Naplóból

2009. 09. 20.

Azt hiszem mindenki úgy él ahogyan gondolkozik.
(Vagy úgy gondolkozik ahogy él?)
Azt kapja amit akar.
(Vagy azt akarja amit kap?)

Tegnap végetért itt is a Ramadan, és érkezett 16 birka.
A fiúk tegnap este nagyon boldogok voltak.
A birkák is.
Ma a fiúk még boldogabbak.
A birkák is.

Woman's kitchen

Ööö... vagyis inkább Joe's kitchen, mert olyan magasságokba azért nem emelkedünk, ellenben ha únjuk az otthoni ízeket akkor kiruccanásként gasztromániába itt van kettõ Pakisztánból hozott olyan recept amelybõl férfiember is könnyedén elkészít valami ehetõt (persze csak ha fog egy asszonyembert és megcsináltatja vele )
Néhány dolgot nem ferdítettem le mert a fene tudja mi az de kiképzett konyhavitézek simán megfejtik azt érzem, azért odaírtam a sejtésem.
(Lett volna még több recept is ha az idióták nem robbantják fel múlt szeptemberben (épp 20-án) a Mariot hotelt és ezzel együtt az éttermünket is, mert a séf nagyon szerette hallgatni ahogy morgok, nyögök és egyéb orgasztikus hangot hallatok miközben a fõztjébõl csipegetek)

Chapalkebab
(ez amolyan csípõs birkafasírt)

Darált birkahús 1kg
Vöröshagyma 1/2kg
green chili 6 darab (zöld chili paprika)
green coriander (zöld koriander
Só
paprika por
whole coriander (egész koriander)

Ledarálni a húst, a hagymát apróra vágni, a chili paprikát is, és ezt valamint a többi komponenst összekeverni (legjobb a darálóban).
Pogácsákat készíteni, majd egy-másfél órára hûtõbe rakni, azután forró olajban kisütni.
-----------------------

Chicken karahi
(csirkepöri-szerûség)

csirke (csontos vagy csontozott) 1kg
paradicsom 1/2kg
ginger(2)
fokhagyma (max. 6-7 gerezd)
darált paprika egy-másfél evõkanál, erõs
green chili
green coriander
só

Olajat a lábasba majd az apróra vágott fokhagyma és a gyömbér. Hagyma legyen üveges, aztán jöhet a darabolt green chili, coriander, só, és a kockázott paradicsom. Amikor a paradicsom kész, akkor jöhet a csirke és fõzni max. 30 percig lassú tûzön.
Nyami :)

Curry

Szeretem ahogy a dolgok hatnak rám (és persze a környezetemre).
Azokra a változásokra gondolok amelyeket az ösztönösen végrehajtott lépéseim okoznak. Azokra, amelyek a látszólagos káoszt idővel elsimítják, medrekbe terelik majd meglepő gyorsasággal elvezetik és mint amikor az árhullám elvonult és hirtelen újra láthatóvá válik a rakpart - de most már letisztulva, köveivel, aszfaltjával, lámpáival, tábláival együtt - és újra látom:
ott húzódik előttem az az út.
Az út, amely mindig is ott volt, mert a káoszom bár beborítja, hatni rá azonban nem képes. Mert a káosz csak levegő, halványlila lepkefing a hurrikán szemében.

Pár napja azt hittem hogy a párolt hal lesz a csípõs, de láttam, hogy Dave az indonéz szervízmérnökünk homlokán gyöngyözik a verejték, alig győzi törölgetni és "szpájszit" emleget - már amikor meg bír szólalni.

Így aztán muszáj volt felemelni a seggem és elindulni az addig csak guszta sűrű szaftú marhapörinek tartott csoda felé, amikor végül azt a varázsszót, hogy curry is hozzáizzadta homloka szapora törölgetéséhez.
Áááááh, már a tányéron az illata is... mmmmmmennyei volt, miközben raktam belőle
És még kétszer.
Hiába na, néha akkor is szükségünk van endorfinra, amikor tudjuk, hogy hamarosan sírni fogunk tőle.

Hello darkness my old friend...

Számomra a legkegyetlenebb elvárás az ígéret.



hm...

