Idegen országba utazva mindig ez az első szó, amit a nyelvükön megtanulok.
Hogy miért?
Mert ott én vagyok az idegen - mondhatnám.
Vagy azt is, hogy sunyi geci vagyok és hátha így mindenféle ejjnyebejnye nélkül elenged a helyi fakabát, ha mondjuk 51-gyel berongyolok az 50-es táblánál a faluba.
Persze ez nem igaz, mivel azt úgyis a végén mondanám, "köszönöm"-mel eléggé furcsa lenne diskurzust kezdeni, hogyaszongya: - Tudja miért állítottam meg?
- Köszönöm!
Naugye!
Nincs mit tenni, marad az első...
Nézzük sorba, merre jártam, bár lehet, hogy nem pontosan emlékszem mindenre. Egy köszönés, egy fotó, nagyjából időrendben (rengeteg helyen jártam többször is, nem részletezem), ha jó lesz úgy. Persze fonetikusan ott, ahol egzotikus az írás.
Tunézia: Sukrán, cifrázva Sukrándzsázílán.
Anglia: Thank you, vagy thank you very much, esetleg thanks a ton, bár itt tuti akad több is.
Szíria: Sukrán, csakúgy mint Tunéziában.
Algéria: Sukrán, csakúgy mint Tunéziában.
Törökország: Tesekür, vagy tesekür ederim.
Türkmenisztán: Sag bolun
Egyiptom: Sukrán, csakúgy mint Tunéziában.
Omán: Sukrán, csakúgy mint Tunéziában.
Pakisztán: Tásákűr, ez asszem pastu, hasonlít a törökhöz.
Kurdisztán: Spas
Grúzia: Mádlóba
Irak: Sukrán, csakúgy mint Tunéziában.
Marokkó:
Sukrán, csakúgy mint Tunéziában.
Egyesült Arab Emirátusok: Sukrán, csakúgy mint Tunéziában.
Afganisztán: Tesekür, tiszta törökös... vagy pastus?
Csak ezt ragaszthatták az ajtómra a kínaiak, esetleg a nyúl évével kapcsolatos valamiféle kívánságokat.
Mindenesetre amikor megérkeztem kis kuckómba, ez fogadott az ajtón:
Ahogy láttam, más is kapott, de nem mindenki:
Az ünnepség megmaradt részletei még látszottak a másnapi BBQ során is:
Apetájzer, ebből ha becsókol valaki, a sütögetés eredménye csak jó lehet:
Csirke és bari nyársak:
És szokatlan dolog, a hal mellett akadt boci is, pedig azt csak a hotpot nájtokon szoktak prezentálni:
Másnap:
Szeizmikánál ha valami változás áll be az etetéshez felhasznált anyagok területén, és ez erősen pozitív, mondhatni ugrásszerű, az ember gyanúsan néz körbe: ki az ördög látogat a csoporthoz. Általában a mosodásfiúkat szoktuk kérdezni, valami ismeretlen oknál fogva ők mindent tudnak.
Itt azonban lányok takarítanak és kezelik a mosodát, szóval ez az opció kiesett.
Mindenesetre a dolgok változása kezdődött ezekkel az üvegtésztával bevont, kellően fűszerezett rákocskákkal (a téttát elhajítottam, mert számomra csak az olasz tétta az ehető tétta):
Másnap ránkszakadt a jóság (és legalább lett néhány hamutartóm, bár nincsen bagós a családban):
Én parasztgyerek módra, sültkrumplival merészkedtem neki a feladatnak:
Vacsi mellé pedig kis szivornya, bár rumot nem töltöttek bele:
A jobbszélsőt először céklának gondoltam, de kiderült, hogy a sárkánygyümölcsnek egyik fajtája. És nem is rossz...
Aztán belefutottam az egész fölfordulás okozójába, a kínaiak country managere látogatta meg a csoportot.
Hallelujja!
... énekli a Tankcsapda.
Sikeresen letudva az otthon-Budapest-Párizs-Luanda-Cabinda-tábor utat, végre kibonthattam a kis elemózsiás batyut és bepakolhattam a szalámikat, kóbászokat, némi sajtot a hűtőbe.
De haladjunk szépen, mint csillag az égen.
Először is, a bürokrácia sikeresen megtorpedózta az első repülési próbálkozásom.
Kellett új útlevél, mert 2-3 lapot is lefoglal a vízum és annak itt, Angolában történő hosszabbításai. Meg is érkezett időben, csakugye az e-Vízum korábban, az előző útlevélhez készült.
A különbség csak annyi lett volna, hogy nem SFxxxx, hanem BTxxxx útlevélbe kerül majd érkezés után a vízum, de hát a rend bürokrácia éber őrei nem hagyhatták szó nélkül ezt az aljasságot, hiába bizonygattam én is, és a felhívott angolai irodavezető is, hogy ennek immigráció szempontjából semmi jelentősége (és akkor az afrikai viszonyokról még nem is beszéltünk), nem, így nem utazhatok.
Még aznap ott volt az új vízum az új útlevélhez, de ugye cseszhettük, mert az előbbi diszkurzus közvetlen indulásnál zajlott, a gép pedig elreppent nélkülem.
A 684 jó angol fontos jegyből lett egy 1364 fontos, két nappal később...
Ágyő Budapest, még Ferihegy is látszik kicsit, jobbra fent:
Aztán CDG, ahol az E terminál L lounge-ban töltöttem a poharam, a pocim, a telefonom és az időm. Utóbbit kivéve rendszeres, valamint rendszertelen időközönként...
Az út eseménytelenül telt, bár Algéria felett tettünk egy jó kis kitérőt a viharzóna miatt, azért így is istenesen rázott és dobált vagy 10 percen át minket a természet. See? Még a kép is bukdácsol!
Mivel az új utazós/dolgozós topánokban ücsörögtem ott 11 ezer méter magasan, nagy kárt nem tudott bennünk tenni. :)
Az etetési időig megnéztem újra az Apollo 13-at, ismerve a valós történetet inkább csak azért, hogy lássam, mennyire követte azt a film. Meglehetősen. Bár elnagyolva.
Aztán feltűnt Inamenas, megannyi emlékkel (itt szoktunk leszállni tankolni a kis géppel, amikor kifelé szaladtunk a sivatagból, Hassi Messaoudba).
Megjelöltem azt a helyet, ahol kb. az alant látható fotó készült, nyugat felé nézve.
Aztán már Luanda következett, templom és stadion... mit is mondhatnék...
Még egy utolsó pillantás a nagy dudura, aztán irány a vendégház.
Persze a tonhalas pizzáig (isteni itt is) még volt két és fél óra sorbanállás a döglesztő forróságban (32°-ot mutatott a kinti hőmérő), a vízumért.
Igazán kellemes úgy állni egyhelyben, hogy a hajam alatt csorog, a hátamon csorog, a lábamon csorog a verejték. Persze van légkondi, de ilyen kellemes időben (nekik) nem kapcsolják be (nekem).
Aztán tusolás, alvás és este lett és Luena vitt minket Cabindába:
A reptéren a biztonsági főnökünk várt és irány a tábor, ahol micsoda meglepetés: szépen kipakolt kajcsi az íróasztalon, a hűtőben még joghurtok és jégkrémek is! Ilyen sem volt még. :)
Én is kipakoltam, szerencsére az Uncle Bean's szószos üvegek (csípős szecsuáni), a mamma házi kajszi lekvárja és a konzervek is mind épek maradtak.
A szobám is átrendeződött, ilyen volt:
És... tadaaaam! Ilyen lett:
Azért éccakára gondosan behálóztam az ágyam - mert mint otthon is olvasva az itteni napi híreket -, pár hete a HSE főnökünk vérében malária genyókat találtak úszkálni, aminek következtében meglehetősen rosszul érezte magát egy ideig...
Én nem mondom azt, hogy a férfiak jobban főznek, talán csak azt, hogy mivel kevesebbszer kapaszkodnak a fakanálba, akkor pedig a saját kedvenceiket készítik el, ezért jobban odafigyelnek a részletekre.*
Persze mint mindenben, ebben sem szabad általánosítani.
Még pár napom maradt itthon, legyen hát olaszos.
Pecorinót továbbra is eléggé necces beszerezni itt a végeken, rendelni már nem érdemes (különben is volt már 2 carbonara nap), maradt az amatriciana, arra jó lesz a Grana Padano is.
Ez is faékegyszerűséggel elkészíthető étel és imádom.
Persze nálunk még a hentesnél sem kapunk guanciale-t, vagy pancettát, itt a pofaszalonnát is füstölik, jó lesz tehát a bacon is (csak ne legyen füstölt).
Itthon szerencsére mindig akad reszelt sajt, paradicsomkonzerv és tétta.
Első lépésként olívaolaj, a bacon és kis coca zsír (mivel ebből a bacon-ből nem sok olvadna ki) kerül a serpenyőbe és pirítódik.
A megfelelő időben kerül bele őrölt bors, a falon függő szárított paprikából kávéskanálnyi apróra darabokra tört "pehely", pár keverés után pedig az apróra vágott hagyma és a fokhagymanyomóból az abba való.
Aztán felöntöm fehérborral és titkos rúnákat rajzolok a levegőbe a fakanállal: párolódj!
Amikor elfőtte a bort, érkezik a paradicsom.
Imádom az olasz paradicsomkonzerveket, az egészet is és a hámozottat is. Az itthoni konzervek édeskés íze helyett a savanykás dominál, és számomra az jelenti a paradicsomot.
Nyáron, amikor a mamma kertjében abban dúskálunk, akkor a szósz is abból a friss és ízletes paradicsomból készül, naná!
Közben felrakom a vizet (enyhén sózva) a tésztának, és mire az al dente lesz, besűrűsödik a paradicsom is, jöhet bele a Barilla.
Néha más fajtát választok, most ezt kívántam meg (pl. a carbonarat is tagliatellével imádom).
Nem adok hozzá extra főzővizet, mint egyes receptek említik, úgy merem a tésztát, hogy jusson hozzá annyi amennyi kell.
Nem keverem be itt sajttal sem a serpenyőben, majd a végén, itt, a tányéron.
(Ha fogy róla, újra megszórom :))
Recept.
Az akad elég a neten, én arra jöttem rá, hogy akkor lesz valami tökéletes, ha úgy finomítok az elkészítés során felmerülő (rész)időkön, arányokon, anyagokon, hogy kialakuljon az ízekből összeálló azon harmónia, amely számomra a legmegfelelőbb.
Így hát....
Még egy hét itthon, aztán jön az angolai koszt.
De addig még...
Az azért látható, hogy minden itthon, általam elkészített ehető dolog baromi egyszerű, szuvidálni, vagy oroszkrémtortát előállítani tuti nem fogok.
Ilyen faék egyszerűségű a resztelt-, vagy magyarul pirított máj is, ami nagy kedvenc.
Persze a resztelt is magyar kifejezés, merugye a német rösten (pirítani) igéből származó jelző, de sokáig én is azt hittem, hogy a kettő nem ugyanaz.
Ebben nagy szerepet játszhatott az, hogy anyám olajban tocsogó "főtt" máján nőttem fel, de ez sem tudta kiégetni belőlem ezen nagyszerű étel szeretetét.
Akkor hát pirítsunk. Májat.
Legyen friss, emellett coca, én ezt preferálom és ugye most az fog történni, amit én akarok. Vagy szeretek.
Leöblítem, szárítom, majd 1.5-2 centi körüli szeletekre vágom, mert rossznyelvek szerint az ennél keskenyebb kiszárad sütés közben. A lényeg, hogy nagyjából egyforma vastagságú legyen minden szelet, így egyszerre sül át.
Természetesen a hártyás, meg mindenféle csöves, vezetékes részt kivágom.
Hagyma.
Mint sok más jóféle magyar ételnek, ennek is az alapja. Jól láthatók az arányok:
Felét kockáztam, mehetett a forró zsírba (naná, hogy nem olajba!), mellé nyomtam egy nagy gerezd fokhagymát is.
A hagyma másik felét félkarikára vágtam, mert úgy guszta, valami hirtelen ötlettől vezérelve egy paradicsomot is belekockáztam.
Felöntöttem fehérborral, a tetejére került egy babérlevél, amit később kivettem, illetve egy apró csipet kakukkfű és őrölt kömény.
Borsőrlőből durvára eresztett bors, de egyelőre az várakozó vágányon pihent.
Ahogy a hagyma megfelelőre párolódott, zutty bele a máj, majd piros fűszerpaprika és jól összeforgattam.
Érkezett a bors, a hőmérsékletet felnyomtam 140 fokra és sűrűn kevergettem, közban a majoranna felkészült.
Amikor a főzőkanállal el tudtam vágni egy szeletet, és már nem volt véres a belseje, látszott az, hogy egyenletesen átsült, rászórtam a majorannát.
Sokat.
Jól elkevertem, aztán lekaptam a tűzről és megsóztam.
A többi történelem.
(Főtt krumplival és csemege ubival.)
Mennyiségek nincsenek, mert nálam ebben az esetben érzésre működik a dolog, bátran essen neki, aki akar és úgy készítse el, ahogy neki ízlik.
