A hajó orra szétnyílt és a dübörgő rámpán legördültünk a két Mitsubishi L300-as "terepjáróval" Észak Afrika poros aszfaltjára, ezzel kezdetét vette a most már több mint 15 éve tartó sivatagi kalandozás.
Az első években szerencsére nem kényszerültünk behatolni az "igazi" sivatagba, így kínlódva bár, de megfeleltek a Micuk.
A 2500-as turbódízel motor nem volt túl gyenge, sőt, felezővel néhány húzós hellyel is megbirkóztak a hegyekben, vagy a homokdombokon, de például nagyon megéreztük az úgynevezett "sivatagi toldatok" hiányát a légszűrőknél. Ennek a kis darab műanyag csőnek az a szerepe - ha van -, hogy a légszűrőbe nem az első kerék mögül, hanem magasabbról jut a levegő, így nem haldoklik fulladozva a motor néhány napos terepezés után.
Ezek után az is nyilvánvaló, hogy ha egy terepjárónál az olajteknőt védő lemez lenyúlik az első kerék felnijének alsó pereméig, akkor a kocsit beszerző neve előbb-utóbb bekerül a sofőrök mindennapi litániájába a "szaporodjatok és sokasodjatok, családon belül" részhez.
Persze nem ezekkel a szavakkal...
Számunkra az első, viszonylag egyszerű akadályt a jó méter-másfél méter magas és egy-két méter átmérőjű buckák jelentették, amelyek tetjén mindig ott trónolt egy bokor és a gyökereivel betonként tartotta össze a homokot. Ezek között néha volt egy autó szélességnyi hely, néha nem volt.
Próbálkoztam a kerülgetésükkel, de ezzel csak a "mérlegállások" számát szaporítottam, ami ugye három dologból tevődik össze: átlós kerekek a levegőben, ásó a kézben és az aprószentek emlegetése.
Amikor aztán egy órán belül már negyedszer akadt meg így a Micu, láttam hogy változtatni kell a taktikán ha haladni szeretnék.
Mivel Wagner éppen nem volt nálam a'la Apokalipszis, benyomtam egy Rolling Stones kazettát a kerregőbe, fölnyomtam a hangerőt maximumra, becéloztam a helyet ahova el kellett jutnom, és felező kettő padlógáz kombóval megindultam.
Hatékony megoldásnak tűnt, igaz, ülni nem nagyon lehetett a kormány mögött, de egyrészt haladtam, másrészt nem kellett ásni.
Az sem volt megvetendő, hogy a többi kocsi viszonylag könnyen végigjött az általam vágott úton és utánam hozta a rendszámot, küszöböt és egyéb, a tervező által praktikusnak vagy esztétikusnak ítélt, de terepen teljesen fölösleges műanyag elemeket.
A következő akadályt a Chott-nak nevezett képződmény jelentette, amely az ország középső részén található és még az akkori egy dínárosokra nyomott Tunézia térképen is látható volt.
Ez az a hely, ahova elcipelik a szegeny turistákat is, azok meg persze mennek, mert nem látták még a Hortobágyot homokos kivitelben, aztán rájuk parancsolnak: nézzétek!
A semmit. :)
Ezt a képződményt van aki kiszáradt tónak, van aki sós mocsárnak nevezi, közben meg számtalan formában keseríti, vagy éppen édesíti a rajta autózók életét.
Van ahol kásás, süppedős, van ahol sima felületű és kőkemény, a többi részén pedig ezek számtalan kombinációja fordul elő évszaktól és napszaktól függően.
Volt olyan terület is, ahol a felső kőkemény réteg hirtelen beszakadt a kocsi alatt, akkor láttuk csak, hogy ott nem vastagabb mint 20-30 centi, és a kerék a szinte vízszerű iszapba lóg, amiből tojás nagyságú kristályokat szedtünk ki, amikor megpróbáltuk kitapogatni a mélységét.
Én viszonylag hamar megtapasztaltam azt, hogy a motor fordulatszámára fülelve, valamint a chott anyagát, színét, az általam hagyott nyomot sasolva, elég jól megítélhetőek azok a részek, ahol el lehet lavírozni a kocsival.
Ennek aztán az lett a vége, hogy én jutottam mindig legmesszebb a trutyiba, így később ha azt hallották a bázison a fiúk hogy engem kell menteni, akkor csak a legelszántabbak, vagy a frissen érkezett, mit sem sejtők ültek kocsiba.
Az ilyen mentésekhez először is rengeteg kötél, léc, homokrács, lapát, emelő és csörlő kellett, de használtunk papírdobozt, gumiszőnyeget, a helyszínen talált apró bokrokat és a chott felső, sokszor a keserű sótól fehér száraz rétegét, ami ilyen helyeken nem volt vastagabb mint 5 milliméter.
A mentés mindig úgy zajlott, hogy ugye a "se előre se hátra" tánc járását megunva, rádión segítséget kértünk. A kiérkező kocsik (általában 2-3 elég volt) a közelünkbe érve először kimentették egymást, majd ezután már óvatosabban mozogva kicsőrlőzték az én kisérő kocsimat, ami ugye mögöttem akadt el (jött volna menteni).
Ezt követően - a most már egy újabb autóval megerősített csapat - még megfontoltabban és egymást mentegetve egyre közelebb került az én Micumhoz, és miután én is kiszabadultam, újra csak egymást mentegetve eljutottunk a homokos, szilárd részre.
A kezdeti puhatolódzás után már pontosan tudtuk hogy hol van a kocsival járható határ, és nyilvánvalóvá vált hogy nincs olyan terepjáró a közelben (Rozikát, a szamarat kivéve), amellyel igazán mélyen behatolhatunk a chott-ra, így aztán négykerekű Honda homokfutókra nyergeltünk át, manapság Quad-nak vagy mi az ördögnek hívja az úri közönség.
Öt sebesség előre, egy hátra, a kerekeket pedig meg lehetett duplázni mindkét tengelyen, a vontatható kis pótkocsikra fölraktuk az eszközöket, műszereket, hűtőtáskát és a segéderőt, aztán uccu neki, irány észak, ott mennek a tengerészak!
Hamarosan új területre költöztünk, ez már kemény hegyi terepnek számított sziklafalakkal, szorosokkal, vízmosásokkal, kőgörgeteges hegyoldalakkal. A Micu állta egy ideig a sarat, aztán először az olajteknőt védő lemez szakadt le, majd sorra törtek az országúton olyan komfortos rugózást biztosító torziós rudak.
A hegyek ették a gumikat és a torziós rugókat, amiben semmi különös nincsen, hiszen legtöbbször csak úgy lehetett haladni, hogy felező egyben, szinte alapjáraton, a kuplunggal játszva billegtünk egyik kőről a másikra, közben a brigád tagjai rohantak a kocsi előtt és dobálták félre a nagyobb szikladarabokat, vagy éppen rakták a kisebbeket a kerék alá, mindig a helyzettől függően.
No, innen majd folytatom. Vagy nem? :)
De előbb: FOTÓK! :)
Felderítés. Chott?! Mi az a chott? Gadó Károly, Jilali, Nemes Józsi
(A napernyő szára csak ment le, le, le, le.... tovább nem nyomtuk)
A kemény mag (vagyis az első csapat, balról jobbra):
Pista, én, Gyilki, Horpácsi Gyula, Gombár Dr., Leibinger Laci, Varga Gyula, Bonyár Attila, Hajdú Józsi, Madácsi Jani, ??, Nemes Józsi
Kipakolás:
Még mindig kipakolás:
Az első hoppámiazistenkénkövesnyilaezitt?
(Hát a chott :)))
Józsik, terveznek (vagy pingpongoznak?):
Etetési idő!
Mikó Gabi, Horpácsi Gyula, Varga Tibi, öööizé, Pauska Józsi:
Szakácsunk, Saller Molnár Gyula és a két védőszentje:
Pihi Kebili egyik szállodájában Janival:
Focidélután. Gyilki mester labdaérintése.
(Sebe Pisti nem értette, hogy hóttfáradtan hogyan van erőnk még esténként focizni? Aztán később jó csoportvezető lett belőle :))
A geodéta csapat indul a chott-ra, a fotós pedig nem tudta hova néz:
Bíró Józsi indítja a sokszöget, Papp Gabi a frászt hozza a helyiekre a monokinivel (pedig már március lehetett... :))
Két Attila (Kató és Lattenstein), valamint Mabi:
Tuareg sátorban, vacsorameghívást teljesítve... a menü: hideg, ropogós birkasült (a homoktól ropogott), belsőségek (jajj!) rizs.
Megettük.
Mosolyogva.
Polonyi Tibi (legyen könnyű a föld), én, Torma Tibi, Pauska Józsi:
Munka. Árnyékban 45 fokban.
Ha nincs árnyék, csinálunk (sajnos a teodolit 45° felett kikapcsolt):
Kirándulás Douzba.
Balról jobbra: teve, teve, én, tevehajcsár, Hegedűs Jani, Zimány Zoli, Bíró Józsi, sok homok.
Újabb focis nap (minden nap az volt, esténként. Lesifotó... :)
Chott-ra készen:
Fázós geodéta római szerelésben:
Kató Attila.
Végül, de nem utolsósorban: a CHOTT, pontosabban a Chott El Jerid egyik része:
Közelebbről (megnyaltuk, keserű :))
Zene!
O tunezia! O a chott:)
VálaszTörlés