Ja, mer' kell nekem Simon és Garfunkel ilyenkor

100 év magány

All I need is the air that I breath and to -

Sivatagi. Ébredezés :)

46km homokon zötykölõdés után elérünk egy kis előretolt bázist.
(No azért nem is olyan kicsi mert majdnem 200 emberünk lakik most itt, ideiglenesen, lakókocsikban) Megállunk egy kólára.
Legyen kávé.
Nem szoktam, de legyen, a gondolataim úgyis egy reggel kapott levélen jártak, mit számított a világ.
2 kanál Nescaffe, 1 kanál cukor, forróvíz, nyúlok a hűtőbe a tejért, nyitom a kupakot, egy jó adag, zuttybele.
Hoppá, ez sárga!
Azannya!
Narancslé volt.
Szinte ugyanolyan színezésű doboz oldalról, csak elől látszott rajta egy kis narancs, hajnali nyolckor ki figyel ilyesmire?

Sivatagban nem pazarolunk, arab országban pedig ételt főleg nem, felöntöttem a maradék részt tejjel és hát... na.
Nem is volt az olyan borzalmas. :)

Összefutottunk a srácokkal a dűnék szélén. Kezükben vagy térkép, vagy Burda szabásminta.

Előbbire saccolok, utóbbit Sándor György játszotta el, Pesten: kérdezgette a járókelőket, hogy miként jut el valahonnan, valahova. Volt olyan segítőkész emberke, aki felfedezte a 6-os villamos útvonalát. A Burda szabásmintán :D


Lazuljunk:

Íme hát, megleltem...

Szép az a vers. Tegnap este az "otthon"-ról beszélgettünk és felmerült a kérdés mit is nevezünk annak, amikor azt mondjuk otthon, vagy azt hogy haza megyek... Hogy a vers hogyan? Ki tudja... jött és kész.
Amikor megkérdezted hogy mit is nevezek otthonnak, hirtelen rádöbbentem hogy fogalmam sincs. Nekem az az otthon ahol vagyok, ahol én vagyok és a kardom. Sokáig egy autóban éltem, fel sem merült bennem hogy az nem otthon. Amikor itt vagyok fel sem merül bennem hogy ez nem az otthon.
Ahogy mondtad: az otthonokat magunkban visszük, bármerre sodor is az élet...
Nekem az otthon az a tér amelyben a karnyújtásnyira található tárgyak körülvesznek. Egy kép a falon az már... nem is tudom... nagyon messze van. A falon a festék pár centire a kép mögött már a végtelenbe veszik, maga a fal pedig nem is létezik számomra.
De ha belépek egy lány lakásba, azonnal érzem az auráját, a belõle sugárzó meleg azonnal befészkelõs összegömbölyödõs puha meleg vonzását, vagy éppen a feszélyezett ridegséget ami menekülésre ösztönöz, na és ott vannak a semlegesek, a semmitmondó unalmas üresek. Persze ritka az olyan, mert a nõk egyszerûen nem élhetnek úgy hogy ne vegye õket körül valami szép, valami emlék, valami...
Imádom a színeket, az illatokat, a fényeket, a formákat az anyagokat amelyeket összeválogatnak hogy a lakásuk "otthonos" legyen, bármit is takarjon ez a szó. Szerinted fészek, igen talán ez a helyes kifejezés. Fészket raktok... És nem másból mint a lelketekbõl, és ezért szeretek macskásan összegömbölyödve dorombolni az ilyen helyeken, mert érzem hogy a tárgyak nem tárgyak többé, mindegyikben ott lobog lelketek egy kis darabja, és melegít, beburkol, álomba ringat...
Imádom.

Song

Out there...

I know the truth is out there
Didn't you want to see?
I know the truth is in here
Why should we believe you?
Didn't you want to flee

Azt mondod

reggel mindig másként látszanak a dolgok

Én azt mondom hogy ébredés (hm... eszmélés?) után mindig másként látszanak a dolgok. Még azzal a mélyrõl feltörõ a torokban megülõ keserû kaparó érzéssel a háttérben is érezzük hogy valami letisztult, bár az elsõ pillanatokban tudom hogy a fájdalom mindent elnyom, elkap, megcsavar, földhözvág és amikor görcsökben fetrengve tápászkodnál, akkor még beléd rúg és a padlóra küld párszor mielõtt kifáradna.
Hagyd hát, marjon bele belülrõl kétoldalt az arcodba a bánat savas harapása, bokszoljon bele a gyomrodba hogy kétrét görnyedj, hagyd hogy kiszívja az erõt az izmaidból, a csontjaidból, a hajadból, érezd az ürességet, engedd utjára a könnyeidet, mindez semmit sem számít mert hamarosan túlteszed ezeken magad és minden a helyére kerül. És amikor látod már hogy õ is csak ember, akkor kész, vége, megérkeztél...
Imádom az esõt... a hangját, a falevelekrõl legördülõ cseppeket, az illatát amit már akkor megérzek amikor még nem is esik. Ilyenkor lelassul az idõ, megállnak a gondolatok, kitisztul minden, olyan ez is mint az ébredés...
Változást hozók...
Hogy félsz vajon tõlük, vagy vágysz rájuk mindegy. Minden vég valaminek a kezdete lesz, elõre, sohase' hátra, elõre, sohase' hátra, de jó hogy nem vagyok árva...
Hm... árva.
Magányos?
gányos
árva
várva

Green in the desert

Befordultam a sarkon és majdnem belefutottam egy kukázóba. Fekete műanyag zsákba rakosgatta a szemetesből az üres kólás dobozokat.
Rápillantottam. Szélcserzett arcú, alacsony és vékony öregember, hajlott háttal szedegeti a kukából a cuccot.
Lassan.
Válogatva.
A konténer árnyékában.
A homokon.
A Szaharában.
Egy beduin.
Hoppá... itt nincsenek kukázók. Elnevettem magam.
A green team egyik tagjába botlottam, egyikébe azoknak, akik hálátlan, de nagyon fontos munkát végeznek a táborban.
De annyira belém oldódott Gandhi pár perce olvasott naplója (na nem itt, valahol másutt...), az járt a fejemben akkor is, amikor az imént befordultam a sarkon, hogy felkapjam a napszemüvegem, VDO kulcsom, térképeim és a Garminom.
Kezdődik a nap, 10 perc és kigurulok a táborból.

Na olyan legyen egy írás, kavarogjon benned sokáig.

Burning Bridges...

All the burning bridges that have fallen after me
All the lonely feelings and the burning memories
Everyone I left behind each time I closed the door
Burning bridges lost forevermore...

Könyvet írok:

Mesterségem a magány

27 üres oldallal kezdek, hogy legyen idő felkészülni...

Óvakodjatok

... a párhuzamos dimenziók megnyitásától!
Ma egy pillanatra nem figyeltem csak és benne találtam magam egy szõke kaliforniai lányban, sütit ettem Pécsett, egy trükkös gyönyörű díszdobozt kaptam a .44-es Cattlemanemhez Tibetben (a hosszabb oldalán kellett három ponton megérinteni ahhoz, hogy a rövidebb oldalon kicsússzon belőle a revolver, de alatta még mindig rejtõzött egy TT is), újra megmásztam a Kilimandzsáró havas csúcsát Tanzániában, levágtam négy róninból lett rablót Kyotó falai közelében és egy újabb seb jelent meg a szívemen.

Drágám

Míg a pláza gesztenyepűrézőjében ücsörögtem arra várva hogy a parkoló szinti kozmetikában végezzenek az én drágámmal - előttem már csak egy fél kóla, kezemben Muszasi második könyve -, feltűnt az egyik biztonsági őr.
Mintha tenyésztett faj lenne, vagy inkább klónozott, ez a helyesebb azt hiszem, mert a klón közelebb áll a droidhoz. Tudom hogy ez is kell, tudom hogy ez is egy munka, tudom hogy aki semmihez nem ért, az még elmehet ide (ez sem igaz mert komoly tanfolyamot kell - legalábbis régebben azt kellett - elvégezni nem egyszerű vizsgával a végén), na de ez nem indokolja azt a fajta arcot, amit ez a korosodó pofa vágott, miközben lassan vonult a mozi bejárat és a szexi optikusok üzlete között (elhaladva a bőrös, a könyvesbolt (ahonnan a Muszasi...), az ajándékos és a presszó (amiben ücsörgök) előtt).
Aztán az a lány ott, aki nyitott szájjal zabált valami kínait. Ejha - gondoltam - hogy a fenébe nem potyog ki semmi? Pedig szép volt mielõtt leült.
Már nem lesz az soha többé.

Éppen ráláttam az etetőhelyre, nem tülekedtek a népek de ez betudható annak is, hogy már egy óra környékén járt az idő. A mexikói és a szushi bezárt, így hát nem éreztem ingerenciát arra, hogy megrohamozzam a thai, kínai vagy olasz önkielégítőket.
Persze ez is jellemző egy adott városra, vagy környékre, de mindenképpen az ott élő népekre: mit eszel emberke?

Aztán fél háromkor leballagtam megnézni az én szépséges szépem, elvégre reggel hét óta ügyködtek rajta és hűűűűűűűazannya!

Tényleg gyönyörű lett. Kívül is és belül is, mehetünk szombaton Sopronba :)

csak egy

Vers

A

Az elakadt katonákra várva

Csak egy

dal...

thriller

Most hogy a maximális hangerőn eddig stanbyoló History HD hirtelen életre kelt és emiatt majdnem kiprüszköptem* egy pofányi gesztenyemasszát, amelyet nagy körültekintéssel pakoltam kicsit korábban a pofámba, folytathatom az éjjeli lepkék vadászatát.
Porszívóval.

(Persze ennek története van ám. Békésen néztem a National Geographic HD-n azt, hogy a légikatasztrófák andalító műsorában miként verik egymást véresre kalapáccsal a fekete fickó, a fedélezti mérnök, a pilóta és a másodpilóta, közben kezemben tartottam a porszívó csövét és ha feltűnt egy rohadék (szúnyog, légy, lepke, ufo), akkor ráléptem a lábkapcsolóra és levadásztam a dögöt.
Eközben láttam hogy a History HD-n valami fegyveres műsor a téma, hát hegyibe! Na de a rendszer üzenet aszontahogy: Nincs hozzáférése. Csak így... lemagázott.
A kurva.
Nosza bekapcsoltam a laptopot, magamhoz vettem egy adag gesztenyét és az indexen lecsesztem a t-home-osokat a la Cart(man).
Aztán belefeledkeztem a naplók olvasásába.
Aztán majdnem összeszartam magam, amikor az éjszaka puha csendjében hirtelen felüvöltött a tv mögöttem.
A többi történelem-)


*saját szó. védve ám, meg minden!

Reggel

Még hogy a sivatag nem szép...

homokozás

Figyelem, szolgálati közlemény: a leírtak Toyota LandCruiserre vonatkoznak, szép nagy dízelmotorral.
Persze benzinessel is lehet közlekedni a sivatagban, csak épp nem jutsz messzire a kitaposott nyomoktól. (Vagy még azokon sem...)
Tapasztalat szerint felező harmadik volt a legmegfelelőbb, ott nullától 30-40-ig volt nyomaték rendesen és az a sebesség is elég volt mindenre...

A homokon úgy megy a vezetés, hogy jobbra balra kanyarogsz folyamatosan.
Folyamatosan azt jelenti, hogy nem állhatsz meg soha egy pillanatra sem, füled a motor fordulatszámára figyel és amint az 2000 alá esik (Toyotánál ugye) már váltasz is, villámgyorsan. Legfeljebb lapos dűne tetején szabad megállni, körbenézni, de csak ha kemény a homok.
Rengeteg időd van annak eldöntésére, hogy éppen jobbra, vagy balra kanyarodj: például akkor amikor a kocsi átbillen a dűne éles peremén, ilyenkor olyan fél másodperced...
Ekkor gyorsan körbenézel, mert aztán miközben lefelé csúszol semmi mást nem látsz majd, mint a kocsi orrát és a maga elõtt tolt homokot.
Azt kell kiszúrnod, hogy balra, vagy jobbra, esetleg előre látható olyan rész, ahol folytatni tudd az utat, vagy legalább meg tudsz biztonságosan állni, hogy gyalog körbenézz.
Aztán amint leértél, akkor is van kb. fél másodperced a döntésre, vagyis hogy egyenesen, vagy jobbra, esetleg balra, de ugye ezt már fent eldöntötted.

Tehát elindulsz, aztán a megfelelõ sebességgel felvágtatsz a dűnére, aminek a másik fele 90%-ban egy majdnem függőleges fal, legalábbis mélyen bent a Szaharában.
Vagy a Karakumban:
- ha lassan mész föl, elakadsz az éles, de meglehetősen kemény peremben, a fotón látható:

- ha gyorsan mész föl, elrepülsz.
Egyik sem igazán egézséges (az elsőnél csak ásnod kell, a másodiknál... ki tudja), ezért éppen olyan sebességgel kell megérkezned a csúcsra, hogy átbillenj.
Vagy kikerüld, mint az alábbi fotón láhtató:

A dózer nem billen át: készít utat magának és ledöcög rajta:

Pedig átbillenni tök jó... aztán csak kapaszkodsz mindenben amit elérsz a kezeddel és a lábaddal, és szépen lecsúszol.
Az alján persze már padlóig taposod a gázt, mert ott az emelkedő rögtön és ugye fél másodperc alatt eldöntötted azt, hogy egyenesen, vagy jobbra, esetleg balra.
Hogy merre? Hát arra, amerre azt sejted, hogy majd folytani tudod az utat, és figyelve arra, hogy kb. abba az irányba legyen, amerre a Garmin iránytűje noszogat, merugye eredetileg is arra szerettél volna menni.
Csak arra kell nagyon vigyázni, de arra nagyon, hogy ne szaladj bele zsákutcába, mert abból baj lehet.
Mivel a sivatagban a legtöbb út (út? mondjuk azt: az amit megtettél addig) egyirányú.
A legmeredekebb lejtőn is lecsúszhatsz, de felcsúszni a fizika megcsúfolása nélkül ma még lehetetlen, így hát jól gondold meg azalatt fél másodperc alatt, hogy egyenesen, jobbra, vagy balra.
A Karakumban futottunk bele egy területbe, amit a helyiek ha jól emlékszem "barszagelmesz"-nek hívtak, ami szerintók kb. azt jelenti, hogy bemehetsz, de nem jutsz ki.
És ez annyira igaz volt, hogy pár napnyi szerencsétlenkedés után a vezetőség megtiltotta, hogy kocsival bemenjünk.
Szerencsére a sofőrünk ex-katona volt (még Brezsnyevnek is volt személyi sofőrje) és megoldotta, hogy ne kelljen napi 20km-t gyalogolni a sivatagban.
A terület viszont tényleg sunyi volt. A szélétől nyugisan lehetett befelé haladni, a dűnék nem voltak magasak, csak olyan 3-5 méteresek, enyhe emelkedővel. A csúcson szépen átbillent a kocsi és lecsúsztunk.
A gondok visszafelé kezdődtek, mert ugye felcsúszni már nem tudott a Toyota. Kelet felé volt a vége a homoknak, de le-fel autóztunk észak/déli irányokon (mert szépen rendezettek voltak a dűnék) addig, amíg nem találtunk egy olyan részt, ahol át tudtunk vágni két dűne között kelet felé. Ehhez gyakran ásni kellett a méter magas peremeket...
nade vissza a Szaharába!

Hát itt merre is:

Itt pedig ugye jobbról jöttem (látszik a nyom), felkanyarodtam ide, de a puha homok blokkolt először, hát visszatolattam (kemény a homok ott, ahol áll a kocsi), aztán előre gyalogoltam kitapogani a járható részt és a jobb oldali lábnyomom követve simán folytattam az utam:

Általában a szél felőli oldala kemény a dűnéknek, a laza homok a túloldalon van, ahova lepakolja és még nem volt ideje tömörödni.

Amit még kerülni kell, az a mérleg állás. Legalábbis én így hívom azt, amikor az átlós kerekek a levegőben (pl. bal első, jobb hátsó), a másik átló ugyan a homokon, de hála a difinek: szart sem ér.
Eleve veszélyes így egy dűne tetejére érni, mert ha nem a lejtőirányba áll a kocsi hossztengelye, annak bukfenc lehet a vége.
Itt csak ásni kellett a legénynek. Már láttuk az elején, hogy baromira tapasztalatlan a sivatagban, sem az irány, sem a sebesség nem volt megfelelő, de hadd tanuljon!

Na most mindezeket figyelembe véve vezess úgy, hogy közben ott ül valaki az anyósülésen és minden egyes nekifutásnál jajgat, minden egyes átbillenésnél visít és minden egyes lecsúzásnál majd összeszarja magát.
Nem baszhatod le mert ő a nagyfőnök és nem röhögheted ki, mert egyben barát is.
Pedig rengetegszer eszemben volt mindkét lehetőség, amíg megtettük a légvonalban alig több mint 7km-es utat. Igaz, néha odütöttem a Toyota orrát a leérkezéskor, vagy a seggét az elinduláskor, de ez mindig benne van a pakliban, ha az a tét, hogy nem állhatsz meg, no és nem volt vészes a dolog, mindennapos ez a homokon.
Persze nem neki, aki Houstonban ül az irodában és életében nem volt még ilyen helyen, mint ma délután.
Aztán végre ott álltunk egy völgyben és megtaláltuk a helyet, amit kerestünk, igaz 130m-rel a megadott GPS koordinátától délkelere.

Elszívott egy cigit, miközben ecseteltem neki azt, hogy mehetünk viszafelé úgy, ahogy jöttünk, mert az a legrövidebb út, vagy akár északnyugat felé, át a nagy dűnesoron. Azonban csak akkor nyugodott, meg amikor megemlítettem azt is, hogy nyugatra van egy régi gipszes döngölt út, ami ugyan kurva hosszú kerülő, de nem lesz több hullámvasút.

Így aztán a durván 7km-es dűnebuli és a 20km taposott nyom helyett gurultunk 60km-t és még 15km extrát, mert a szerzetesek gyártotta sör nevét próbáltuk kitalálni, és közben naná hogy elvétettem azt a pontot, ahol dél felé kellett volna kanyarodni, be a sivatagba.