46km homokon zötykölõdés után elérünk egy kis előretolt bázist.
(No azért nem is olyan kicsi mert majdnem 200 emberünk lakik most itt, ideiglenesen, lakókocsikban)
Megállunk egy kólára.
Legyen kávé.
Nem szoktam, de legyen, a gondolataim úgyis egy reggel kapott levélen jártak, mit számított a világ.
2 kanál Nescaffe, 1 kanál cukor, forróvíz, nyúlok a hűtőbe a tejért, nyitom a kupakot, egy jó adag, zuttybele.
Hoppá, ez sárga!
Azannya!
Narancslé volt.
Szinte ugyanolyan színezésű doboz oldalról, csak elől látszott rajta egy kis narancs, hajnali nyolckor ki figyel ilyesmire?
Sivatagban nem pazarolunk, arab országban pedig ételt főleg nem, felöntöttem a maradék részt tejjel és hát... na.
Nem is volt az olyan borzalmas. :)
Összefutottunk a srácokkal a dűnék szélén. Kezükben vagy térkép, vagy Burda szabásminta.
Előbbire saccolok, utóbbit Sándor György játszotta el, Pesten: kérdezgette a járókelőket, hogy miként jut el valahonnan, valahova. Volt olyan segítőkész emberke, aki felfedezte a 6-os villamos útvonalát. A Burda szabásmintán :D
Szép az a vers. Tegnap este az "otthon"-ról beszélgettünk és felmerült a kérdés mit is nevezünk annak, amikor azt mondjuk otthon, vagy azt hogy haza megyek... Hogy a vers hogyan? Ki tudja... jött és kész. Amikor megkérdezted hogy mit is nevezek otthonnak, hirtelen rádöbbentem hogy fogalmam sincs. Nekem az az otthon ahol vagyok, ahol én vagyok és a kardom. Sokáig egy autóban éltem, fel sem merült bennem hogy az nem otthon. Amikor itt vagyok fel sem merül bennem hogy ez nem az otthon. Ahogy mondtad: az otthonokat magunkban visszük, bármerre sodor is az élet... Nekem az otthon az a tér amelyben a karnyújtásnyira található tárgyak körülvesznek. Egy kép a falon az már... nem is tudom... nagyon messze van. A falon a festék pár centire a kép mögött már a végtelenbe veszik, maga a fal pedig nem is létezik számomra. De ha belépek egy lány lakásba, azonnal érzem az auráját, a belõle sugárzó meleg azonnal befészkelõs összegömbölyödõs puha meleg vonzását, vagy éppen a feszélyezett ridegséget ami menekülésre ösztönöz, na és ott vannak a semlegesek, a semmitmondó unalmas üresek. Persze ritka az olyan, mert a nõk egyszerûen nem élhetnek úgy hogy ne vegye õket körül valami szép, valami emlék, valami... Imádom a színeket, az illatokat, a fényeket, a formákat az anyagokat amelyeket összeválogatnak hogy a lakásuk "otthonos" legyen, bármit is takarjon ez a szó. Szerinted fészek, igen talán ez a helyes kifejezés. Fészket raktok... És nem másból mint a lelketekbõl, és ezért szeretek macskásan összegömbölyödve dorombolni az ilyen helyeken, mert érzem hogy a tárgyak nem tárgyak többé, mindegyikben ott lobog lelketek egy kis darabja, és melegít, beburkol, álomba ringat... Imádom.
