Hajnalban arra ébredtem, hogy dörög, de veszettül. Az eső elállt, a felhők megnyíltak és előbukkant még két csillag is (bolygók, mint tudjuk), bár az ég a folyamatos villámlástól ragyogott.
Aztán összeszedtük magunkat, kikanyarodtunk a motel udvaráról a városba vezető útra, amelyen látszott még az éjszakai eső nyoma, no és a kecskék.
First is first, ahogy a művelt orosz mondaná, ha tudna angolul: Frühstück (vagy németül). Alig pár száz métert kellett gurulnunk csak a Mamma föntartotta kis etetőhelyig (az esti csikken is innen szállítódott), ahol a menüből jóféle szendvicset választottunk.
Míg pirult a cipó, készült a belevaló, a Mamma is körbejárt, ellenőrizendő, hogy mindent megkapunk. Megkaptunk.
A szenyó egész finomra sikeredett (tonhal volt összesütve kis paprikával, hagymával, fűszerekkel), a kávé isteni volt és bizakodva vágtunk neki az útnak, tudva azt, hogy Bimbilláig földúton döcögünk majd. Hiába na, van még mit fejleszteni az úthálózaton, a vasútról nem is beszélve, hiszen az gyakorlatilag nincs.
Első blikkre nem is olyan rossz, kátyúból sincs több, mint az otthoni lepukkantabb műutakon. Az eső mindig tele van jóindulattal, most is leverte a port a környéken, ki akarhat többet itt? Na ugye!
A friss vízben itt is és ott is mostak.
Shabonjida volt az első hely, ahol megálltunk kicsit pössenteni a kútnál, balra a csipet csapat járművei parkolnak, jobbra birkák/kecskék, de hogy mit tankoltak, az rejtély.
Aztán megint úton, vízen, levegőben... Úgy tűnik egyes részek többet kaptak az esőből, de hát annak van az évszaka, jöjjön csak. Egyedül a moszkitók (szúnyogok) azok, aminek nem igazán örül itt a jónép, érthető okokból. Mellőlem is jobbra-balra dőlnek a népek, nemrég a kínai séf, aztán Donald, most pedig Viktor. Egy hónapja Paul kapta be, tizedére esett le a vörösvértest száma, a normálishoz képest, mire hazarepült és ott beindult a kórházi gépezet (Athén).
Planten vagy banán, banán vagy planten, ez itt a kérdés... sokszor a helyiek sem tudják megmondani messziről.
Baobab fa, vagy ahogy otthon ismerik, a majomkenyérfa. Egy szép példány a korábbi táborunk területén is állt, ő itt az út szélén vigyázza a falut. A falu pedig őt. Gondolom én...
És csak mentünk, zötyögtünk, néha egészen messzire előre láttunk, ami nem dobta föl igazán az embert: aszfaltot akartunk, legalábbis én, de nagyon! Minden bukkanó után megszólalt bennem a szamár: ott vagyunk már? Shrek pedig minden alkalommal rávágta: nem!
Elég gyakran elhaladtunk boltból, piacról, mosodából érkező (vagy oda tartó) népek mellett. A dolgok fejen cipelése itt teljesen megszokott program, gyerek, nő, férfi, mindenki mestere ennek. A távolság, amit meg kell tenniük szinte naponta, európai szemmel nézve rettenetes. Nekik természetes.
Aztán néha ők kerültek ki minket, amikor egy-egy meredekebb útszakaszon, víz kimosta részen kellett átkelnünk. Sajnos a sofőreink nem épp terepi vezetésből diplomáztak. Mint korábban megtapasztaltam, a "low range" sokuk számára ismeretlen fogalom...
Chamba előtt már láttuk, hogy piaci napba rongyoltunk bele. Ez többnyire csütörtök. Vagy kedd. Esetleg vasárnap. De a hét bármelyik napján előfordulhat, úgyhogy: mindegy.
(Balra a lábakon álló, kerek és kúpos tetejű építmény azt hiszem termény tároló, de mérget nem vennék rá.)
És igen, a főtéren állt a vásár.
Aztán amilyen hirtelen jött, úgy ment, újra csak a felázott út soha véget nem érő szalagja húzódott előttünk.
Apró, a térképen nem is jelölt, vagy meg nem nevezett kis falvakon keltünk át, rotyogott a vasárnapi ebéd. Itt legalább villany akad (naná, elvégre ez egy főút), nem úgy mint délen, ahol rengeteg helyre még nem jutott el...
Másik falu, de a kecske az közös. Mármint a kecske látványa (igaz, a falué is az).
És végre feltűnt a fasor, amely már Bimbila bevezető része, hamarosan beérünk a városba. A "taxi" is azt sejtette, mert ugye ezek azért nem kimondottan távolsági járatok.
Imádom ezeket a fákat. Igaz, minden fát imádok és itt annyira változatosak, egyszer majd összegyűjtöm őket. Egyszer majd...
Igazi nagyváros, piac az út két széle, itt épp echte Abidasokat árulnak, mindenféle menő cuccokkal egyetemben.
Gyorsbüfé...
És egy boldog család, a kislány integetett nekem, amikor megálltunk, hogy szétszakadjon a csapat.
Én egy kocsival elindultam északra, Yendi irányába, a többiek délkeletre a togói határ felé, Nkwantába, mivel a mérés most onnan indul. Követi majd a főutat, átvág itt, Bimbilán és Yendi magasságában áll csak meg.
A következő pedig Yenditől indul és átkel Tamalén. No mi oda tartunk, hogy lássuk, milyen módon lehet majd megoldani a kábelek, geofonok városon keresztül történő lefektetését, telepítését, és főleg a vibrók épületek közötti döngetését.
Az álom, miszerint Bimbilából már műúton haladhatunk, gyorsan szertefoszlott. Ugyan hosszú szakaszokon elkészült már az aszfalt, de a számtalan vízátfolyáson, patakon, apró folyón az átereszek, hidak még nem. Így aztán lezárták a kész szakaszokat, megelőzendő, hogy lukra fusson a lelkes autós.
Míg zötyögtünk a kátyús földúton, áhitattal néztük a mellettünk húzódó sima aszfaltot, és minimum úgy sóvárogtunk, mint buzi a gőzfürdőben.
Persze nekünk még istenes volt az összkerékhajtás, de volt aki megszívta, mint pl. ez a bicikli szállító kisiparos:
Amikor már a századik híd helyén haladtunk el, végleg föladtam a reményt, hogy valaha is műúton fogunk haladni. A zötyögés a teherautók taposta földúton egyre elviselhetetlenebbé vált, egyfajta gépesített golgotára kezdett az egész hajazni, amikor egyszecsak: halleluuuuujjjaaaa, elértük Yendit és ráfordultunk a Tamale felé vezető útra.
MŰÚTRA! Ez maga volt két napi pokoljárás után a mennyország.
Hogy fészbúk lakó is értse: a seggem és a derekam lájkolta ezt!
Néha feltűntek a másik kedvenc fáim, úgy szoktam hívni őket, hogy "a büszke fák magányos erdeje", többnyire egyedül állnak, magasodnak ki a többi fajta közül. Nem tudom a pontos nevüket, de most valami termést is láttam a "lombok" alatt:
Aztán itt is akadt planten (vagy banán)...
... és elhúztunk egy temető mellett. Valaki egyszer azt mondta, egy népet a sírjai jellemeznek leginkább. Hát... nem tudom... de érzem...
Tamaléban a szokásos csúcs fogadott minket:
Rádión megbeszéltük a randit a már ott sertepertélő fiúkkal, kiderült, hogy a reptéren fel kell szednünk szeretett főnökünket, aki azért reppen ide, hogy együtt tárgyaljuk meg a lehetséges útvonalakat. Ááá, nem veszne el a geodéták nélkül. Egy geofizikus? Soha! :)
A reptéren valakit nagyon vártak, mert két órát késett a gép, de addig gyakoroltak, népies ruhában, tam-tam zenére. Azt a dobokkal végzett kereplést érdemes lenne egyszer meghallgatni, no és a tánc sem sokban különbözik a magyar egyhelyben topogóstól, legfeljebb a seggüket jobban sederik.
Emmanuel szerint ez itt (virág csokrok a kislányoknál) miniszteri szintű vendéget sejtet.
(Miközben kihajtottunk a parkolóból, visszapillantva még épp láttuk, hogy a kicsik átnyújtják a virágokat. Úgy tűnt egy magas, feketébe öltözött nő volt a szerencsés.)
Hopp, videó is készült (na jó, olyan, amilyen)
Átvágtunk a városon. Ki találja meg a kiskölköt?
Mintha elemelkedne a bal első kerék... gyorsítási fázis, borulási fázis...
Sarki piac.
Útszéli piac.
A bácsi szájában a nyeles rágó egy fajtája.
Templom
Éééééés végre lerohanhattuk a szállodát, amelyben MELEG VÍZ várt.
(A mi kocsink kissé viharvert)
És egy steak, isteni bors mártással!
... és egy zene, altatós:
