fűszereket.
Ha lenne sütő, mehetne bele, 160°-on két órára, itt csak fedő került rá és néhány mantra: főjjé', rotyogjá', oda ne égjé'!
Persze lassú tűzön, legalább 2-3 órán át, a húsnak omlósan puhának kell lennie!
Elkészítjük a "gremolata"-t:
Apróra vágjuk a petrezselyem zöldet, lereszeljük a citromhéjat (csak a sárga részt!), vékonyra szelünk egy kis gerezd fokhagymát, ezeket összekeverjük, összevágjuk, adunk hozzá egy csipet sót, borsot. Berakjuk egy kis tálkába, egy kis jó minőségű olívaolajjal összedolgozzuk.

Néha utána kell tölteni húslével, a vége előtt nagyjából 10 perccel pedig mehet bele a borsó.
Ekkor kerül hozzá némi vaj is, kissé besűrítendő a levet...

The rest is silence, ahogy a művelt orosz mondaná, ha... tudjuk.
U.i.:
Tálaláshoz az olaszok különféle dolgokat használnak, mint pl. a rizottó, vagy polenta. Van, aki leszűri a hús alól a levet és csak a húst adja a körethez, megöntözve a lével. Szerintem pazarlás az isteni ízű, vajpuhára párolódott zöldséget félrerakni.
A gremolata pedig mehet a husira, kis pikantériával járulva hozzá az amúgyis mennyei ízorgiához.





Zene!

2023. szeptember 30., szombat

Angolai képeslap

Hot pot night.
Az utolsó bbq/hotpot night, mielőtt indult haza egy része a csapatnak. A geodézia egy asztallal képviselte magát, és bár én a bbq-t preferálom, nem lehetett ellenálni az invitálásnak.
Szépen megterítve:


A kínai csapat többi része később érkezett, egyfajta felfokozott hangulatban.
Ne feledjük, legtöbben közülük nem voltak otthon több mint fél éve, akkor is csak 1-2 hetet tölthetett az a néhány szerencsés a családdal.


Aztán reggel lett, a fotón pontosan 5:03 látható, indulunk a cabindai reptérre.
Ma hárman váltottunk, a Superintendent, a HSE QC és én, mint a geodézia szupervigyora.


Már világosodott, mire Cabinda majdani reptere mellett kiugrottunk a kocsikból, és egyelőre a régi kis reptéren megkaptuk a beszállókártyákat, úgy tűnik, ma nem fog késni a gép.
Sokat.
A Hold pedig itt a seggén nyugszik:


Luanda. Tényleg nem késett sokat, az a fél óra még vasúton is belefér(t volna).
Hogy az a rohadt foci mindenhova begyűrűzik...
Mondjuk, Cabindában ott rohad a szépen megépített stadion a város szélén, gondolom a pénzt eltapsolták, ahogy a nagyoktól láthatták.
Kocsiablakból.
Az ott jobbra a "szállító" szerkentyű, néhol úgy parkolnak, mint a taxik, várják a kuncsaftot:


Reggel még so-so a forgalom:


Elhúztunk a parlament épülete mellett, a vendégházunk a diplomata negyedben található.
Így aztán néha nincs térerő, ha épp valami prominens személy elindul valamerre, vagy érkezik valahonnan...


Az utcai árusok tömege megszokott látvány, mindig látható mi az, aminek szezonja van épp:


Vendégház, tea.
Valami puccos 12 éves konyak is belekerült, vendéglátónk mindenben kitesz magáért.


Tusolás, szundi, a szokásos pizza ebédre és már a luandai reptéren sorolunk a Brussels Airlines gépe felé.
A másfél év alatt egyszer sem kellett velük repülni, de most az erfranszra sehogyan nem tudtak helyet szerezni.
Próbáltam bizniszre váltani, de az is telt házat jelentett, így maradt a C osztály, avagy a cattle class.
No mindegy, gondoltam, most akkor jól megnézem azt a Brüsszelt, aztán ha úgy viselkedik, pofán is vágom!


Luandából Kinshasába reppentünk, mert ez egy Belgium - Angola - Kongó - Belgium körjárat.
Azt hittem, hogy kissé fellélegzünk, de nem, a csóriseggűek istene ma szabadságot vett ki, tömve volt a gép, pedig az utolsó utáni pillanatig bíztam abban, hogy az az egy hely a középső sorok szélén szabad lesz.
Hát nem, így aztán egy megadó sóhajjal visszapaszíroztam magam a cabindaidemárfrancia autószerelő mellé a szélre.
Az útról csak annyit: 8 óra tömör gyönyör...


Hajnalban szálltunk le és bárhogy tekergettem a fejem, egy Brüsszelt sem láttam, csak sok-sok nyüzsgő embert. Így aztán inkább szaladtam a bizniszváróba, ahol a csokis ember fogadott:


Elzúgtam mellette és a reggeliző pultot kommandóztam, első körben kis apetájzert, ezután jött egy nagy adag rántotta.


Mivel még reggel 8 sem volt és délután 3-kor indult a gép, felkerestem a rekreációs sort, az egyik üres szobában vízszintesre helyezkedtem, és délre beállítva az ébresztőt bedunyhát vezényeltem.
Azért az ajtót bezártam rendesen, még a széket is odatámasztottam, nehogy rámtörjön Brüsszel.
Nem kellett nagyon invitálni az álommanót, mivel az éjszaka semennyit nem aludtam abban a rohadt vallatószékben. Az tuti a Brüsszel műve volt, gondoltam már félálomban, aztán elnyomott a buzgóság.


A telefon csörgött: ébresztő! Körbenéztem ebédfronton (hát ezek nem tudnak egy rendes perkeltet főzni, pedig omlós volt a marha):


Berendeztem az irodát a maradék időre, kicsit pepecseltem:


És már fent is voltunk a levegőben, gondoltam, hogy na most akkor még utóljára jól megnézem ezt a Brüsszelt, akivel annyit hadakozik az a pillanatnyi elmezavar, de jól sejtettem: csak egy várost láttam ott lent, olyat, amilyet az ember számtalant lát a magasból.


Bizniszuzsi, mert ha van az a mondás(?), miszerint repülni muszáj, akkor enni is muszáj!


Itt már ereszkedtünk, jó szeműek felfedezhetik a Bazilikát, merugye az ott a Duna a komáromi híddal:


És végre magyar betonon nyikkantak a kerekek és az én drágám várt az otthon illataival, ízeivel...

Ennyi volt a hazaút 1.7 napja, a következő megálló már a fehérvárcsurgói kastélyszálló volt, ahol másnap esküvőre készülődtek, de ez (vagy az) nem fontos.






Zene!