2018. február 27., kedd

3367.5 miles

(Legalábbis a KLM szerint)
Az annyi mint 6236.61km, merugye a repülők is hajók bizonyos formában, ezért tengeri mérföldben mérik a távolságot. Vagy az időt.
Mint itt, Ghánában, ahol az idő a távolság mértékegysége, így aztán sosem tudtuk azt, hogy Tamalétől milyen messzire lapul a bokrok tövén a tábor. Néha félórányira volt, aztán elugrott egy órányira, majd visszasettenkedett picit és akár negyven perc alatt már ott is voltunk.
Ennek most vége, beköltöztünk. Így aztán a fenti távolsághoz (oké, még hozzáadva az Accra - Tamale repülőutat is, ami durván 430km) hozzáadódott 35 perc és végre ott vagyok, ahova indultam.

Home sweet home.
Reggel.


Persze ez a junior camp rész, mi bádogbódékban szardíniásodunk, szerencsére olajat azt nem adagolnak.
Azé kissé megszeppentem első blikkre, amikor elhúztam a tolóajtót és 3 kakaslépést mértem az ajtótól az ágyig a 43-as surcival. Hogy az ördögbe fér ide be minden cuccom (és Paul dobozai), vetődött fel rögtön a kérdés, de ebbéli aggályaim fénysebességgel távolodni kezdtek, amikor megtudtam, hogy két konyha is látogatható (a valóságban 3, de a helyieké nem a mi territóriumunk), egy echte kínai és egy "western".
Nosza rögtön berontottam a kínaiba, ahol a korábbi bbq partiról már ismert srác a séf, épp hozták ki a cuccost és mindjárt szedtem is, amikor megemlítette, hogy beef curry. Az evőeszköz rész kissé meglepett, lejátszottam magamban, hogy a husit még csak-csak kipálcikázom, na de a szószt?!



Pedig az is isteni.
Megoldották. Kenyérrel.



Javába nyammogtam és morogtam -mint rendesen, ha ízlik valami-, amikor kihozták a levest. Basszus, hiába nézett rám akkor már kérdőn a főnök, nem volt mit tenni, curry után nem ehetek levest. Pedig mióta itt vagyok, az hiányzik legjobban.
A vasárnapi húsleves.
Tiktestből.
Vagy kucuból.
Háziasan.
Ahogy a Mamma készíti...
Jahajj!



Aztán már kissé megnyugodva (szobám méretein aggódó részem most hagyhatta el az Androméda ködöt, úgy tűnik begyorsított) átslattyogtam a tér (óóó, pöpec tér épül ám, de erről később) túloldalán a Westendbe és mit ad isten? Ott is marha curry volt!
Egyszerűen muszáj volt szednem egy picit (hozzá egy gusztaolvasztottcukorszínűre sütött csirkemell szeletet is ugye), na és ekkor kész voltam.
Visszaérve a szobámba bekapcsoltam a légkondit, átverekedtem magam a doboz/bőrönd/hátizsák rengetegen és elpihentem a majdhogynem baldachinos ágyamon, lassan csukódó pillám mögül még elmerengve néztem kicsit a szúnyoghálóra varrott nett kis csipke részt (hogyaztmiafasznak...), békesség...



Két óra szieszta van törvényügyileg előírva a táborban, a korai ebéd (fél 12) miatt gyakorlatilag kettőig megáll az élet, csak a generátor dübörög egyenletesen.
Bele a fülembe. A légkondi kompresszorát erősítve, ha lúd, legyen kövér!
A szobában közben rendeződtek a dolgok, sakkszobának hívom azóta. Ugyanis ahhoz, hogy valamit tudjak csinálni, tologatni kell a bábokat. Teszem azt, felállok a székből, amiben ülve most pötyögök. Ehhez hátra kell tolnom egészen a kisszekrényig, akkor épp ki tudom húzni a lábam az asztal és a szék közül. Most előretolom a falnál álló nagy bőröndöt, ekkor be tudok lépni srévizavé a szék mögé. Most eltolom az ásványvizes dobozt az ajtó elől (megy a bőrönd helyére) és ekkor elhúzva az ajtót, ki tudok lépni a kis előtérbe, ahonnan jobbra a kijárat, balra a budi/tusoló, szemben pedig a másik szoba nyílik.
Ez a kivonulási procedúra. Ha most belépek és a kisszekrény/dobozok mögül leszedem az ágyról a két hátizsákom és a cuccos dobozt, berakom a székbe, majd a széket visszatolom az asztalhoz (nem megy be alá, sajnos), akkor a kisszekrény és a szék között van annyi helyem, hogy az ágyamhoz lépek, és mit ad isten, akár le is fekhetek. Csudás, nem?
De hogy lássuk is:



