Még kajás

Repülőgépen utazva etetik az embert, mármint a hosszabb utakra gondolok, nem a Budapest - London, vagy még annál is rövidebb bakugrásokra
(Bááár... emlékszem még a MALÉV Budapest London járatán a marhapörire tarhonyával, vagy bizniszen Zürichből haza a bélszín budapest módra... hajajj!)

A fentiek a KLM Amszterdam - Accra járatán szólgálódtak fel, nasi/apetájzer/főfogás/és a desszert formájában (jó szeműek kiszúrták a fapapucsos só/bors szórót). A sajtos tálon a középső fügés, az valami fenomenális!

Még leszállás előtt jött egy angusztás hambi és kalap kabát.
Visszafelé nem tököltek annyit, mivel este 10 körül indultunk, egyszerre kipakolak mindent, aztán bedunyha!

Hajdanán-danán, amikor még a repülés nagyobb szó volt (hm... 3-4 éve?), emlékszem, hogy minden magára valamit is adó légitársaság gépeinek üléstámla zsebében ott lapult a hányózacskó és a "hogyan szaladjunk ki ha ég a ház" brossúra mellett egy-egy folyóirat, melyet havonta, vagy hogy frissítettek.
Rendszerint magammal vittem egyet a sivatagba, persze lopva mert hát mégis, mígnem felfedeztem a feliratot: ez az ön példánya, nawazze, lebuktam!

Noszóval, egyik ilyenben olvastam arról, hogy mi a célja a gépen történő etetésnek. Mármint amellett, hogy úgy-ahogy jóllakunk.
Egyrészt megnyugtatja az ideges embert, mert azért lássuk be, sokan fosnak a repüléstől akkor is, ha nem mutatják. Ott nyűszít és vacog lelkük mélyén egy kis részük, és nem nyugszik meg addig, amíg betont nem fognak a kerekek.
Másrészt megy vele az idő és ugye ez sem egy utolsó szempont.
Viszont!
És itt ugrik a majom a vízbe: a kabinban beállított alacsonyabb légnyomáson, emiatt a vérben fellépő alacsonyabb oxigénszint miatt, az ízeket másként éli meg az ember.

Az ugye nyilvánvaló, hogy ha az Everestre csak - kivéve pár keménytökűt - oxigénpalackkal csápol föl a halandó, és az csak 8845 m magas (többnyire), akkor 10 ezer méteren ugyancsak levegő után kapkodna az úri közönség (és a turista osztály). Ezért hát túlnyomást hoznak létre a kabinban, azonban csak nagyon kevés olyan gép akad, ahol a rendes, a talajszintnek megfelelő légnyomásban ücsöröghetnek a népek, azok is többnyire kisebb, főleg magán gépek.

Ha tehát nem a megszokott 100-200 méteres tengerszint feletti légnyomáson szolgálják fel a falnivalót, akkor az ízlelőbimbóink nem úgy érzékelik az édeset és a sósat a csökkentett légnyomáson, tehát - elvileg - az ételek íze "simább" lesz.
Persze nem csak a kabinnyomás befolyásolja azt, hogy kb. 30%-kal csökken a sós/édes ízérzékelés, hanem a szárazabb levegő, sőt még a hajtóműzaj is.

Mostani utamon kihasználva a telefon szenzorait meglestem az értékeket.
A Budapest - Párizs járaton ezek a következők voltak:
- hőmérséklet: 28.2°C
- légnyomás: 782.3
- a fenti légnyomásnak megfelelő magasság: 2127m
- páratartalom: 43.7

A Párizs - Luanda járaton:
- hőmérséklet: 29.8°C
- légnyomás: 822.4.3
- a fenti légnyomásnak megfelelő magasság: 1724m
- páratartalom: 46.7

Na akkor csapjunk bele a - magaslégköri - lecsóba!
(Az Insider cikke alapján)

Nézted már meg az italos kocsit a repülőgépen és láttad, hogy tele van paradicsomlével? Ez nem egy közönséges gyümölcslé, mint a narancs vagy az alma. Akkor miért isszák olyan sokan repülés közben? Egyszerűen fogalmazva azért, mert az ízlésed megváltozik, miközben a levegőben vagy. És ennek biológiai okai vannak...

Kezdjük a kabinnal, ami rendkívül száraz. Szárazabb, mint néhány sivatag. A száraz kabin kiszárítja az orrjáratokat, ami azt jelenti, hogy ízlelőbimbóink kevésbé érzékelnek. De nem ez az egyetlen része a kabinnak, amely elnyomja az ízérzékelést. Az alacsony kabinnyomás valójában csökkenti a vér oxigénszintjét, ami azt jelenti, hogy a szaglóreceptorok, az idegrendszer azon része, amely reagál a szagokra, kevésbé érzékennyé válik, ami valójában gyengíti a szaglást.

Ráadásul nem csak az utastérben lévő környezet befolyásolja az érzékszerveinket. A motorok zaja is nagyban hozzájárul ehhez.
Egy 2010-es tanulmány egy szimulált repülőgépkabinon belül és kívül egyaránt tesztelte az emberek ízlésérzékét. A kutatók azt állapították meg a tesztek végén, hogy az édes és a sós ételek iránti érzékenység 30%-kal csökkent az utastérben.

Ez a meggyengült ízérzék pedig sok problémát okozhat a légitársaságokat ellátó vendéglátósoknak, akiknek minden receptet módosítaniuk kell, hogy ezt figyelembe vegyék. Ráadásul nem minden íz egyformán hat. Egyes összetevők, például a curry és a citromfű, valójában intenzívebbé válnak fent a magasban, míg a fahéj, a gyömbér és a fokhagyma általában megőrzi ízét. Egyes légitársaságok természetesen intenzív ízeket használnak, például bizonyos gyümölcs- és növényi olajokat és koncentrátumokat, amelyek segítenek csökkenteni a recepthez szükséges extra só mennyiségét.

Szóval, mi köze a paradicsomlének mindehhez? Nos, a paradicsomlének általában van egy zamatos íze, amelyet umaminak neveznek. Az édes, a savanyú, a sós és a keserű ízek öt kategóriájának egyike. Egy 2015-ös tanulmány megállapította, hogy az umamival az ízjelenség gyakorlatilag "megfordul". Az Umami valójában a levegőben sokkal jobban érezhetővé válik.

Tehát ha legközelebb repülsz, próbáld ki a paradicsomlevet. És ne idegeskedj akkor sem, ha az ételed nem olyan jó ízű, mint a látvány alapján remélted. A szakácsok csak megpróbálnak alkalmazkodni valamihez, amiről nem is tudsz, pedig az orrod előtt történik...

Megjegyzésem:
Eszembe nem jutna paradicsomlevet inni repülőn, pedig imádom a paradicsomot, csak úgy magában is. Na nem a bolti kőkemény ízetlen szarokat, hanem a napérlelte dúslevű, jó illatú és épp leszakítottat, megborsozva és úúúgy beleharapva... jáháájj!

Zene:

Mai ima, ami...

... a kajáról szól.
Merugye tegnap berongyolt a katonaság.
Persze ez csak egyfajta megelőző intézkedés megnyugtatandó az úri közönséget: nem lesz baj.
Megvolt tegnap a választás, szorosnak ígérkezett, a végeredményt majd 4-5 nap múlva hirdetik ki.
Tehát ha lesz baj, az akkor lesz.
Mindegy is, addig itt csücsülnek a terepruhás puskás lovas emberek, valamint egy kisbusz nekünk, ha mégiscsak pucolni kellene innen, nagysebesen.
Ezen elmélkedtem épp, miközben a zuhany alatt a hajam samponoztam tegnap este, vagyishogy ha most szólalna meg a jajj-jajj-jajj, akkor hogyan is...

Mivel a jeles nap okán munkaszüneti napot hirdettek, az 500+ munkásunk nagy része hazautazott szavazni, csendes volt a reggel. Sem gépek zúgása, sem emberek ricsaja nem hallatszott a sötétítő függönyökön túlról, madarak pedig nincsenek.
Reggelire a mamma által sok-sok szívvel (és pár kiló cukorral) készített kajszilekvárt képzeltem el, vajazott kalácson, kakaóval.
És láss csodát! Tudok teremteni.

Persze ehhez be kellett pakolnom otthon, na de akkor is, az nem képzelhető el, hogy a teremtéshez is szükséges némi előrelátás? Na ugye...
Jó, hát kalácsot még nem sikerült, de dolgozok az ügyön.

