Utolsó :)

Mától minden utolsó volt itt, Ghánában.
Utolsó meeting, aztán az utolsó bbq:

Itt az utolsó napkelte a szavannán...

... és a tábor sátrai között, a baobab fánk felé nézve:

Cucc a kocsin, irány a reptér, de még egy baobab fa (valamiért nagy hatással vannak rám, mindig rácsodásítok, amikor megpillantok egyet):

Majd egy könnyed check in után kislattyogtunk a betonon a géphez, mint anno a '90-es években, Ferihegyen:

Kis kavarodás Accrában, mivel késett a céges sofőr. Egy darabig toporogtam az árnyékban, de a tarhonyaszárító meleget eluntam, így hát fogtam magamnak egy taxit és irány a Royal Nick. A bácsi 20 éve taxizik itt, tolta a kis Toyotának rendesen, a letekert ablakon át élveztem a menetszelet (szerencsére ő sem tudta azt, hogy mi az a huzat).
Hozattam a szobámba egy marhás pizzát és az a kólás üveg... elfelejtettem hazahozni :)

Aztán kellemes hír, a KLM 2 órát (ejnye, pontosan 1 óra és 53 percet) késik, így még volt idő ellátogatni a 805-ös étterembe, ami úgy tűnik az itt lebzselő népek kedvenc helye. Előttem vonultak a felhők, a telihold megvilágította égen, kellemes 29 fok, jég és citrom a kólában, békesség.

Persze a fiúk mindent bevetettek: milyen messze van a reptér, kérdeztem az indulás előtt 3 órával. Ó, csak 3-4 órányira.
Akkor én elugrom a kocsival, nektek nem szükséges jönni. Kint vár a sofőr, de mostanra már tuti eladta az összes csomagod, kár sietni.

Azért csak nekivágtam, a sofőrünk az autóban aludt, fölkopogtattam, mert magára gombolta az ajtót. Talán 15 perc kellett és kirakott a reptéren, bár előtte mindent megpróbált az ügyben, hogy szerezzen nekem egy embert (vagy angyalt), aki bevisz. Hiába mondtam azt, hogy nyugi, nagyfiú vagyok, megoldom, láttam már repülőteret belülről is, de nem tágított. Végül aztán kénytelen volt föladni, mert kiderült, hogy ma, vagy most senki sem elérhető, így mehettem.
Semmi vész nem volt a poggyász feladással, a check in-t pedig már rég megoldottam neten keresztül, így -ó mily csodás!- oda kaptam a helyeket, ahova kértem.
A bonyodalom ezután kezdődött, a kilépési nyomtatvány pultjai után akkora tömeg állt sorban, mintha exodus lenne. Pfff...
Láttam a sor mellett elhúzó ügyintézőket, és ekkor értettem meg azt, hogy mi kellett volna nekem... No sebaj, törölgettem az izzadtságot a homlokomról, lassan araszoltunk, közben elképedtem olyan fazonokon, akik pufi dzsekiben és sapkában tolták a kretént.
Lassan elértünk az útlevél kezelésig és hoppámivanhúdejó: volt a kígyózó labirintusok mellett egy sor, amire azt írták, hogy business class, vagy diplomata, vagy staff. Volt vagy 6 emberke ott. No és egy határozott rendőrféle, akit nem hatott meg semmiféle jajongás és visszazavarta a bepróbálkozókat a labirintusba.
Aztán újabb hoppámivanhúdejó jött, ugyanis a biztonsági ellenőrzéshez vezető labirintusban kígyózó tömeg mellett újfent ott állt a kis tábla:
business class, vagy diplomata, vagy staff
Hiába na, a Jóisten nem hagyja magára jámbor bárányait :D

A KLM tartotta a beígért 2 órát, sőt, engesztelésként mindenki kapott egy jegyet a business loungeba, kis kajcsira. (Nem mintha én nem mehettem volna oda amúgy is, dehát...)

Végre fölszálltunk és most már alattunk sorra tűntek fel és el az afrikai városok.