(Rob, a szomszédom, aki angol létére Tajvanon él -nagyon okosan- rosszabbul járt. Mivel csak egy hétre érkezett, laza, laptop cipelésre alkalmas hátizsákjával szinte táncolhatott a szobájában. (Idézem: minek több cucc, két póló meg két gatya belefér ebbe is).
Egészen éjfélig, mert akkor hirtelen megadta magát a légkondija. Így éjszaka jó ha 2 órát tudott aludni.
(Egyébként én is kipróbáltam, kb. 4 percet lehet kibírni hűtés nélkül).

No de vissza az életbe, este még soká lesz.
Három körül visszatértek a tér építő fiúk, szaporán folytatták az egy csinálja öt nézi kommenista módit.



Tuti órabérben vannak itt, látva a serénykedést. A térből egyébként kinti bár lesz, a rossznyelvek szerint. Minden út ott fut össze, ez is megerősíteni látszik az egyelőre még csak rumor szintű infót
Délután végére elkészült:



A környéken látható betonozott utaknak majd akkor jön el igazán a szerepe, amikor ránk zuhan az esős évszak. Hogy aztán egy év múlva vagy hogy, amikor elköltözünk, miként lesz visszaadva a terület, arról nem szól a fáma, de lehet hogy a törzsfőnök (itt chief-nek hívják), akitől béreljük a területet majd azt mondja: legyen itt egy üdülőtelep. Vagy bevásárló központ. Vagy akármi.
Este végre leveshez jutottam, helyi különlegesség, robbantott bőrös malac, csípős paradicsom levesben. Legalábbis én ezt a nevet adtam volna neki ha mondjuk azért jöttem, hogy michelin csillag ügyileg teszteljem a felhozatalt. Ámbár a paradicsom leves nem igazán jó szó rá... olyan halászlészerű volt, currys beütéssel: kenyérrel finom!


Még egy dolog, a 12-es barakk lelkes lakója lettem, nem én választottam, a sors keze van a dologban. Gyorsan utánanéztem a 12-es számnak, volt amire emlékeztem is:
12 majom
12 dühös ember
12 Strong (ez most jön)
12 hónap, 12 zodiákus, 12 istenség, 12 törzs, ésatöbbi.
Szóval 12-es, utolsó oszlop, utolsó sor, sarki.

Esti hír:
Már vagy öt kígyót találtak a tábor kerítésén belül, egyet sátorban. Volt közöttük mamba is. Kezd gyanús lenni a kerítésre aggatott kígyó kerítés, no és a tövére spriccelt kígyó elriasztó anyag. Kezd nagyon gyanús lenni...




Zene:

2018. február 23., péntek

Vincent


A folyósóra kilépve azonnal beborít a sűrű, párás forróság, még a kulcsot sem helyeztem a zárba, már gyöngyöket formál rajtam itt-ott a pára. Egyelőre még aprók, nem is gördülnek lefelé, de egy perc sem kell és...
Az ember gondolatban megvonja a vállát és leballag a lépcsőn. Minden lépcsőfokkal (10 van belőlük, majd forduló és újabb 10) egyre mélyebbre merülök a forróságba, mire az ajtóhoz érek, már nyakig járok benne. A hotel előtt a járdán aztán végleg összecsap a fejem fölött.
Érzem ahogy süllyedek, miközben a bár és a szép zöld fűvel borított, keskeny kis virágoskert között (a sarkon az az embermagas banánpálma vagy mi a csuda mindig elvarázsol) elindulok az iroda felé.



Mire a konyha ablakához érek, már a Mariana-árok mélyén érzem magam, fölöttem éjfekete a víz alkotta ég, ide már nem ér le a nap fénye.
Reggeli egy főre rendel, (öt perc? harsány kacaj, örülök, hogy örülnek), a fiúk már elrongyoltak északra, a táborba. Én majd csak 9 körül indulok, Emmanuel 1. (vagy 2.) szintén szeretne velem jönni, megnézzük terepen a fiúkat. Nagyon.