Én azt mondom hogy ébredés (hm... eszmélés?) után mindig másként látszanak a dolgok. Még azzal a mélyrõl feltörõ a torokban megülõ keserû kaparó érzéssel a háttérben is érezzük hogy valami letisztult, bár az elsõ pillanatokban tudom hogy a fájdalom mindent elnyom, elkap, megcsavar, földhözvág és amikor görcsökben fetrengve tápászkodnál, akkor még beléd rúg és a padlóra küld párszor mielõtt kifáradna. Hagyd hát, marjon bele belülrõl kétoldalt az arcodba a bánat savas harapása, bokszoljon bele a gyomrodba hogy kétrét görnyedj, hagyd hogy kiszívja az erõt az izmaidból, a csontjaidból, a hajadból, érezd az ürességet, engedd utjára a könnyeidet, mindez semmit sem számít mert hamarosan túlteszed ezeken magad és minden a helyére kerül. És amikor látod már hogy õ is csak ember, akkor kész, vége, megérkeztél... Imádom az esõt... a hangját, a falevelekrõl legördülõ cseppeket, az illatát amit már akkor megérzek amikor még nem is esik. Ilyenkor lelassul az idõ, megállnak a gondolatok, kitisztul minden, olyan ez is mint az ébredés... Változást hozók... Hogy félsz vajon tõlük, vagy vágysz rájuk mindegy. Minden vég valaminek a kezdete lesz, elõre, sohase' hátra, elõre, sohase' hátra, de jó hogy nem vagyok árva... Hm... árva. Magányos? gányos árva várva
Befordultam a sarkon és majdnem belefutottam egy kukázóba. Fekete műanyag zsákba rakosgatta a szemetesből az üres kólás dobozokat. Rápillantottam. Szélcserzett arcú, alacsony és vékony öregember, hajlott háttal szedegeti a kukából a cuccot. Lassan. Válogatva. A konténer árnyékában. A homokon. A Szaharában. Egy beduin. Hoppá... itt nincsenek kukázók. Elnevettem magam. A green team egyik tagjába botlottam, egyikébe azoknak, akik hálátlan, de nagyon fontos munkát végeznek a táborban. De annyira belém oldódott Gandhi pár perce olvasott naplója (na nem itt, valahol másutt...), az járt a fejemben akkor is, amikor az imént befordultam a sarkon, hogy felkapjam a napszemüvegem, VDO kulcsom, térképeim és a Garminom. Kezdődik a nap, 10 perc és kigurulok a táborból.
Na olyan legyen egy írás, kavarogjon benned sokáig.
All the burning bridges that have fallen after me All the lonely feelings and the burning memories Everyone I left behind each time I closed the door Burning bridges lost forevermore...
... a párhuzamos dimenziók megnyitásától! Ma egy pillanatra nem figyeltem csak és benne találtam magam egy szõke kaliforniai lányban, sütit ettem Pécsett, egy trükkös gyönyörű díszdobozt kaptam a .44-es Cattlemanemhez Tibetben (a hosszabb oldalán kellett három ponton megérinteni ahhoz, hogy a rövidebb oldalon kicsússzon belőle a revolver, de alatta még mindig rejtõzött egy TT is), újra megmásztam a Kilimandzsáró havas csúcsát Tanzániában, levágtam négy róninból lett rablót Kyotó falai közelében és egy újabb seb jelent meg a szívemen.
Míg a pláza gesztenyepűrézőjében ücsörögtem arra várva hogy a parkoló szinti kozmetikában végezzenek az én drágámmal - előttem már csak egy fél kóla, kezemben Muszasi második könyve -, feltűnt az egyik biztonsági őr. Mintha tenyésztett faj lenne, vagy inkább klónozott, ez a helyesebb azt hiszem, mert a klón közelebb áll a droidhoz. Tudom hogy ez is kell, tudom hogy ez is egy munka, tudom hogy aki semmihez nem ért, az még elmehet ide (ez sem igaz mert komoly tanfolyamot kell - legalábbis régebben azt kellett - elvégezni nem egyszerű vizsgával a végén), na de ez nem indokolja azt a fajta arcot, amit ez a korosodó pofa vágott, miközben lassan vonult a mozi bejárat és a szexi optikusok üzlete között (elhaladva a bőrös, a könyvesbolt (ahonnan a Muszasi...), az ajándékos és a presszó (amiben ücsörgök) előtt). Aztán az a lány ott, aki nyitott szájjal zabált valami kínait. Ejha - gondoltam - hogy a fenébe nem potyog ki semmi? Pedig szép volt mielõtt leült. Már nem lesz az soha többé.