Megvártam a vacsit, bocit választottam.
Úgy tűnik, hogy most nem tököltek az előétellel és a desszerttel, minden egyben jött:

Azután gyorsan ággyá alakítottam az ülést és bedunyha. Egyszer félálomban finom kávéillatot éreztem, de nem voltam hajlandó fölébredni, pedig akkor szolgálták föl a reggelit is. Egye kutya, gondoltam, és csak az ereszkedéskor tápászkodtam föl a hencserről, ami bőven megfelelt a 185 centimnek is.

A kis pulton megint ott várt a házikó, melyet az ide úton is adtak. Mint megtudtam, létező házakat formáznak és ezek közül lehet választani, de mivel most aludtam, kaptam egy ilyet:

Azt pedig csak most tudtam meg, hogy nem szimpla kis ajándékok, jóféle holland gin (genever) lapul bennük, hozzáférés a kéményen keresztül :)

Aztán Amszterdam. Kilépve a gépből végre láttam a leheletem és nem légkondi kavarta levegőben! A budapesti gépre felszálláskor meg is kérdezte a styuárdesz néni, hogy nem fázom-e? És rábökött a rövidujjú pólómra. Nem hát, sőt, imádnám, ha fáznék, egy hónapnyi Afrika után. Ebben maradtunk.
Itthon aztán beguruláskor láttam a katari gépet, ők tuti fáztak:

Aztán az érkezési oldal automatikusan félrehúzódó ajtaja mögött ott várt a boldogság. Kétszer... És ez már nem az utolsó, ez már egy új(abb) fejezet :)




A baobab fa. Már tudom azt, hogy miért oly különleges nekem. Hiszen itthon úgy ismerik, mint majomkenyérfa. Akkor pedig... csak egy részlet :)

Most pedig, zene!

Sacrifice - sok képpel

Reggel, étkező (a westend, csak így hívom már), kicsaptam az asztalra a maradék házi, csabai vastagkóbit. Átléptem a konyhába, kértem hozzá paradicsomot. A séf kivett egyet a kosárból, majd indult a csap felé, de időben megállítottam. Nem erőlködött, megértette, nyilván ő is az egészséges táplálkozás híve: bármit csak klórozott vizet ne!
A címben szereplő áldozat igazi, az egyik főnök (egy szintén igazi, paramount chief), akinek a területén áthalad a mérés, kikötötte, hogy addig nem kezdhetünk, amíg áldozatot nem mutatnak be. Hát legyen, elvégre ki az a címeres ökör, aki ép ésszel összerúgná a port a ki tudja milyen istenségekkel? Még jön valamelyik oszt megbabrálja a vibrók nagynyomású hidraulikus rendszerét, vagy teszem azt befagyasztja a geofonokat.
Asszem kecskét áldoztak (vagy birgét), amit aztán be is kebelezett az úri közönség. Él bennem egyfajta gyanú, hogy az igazi cél ez utóbbi volt, és ha teszem azt a közösség szállította az alanyokat és így nem került semmibe a kajcsi, az egyben engem igazol. Ezt majd még komolyabban megvizsgálhatjuk, ha sikerül Ian-től megszerezni a videjót, mivel ő ott volt és fölvette a procedúrát.
Azt nem láttam, hogy áldozati vérrel megspriccelték-é a vibrókat, a kábelt, geofonokat, vagy a műszerkocsit, mindenesetre gondolkodom egy nyúlláb, vagy hasonló beszerzésén. Ámbár mióta van egy spéci amuletem, azóta nem hiszek a babonákban, de azért ki tudja? Itt Afrikában hátha nem úgy mennek a dolgok...

Már kelt a nap, amikor a parkolóba értem, muszáj is volt neki, mert sötétben nem autózhatunk, company policy...

Aztán fölnyergeltük a totoját és kilovagoltunk a birtokra. Imádom ennek a 6 hengeres dögnek minden porcikáját.

A környék még ébredezett, elvégre hajnali 8 környékén jártunk még csak:

Elhúztunk a tamalei stadion mellett is, szeretett vezérünk jutott azonnal eszembe. De szívesen látnám itt... még a beosztását is elképzeltem.

Aztán lefordultunk a cipőárus lánynál (a lassan 10 éves Timberland szandálom annyit volt már foltozva, hogy arra gondoltam, lecserélem itt, ha legközelebb erre járunk :)) az egyik alappontunk felé, hogy ott majd felállítjuk a bázis állomást, vagy magyarul refit.

A refinél a srácok eljátszották Iwo Jima bevételét, igaz nem a zászlót állították, hanem a rádió antennáját, no és nem hatan voltak. Azért sikerült megoldani a dolgot, hiszen tudjuk azt, hogy összefogás hegyeket képes elmozdítani...
Ha mindenki tolja.
És egy irányba

Ellenőrző mérés, megy minden ahogy kell, indulhattunk a munkaterületre, ahol ma fognak tűzni a fiúk. Előtte azonban még felállítottunk egy repeatert. Ez nem reppel, hanem gyakorlatilag egy átjátszó állomás, amely a referencia pont jeleit szórja szét a környéken, mivel a mozgó GPS-ek, a roverek (ezekkel keresik meg a kitűzendő pontok helyét, majd rögzítik a kitűzött koordinátákat) antennái csak 2m magasan lengedeznek, így nem mindig éri el őket a refi 20km-nél is messzebbről.

Sasszemmel megáldottak a távolban megbúvó kis falut is felfedezhetnek, itten van, e!

Hasonló kis település mellett haladtunk el, amikor elindultunk kicsit scoutolni, felderíteni a terepet:

Egyébként Tamalebe történő leszállásunkkor felülről figyelhettük meg a település szerkezetét, és úgy tűnik, hogy minden család a körkörös védekezés taktikáján alapuló struktúrát részesíti előnyben. Modernebbek beletoldottak egy-egy kocka épületet is, de meghagyták a többi kunyhót. Kör alakú, hosszú, nádszerű fűvel borított kis épületecskék körta alkotnak, a közöttük található rést agyagfal tűnteti el. Majd az esős évszak alatt meglátjuk azt, hogy miként szuperálnak, de tuti ellenállnak az elemeknek, nem mai találmányok...

A faluba, kút híján, a nem is olyan közeli, gáttal határolt vízgyűjtőből lányok és asszonyok hordják a vizet:

Vagy a rőzsét (ezt nem a tóról, szerintem):

Aztán a szokásos termeszvár, ezzel egyszerűen nem tudok betelni. Hogy azok a kis genyák ilyet képesek építeni AutoCAD és minden mérnöki képzettség nélkül... eszem megáll és csak néz:

Azért erről majd megeresztek egy bővebb írást, mert roppant érdekes az egész mindenség. Mármint termeszhangya ügyileg :)
Aztán már csak a berongyolás maradt, holnap pedig érkezik Paul, én pedig előásom a szépruhám és a Tamale-Accra-Amszterdam-Budapest jegyeket.


De addig még:
Zene! Bona...

3367.5 miles

(Legalábbis a KLM szerint)
Az annyi mint 6236.61km, merugye a repülők is hajók bizonyos formában, ezért tengeri mérföldben mérik a távolságot. Vagy az időt.
Mint itt, Ghánában, ahol az idő a távolság mértékegysége, így aztán sosem tudtuk azt, hogy Tamalétől milyen messzire lapul a bokrok tövén a tábor. Néha félórányira volt, aztán elugrott egy órányira, majd visszasettenkedett picit és akár negyven perc alatt már ott is voltunk.
Ennek most vége, beköltöztünk. Így aztán a fenti távolsághoz (oké, még hozzáadva az Accra - Tamale repülőutat is, ami durván 430km) hozzáadódott 35 perc és végre ott vagyok, ahova indultam.

Home sweet home.
Reggel.