A kocsik a parkolóban. 50 forintos kérdés: vajon melyik a geodéziáé?



Elindultunk, elhúztunk egy tuc-tuc mellett:



A faluban a szokásos forgatag, anyagbeszerzők munkában:



Lekanyarodtunk a garmin mutatta pozició felé egy kis földútra, hogy meglessük a base station-t, és amikor már elég messze jártunk a főúttól, megálltunk. Körbevett a csend (és forróság), a nyugalom (és forróság), a tiszta illatok (és forróság) a szavannán:



A refi tette a dolgát, vette a GPS jeleket, számolta a pozicióját, összevetette az álláspontéval, majd szétkürtölte a javítási értékeket a rádióhullámokon. A korrekciós jelet az összes rover vette és így pontosítani tudta a saját GPS pozicióját. Ha mégsem jutott el hozzá a rádiójel, akkor valahol félúton felszaladt egy magasabb helyre az egyik kocsink, hátán a repeaterrel és megoldotta a problémát. Ment minden, mint a karikacsapás. Ki van ez kéremszépen találva, jól.



Aztán fölkerekedtünk és kereső üzemmódba kapcsolva elindultunk, hogy megtaláljuk a kitűző brigádok egyikét. Mivel vibrátor pontokon ügyködtek, csak a bulldózer nyomra kellett rátalálnunk, az már odavezetett. És tényleg. Épp a régi játékot játszották:
Sétálunk, sétálunk,
egy kis pontot le-le teszünk,
Pont!


Napi 7-8km az átlag, ennyit kell legyalogolniuk és 25m-enként mérni, zászlót leszúrni.



A közelben kis farm törte meg a szavanna rendjét, házikók, pár mangó fa és yam ültetvény képében.









Visszafelé kiszúrtam, amint épp árulták a yam-ot, amit talán manióka gyökérnek ismerhet a lelkes magyar, pedig nem az. Legalábbis Emmanuel 1. (vagy 2.) határozottan ezt állította, amikor megmutattam neki a wikin mindkettőt. A lényeg: ehető, finom, krumpliszerű. Próbáltam már főzve, ekkor főtt krumpliszerű, bár annál kissé krémesebb állagú és enyhén más ízű volt. Csipszként kissé világosabb mint a mi sültkrumplink és keményebb is, de husik, vagy hambi mellé ugyanúgy az arcunkba pakolhatjuk.
No és nemutolsósorban, hanem főleg, yam-ból készül a tradicionális konyha fufu névre hallgató képződménye, amelyet perkeltekhez fogyasztanak ittenség. Egyelőre még nem sikerült akkora mennyiségű bátorságot összeszednem, hogy kipróbáljam, pedig ehhez egyszer már fölfújtam a pofám és fölborzoltam a seggemen a szőrt. Namajd, hiszen ami késik, az a MÁV!



Este aztán búcsúztattuk John-t, aki haza indult Newcastle-be, így maradunk egyelőre négyen, egy skót, aki skót; egy angol, aki Kenyában él; egy angol, aki Tájföldön él és egy magyar, aki otthon él. Kevertük a magyar spirituszt a helyi serrel, persze szigorúan preventív jelleggel, úriemberhez méltón. Hm, mit is mondhatnék: nem ütötték egymást, sőőőt...





Hopp, még egy hír:
A fiúk krokodilt láttak egy közeli kis tóban. Gyerekek játszanak benne, a környékbeliek abból merítik az ívóvizet és közben...




No és akkor, ha már erről szól a blog: Vincent

2018. február 22., csütörtök

Forróság

Álom.
Lázálom.
Először azt hittem, hogy macska nyávog... Tényleg olyan volt a hangja a hajnali csöndben, mint egy keservesen éhes kandúrnak, de amint befordultam a sarkon az etetőhely felé tartva, meglepetésemre ott hegyelt egy nagy madár:



Nézegette magát a tükröződő üvegben, gondolom azt hitte hogy társra lelt és most szólongatta cefetül. Persze az nem válaszolt, így aztán engem pécézett ki magának, támadólag megemelve a fejét. Idejösszmegruglak, közöltem vele gondolatilag, és úgy rémlik, hogy még azt is hozzátettem: otthon a kakas tudja ezt. Csak néha elfelejti.
Megértette, nem jött közelebb, maradt a sosemvolt társával beszélgetésnél, én pedig leadtam a rendelésem a konyha ablak rácsán keresztül: reggeli.
Vigyorogtak mindketten, a séf és a szakácsnő. Vagy fordítva, mármint a séfnő és a szakács. Még nem sikerült kiderítenem azt, hogy ki a főnök, de amolyan demokratikus anarchiára tippelek, amelyet valamilyen formában a munkamegosztáson tart egyben.
Bár már láttam bent Clemenszet, a mosodás fiút is. Mindegy, néha jobb, ha nem tudunk dolgokról.
Szóval mindketten mosolyogtak, bólogattak, és csak akkor csapott ez át éktelen kacagásba, amikor kérdőn néztem rájuk:
- Öt perc?
A sztorihoz tartozik az, hogy általában bő egy órát szoktam adni a kajarendelésre, mert azért nincs tömeg a szállodában. Rajtunk kívül csak ágyrajárókat figyeltem meg, este jönnek, reggel mennek. Azonban minimum fél nyolcra készülődthetek, ha mondjuk hatkor azt kérem, hogy hétre legyen vacsora.
De hát ez Afrika... így szeressük :)

Aztán van ugye a malária, melyet a szúnyogok terjesztenek itt (is) és ha nem lenne elég az, hogy a policy ismét a jól bevált: öljünk meg minden rohadékot*, kiderült hogy cseszekedhet velünk itt fönt északon még egyfajta új rohadék is, amit a helyiek csak egyszerűen "black fly"-nak neveznek.
Valamiféle folyami vakságot okozhat, ha jól tévedek. Pompás.
Doktornéni -még otthon- elmagyarázta, hogy a Malaront használják klínikai szerként is -ez épp jól jött nekem, mivel utálok minden gyógyszert-, így nem kell naponta szedni, mivel megöli a kis genyákat akkor is, ha majd (esetleg) át akarják venni a hatalmat. Persze Ian és John szedik, de az az ő dolguk. Nekik nincs policy-jük.

Ma meleg volt, amolyan afrikai párás meleg: kilép az ember a hallból és rátelepszik, mintha sűrű, párával átitatott paplant terítene ránk egy nem látható ajtónálló. Mintha nedves levegőben járnánk, ami azért érdekes, mert a páratartalom alacsony (legalábbis az Accuweather szerint, az S6-os szenzora 66%-ot mutat), mégis áztatja a pólót:



A sivatagban más volt a helyzet, úgy 40-50+ fok környékén. Az mellbevágott rendesen olyankor, amikor kiléptünk az életbe valami légkondis helyiségből, még a lélegzetünk is elakadt. Aztán kész, ennyi. Itt azonban teljesen más, itt olyan... hogy is mondjam: lassítós. Olyan nehezenlélegzős, mindenüttnedvesítős, ottegyemegafeneazegészmindenségetgondolós.
Valami ilyesmi:
"It had been a hot day when they put the walls up and three bottles of gin and Lee Mellon kept putting it away and the other guy, a deeply disturbed religious sort of person, kept putting it away. It was of course his gin, his land, his building material, his mother, his inheritance, and Lee Mellon said, "We've dug the holes deep enough, but the posts are a little too long. I'll saw them off."
Then you begin to get the picture. Four words to be exact. I'll saw them off. But the guy said all right because he was deeply disturbed. Sun, gin, the blue sky and the reflection of the Pacific Ocean were spinning in his addled brain: Sure, let old Lee Mellon saw them off. No use... anyway, it is too hot... can't fight it, and the cabin had 5' 1" ceiling and no matter how small you were, BANG! you hit your head against the ceiling."**

Ma a második kígyót fedezték föl a táborban. Gyanús a baobab, oppárdóóón: majomkenyérfa!




* Ez Boris Vian volt

** Ez pedig Richard Brautigan

Ez pedig egy földolgozás:

2018. február 17., szombat

Csoki

Csoki.
Csokika.
Csokikaki.
Csokikakaki.
Csokikakakika.
Upsz, elég ebből :)

Az Úr -áldassék a neve- az utolsó utáni napon a homlokára csapott, és mielőtt még újra kiment volna a fejéből, gyorsan megteremtette a csokit.
- De Uram, mégis miből, hogyan, milyet? - jött a kérdés különböző alrészlegektől, ám az Úr -áldassék a neve- feledvén teljhatalmúságát, nagyvonalúan csak annyit mondott:
- Oldjátok meg.
A többit tudjuk...
Illetve: csak így történhetett...

Állítólag itt nagyon finom csokik készülnek az echte kakaóbabból, amit majd a déli területeken fogok megismerni, legalábbis a helyi fiúk azt mondják. Itt majdnem északon legfeljebb kávécserjébe futhatunk bele, de az nem számos.
Nosza, ha már csokitortáról hiába álmodoztam, hozzatok valamit, nyomtam egy 50-est Emmanuel 1. (vagy 2.) kezébe, amikor megemlítette, hogy beugrik Tamalébe.
Sosem tudom melyik melyik, ugyanis két Emmanuelünk van, kódnevük 1, illetve 2, az egyik magas és vékony, a másik alacsonyabb és szélesebb.
Utóbbi ücsörög mostanában az irodában, elvileg mellém lenne beosztva azért, hogy ellesse a szeizmikánál bevett geodézia csínját és bínját.
Ennek megfelelően ott ül a hosszú tárgyalóasztal sarkán, tőlem 6-7m-re és egész nap lóg a füléből a telefon drótja. Gondolom azon kapja a beöntést.
Néha ideül ugyan mellém, pár percig figyeli, ahogy az ArcGIS-ben a bulldozer gps trackre rádigitalizálom a permit csapat hozta koordináták alapján az érintett földterületek határait. Aztán hozzácsapom a tulajok excel táblában tárolt bio adatait (azonosító, név, cím, telszám, törzsfőnök, járás, régió, rokon, mifene), majd kiszámolom az adott terület nagyságát és készen is vagyunk, minden lekérdezhető, fasza (külön köszönet és két sör ezért Tibi barátomnak, aki otthonról segít, akár éjfélkor is -csak ne ébresszem föl-, ha szükséges).
Persze Emmanuel hamar elunja a dolgot és visszaüget a helyére, én pedig ugye sosem mondom neki azt, hogy: hékomám, ez a te dolgod lenne ám!

Ellenben hozott csokit. Csokikat. Csokikákat.
Variációk egy témára:



Mondanom sem kell, hogy mindegyiknek ugyanaz az íze (és színe), ellenben szépen rájuk van írva az, hogy nem az ördögtől való kakaóvajjal készültek a csokik, hanem 100% tiszta ghánai kakaóból. Elhisszük.

A munka frontján is haladunk előre, megjöttek a vibró és geofon tesztelő cuccok, hamarosan naaaagy-nagy auditnak néz elébe a technika:





Aztán... imádom a naplementéket, bár itt valahogy nem olyanok mint másutt... Igaz, másutt pedig nem olyanok mint itt.



Persze mindegy is az, hogy hol vagyunk, ha itt lehetne az, akit...




2018. február 16., péntek

A Kutya Éve

Meghívódtunk.
Ha pedig az ember meghívódik, akkor menni kell, nincs mese, ez kötelesség. Mint mondjuk a gyomorrontás és a budi látogatás egyfajta összefüggése.
Más dolgunk úgysem volt, szinte minden munka leállt, egyedül az őrök és a szakácsok dolgoztak. Előbbiek helyi cégtől, utóbbiak Kínából, helyi kuktákkal... Ma volt a holdév utolsó napja, holnaptól már a Kutya éve lesz. Mármint Kínában, és a világ minden részén, ahol épp kínaiak tartózkodnak. Legalábbis én így képzelem el a dolgot.

Bepattantunk hát Emanuellel a 01-es hívónevű Toyota Land Cruiserbe, Cato beröffentette az 5 (vagy 6?) hengert, kigördültünk a kapun és jobbra kanyarodva ráfordultunk a meglehetősen zsúfolt útra, Savelugu felé.



Persze eddig történt még egy említésre érdemes dolog. Lemondtam az egységes omlett-konzervbab-sültvirsli-sültzöldség-toast-valamigyümölcslé egyenreggelit emiatt a szépség miatt:



Ugyanis tegnap este befutott a mikulás képében Jeff (persze nem Jeff-nek anyakönyvezték a srácot, ám kiejtve leginkább Jeff-re hasonlít a kínai neve, szóval mostanra írva is és mondva is Jeff lett), aki mindenféle beszerzések felelőse, így a mi nasi asztalunk és hűtőnk rendszeres karbantartása is a feladatkörébe tartozik. Hozott egy nagy láda ananászt, mangót, banánt és almát.
Minden isteni, napon érlelt, tökéletes állapotú. Végre igazi ananászt tömhetek a képembe, nem pedig azt az otthon ismert zölden leszedett, napot sosem látott és ezért éretlen (vagy állásában megrohadt) vackot. Ennek még a közepe sem fás, nem kell kivágni, egyszerűen isteni! Csakúgy mint a mangó. Imádom!


Na most már roboghatunk Savelugu felé, útközben apró települések mellett:





Termeszvár mellett:



Autóbóntó mellett:



Bontószökevény mellett:



Kecskéket szállító busz mellett (azt senki ne kérdezze, hogy mi módon vették rá a mekegő népeket arra, hogy szépen ott maradjon mindenki a helyén, nincs le-föl ugrálás):



Ruhajavító üzlet mellett (ebből rengeteg akad a falvakban):



Kenyérbolt mellett:



Vásárba tartó népek mellett:



Mivel mint megtudtam -és látható volt- Saveluguban épp hetivásár zajlott, jöttek és mentek a népek, mindenhol kirakott színes cuccok, tömeg az utcákon. Lőttem pár fotót, csak úgy vaktában az ablakon át, miközben araszoltunk a főúton:





















Végül aztán csak befutottunk a táborba, ahol a kínai csapat már ünnepelni kezdte a holnap kezdődő új, mármint holdÚJévet; ágyő kakas, hello kutya (én patkány vagyok :)).
Kártyáztak. Csuda tudja azt, hogy ez is része-é a rituálénak, valamiféle szerencsehozó dolog, vagy csak elütötték az időt.
Aztán jött a tombola húzás, mindenki nyert valamit, én 20szídís telefontöltő kártyát, ami jól jött, mert épp venni akartam a telefonra. A fődíjat, egy Huawei okostelefont John nyerte meg, nagy ováció közepett:



Aztán elkezdődött az eszemiszom, ahol megtanultam, hogy evőpálcika mellett van bontópálcika is, a kínai country manager úgy szétkapta vele a sült csülköt pillanatok alatt, hogy annyit sem tudtam mondani:
Rindfleischetikettierungsüberwachungsaufgabenübertragungsgesetz.

Azért trükkösek, a töményt otthon szép, címke nélküli palackokba töltik, gyanútlan szemlélőnek, fináncnak, mifenének föl sem tűnne:



Egyébként valami rettenet, leginkább törkölyre hasonlító ízű spiritusz volt, onnan tudom, hogy illett koccintani. Kétszer. Gyanítható, hogy kissé megkavarta a metabolizmusom, mivel korábban helyi serital és némi délafrikai veresbor is bekerült a rendszerbe.
Az ételek miatt volt szükség kis alapozásra, mert nem tudtam azt, hogy mire számíthatok. Ha jól emlékszem, két esetben fordult elő a vacsi során az a rettenet, hogy vészsebességgel nyúltam a söröspohár után: ezt most gyorsan öblítsük le, le, LE!
A többi mindenség finom volt, egyedül azt a feketére színeződött júdásfüle gombát nem volt merszem megpróbálni. Annyit nem tudtam inni, hogy azt bekapjam. Sosem tudom meg talán, hogy milyen az íze, így elkészítve (wiki szerint ízetlen).











A végén a tradicionális, fűszeres darálthússal töltött és megfőzött tészta jött (a töltő kéz fölött látszik), belemártva a csípős szójaszószba (meglehetősen wasabira hajazott) meglepetésemre kellemes ízvilággal ajándékozott meg.

Aztán indulnunk kellett, mert a policy nem teszi lehetővé, hogy sötétben kocsikázzunk, a nagyfaluban a vásár még tartott:



Eléggé lent járt már a nap, amikor megközelítettük a hotelt.









Zene, majdhogynem stílszerűen: