2015. november 14., szombat

Vegyigyümi

Na az épp nincs, csak vegyes fölvágott :)

Először is: eső a sivatagban.
Nem homok sivatag, nem homok sivatag... persze hogy nem az, kő és sabkha. Mi is a sabkha? Hivatalosan: Sabkha is an Arabic name for a salt-flat that has come into general use in sedimentology following classic research in the United Arab Emirates of the Arabian Gulf in the 1960s and later.
Magyarul sóval mixelt laza trutyi, amibe többé kevésbé bele lehet ugyan gurulni kocsival, de tuti nem jövünk ki onnan saját erőből. Szóval csak okosan! (Aki többet szeretne olvasni róla, az vagy rácuppan a netre, vagy elolvassa ezt, esetleg mindkettő: Minden végnek van kezdete )
Notehát, sivatag, nem mellesleg a Föld legforróbb helye. Papíron.
Ezzel mondjuk vitatkoznék, mert Basrától északra is mértünk 50-60 között, Algériában a Szaharában pedig minden nap fölugrott 50°C-ig a hűmérő, vagyizé hőőőőmérő a totoyákban. Hogy följebb akár csak egy fokkal miért nem, miért állt meg mindig 50 fokon és maradt ott délután 4-5-ig, azt csak a tervezője tudja, de hagyjuk.
Ahogy beszélgettem a helyiekkel a kutya ott van elásva, abban a szóban, hogy "átlaghőmérséklet".

Egyszóval: esett. De előtte fölhősödött mint a fene, azt hittük ránk szakad az ég.



A páratartalom (ha a samu galaxy 4 szenzora jól mért) fölment 87%-ra. A segéderő (Hussein) föl-fölkapta a fejét a hegyek felől hallatszó dübörgésre, de megnyugtattam, hogy csak a hegyekből lezúduló víz alkotta folyó az (persze én tudtam, mert Gaas a sofőr előtte szólt, hogy rádión most figyelmeztettek mindenkit, ne menjen a hegyekbe, mert az esővíz baromigyorsan összeállt mindent elsöprő zuhatagokká).
Aztán épp beültünk kicsit szusszanni a kocsiba, amikor eleredt. Hm... azt nem mondhatnám hogy igazán szakadt, de azért eső volt.
Mert esett.
Fentről.
Ott van ni, a szélvédőn!



Tartott vagy másfél percig. Közben - mint látszik - lehűlt a levegő is!



És előkerült valahonnan két ...ööö, a helyiek szerint róka:



Egy darabig méricskéltek bennünket, aztán elslattyogtak dél felé. Mivel lassan mi is dél felé jártunk, na és nem utolsó sorban kitűztük az utolsó geofonpontot is, Gaas invitálására berontottunk a mellettünk, egy lapos, kopár dombtetőn elterülő kis katonai táborba. Merthogy ott van egy caffee shop és majd ott jujj de jó lesz.

A berontás kissé költői, mivel egy nagyon köves csapáson majdhogynem lépésben zötyögtünk fölfelé az enyhe emelkedőn, majd felérve eldöcögtünk egy düledezőnek tűnő (figyelem, itt minden csak tűnik valaminek, a valóságban frankón funkcionálnak!) bodega mellett. Rákérdeztem, hogy az a kávézó?
- Ahh, no - válaszolta méltatlankodva Gaas, majd egy másik, ugyanolyan düledező karámszerűségre mutatott: ott van ni!
A különbség annyiban merült ki, hogy az derékmagasságban nyitott volt.
Amúgy naptól és forróságtól fényesre és könnyűre aszalódott girbegurba fák (oszlopoknak nem nevezném) tartották a tetőt, melyre pálmalevél szerű rostokból kialakított lapokat terítettek, néhol megspékelve olajos hordó kilapított oldalából származó bádoglemezekkel.
Sajnos fotózni nem lehetett - komoly military terület volt ugye -, így hát mindenki lehunyja a szemét és elképzeli... persze először elolvassa ezt itten és csak utána hunyja le a szemét!
A téglalap alakú építmény hosszanti oldalának sarkán szabadon hagytak egy jó nagy részt, az lett a bejárat/kijárat, közvetlenül itt ücsörgött a döngölt földön egy lány. Izzó faszénen forralta a két literes, jobb időket is látott alumínium kannában a vizet, mögötte mellmagasságú szekrényféle állt. Olyan ötven évesre becsültem.
Mármint a szekrényt.
A tetejére többféle kávés dobozt, cukrot, apró csészéket pakoltak, mögötte pedig egy nagy fadoboz állt, a fizikát némiképp meghazudtoló módon, girbe-gurba lábakon. Abban pedig - mint idővel megtudtam - egy tv lapult, de a kétszárnyú ajtó eltakarta most.
A tetőről (mennyezet?) leengedett drótokon két csupasz körte lógótt, jelezve hogy éjszakai élet is van itt, kéremszépen.
Akár egy Rejtő regényben is megállta volna a helyét.

Jobbra nézve a haladó ifjúság néhány tagja tűnt fel, voltak vagy 10-15-en, mindegyik 18 körüli srác, mindenféle pólókban és csiricsáré bermudákban.
Katonák, mondta Gaas, de egyedül rajtam volt terepszínű nadrág. Sőt, szerintem én voltam a legjobban fölfegyverkezett egyén is, mivel a zsebembe csiptetve ott ücsörgött a Smith&Wesson ExtremeOps, mert hát ki tudhassa...
Különben is, egy férfi olyan kés nélkül, mint a hal esernyő nélkül!
A hosszúkás "teremben" keresztben beton téglák sora húzódott egymás mögött, rajtuk deszkák, ezek voltak az ülőhelyek, szépen a tv irányába tájolva. Az ugye most nem ment, mert lapult, mint említettem.
Esténként szokott - súgta Gaas -, aki nem csak látszatra nagy tudora a helynek, hiszen már vagy 5 éve itt dolgozik a környéken.

Beszambáztunk a második sorra, közben fogadtuk és osztottuk a köszönéseket, mindenki mosolygott, sőt, kaptam egy kecskelábú faszéket is, hogy arra üljek. Mondtam hogy köszönöm szépen, de fölösleges, eléggé ki van párnázva ahhoz a szebbik felem, hogy a deszka ne törje.
Az igazat megvallva attól tartottam, hogy összeomlik alattam az a látszólag rengeteg javításon átesett ülőalkalmatosság, aztán még rámhátékázzák. Mindenesetre Hussein gyorsan rátelepedett, mutatva azt, hogy ki a főnök. Őt megbírta.
Leültünk, élveztük a meglepően kellemes levegőt, valahogy a tetőszerkezet rései között átszökő napsugarak ellenére (hol volt már az eső) is hűvösnek tűnt (ne feledjük, csak 30 és 40 fok környékén jártunk), közben Gaas feltöltő kártyát üzletelt. A katonáknál - itt a semmi közepén - be lehet szerezni, mondta korábban, de rátesznek a 24 birres kártyára 1 birr-t (1 dollár az kb. 22 birr perpill.)

Megérkezett a kávénk, persze fölmerült bennem az, hogy milyen vízből is készült, de mivel forró volt, nem igazán törődtem vele.
Eddig a legrosszabb vizet Szíriában kaptam, amikor a hegyek szélén a felhevült sziklákon ugrálva az irtózatos forróságban 1 órára elfogyott minden iható dolgunk. 2 körül már olyan száraz volt a szám, hogy ha ki kell mondanom azt, hogy empiriókriticizmus, tuti kiröhögnek mint Jóbot Woody Allen egyik írásában.
Egyetlen reményem a völgyben alattunk elhúzó, a táborba tartó srácok voltak, de nekik sem volt már semmi a kocsijukban, hiába rádióztam.
Azért megtették, hogy elhajtottak a távolban magányosan árválkodó beduin sátorhoz, ahonnan egy üveggel tértek vissza.
Ugyan a sátorozóknak sem volt vízük, a gazda épp most ment el ki tudja merre, hogy hozzon, de a kecskék itatására szánt, a közeli folyóból szippantott vízből még volt egy kicsi a rozsdás tartálykocsiban. Azt hoztak.
Namost az 50+ fokos melegben a napon álló rozsdás tartálykocsit, benne a ki tudja mióta álló folyóvízzel mindenki el tudja képzelni...
Megkóstoltam, aztán kiköptem. És nem csak azért, mert melegebb volt mint a friss lóhúgy...

Finom volt... itt minden kávé finom.
Igaz, sok cukrot rakott bele a hölgyemény, de itt úgy tűnik ez a szokás. Az is meglehet, hogy ismer valakit Szabolcsból, merugye ott sem kérdeznek, csak eléd teszik a vasárnapi ebéd 126 fogását: megenni!
Aztán fölkerekedtünk, odaadtuk a maradék ásványvizünket a lánynak és begurultunk a táborba, épp elkapva az ebéd elejét:



Csak egy kis édescurrys hal, saláta, spenót, t-bone steak, krumpedli - merugye első az egészség (második a Ferencváros).
No és a desszert... az az omlós piskóta, rajta a finom csokiréteg, amelynek édességét ballanszírozza a tejszín, így kialakítva egyfajta mennyei érzést, amit leginkább úgy lehetne leírni, hogy mmmmmmmmmmmmm...



(Megjegyzem, a recept épp most íródik le!)

Délután még kirontottunk a kötelező 3 órás szieszta után, de már csak azért, hogy megkeressük két régebbi fúrás nyomát.
Mint kiderült, ügyes volt az, aki a koordináta listát kreálta, szépen egymásmellé rakta a helyit a WGS84-es UTM-mel.
Az egyik fúrás ilyen rendszerben volt megadva, a másik olyanban. Mókás!
Csupán több száz méter volt az eltérés, de emiatt szépen bóklásztunk oda-vissza az egyetlen töltésen (közben többször elhaladva a jó hely mellett), kerülgettük mint macska a forró kását, GPS-t, iránytűt, nádihegedűt, hatodik érzéket, minden bevetve.
Aztán beszaladtam, transzformáltam és hoppá! Azonnal oda került ahol lennie kellett, grrrrrr a macska rúgja meg!
Lassan esteledett, mire elindultunk befelé. Az utolsó fénynél még sikerült lekapni a közel 's távol egyetlen fáját. Arra gondoltam, hogy milyen magányos lehet neki itt:



Aztán...

Megint elment a nap,
ahogy mindig szokott.
Nem túl sok van már,
amit még itt hagyott.
Ami félig van kész, az ma félig marad.
Engedd, hogy a dolgok
most nélkülünk változzanak.

2015. november 10., kedd

Pisi csík szín

Merugye nem mindegy ám az, hogy milyet pössent az ember, elég sok dolgot ki tud belőle hámozni az orvostudomány. Vagy a vajákos asszony. Aztán pl. az eszkimó szabály sem lenne tökéletes ha történetesen nincs színe a dolognak (iglu mögül, sárga hóból nem eszünk). Most egy olyan szabályt tanulunk meg, ami fontos ugyan a sivatagban, de máshol... hm... lehet hogy másutt is az lehet.
Minden budiban ott függ szem előtt egy ilyen tacepao:



A kocsikba is jutott belőle, hátha épp ott támad kedve hasonlítást végezni a delikvensnek, szinte látom is: előkapja a brét, jobbal céloz, a ballal pedig mellé tartja a mintát, majd addig mozgatja amíg a sugár színével megegyező színt lát és leolvassa a hogyantovábbot. Nőknél ez sokkal bonyolultabb lenne, azt el sem tudom képzelni, ezért aztán nincsenek is nők a sivatagban. Vagy nem pisilnek a homokba :D

Ha már a nőknél tartunk, ezt a parkolót nem tudom mi módon használnák, mert itt nem lehet eljátszani ám a teszkós trükköt: beállok orral és átgurulok a másik sorra:



Hogy pontosabban lássuk azt, hogy mi is áll azon a táblán:



A mai nap unalmas volt, kissé lement a hőmérséklet, majdnem fáztunk :D



Ezért hát zene és lazulás :D

2015. november 9., hétfő

Aprókok, így vacsora után

Azt, hogy Törökországban minket a telefon akksikról ismernek, az egy dolog. Még Irakban és Afganisztánban is azonnal tudták, hogy miben vagyunk jók, amint kiderült honnan jöttem. De hogy Etiópiában is az a legismertebb "hungarikum" és nem a izé...a mondjuk aaaa.... gulyás (majdnem futbalt írtam véletlenül :)), elgondolkodtató: vajon nem inkább akksi gyárakat kellene építenünk? :D

A vacsoránál nem a fekete erdő szeleteken lepődtem meg, azt már megszoktam, hogy itt mindig akad valami édes is (tegnap almatorta pl., korábban az az upside down ananász torta, mint kiderült az egyik séfünk profi cukrász), hanem a fish gulash vonzotta el a tekintetem a steak-ről, és szó se róla, ha hal, nincs mese: le kell meóznom. Tengeri halfilé pörköltnyi (olyan igazi, méretes, jóféle, falusi marha pörköltnyi) darabokban, vastagon beforgatva valami piros veszedelembe, az biztos, hogy paprikába és még egy csomó, ki tudja milyen fűszerbe. Ütött mint egy jó curry! (Azért a boci sem maradt parlagon :))

Mai naplementés, előtérban a fagyis... öö... észlelő kocsink:



Ja, és mostmár senki sem mondhatja azt, hogy a kutya sem vár haza :D



... és Te, aki otthon vársz rám, tudd:

Simm(ple) day

Kirontottunk. Valahogy megnyugatató az a tudat, hogy jóféle autó kerül az ember alá. Olyan, amilyet terepjárónak nevezünk, nem összetévesztendő a telekjárókkal. Valahol itt, a Toyota Landcruisereknél (pontosabban ennél a típusnál) érik el a terepjárók evolúciójuk pillanatnyilag legmagasabb fokát. Ezzel nem azt mondom, hogy a legjobb, hanem azt, hogy ezen a szinten minimum ezt kell tudnia minden autónak, ha az terepjárónak gondolná hívni magát. Mert hogy a tulaj mit gondol a négykerekűjéről, az a kutyát nem érdekli, itt, most, nálunk, perpill. Persze szigorúan munkásautóról beszélünk, aminek két alapvető feladata van: elvigyen akárhova és visszahozzon akárhonnan.



Persze kívülről nem látszik szinte semmi, legföljebb az a halvány érzése az embernek, hogy ezt nem országútra tervezték, vagy pedig nem személyautónak: túl szögletesek a formák.



Az alap "autó" fölszerelése is sokat elárul, kinek van pl. tripla pótkereke? :)



De ugye az autó nem minden, kell azért más is a boldogsághoz, itt van mindjárt Hussein, hátán a Leica GPS zsák, kezében rádió és kontroller. Hogy a képénél csak az etióp fekete sötétebb (vagy az sem) az egy dolog, de hogy a fényképezőgép nem tud ezzel megbirkózni, az fura. A kocsiban próbáltam a telefonszáma mellé fotót készíteni, de ott sem sikerült. Hiába toltam a képébe a lencsét. Vakuval. Elnyeli a fényt?*



Tegnap este megérkezett a simm kártya, amit még Mekelében rendeltem.



Nosza, elő a kisollót, merugye az ess négyesbe kisebb kell, nyisziteltem, hozzáméregetve az téhomoshoz, majd a késem hegyével mélyre nyomva örömmel konstatáltam, hogy sikeresen be is kattant a helyére. Örömömben fel is hívtam az én drágámat: van élő kapcsolat. A térerő pompás, hiszen itt áll egy mobilt szerteszét szóró torony, alig 50m-re a tábortól.
Reggel mutatom a sofőrömnek, hogy nédda, van telefonomban helyi kártya, este beszéltem is az otthoniakkal, bibííí! Mire ő rápillantott a képernyőre, majd kaján vigyorral azon a fekete képén azt mondta: offline.
És tényleg! Miazördög?! Eddig tartott a bódottá? Igaz, hogy csak három és fél dollárba került, de akkor is! Aztán Gás** elmagyarázta, hogy a torony napelemes és csak akkor lesz térerő, ha feljön a nap. Oké, de akkor este hogyan működött? Akksikat is töltenek a napelemek... Hm, ha csak úgy nem :)
Alig hogy elindultunk kifelé, megjött a full jel, mellé egy sms: örömmel látnak a hálózaton és adnak 300MB ingyenes netezési lehetőséget.
Nem imádnivalóak?


*Kissé világosítottam a fotón, hogy azért mégis...
**Úgy kell írni, hogy Gaas

2015. november 8., vasárnap

Mai ima ami...

Mert hát mit tehet az eccerű ember, amikor a vájtbórdon az virít, hogy beef hamburger, fölötte pedig az, hogy fish curry? Égre emeli a tekintetét: köszönöm Uram, de ez túl sok a jóból. És akkor még csak nem is gyanítja, hogy az utolsó döfést a kávés (elvégre Etiópia ez, vagy mi) fagyi adja majd: itt fogok megdögleni :)

Ebéd utáni kirohanás, a fiúk már sorakoznak a kapunál, jobbra tőlük a nevezetes zászló, most épp piros, mint rendesen 12 és 17 között:



Bár tegnap fél hatkor is 41-et mutatott a kocsi hőmérő, pedig a napocska már lemenőben volt, valahogy így:



Persze addig még el kellett verni az időt, szaporán rakosgattuk a zászlócskákat, de eljött az idő, amikor a fiúk kis időt kértek, tájoltak és nekiláttak... Azt nem tudom, hogy pontosan mi is a tájolás lényege, de google earth-re fölrakva az irányt egyértelműen London felé mutatott:



Persze mint sokmindenben, itt is a szándék a fontos - szerintem.
Így most én is nekilátok, lehunyom a szemem és ez szól majd - szerintem :)





És akkor, zene!


2015. november 7., szombat

Sej, a mi lobogónk...

Merugye három féle loboghat a kapu melletti, szép magas rúdon: zöld, sárga, vagy piros. Ha a zöld van fönt, akkor normális az idő, elég óránként egy liter vizet inni. Ha a sárga, akkor másfelet kell benyomni, ha a piros, akkor kettőt, plusz óránként 10 percre leállni bármit is csinálunk, emellett figyelni egymásra.
Reggelente úgy 7 óra tájt a zöld lobog (vagy csak lóg), 34 fok van nagyjából, aztán olyan gyorsan kúszik fölfelé a hőmérő higanyszála (ejj de ismerős mondás :)), hogy a sárgát kihagyva rögtön pirosra vált, ezzel egyidőben a minden kocsiban megtalálható rádióban megszólal a QHSE tisztünk, figyelmeztetve arra, amit az ember úgyis érez a saját bőrén, a szájpadlásról, ajkakról nem is beszélve.
Ma ebédre befelé tartva meg is lepődtem, hogy a zöld van fönt, pedig 39 fokot mutatott a kocsi külső hőmérője, azonban mire leállítottam a refit (ne hajtsa a villanyórát) és megfordultam, már a piros lobogott a forró szélben (tőlünk nem messze egy forgó portölcsér járta szeszélyes táncát), a rádióban pedig fölharsant a litánia.
Ebéd. A mai menü:



Aztán persze a kötelező kávé:



Melyet ezzel a szerkentyűvel varázsol a séf annak, aki kéri:



Ééééééés most pihi háromig, mert ez a három óra a leggyilkosabb itt, azután már csak 45 környékén jár a hőmérő higanyszála (ezen mindig röhögök :)).

Viszont ígértem a zászlócskákról fotót, itten van ni!



Persze itt még magukban álldogálnak, épp most rakta le őket Husszein (nem "az", hanem az enyém), de hamarosan érkezik a front crew, vagyis a terítők, vagyis azok a népek, akik lefektetik a törzskábelt, lerakják a dobozokat, akksikat, geofonokat, és akkor már ilyen képet mutat a vidék:



No de ez még odébb van azon a szakaszon, ahol mi járunk :)
Most pedig: pihi! Zenére, amit... :)

2015. november 6., péntek

White chocolate mousse

Csokiba mártott egér?! Mi másra gondolhat az egyszerű halandó, ha faluhelyen nőtt föl?
Az ebédlőben mindig ott szerepel az aktuális menü, bal oldalon a levesek, fő fogások, jobb oldalon a desszertek. (Mmmmm... tegnap este az a steak borsmártással... kétszer mentem vissza... meg még egyszer... és az étterem zárása előtt mégegyszer, de akkor esküszöm, hogy csak ásványvízért, de hát mit tehettem, ha még mindig volt pár szelet a pitliben?! Na ugye! Ó, és az az pineapple upside down cake... hát van annak értelme?! Nincs, na ugye!)
Korábban említttem a nyelvet, már a repülőn feltűnt, hogy van "cs" betűjük és nem is félnek használni. Félálomban úgy éreztem, hogy magyarul beszélnek. Na most vagy halucináltam, vagy nem, merugye minden 50%-os az életben*, vagy igen, vagy nem. Az írásuk is szép, itten látható például a közismert szó helyiül írva:



Ennyit egyelőre a nyelvről, majd még kerítünk rá sort, előlegnek csak annyit fűznék hozzá, hogy -ugye mi most afar területen dolgozgatunk- afarul az ajtó: fák, szóval a sútdöfákindór egész más értelmet nyerhet, ha ööö... öö... izé!
(Az is igaz, hogy a kaka nem is egy nyelven urat jelent :))

Ma reggel kirontottunk, végre minden úgy megy ahogy kell, sikerült a kontrolleren futó program német nyelvét értelmezni, és a rádiójel is érkezik rendesen, pedig a jóslatos 1km helyett már több mint 3-ra vagyunk egymástól. Szép ballagós séta a kaviccsal megspékelt úton: rátervezték a vonalat, pöpec! Persze jobbra-balra sóragyás, laza talaj, a vibrátor elsüllyedne. Ami nem annyira pöpec az az, hogy nagyon keményre döngölték az utat a kálium bányászok járgányai, így szegény Musztafa izzadva, erőlködve guggol hosszú másodpercekig, míg sikerül valahogy rögzítenie a jelző zászlót, ami nem más, mint egy kb. 80cm hosszú acélosan kemény drótdarabra sütött vékony műanyag lap. (Délután lefotózom majd, osztakkó ezer szónál is többet lát majd az, akit érdekel a dolog :))
Én pedig addig csodásítok, mert látnivaló az nem sok akad: nyugatra a hegyek, keletre a vulkán, a többi lapos.
De nagyon: 120m-rel vagyunk tengerszint alatt, ennél jobban lapulni nem sok helyen lehet. Na és meleg is, ezt már tudjuk, de ma a 67%-os páratartalom még rárakott egy lapáttal reggel, szerencsére úgy 10 óra környékén eltűnt a pára és szép napos napunk lett a maga könnyed 39 fokával :D

Na most aki veszi a bátorságot és bekopi/pészteli az alábbiakat a google earth-be, az láthatja kis táborunkat:
14° 13' 54.8" N, 40° 13' 22.6" E

(Aztán ha már ott jár, akkor ha jobbra néz, felfedezheti a Dallol nevű, korábban emlegetett vulkánosságot, mintegy 8200 méternyire. Minden reggel megnézzük, az egyetlen pupli, amely keletre kiemelkedik kicsit a laposságosságból és a kapun kigördülve épp előttünk illegeti magát.)





* Kivéve Lui ágyasnemes szilváját, merazugye 54 plusszos

2015. november 5., csütörtök

45 fok árnyékban...

... persze árnyék az nincs :)

Először is a kávé... hm... vagy a nyelv... áááá, nem, inkább a kávé!
Azt hiszem jó barátságban leszünk, bár vigyázni kell itt ezzel, hiszen egyetlen csészényi fölér az othoni (lavazza) 3-4 adagjával.
Már az etióp belföldi járaton is megcsillant valami varázslat, de igazán itt, Mekele egyik egyeteme közelében, a kis eldugott helyen éreztem először azt, amit úgy lehetne leginkább kifejezni, hogy: azannya!
Pontosabban: hűűűűazannya!
Ahogy fölkapott az értem küldött sofőr a reptéren, már szaladtunk is az általa jól ismert kávézóba, amely, hogy egyszerűen elképzelhető legyen, itten látható:


Puritán berendezés, alacsony és apró műanyag asztalkák, 20-30cm magas fakeretre font rácsos ülőalkalmatosságok (a fotón ott lapul egy a sarok mellett), az előtérben látható kehelyszerű izébe izzó fadarabkákat helyeztek, ettől kezdve az illatos füstölőként funkcionált.
Aztán megérkezett a kávé.
Semmi fölhajtás, egyszerű, letisztult formák, cukorral.
Persze én cukor nélkül iszom ("... I'm sweet enough" ahogy Brick Top válaszolta Turkish kérdésére), de revideálnom kellett sürgősen ezt a dolgot és egy fél kanálkával csak belecsúsztattam, úgy a harmadik kortyintás után.


Valamikor negyed három magasságában szürcsölgettük el (sofőröm megkérdezte: még egy jöhet? atyaságosúristenafűzfatetején! - gondoltam magamban, de csak annyit mondtam, hogy áááá, majd később), de még fél hatkor is éreztem a számban az ízét, ellenére az út során elpusztított jópár palack ásványvíznek, na és az az állandó bizsergés.... huh! :)

Na de haladjunk időrendben! Először is a kis gép ventillátora, telefonos fotóval elhajlított lapátokkal. Persze az is lehet ám, hogy sikerült lencsevégre kapnom a repülés igazi mikéntjét. Mert nehogymár ne legyen valami mágia abban, hogy az a nagydarab, dögnehéz gép repülni tud.
Nézzük csak meg a madarakat, mi mindenre van szükségük ahhoz, hogy a levegőbe emelkedjenek.
Egyszóval a fotón látszik, hogy a légcsavarnak nevezett izé hajlítja a teret! Na, hát akkor most tudja mindenki, így repül a repülőgép!



Itt pontosabban látható az, hogy a levegő (air) mellett mennyi varázslatra (magic) van szükség ahhoz, hogy felemelkedjen - és a levegőben maradjon - az az izé, amit repülőnek nevezünk:



Mindenesetre a táj szép (ha szép), vagy érdekes (ha érdekes) alattunk, esetleg semmit sem látunk (ha felhős, vagy éjszaka van és nem világít senki, vagy világít, de felhős alattunk az ég):



Aztán leszálltunk, kávéztunk, majd elindultunk északnyugatra, közel négy órás zötykölődés várt ránk, na és a tábor (népszerűbb nevén akemp).
Feltűnt a városban a sok tuc-tuc, persze itt más a neve, de ezek ősatyja is indiából származik:



na és a növényzet... nekem ez a fa tetszett legjobban:



A várost elhagyva fölkapaszkodtunk egy hegyvonulatra, nagy csapat keselyű körözött fölöttünk, a fáradtabbak inkább ücsörögtek. Arra gondoltam, hogy akkor most itt valami dögtemető lehet, vagy pedig rengeteg a gyakorló sofőr és azokra várnak, mert az út veszett meredek és csak szerpentinek tucatjaival sikerült megoldani a fel-, illetve lejutást. Korlát az nincs.



Az út eseménytelenül telt, néha egy-egy katonai őrjárat érdeklődött a kiféle-miféle felől (annyjaneve, meddigmarad, minekjött), elvégre az eritreai határ felé szambáztunk, lassan magunk mögött hagyva a lakott vidéket.



Az eléggé egyhangú tájba frissességet a velünk egy irányban mozgó tevekaraván hozott (később, az utolsó kisvárosban láttunk egy másik, jóval nagyobb csapatot, sofőröm szerint azok ott épp pihenőt tartottak):



A tulaj rendezgette a népeket, középtájt egy idegesebb hím mérgesen hurrogott ránk, a kidugott és rezegtetett nyelv ismerős volt még Tunéziából, olyasvalamit jelent, hogy tűnés innen, vagy baj lesz!



Aztán előreszaladt a gazda is, hagyta hogy fotózzam:



Most pedig most van, ez már a tábor a senki földjén, földsánccal körülvéve, nem messze tőlünk a katonaság kis tábora a dombtetőn.
Épp sziesztázunk és mostan 45 fokot mértem árnyékban, persze árnyék az nincs...



Ui: nem felejtettem ám el a nyelvet!

De előbb: zene!

2015. november 4., szerda

Na!

Csak ideértem, igaz, még csak a fővárosban (Addis Ababa) ücsörgök az 1-es terminálon, várom a Mekele-i gépet, de azért nem volt semmi az elmúlt pár nap :)
Az útlevél nyomon követése (postai nyomon), izgulás, hogy hétfőn ideér, ha igen, akkor átszervezni 1200km-nyi utat (ami végülis 1500 lett), ha nem, akkor mindent átszervezni, arra pedig gondolni sem mertünk, hogy kedden sem érkezik meg. (Ezúton is csókoltatom a kedves ügyintézőt, kívánom neki hogy családon belül sokasodjon, csak nem ilyen szép szavakkal).
Persze minden összeállt, Picuri is bírta a közel Záhony-Nagykanizsa-Zalaszentiván-Budapest útvonalat (sebessége 110 volt, óra szerint 120 :)), bár neki még abszolválnia kell a project hazafelé vezető részét.

Rómában semmi gond nem volt, kivéve a 3.5 júrós üdítő felhozatalt (vizet nem volt pofájuk kirakni, gondolom), sőt megoldódott a telefon töltési probléma is. Azé' ez a Samsung nagy kópé: háznyi reklámképernyők alatt samuk töltésére kialakított csatlakozók sora...

Aztán beszuszakolta magát a gépbe a közel 300 ember (telt ház volt) és elindultunk Addis Abeba irányába, úgy srévizavé. Eseménytelenül telt el az öt és fél óra, kellemes meglepetés az, hogy a tél miatt csak 2 óra az időeltolódás. Ilyen 'Dreamliner'-rel jöttünk:



A terminál váltás és az emmigrációs pecsét rácsattintása a vízumra simán ment, bár föltették a ravasz fogós kérdést: hol fogok lakni.
Azt nem nagyon szeretik, ha azt hallják, hogy egy táborban a sivatag közepén, merugye hogyan megy oda posta? Így aztán azt is hozzátettem, hogy a katonai tábor mellett. Ez már emészthetőnek tűnt, de ezután meg telefonszámot kértek, ám a kontakt lista ugye még a laptopon lapult, így rövid gondolkodás után eltekintettek ettől, mehettem.

Most itt ücsörgök a váróban, kellemes vízipipa füst illata, zajos utasok folyamatos hangja, üveg ásványvíz és pötyögök.
Korábban végignéztem a nagyképernyőkön futó reklámokat vagy ötször, ismerem mind. Az egyik az ebolára figyelmeztet, egyrészt azt magyarázza el kis ábrákkal, hogy miként védekezhetünk ellene.
A lényeg az, hogy ne dugjunk majommal. (de komolyan! :))
Másrészt az ebolára utaló jeleket sorolja föl, vagyis ha lázasan fosunk és hányunk, majd az izületi fájdalmak miatt nem tudunk fölegyenesedni a budiról és még vérzünk is itt-ott, akkor már ne nagyon vegyünk tartós tejet.

Most azt látom, hogy egyre többen köröznek körülöttem. Ennek oka van.
A laptop ugye merülgetett Rómában is, itt is, de aztán kiszúrtam, hogy néhány oszlop tövében ott lapul egy-egy konnektor. Persze hozzá kell tenni azt, hogy mindegyik oszlop messze van a széksoroktól. Erre mondaná Kohn bácsi azt, hogy: "ügyes!" Azonban az egyik oszlopnál háttal a többinek ott lapult két ülés, meg is kommandóztam, bedugtam amit köll oszt van net is (mert már haldokolt a modem a feszejhiány miatt), mi kell még?
Na jó, tudnám sorolni, de most nem annak van itt az ideje...