Persze ez a junior camp rész, mi bádogbódékban szardíniásodunk, szerencsére olajat azt nem adagolnak.
Azé kissé megszeppentem első blikkre, amikor elhúztam a tolóajtót és 3 kakaslépést mértem az ajtótól az ágyig a 43-as surcival. Hogy az ördögbe fér ide be minden cuccom (és Paul dobozai), vetődött fel rögtön a kérdés, de ebbéli aggályaim fénysebességgel távolodni kezdtek, amikor megtudtam, hogy két konyha is látogatható (a valóságban 3, de a helyieké nem a mi territóriumunk), egy echte kínai és egy "western".
Nosza rögtön berontottam a kínaiba, ahol a korábbi bbq partiról már ismert srác a séf, épp hozták ki a cuccost és mindjárt szedtem is, amikor megemlítette, hogy beef curry. Az evőeszköz rész kissé meglepett, lejátszottam magamban, hogy a husit még csak-csak kipálcikázom, na de a szószt?!

Pedig az is isteni.
Megoldották. Kenyérrel.

Javába nyammogtam és morogtam -mint rendesen, ha ízlik valami-, amikor kihozták a levest. Basszus, hiába nézett rám akkor már kérdőn a főnök, nem volt mit tenni, curry után nem ehetek levest. Pedig mióta itt vagyok, az hiányzik legjobban.
A vasárnapi húsleves.
Tiktestből.
Vagy kucuból.
Háziasan.
Ahogy a Mamma készíti...
Jahajj!

Aztán már kissé megnyugodva (szobám méretein aggódó részem most hagyhatta el az Androméda ködöt, úgy tűnik begyorsított) átslattyogtam a tér (óóó, pöpec tér épül ám, de erről később) túloldalán a Westendbe és mit ad isten? Ott is marha curry volt!
Egyszerűen muszáj volt szednem egy picit (hozzá egy gusztaolvasztottcukorszínűre sütött csirkemell szeletet is ugye), na és ekkor kész voltam.
Visszaérve a szobámba bekapcsoltam a légkondit, átverekedtem magam a doboz/bőrönd/hátizsák rengetegen és elpihentem a majdhogynem baldachinos ágyamon, lassan csukódó pillám mögül még elmerengve néztem kicsit a szúnyoghálóra varrott nett kis csipke részt (hogyaztmiafasznak...), békesség...

Két óra szieszta van törvényügyileg előírva a táborban, a korai ebéd (fél 12) miatt gyakorlatilag kettőig megáll az élet, csak a generátor dübörög egyenletesen.
Bele a fülembe. A légkondi kompresszorát erősítve, ha lúd, legyen kövér!
A szobában közben rendeződtek a dolgok, sakkszobának hívom azóta. Ugyanis ahhoz, hogy valamit tudjak csinálni, tologatni kell a bábokat. Teszem azt, felállok a székből, amiben ülve most pötyögök. Ehhez hátra kell tolnom egészen a kisszekrényig, akkor épp ki tudom húzni a lábam az asztal és a szék közül. Most előretolom a falnál álló nagy bőröndöt, ekkor be tudok lépni srévizavé a szék mögé. Most eltolom az ásványvizes dobozt az ajtó elől (megy a bőrönd helyére) és ekkor elhúzva az ajtót, ki tudok lépni a kis előtérbe, ahonnan jobbra a kijárat, balra a budi/tusoló, szemben pedig a másik szoba nyílik.
Ez a kivonulási procedúra. Ha most belépek és a kisszekrény/dobozok mögül leszedem az ágyról a két hátizsákom és a cuccos dobozt, berakom a székbe, majd a széket visszatolom az asztalhoz (nem megy be alá, sajnos), akkor a kisszekrény és a szék között van annyi helyem, hogy az ágyamhoz lépek, és mit ad isten, akár le is fekhetek. Csudás, nem?
De hogy lássuk is:

(Rob, a szomszédom, aki angol létére Tajvanon él -nagyon okosan- rosszabbul járt. Mivel csak egy hétre érkezett, laza, laptop cipelésre alkalmas hátizsákjával szinte táncolhatott a szobájában. (Idézem: minek több cucc, két póló meg két gatya belefér ebbe is).
Egészen éjfélig, mert akkor hirtelen megadta magát a légkondija. Így éjszaka jó ha 2 órát tudott aludni.
(Egyébként én is kipróbáltam, kb. 4 percet lehet kibírni hűtés nélkül).

No de vissza az életbe, este még soká lesz.
Három körül visszatértek a tér építő fiúk, szaporán folytatták az egy csinálja öt nézi kommenista módit.

Tuti órabérben vannak itt, látva a serénykedést. A térből egyébként kinti bár lesz, a rossznyelvek szerint. Minden út ott fut össze, ez is megerősíteni látszik az egyelőre még csak rumor szintű infót
Délután végére elkészült:

A környéken látható betonozott utaknak majd akkor jön el igazán a szerepe, amikor ránk zuhan az esős évszak. Hogy aztán egy év múlva vagy hogy, amikor elköltözünk, miként lesz visszaadva a terület, arról nem szól a fáma, de lehet hogy a törzsfőnök (itt chief-nek hívják), akitől béreljük a területet majd azt mondja: legyen itt egy üdülőtelep. Vagy bevásárló központ. Vagy akármi.
Este végre leveshez jutottam, helyi különlegesség, robbantott bőrös malac, csípős paradicsom levesben. Legalábbis én ezt a nevet adtam volna neki ha mondjuk azért jöttem, hogy michelin csillag ügyileg teszteljem a felhozatalt. Ámbár a paradicsom leves nem igazán jó szó rá... olyan halászlészerű volt, currys beütéssel: kenyérrel finom!


Még egy dolog, a 12-es barakk lelkes lakója lettem, nem én választottam, a sors keze van a dologban. Gyorsan utánanéztem a 12-es számnak, volt amire emlékeztem is:
12 majom
12 dühös ember
12 Strong (ez most jön)
12 hónap, 12 zodiákus, 12 istenség, 12 törzs, ésatöbbi.
Szóval 12-es, utolsó oszlop, utolsó sor, sarki.

Esti hír:
Már vagy öt kígyót találtak a tábor kerítésén belül, egyet sátorban. Volt közöttük mamba is. Kezd gyanús lenni a kerítésre aggatott kígyó kerítés, no és a tövére spriccelt kígyó elriasztó anyag. Kezd nagyon gyanús lenni...




Zene:

Vincent

A folyósóra kilépve azonnal beborít a sűrű, párás forróság, még a kulcsot sem helyeztem a zárba, már gyöngyöket formál rajtam itt-ott a pára. Egyelőre még aprók, nem is gördülnek lefelé, de egy perc sem kell és...
Az ember gondolatban megvonja a vállát és leballag a lépcsőn. Minden lépcsőfokkal (10 van belőlük, majd forduló és újabb 10) egyre mélyebbre merülök a forróságba, mire az ajtóhoz érek, már nyakig járok benne. A hotel előtt a járdán aztán végleg összecsap a fejem fölött.
Érzem ahogy süllyedek, miközben a bár és a szép zöld fűvel borított, keskeny kis virágoskert között (a sarkon az az embermagas banánpálma vagy mi a csuda mindig elvarázsol) elindulok az iroda felé.

Mire a konyha ablakához érek, már a Mariana-árok mélyén érzem magam, fölöttem éjfekete a víz alkotta ég, ide már nem ér le a nap fénye.
Reggeli egy főre rendel, (öt perc? harsány kacaj, örülök, hogy örülnek), a fiúk már elrongyoltak északra, a táborba. Én majd csak 9 körül indulok, Emmanuel 1. (vagy 2.) szintén szeretne velem jönni, megnézzük terepen a fiúkat. Nagyon.

A kocsik a parkolóban. 50 forintos kérdés: vajon melyik a geodéziáé?

Elindultunk, elhúztunk egy tuc-tuc mellett:

A faluban a szokásos forgatag, anyagbeszerzők munkában:

Lekanyarodtunk a garmin mutatta pozició felé egy kis földútra, hogy meglessük a base station-t, és amikor már elég messze jártunk a főúttól, megálltunk. Körbevett a csend (és forróság), a nyugalom (és forróság), a tiszta illatok (és forróság) a szavannán:

A refi tette a dolgát, vette a GPS jeleket, számolta a pozicióját, összevetette az álláspontéval, majd szétkürtölte a javítási értékeket a rádióhullámokon. A korrekciós jelet az összes rover vette és így pontosítani tudta a saját GPS pozicióját. Ha mégsem jutott el hozzá a rádiójel, akkor valahol félúton felszaladt egy magasabb helyre az egyik kocsink, hátán a repeaterrel és megoldotta a problémát. Ment minden, mint a karikacsapás. Ki van ez kéremszépen találva, jól.

Aztán fölkerekedtünk és kereső üzemmódba kapcsolva elindultunk, hogy megtaláljuk a kitűző brigádok egyikét. Mivel vibrátor pontokon ügyködtek, csak a bulldózer nyomra kellett rátalálnunk, az már odavezetett. És tényleg. Épp a régi játékot játszották:
Sétálunk, sétálunk,
egy kis pontot le-le teszünk,
Pont!

Napi 7-8km az átlag, ennyit kell legyalogolniuk és 25m-enként mérni, zászlót leszúrni.

A közelben kis farm törte meg a szavanna rendjét, házikók, pár mangó fa és yam ültetvény képében.

Visszafelé kiszúrtam, amint épp árulták a yam-ot, amit talán manióka gyökérnek ismerhet a lelkes magyar, pedig nem az. Legalábbis Emmanuel 1. (vagy 2.) határozottan ezt állította, amikor megmutattam neki a wikin mindkettőt. A lényeg: ehető, finom, krumpliszerű. Próbáltam már főzve, ekkor főtt krumpliszerű, bár annál kissé krémesebb állagú és enyhén más ízű volt. Csipszként kissé világosabb mint a mi sültkrumplink és keményebb is, de husik, vagy hambi mellé ugyanúgy az arcunkba pakolhatjuk.
No és nemutolsósorban, hanem főleg, yam-ból készül a tradicionális konyha fufu névre hallgató képződménye, amelyet perkeltekhez fogyasztanak ittenség. Egyelőre még nem sikerült akkora mennyiségű bátorságot összeszednem, hogy kipróbáljam, pedig ehhez egyszer már fölfújtam a pofám és fölborzoltam a seggemen a szőrt. Namajd, hiszen ami késik, az a MÁV!

Este aztán búcsúztattuk John-t, aki haza indult Newcastle-be, így maradunk egyelőre négyen, egy skót, aki skót; egy angol, aki Kenyában él; egy angol, aki Tájföldön él és egy magyar, aki otthon él. Kevertük a magyar spirituszt a helyi serrel, persze szigorúan preventív jelleggel, úriemberhez méltón. Hm, mit is mondhatnék: nem ütötték egymást, sőőőt...

Hopp, még egy hír:
A fiúk krokodilt láttak egy közeli kis tóban. Gyerekek játszanak benne, a környékbeliek abból merítik az ívóvizet és közben...




No és akkor, ha már erről szól a blog: Vincent

Forróság

Álom.
Lázálom.
Először azt hittem, hogy macska nyávog... Tényleg olyan volt a hangja a hajnali csöndben, mint egy keservesen éhes kandúrnak, de amint befordultam a sarkon az etetőhely felé tartva, meglepetésemre ott hegyelt egy nagy madár:

Nézegette magát a tükröződő üvegben, gondolom azt hitte hogy társra lelt és most szólongatta cefetül. Persze az nem válaszolt, így aztán engem pécézett ki magának, támadólag megemelve a fejét. Idejösszmegruglak, közöltem vele gondolatilag, és úgy rémlik, hogy még azt is hozzátettem: otthon a kakas tudja ezt. Csak néha elfelejti.
Megértette, nem jött közelebb, maradt a sosemvolt társával beszélgetésnél, én pedig leadtam a rendelésem a konyha ablak rácsán keresztül: reggeli.
Vigyorogtak mindketten, a séf és a szakácsnő. Vagy fordítva, mármint a séfnő és a szakács. Még nem sikerült kiderítenem azt, hogy ki a főnök, de amolyan demokratikus anarchiára tippelek, amelyet valamilyen formában a munkamegosztáson tart egyben.
Bár már láttam bent Clemenszet, a mosodás fiút is. Mindegy, néha jobb, ha nem tudunk dolgokról.
Szóval mindketten mosolyogtak, bólogattak, és csak akkor csapott ez át éktelen kacagásba, amikor kérdőn néztem rájuk:
- Öt perc?
A sztorihoz tartozik az, hogy általában bő egy órát szoktam adni a kajarendelésre, mert azért nincs tömeg a szállodában. Rajtunk kívül csak ágyrajárókat figyeltem meg, este jönnek, reggel mennek. Azonban minimum fél nyolcra készülődthetek, ha mondjuk hatkor azt kérem, hogy hétre legyen vacsora.
De hát ez Afrika... így szeressük :)

Aztán van ugye a malária, melyet a szúnyogok terjesztenek itt (is) és ha nem lenne elég az, hogy a policy ismét a jól bevált: öljünk meg minden rohadékot*, kiderült hogy cseszekedhet velünk itt fönt északon még egyfajta új rohadék is, amit a helyiek csak egyszerűen "black fly"-nak neveznek.
Valamiféle folyami vakságot okozhat, ha jól tévedek. Pompás.
Doktornéni -még otthon- elmagyarázta, hogy a Malaront használják klínikai szerként is -ez épp jól jött nekem, mivel utálok minden gyógyszert-, így nem kell naponta szedni, mivel megöli a kis genyákat akkor is, ha majd (esetleg) át akarják venni a hatalmat. Persze Ian és John szedik, de az az ő dolguk. Nekik nincs policy-jük.

Ma meleg volt, amolyan afrikai párás meleg: kilép az ember a hallból és rátelepszik, mintha sűrű, párával átitatott paplant terítene ránk egy nem látható ajtónálló. Mintha nedves levegőben járnánk, ami azért érdekes, mert a páratartalom alacsony (legalábbis az Accuweather szerint, az S6-os szenzora 66%-ot mutat), mégis áztatja a pólót:

A sivatagban más volt a helyzet, úgy 40-50+ fok környékén. Az mellbevágott rendesen olyankor, amikor kiléptünk az életbe valami légkondis helyiségből, még a lélegzetünk is elakadt. Aztán kész, ennyi. Itt azonban teljesen más, itt olyan... hogy is mondjam: lassítós. Olyan nehezenlélegzős, mindenüttnedvesítős, ottegyemegafeneazegészmindenségetgondolós.
Valami ilyesmi:
"It had been a hot day when they put the walls up and three bottles of gin and Lee Mellon kept putting it away and the other guy, a deeply disturbed religious sort of person, kept putting it away. It was of course his gin, his land, his building material, his mother, his inheritance, and Lee Mellon said, "We've dug the holes deep enough, but the posts are a little too long. I'll saw them off."
Then you begin to get the picture. Four words to be exact. I'll saw them off. But the guy said all right because he was deeply disturbed. Sun, gin, the blue sky and the reflection of the Pacific Ocean were spinning in his addled brain: Sure, let old Lee Mellon saw them off. No use... anyway, it is too hot... can't fight it, and the cabin had 5' 1" ceiling and no matter how small you were, BANG! you hit your head against the ceiling."**

Ma a második kígyót fedezték föl a táborban. Gyanús a baobab, oppárdóóón: majomkenyérfa!




* Ez Boris Vian volt

** Ez pedig Richard Brautigan

Ez pedig egy földolgozás: