Majdnem jó a cím, csak a vége Futila, pontosabban Futila Beach.
Ott éltünk, dolgoztunk, ettünk és aludtunk több mint 3 hónapon át, néha még most is eltöltünk egy-egy éjszakát a bungallókban olyankor, amikor úgy érkezünk, hogy tele a tábor és a váltásnak addig nincs helye, amíg a társa el nem húzza a csíkot hazafelé, a jól megérdemelt szabira.
Megérkezve, az első dolog a putrim megkeresése volt, ez az, a szélső soron, jobbra pedig az emeletes az ebédlőnk.
Hm... hányszor léptem ki esténként az ajtón, hogy rácsodásítsak a Dél Keresztjére, mert innen jól látszott, úgy este 9 óra tájékán.
Aztán a parkoló, most tele van, hétvégén ugyanis nem csak a szállóvendégek vehetik igénybe a medencét, éttermet és bárt. Szombaton és vasárnap bárki beülhet csobbanni, aztán enni egy jót, leereszteni a fáradt gőzt...
Leballagtam az óceánhoz, szerettem itt sétálgatni a reggeli kávé után, vagy napközben, amikor a halászok dolgoztak. A hullámok sustorgása a bungallómig hallatszott, esténként az ringatott el, mint 2011-ben Marokkóban, amikor Akhfenirben béreltük a parti motelt, ahol még ennél is közelebb volt a víz.
Ez Akhfenir, a motel felső emeleti kávézójából:
Itt is az Atlanti dorombolt:
Ez pedig Futila:
Aztán rendeltünk, naná, hogy mindenki a kövön sült bélszínt, nem kell mondanom, miért...* Én a blue változatot szeretem, épp csak megkapatni a vajon, egy kis kéreg és NYAMMM!
Még egy utolsó pillantás az óceánra, majd indultunk vissza a táborba, ahol este rák volt a vacsi, megint.
És a naplemente esmét szépre sikeredett...
Zene! Öööö... film...
(... bár így történt volna.)
*Hát azért, mert a táborban unalomig ismertek az ízek :)
- Milyen a tábori élet?
- Jó.
- Kicsit bővebben?
- Nem jó.
Persze ez butaság, inkább mondjuk azt: unalmas. Persze minden relatív, egy kórházi ágyhoz képest baromi izgalmas!
Teszem azt, itt van mindjárt a reggel, ahogy kilépek az ajtón és megindulok az ebédlő felé (ami most ugye reggeliző, este pedig vacsorázó lenne helyesen, de hát ilyen a magyar nyelv, ménem hívjuk egyszerűen mess-nek, mint az angol?), a legizgalmasabb dolog számomra az, hogy vajon ma lesz-e rántott halrudacska?
Többnyire nincs, de mégis, amíg el nem jutok a tálalóig, él bennem a remény.
Kell ennél több?
Hát persze hogy kell: halrudacskák, finoman, aranybarnán, forrón, épp 5 darab fér el a tenyérnyi szeletelt fehérkenyéren, rádobok két lapka sajtot, kap kis majonézes tormát és lefedem egy másik kenyérszelettel, majd HAMM!
Persze nagyon ritkán akad ilyesmi, épp ebben rejlik a napi első olyan dolog, amitől minden nap más lesz mint a többi: hívjuk reménynek.
Ma sem volt, csak a szokásos: gépsonka, sültkolbász, omlett, tükörtojás, sajt, valami fehér szósz szerű trutyi, vaj és a sallangok.
Hátul a permit szupervájzorunk, közelebb a dokink, akit csak bonsaimengelének hívok, mert ülve épp akkora vagyok, mint ő állva.
Persze ez semmit nem von le abból a megnyugtató tényből, hogy teszi a dolgát, ahogy kell, akad is.
A statisztikát nézve volt egy csomó maláriás megbetegedés, mégtöbb megfázás, izomfájdalom, valamiféle vírusos dolog és még covid is.
Befutott a takarítónénik első csapata, még szépruhában, hogy aztán harci mundérba öltözzenek és meginduljanak fegyvereikkel a szobák felé, hogy most aztán itt rettenetes rendet fognak csinálni.
Nálam bukta van, mert én takarítok, a szervezett szervezetlenséget pedig nem hagyom idegenek által bolygatni!
Így aztán hozzám nem juthat be még a hétfejű Kapanyányi Monyók sem - nemhogy a sárkány -, ellenállok minden felmosóvödörnek, mert ha akár csak egy hete volt abban hypós víz, az is kiüldözne a barlangomból egy életre, az tuti. Összeszedik a mosnivalót is, de azt is magam intézem, ennek ellenére elég sokszor hoznak nekem pólót, nadrágot és hasonlókat. Gondolom a helyi magas szintű szervezettség eredményeképp...
Elindulok a parkoló felé, még bent van minden autónk:
A nehézgyalogságot ilyen terepjáró "buszok" szállítják a dzsungelbe, bár mostanság az esőzések miatt ezek is elég gyakran elakadnak.
Mögöttük a szerelők már javában serénykednek, kell az autó a több mint ötszáz embernek, akik nap mint nap kivonulnak pénzt csinálni. Ja és keresni is...
Egy kis zsír és némi mágia: újra szaladni fog a szekér:
Itt parkolnak a csónakjaink, sajnos a folyó kivételével sehol nem használhatók:
A mocsarakban a sok fa, belerohadt ág és egyéb növényzet miatt a helyiek is keskeny, fatörzsből kivályt kenuszerűségekkel közlekednek (máramikor, itt áll az esővíz a szerkentyűben):
Megnézem a fánkat, ez egyedüliként megmaradt a táborban, mint Gánában a majomkenyérfa. Persze ez nem az, viszont rengeteg sárga mellényű madár lakja, takaros kis fészkekben:
Ezalatt kiürült a parkoló:
Visszafelé bekukkantok a clinic-re dokihoz, beszólok az ajtóból, hogy beteg vagyok, de nagyon beteg.
Már ugrik is, kapja fel a maszkot, hogy na akkor most műtét lesz!
Aztán amikor folytatom, hogy a szerelem nyila talált el, akkor vigyorogva visszaül az íróasztala mögé.
Útba esnek a madarak, a kerítésünkön lógnak mindig, a verebekkel:
Aztán, mivel útba esik az egyik raktár és épp nyitva találom, bekukkantok (hoppá, most szúrtam ki pár karton sört!).
Kunyizok a séftől eper dzsemet, csipszet, sós mogyorót, bevonszolom a zsákmányt a bódémba, készül egy kávé, a dán fahéjas kekszből hozzácsapok kettőt.
Ma lekváros lesz...
Kezdődhet a nap!
Beatles-szel:
Ps:
Kikukkantva harci alakulatot látok srévizavé, de nem támadnak, ismernek.)
Megtörtént az 500. robbantás.
Vagy 500. felvétel, 500. lövés, ki hogyan gondolja.
Végre elértük azt, amit december végére kellett volna elérnünk, van öröm és boldogság, a maradék 500 viszont még hátravan. Bár az esős évszak már nem dolgozik olyan veszettül, sajnos a területen keresztülvágó folyó - szép egyébként - északi és déli részén áll a víz, és senki nem tudja megmondani azt, hogy mikor húzódik majd vissza a medrébe.
Emellett táplálja a másik nagy problémát okozó képződményt, a mocsarat, amelyen rengeteg mérési vonalunk halad át. Ahogy megfigyeltük, még mindig legalább 100 méterrel kiterjedtebb minden irányban, a mélysége pedig duplája annak, amit még októberben feljegyeztünk.
Néhány fotó a felderítő brigád által, ma készítve:
Tehát 500 lövés (itt most ez robbantást takar), az 500 felvétel, napi 30-40 átlagban, szebb napokon 80, a nem annyira szép napokon pedig nulla, vagy a szakadó eső miatt, vagy épp sztrájk miatt.
Persze jött a karácsony is, majd az újév, aztán a kínai újév, bár ezek igazán nem nyomtak a latba, az eső az, ami leginkább hátráltatta eddig a csapatot.
És ugye a mocsár...
A kettő összefügg.
Az 500 "lövést" az 5 méterenként kihelyezett (talajba szúrt) nodok figyelték, minden egyes robbantásnál attól jobbra is és balra is 6-6 km hosszúságban füleltek folyamatosan, és rögzítették minden rezdülését a talajnak.
Nodok a dobozban:
Nodok a doktornál (ezek egyszemélyben geofont, GPS-t, adatrögzítő és tároló elektronikát tartalmazó kis kütyük) :
Aztán másfajta nodok, ezek azok, amelyek lemerülnek a mocsárba és ott figyelnek:
Persze előtte illik őket tesztelni, nehogy a behatoló víz tönkretegye őket és ne végezhessék el a munkájukat:
Itt pedig már dolgoznak a harveszterek, a "betakarítók", avagy az adatkombájnok, mert nem elég elpukkantani a fúrólyukba letöltött dinamitot, a nodok által rögzített adatokat ki kell olvasni, hogy aztán azok tovább haladjanak az adatfeldolgozó központ felé:
Istenes partit rittyentett a csoport vezetése, a country manager is tiszteletét tette, és a fő fogás most is mi más? Rákállat:
Ó, és itt is látható a Vénusz és a Jupiter együttállása az északi égbolton, mert mostanság ezzel van tele a net, tessék! :)
Zene!
(Többnyire utálom a feldolgozásokat, de ez...)