Éppen ráláttam az etetőhelyre, nem tülekedtek a népek de ez betudható annak is, hogy már egy óra környékén járt az idő. A mexikói és a szushi bezárt, így hát nem éreztem ingerenciát arra, hogy megrohamozzam a thai, kínai vagy olasz önkielégítőket. Persze ez is jellemző egy adott városra, vagy környékre, de mindenképpen az ott élő népekre: mit eszel emberke?
Aztán fél háromkor leballagtam megnézni az én szépséges szépem, elvégre reggel hét óta ügyködtek rajta és hűűűűűűűazannya!
Tényleg gyönyörű lett. Kívül is és belül is, mehetünk szombaton Sopronba :)
Most hogy a maximális hangerőn eddig stanbyoló History HD hirtelen életre kelt és emiatt majdnem kiprüszköptem* egy pofányi gesztenyemasszát, amelyet nagy körültekintéssel pakoltam kicsit korábban a pofámba, folytathatom az éjjeli lepkék vadászatát. Porszívóval.
(Persze ennek története van ám. Békésen néztem a National Geographic HD-n azt, hogy a légikatasztrófák andalító műsorában miként verik egymást véresre kalapáccsal a fekete fickó, a fedélezti mérnök, a pilóta és a másodpilóta, közben kezemben tartottam a porszívó csövét és ha feltűnt egy rohadék (szúnyog, légy, lepke, ufo), akkor ráléptem a lábkapcsolóra és levadásztam a dögöt.
Eközben láttam hogy a History HD-n valami fegyveres műsor a téma, hát hegyibe! Na de a rendszer üzenet aszontahogy: Nincs hozzáférése. Csak így... lemagázott.
A kurva.
Nosza bekapcsoltam a laptopot, magamhoz vettem egy adag gesztenyét és az indexen lecsesztem a t-home-osokat a la Cart(man).
Aztán belefeledkeztem a naplók olvasásába.
Aztán majdnem összeszartam magam, amikor az éjszaka puha csendjében hirtelen felüvöltött a tv mögöttem.
A többi történelem-)
Figyelem, szolgálati közlemény: a leírtak Toyota LandCruiserre vonatkoznak, szép nagy dízelmotorral. Persze benzinessel is lehet közlekedni a sivatagban, csak épp nem jutsz messzire a kitaposott nyomoktól. (Vagy még azokon sem...)
Tapasztalat szerint felező harmadik volt a legmegfelelőbb, ott nullától 30-40-ig volt nyomaték rendesen és az a sebesség is elég volt mindenre...
A homokon úgy megy a vezetés, hogy jobbra balra kanyarogsz folyamatosan. Folyamatosan azt jelenti, hogy nem állhatsz meg soha egy pillanatra sem, füled a motor fordulatszámára figyel és amint az 2000 alá esik (Toyotánál ugye) már váltasz is, villámgyorsan. Legfeljebb lapos dűne tetején szabad megállni, körbenézni, de csak ha kemény a homok.
Rengeteg időd van annak eldöntésére, hogy éppen jobbra, vagy balra kanyarodj: például akkor amikor a kocsi átbillen a dűne éles peremén, ilyenkor olyan fél másodperced... Ekkor gyorsan körbenézel, mert aztán miközben lefelé csúszol semmi mást nem látsz majd, mint a kocsi orrát és a maga elõtt tolt homokot.
Azt kell kiszúrnod, hogy balra, vagy jobbra, esetleg előre látható olyan rész, ahol folytatni tudd az utat, vagy legalább meg tudsz biztonságosan állni, hogy gyalog körbenézz.
Aztán amint leértél, akkor is van kb. fél másodperced a döntésre, vagyis hogy egyenesen, vagy jobbra, esetleg balra, de ugye ezt már fent eldöntötted.
Tehát elindulsz, aztán a megfelelõ sebességgel felvágtatsz a dűnére, aminek a másik fele 90%-ban egy majdnem függőleges fal, legalábbis mélyen bent a Szaharában. Vagy a Karakumban:
- ha lassan mész föl, elakadsz az éles, de meglehetősen kemény peremben, a fotón látható:
- ha gyorsan mész föl, elrepülsz.
Egyik sem igazán egézséges (az elsőnél csak ásnod kell, a másodiknál... ki tudja), ezért éppen olyan sebességgel kell megérkezned a csúcsra, hogy átbillenj.
Vagy kikerüld, mint az alábbi fotón láhtató:
A dózer nem billen át: készít utat magának és ledöcög rajta:
Pedig átbillenni tök jó... aztán csak kapaszkodsz mindenben amit elérsz a kezeddel és a lábaddal, és szépen lecsúszol. Az alján persze már padlóig taposod a gázt, mert ott az emelkedő rögtön és ugye fél másodperc alatt eldöntötted azt, hogy egyenesen, vagy jobbra, esetleg balra.
Hogy merre? Hát arra, amerre azt sejted, hogy majd folytani tudod az utat, és figyelve arra, hogy kb. abba az irányba legyen, amerre a Garmin iránytűje noszogat, merugye eredetileg is arra szerettél volna menni. Csak arra kell nagyon vigyázni, de arra nagyon, hogy ne szaladj bele zsákutcába, mert abból baj lehet.
Mivel a sivatagban a legtöbb út (út? mondjuk azt: az amit megtettél addig) egyirányú. A legmeredekebb lejtőn is lecsúszhatsz, de felcsúszni a fizika megcsúfolása nélkül ma még lehetetlen, így hát jól gondold meg azalatt fél másodperc alatt, hogy egyenesen, jobbra, vagy balra.
A Karakumban futottunk bele egy területbe, amit a helyiek ha jól emlékszem "barszagelmesz"-nek hívtak, ami szerintók kb. azt jelenti, hogy bemehetsz, de nem jutsz ki.
És ez annyira igaz volt, hogy pár napnyi szerencsétlenkedés után a vezetőség megtiltotta, hogy kocsival bemenjünk.
Szerencsére a sofőrünk ex-katona volt (még Brezsnyevnek is volt személyi sofőrje) és megoldotta, hogy ne kelljen napi 20km-t gyalogolni a sivatagban.
A terület viszont tényleg sunyi volt. A szélétől nyugisan lehetett befelé haladni, a dűnék nem voltak magasak, csak olyan 3-5 méteresek, enyhe emelkedővel. A csúcson szépen átbillent a kocsi és lecsúsztunk.
A gondok visszafelé kezdődtek, mert ugye felcsúszni már nem tudott a Toyota. Kelet felé volt a vége a homoknak, de le-fel autóztunk észak/déli irányokon (mert szépen rendezettek voltak a dűnék) addig, amíg nem találtunk egy olyan részt, ahol át tudtunk vágni két dűne között kelet felé. Ehhez gyakran ásni kellett a méter magas peremeket...
nade vissza a Szaharába!
Hát itt merre is:
Itt pedig ugye jobbról jöttem (látszik a nyom), felkanyarodtam ide, de a puha homok blokkolt először, hát visszatolattam (kemény a homok ott, ahol áll a kocsi), aztán előre gyalogoltam kitapogani a járható részt és a jobb oldali lábnyomom követve simán folytattam az utam:
Általában a szél felőli oldala kemény a dűnéknek, a laza homok a túloldalon van, ahova lepakolja és még nem volt ideje tömörödni.
Amit még kerülni kell, az a mérleg állás. Legalábbis én így hívom azt, amikor az átlós kerekek a levegőben (pl. bal első, jobb hátsó), a másik átló ugyan a homokon, de hála a difinek: szart sem ér.
Eleve veszélyes így egy dűne tetejére érni, mert ha nem a lejtőirányba áll a kocsi hossztengelye, annak bukfenc lehet a vége.
Itt csak ásni kellett a legénynek. Már láttuk az elején, hogy baromira tapasztalatlan a sivatagban, sem az irány, sem a sebesség nem volt megfelelő, de hadd tanuljon!
Na most mindezeket figyelembe véve vezess úgy, hogy közben ott ül valaki az anyósülésen és minden egyes nekifutásnál jajgat, minden egyes átbillenésnél visít és minden egyes lecsúzásnál majd összeszarja magát. Nem baszhatod le mert ő a nagyfőnök és nem röhögheted ki, mert egyben barát is.
Pedig rengetegszer eszemben volt mindkét lehetőség, amíg megtettük a légvonalban alig több mint 7km-es utat. Igaz, néha odütöttem a Toyota orrát a leérkezéskor, vagy a seggét az elinduláskor, de ez mindig benne van a pakliban, ha az a tét, hogy nem állhatsz meg, no és nem volt vészes a dolog, mindennapos ez a homokon.
Persze nem neki, aki Houstonban ül az irodában és életében nem volt még ilyen helyen, mint ma délután. Aztán végre ott álltunk egy völgyben és megtaláltuk a helyet, amit kerestünk, igaz 130m-rel a megadott GPS koordinátától délkelere.
Elszívott egy cigit, miközben ecseteltem neki azt, hogy mehetünk viszafelé úgy, ahogy jöttünk, mert az a legrövidebb út, vagy akár északnyugat felé, át a nagy dűnesoron. Azonban csak akkor nyugodott, meg amikor megemlítettem azt is, hogy nyugatra van egy régi gipszes döngölt út, ami ugyan kurva hosszú kerülő, de nem lesz több hullámvasút.
Így aztán a durván 7km-es dűnebuli és a 20km taposott nyom helyett gurultunk 60km-t és még 15km extrát, mert a szerzetesek gyártotta sör nevét próbáltuk kitalálni, és közben naná hogy elvétettem azt a pontot, ahol dél felé kellett volna kanyarodni, be a sivatagba.
Ma megkértek, hogy ha már úgyis ki kellett mennem a homokozóba, játszam el az elveszett madárkát. A kapuban még beugrott hozzám Garry, a közel hatvanas szikár texasi geodéta szupervigyor, legalább nem csak a motor zúgását hallgatom egész úton. Aztán meg kaptunk baba szemüvegeket direkt a homokra. Sárga színű, leginkább valami Remington lövész szemüvegre hajaz és amikor felrakod, hirtelen kivilágosodik minden, de nem vakítóan. Egyszerre láthatóvá válnak a trükkös ívek, a dűnék borotvaéles peremei, a völgyek és dombhátak, tényleg szuper!
Eldöcögtünk északra, egészen a régi fúrás betemetett sebhelyeivel elcsúfított völgyig a szokásos nyomon, amelyet a sok ki-be járásunk alakított ki és beszóltam rádión hogy indulunk befelé, ETA 15:45. Aztán hátat fordítottunk a poros útnak és bekavartunk a homokba, bújni.
Más dolgunk nem lévén az egyik katonának próbáltunk tüzet csiholni a cigihez mert gyufát egyik kocsin sem találtunk. Szemüveggel, majd ásványvizes palackban lötyögõ vízzel fókuszált napsugarak, a kocsi forró motorházteteje, akkumulátorsaruk rövidre zárása újságpapírral betekert dróttal (errõl azé lebeszéltük maszületett McGájverünket) és ráolvasás nem segített. Én mondtam hogy egyszerû: kiszedni az egyik lõszerbõl a lövedéket, fele lõport bent hagyni kis papírgalacsin mögött a hüvelyben, felét kiönteni papírra és odadurrantai az így preparált tölténnyel, de azt nem lehetett, így a srác csak sóvárgott, mint buzi a gõzfürdõben. Megvártuk amíg az óra elüti a 15:45-öt, tudtam hogy most bent a rádiósszoba számítógépén villogni kezd egy kocsi száma mivel nem érkezett be a megadott idõre, és pár perc múlva már kerestek is rádión. Ilyenkor két eset van: haldoklunk és nem válaszolunk a rádión, akkor nagyon keresnek, ambulanciás istennyila is jön, vagy semmi bajunk csak eltévedtünk és van rádiókapcsolat, akkor csak simán keresnek, most utóbbi lightosat játszottuk. Ez egyébként minden hónapban mûsor ugyanúgy mint az orvosi segítség kérése és akkor a doki szedi nyaka közé az ambulanciás Land Cruiser kerekeit és villogva szirénázva seper a homokon.
"Toyota nineteen, Toyota nineteen this is the radio room, do you copy?"
"Radio room, this is Toyota nineteen, roger, loud and clear."
A kérdésükre hogy hol vagyok azt kellett válaszolnom hogy gõzöm sincs, a dózeroktól valahol keletre a dûnék között (jót fogtak ki... geodéta, ott a nap, a térkép, a GPS, a karóra, a terep ismerete, a geofonvonalak minden 320 méteren és akkor tévedjek el, grrrrr)
Na mindegy, játszottuk Garryvel a felfordulást, merugye ilyenkor mindenkit elkergetnek arról a rádiócsatornáról, ünnepélyes a csend. Olyan ez mint a szerelem: csak ketten vagyunk, a rádió operátor és én. Õt az a vágy hajtja hogy haza vezessen, engem pedig az hogy haza találjak, közös a cél, szerelmünk tárgya. Megkért hogy tartsak nyugatra és ha elérek egy geofonpontot (a csapatom által levert karó, rajta nyolcjegyû azonosító) akkor jelentsem.
Közben elindult felénk északra a felmentõ sereg is ahogy hallottuk, de hogy ne nagyon menjen az idõ elindultunk kifelé a dûnék közül. Találtunk egy régi sírt, rögzítettem a helyét a Garminba, aztán találtunk egy másikat is, majd hármat egymás mellett, közben beszélgettem a rádióssal aki most már az egyik biztonsági emberünk volt. Kért hogy nyugodjak meg (standard procedura), mondtam hogy nyugodt vagyok mint a kotló, ne izguljon, végül megmondtam neki az egyik geofonvonal pontját és volt nagy öröm, hiába, ilyen a szerelem.
Most már tudták pontosan hol vagyok, és irányítottak egy régi gipszes út felé amely valamikor a fúráshoz vitt. Kicsit még kérettem magam, pedig az út ott volt tõlem 20 méterre, de hát ilyen a szerelem.
Aztán felcsillantottunk egy kis reményt mert láttam hogy egyik kocsink elhúz keletre a távolban, és jelentettem hogy hoppácska, ott ment valami, ott biztosan út van és követni fogom. Ennek nagyon örült a rádiós ember, mert ugye ilyen a szerelem. Végül ráfordultunk az útra amelyiken korábban jöttünk és elrebegtem hogy most már tudom merre járok, de azért õ még kérte hogy minden 10 percben jelentsem melyik geofonpont mellett haladok el (ahogy említettem 320 méterenként futnak a vonalak délrõl északra, minden 40 méteren egy karó jelzi a pontok helyét), mert ilyen a szerelem. Aztán 8km-rõl már látszott a bázis, és ezt is elmondtam a rádiósnak és ezzel beteljesedni látszott a szerelmünk, már nem volt olyan feszült, a kiküldött kocsikat is visszahívta, megnyugodott, mert ilyen a szerelem.
Ekkor összenéztünk Garryvel és vigyorogva taglaltuk hogy majd felhívjuk õket hogy elértük a tábort, de itt csak kínaiakat találtunk és angolul egyik sem beszél, hadd izguljanak újra egy picit, mert ilyen a szerelem
Holnap reggel tejfölözõ útra indulunk, saccra több mint 200km a homokon Me and Jaya and a dog named Boo... (mellesleg ez egy pompás dal ha Jayát lecserélem és Te kerülsz a helyére... bizony hogy az)
Most pedig az, aki 1 percen belül megmondja azt, hogy milyen nyelven jelent aknamezőt az "Oshiponga Sho Mboma" (könnyített verzió: malo okwera mabombe) az kérhet a nevemben egy Magnum Classicot és elnyalogathatja, ha nagyon melege van.
Addig is, zene!
Van még nekem itt a sivatagban: fél üveg Erõs Pistám negyed XL-es Gulyáskrémem (csípõs) fél nagy Majonézes tormám háromnegyed Pikáns English mustárom (hogy ezt minek hoztam?) majdnem fullos Pirosaranyam (csípõs) fél doboznyi Lipton Green Labelem negyed doboznyi Sir Morton Earl Greyem egy bontatlan 300g-os Milkám félig telt Sharidan's-em negyven napom
36 fokot mutatott a kocsihőmérő hétkor, Viktor a bulldózermechanikus autóján bűvölt valamit, körülöttünk homok és csend, csend, nagyon mély csend, az az igazi, madárhang és légyzümmögés nélküli csend. Sétáltam kicsit, mezítláb, a homok még kellemesen hűvös volt.
Hallgattam a csendet, amit csak néha tört meg a javított kocsi fel-felharsanó kürtje és rögtön utána Viktor máltai káromkodása. Francér nem szedte le az akksi sarut, nem értem. Inkább mindig összerezzent amikor véletlenül megérintette a kürt vezetékét: BÉÉÉÉÉÉÉ!!!! MARIA%+*/%!+"^^!!!! (a BÉÉÉÉÉ!!! a duda veszett óbégatása, a MARIA%+*/%!+"^^!!!! Viktor felcsattanó anyázása, nem értettem belőle többet csak a Máriát, hiába, na, a máltait nem beszélem:))
Kinyitottam a mi Land Cruiser-ünk ajtóit és végigfeküdtem a hátsó ülésen. Gyenge szellõ érkezett délrõl hogy felvegye a harcot az egyre fokozódó forrósággal. Mivel épp jól álltam meg a kocsival, akadálytalanul szaladt keresztül a nyitott ajtókon: a lábamnál be, a fejemnél ki. Már nem is tudom hányadszor hallottam felcsendülni a BÉÉÉÉÉÉ!!!!MARIA%+*/%!+"^^!!!! párost, el is halkult bennem, mert élveztem a szellőt, köszöntem neki hogy hűt, álmodoztam, amikor hirtelen egy gondolat szaladt át rajtam: le kellene venni a napszemüvegem. Még bennem csengett a gondolat vége, amikor halk surranó nesz ütötte meg a fülem, ahogy valaki a homokon közeledik. Pár pillanat múlva a biztonságunkért felelős katonák sofőrje állt fejjel lefelé fölöttem, hogy főzhetnek-e teát, meddig maradunk. Persze hogy, mondtam neki, hiszen megtanulta az ember: fííí sáj, fíí zien, máfi sáj, máfi zien.*** Na tehát, azért kellett levenni a szemüvegem, mert nem illik úgy beszélgetni valakivel, hogy az rejti a szemeinket. Legalábbis itt, emberek között.
Ha tehát valamit éreztek, bármi legyen is az, ne hezitáljatok hanem kövessétek a belsõ hangot. Tudja mit tesz annélkül hogy gondolkodnia kellene rajta, hát ti is tegyétek. A gondolkodás megöli a tetteket. Csak csináljátok amit éreztek. Ez volt az elsõ lecke ;)
***Nyers fordítással, egyiptomiul: Van tea, van boldogság. Nincs tea, nincs boldogság.
Zene!
Az elakadt katonákra várva