A délelőtt folyamán végre sikerült lecsapnom egy kis vérszívó dögöt, legalábbis csak ő keveredett gyanúba, mivel mint említettem, itt nincs egy fia szúnyog sem.
Korábban Algériában, vagy hol az ördögben futottunk össze ilyesmivel, ott tűzlégynek hívták, ami angolul ugye firefly, de ennek semmi köze szentjánosbogárhoz, amely szintén úgy neveződik.
"These bites may be from small biting midges, often called “no-see-ums”. They are also known as punkies or sand flies." - mondja az írás.
Ez itt tuti nem harap többé:

Estére BBQ volt beígérve, de elnézve az ebédlőben serénykedő kínaiakat, az egyre távolabbi dolognak tűnt.
Körbeálltak vagy tizen egy asztalt, melyen rengeteg kis tenyérnyi, kerekre lapított tészta volt felhalmozva, középen pedig egy hatalmas tálban fűszerezett darálthús. Mindenki azon ügyködött, hogy kis húst pakoljon a téttába, azt félbehajtsa és összenyomkodva a széleket lezárja.
Az eredmény itt látható, az összes tálcán az található, de ez csak a fele annak, amit elkészítettek. A másik fele már a főzővizekben készül sorsa beteljesedésére.

Közben alkonyodott...

BBQ még mindig sehol... a sütő szerkentyű ott árválkodott az ebédlő fala mellett, üresen.
Mick elszaladt hogy hoz valamit, amitől könnyebben csúszik a kóla: whiskey lesz az, jegyezte meg Danie egy hunyorítással, ő ért ezekhez a dolgokhoz.
Aztán 6 körül véglegessé vált: dumplings lesz a menü és sült bárány... bevégeztetett.

Érdekes... Illetve nem érdekes, mert mindenütt megfigyeltem ahol csak jártam, a kínai térfélen a szószok, fűszerek mellett mindig akad fokhagyma. Elvégre egészséges, ők így tömik az arcukba, mi bogyó formájában. A lényeg az, hogy hasson:

A mi térfelünkön sült hal, alá egyfajta tejszínes szósszal, fűszeres kéregben ropogósra sült csirkeszárnyak és mindenféle zöldségdarabkákkal bekevert spagettiszerűség mellett ma rántva elkészített shrimp - nagyobb, mint a koktélrák - várt ránk, utóbbiból pakoltam krumpli és rizs mellé kicsit.
Vagy sokat.

Attól függ, ki hogy méri, itt már a második kör fele látszik.

Mire végeztünk mindennel, besötétedett:

Hát ilyen itt egy unalmas nap, amikor nem történik semmi...
Hiába az ima, teremteni nekünk kell.

Ps: Irakban is összefutottunk ilyen kis rohadékokkal, mint ez a légy, ott "black fly"-ként azonosítottuk:
Klikk ha érdekel


Zene!

Tábori lap Karády Katalinnak

Ennyire azért nem súlyos a helyzet, még akkor sem, ha itt a déli féltekén most még tél van (októberben jön a nyár).
Na jó, csak estefelé kell pulcsi, napközben kellemes 24-26 fokra melegszik fel a környék, miközben rendszerint még gyengén cirógató szelecskét is kapunk.
Breeze... hogy rohadna meg az angol, ahol mindenre akad megfelelő szó.
Ja igen: szellő, jól van na, csak nem könnyű itt rátalálni ebben a nagy havazásban...

Megérkeztünk.
Első blikkre nem is rossz, a lakópark úri negyede felett legalább tető van, nem kopog majd az eső a konténer tetején, mint Gánában. Ergo be sem ázunk, mint Gánában.
Vidám volt ott arra riadni a sötétben, hogy hirtelen hideg víz zúdul a fejemre. Félálomban azt hittem, hogy a Titanicon vagyok.
Megint.

Az etetőhelyek is meglehetősek, ez itten a kínai térfél:

Ez pedig a miénk:

Persze szabad az átjárás a kettő között, a kínai séf beszél angolul és bármit elkészít, ha kérjük. Az angolai séf is beszél angolul, és bármit elkészít, ha kérjük. Vicces, amikor délben a kínai térfélen vannak rántott halrudacskák, este pedig az angolain. Azonnal felmerül a gyanú: ezek kooperálnak!
Mi kellhet még a boldogsághoz?
Alvás.
Az ágy - mint a sarka látszik echte baldachinos - egybeépült az irodával és a feredőszobával, így nem kell sokat gyalogolni egyik irányba sem, ráadásul jövet is és menet is útba esik a hűtő, mely kincseket rejteget, nem is hagyom soha magárat:

Az ottan kéremszépen eredeti, füstön füstölődött és jó adriai levegőn száradt sonka, hozzá horvát házikolbász, alatta az ungarische szarvas szalámi, pokol tornáca kolbász és társai, kis paranyicával megtámogatva. Valahol bújik még három sólett konzerv is, mert készültem: a kínai konyhánál sosem lehet tudni azt, hogy mire számíthat az ember.
A szoba tartozéka még a kávéfőző készlet, melyet a másodperc törtrésze alatt elérek a gurulós székkel, in case of vészhelyzet.

Az ellátás.
Pötyögök a gépen, kopogtatnak:
- What?
Kérdezem, mert udvarias vagyok.
Nem mindig, csak ha zavarnak.
Bejön a séfkalapos srác, hozott üdítőket és red bullt. Utóbbit félrerakom, az aknakutatóknál dolgozik egy fiatal legény, ő szereti.
Negyedóra múlva kopogtatnak:
- What?
Bejön egy másik séfkalapos srác, hozott almát, banánt és narancsot.
Öt perc múlva kopogtatnak:
- Now what the f(word)?
Bejön egy séfkalapos srác (nem az előző), hozott dobozos jégkrémet, és dobozban sütiket.
Hát így...

Már csak a takarítónőket kell elhessegetnem: nem, nem kell felmosni minden nap, nem, nem kell bevetni az ágyam, nem, nem adok semmit oda mosni!
Utóbbit márcsak azért sem, mert ahogy hallottam, nem nagyon nézik a címkéket azügyben, hogy ezt most hány fokon és mivel...
A vasalás hasonlóképp történik, vadiúj nadrágon, pólón ejtve istentelen nyomokat.
A csapat whatsapp grouppja pedig tele van ilyen és ehhez hasonló üzenetekkel: kinek kell egy fekete nike póló, ugyanitt diesel alsógatya kerestetik.
Így hát a felderítés eredményeképp kifigyeltem, hogy este szabad a mosoda, online kielemeztük az én drágámmal az egyik pöpec mosógépet, követtem az instrukciókat és a 28 perces program szépen kivitte azt, amit ki kellett vinnie a pólókból és egyebekből.
A fentiekre tekintettel so far so good, ahogy a művelt orosz mondaná, ha tudna angolul.

Pillanatnyilag a helyi, vagyis országos választásra készülünk, ami holnap lesz, így holnap nincs munka.
A környező népek is készülnek a választásokra, ahogy olvasom a híreket, tőlünk északabbra a békés véleménynyílvánítás jegyében tegnap jó pár katonát lelőttek. Welcome to Cabinda.

No de ami a legfőbb: itt nincs, mégegyszer mondom, nincs, sőt, kiemelem: nincs szúnyog!
Hallelúja!

Menedék!

Lennon/White Trash Beautiful

Másnap Henrynek nyoma se volt az undorító kis nyomortanyán, és Harry atya aggódni kezdett.
- Ez nem vall a fiunkra, mama - mondta a derék vén banyának, aki velük lakott.
- A kesely pohassza meg az ángyélusát - válaszolta a mama tájszólásban.
(Ez volt Lennon.)

Amint már ki is találtad, a kis fiatal Henry elszökött hazulról, világgá menni.
Még ez is Lennon, de itt már hajaz egy picit a dolog a jelenre, bár szökni nem szöktem - sőt... maradtam volna otthon, ha lehet -, csak ugye az aszály, meg a muszáj két nagy ellensége az emberiségnek.
Remark: hogy miért az idézet? Valami oknál fogva már itt a táborban felmerült a "kesely pohassza meg az ángyélusát", és hát így...
Különben is el kellett kezdeni valahogy.

Még mindig PCR teszttel indul a dolog gyakorlati része (az elméleti a vízummal és a repülőjeggyel, de azt intézi más).
Az orrba(n) turkálás még csak-csak, de a garatos dolognál már igencsak játszott a hányási inger, vagy reflex, vagy mifene, szerencsére csak rohadtnagy köhintésbe realizálódott a dolog és nem terítettem be a helyet a reggeli szendvics/kávé/süti repeszeivel amolyan Sugár Iván módon, de azért repült ott néhány dolog...
Elnézést kértem, de az asszisztens a védőszemüveg mögül csak mosolygott: megszoktam már.
És még háromszor...

Aztán már a Liszt Ferin integettünk még egymásnak amíg tudtunk, végül elnyelt az Airbus A320-200-as méretes gyomra.
Leszállás után ott döcögtünk el a kiállított Concorde-tól nem messzire:

Párizs, 8 óra az E terminál lounge-ban, használjuk még ki a gold kártyát, szeptemberben úgyis lejár. Nem volt rossz a felhozatal és kényelmes volt a fotel, indulás előtt az utolsó desszert. Az a kis kerek izé valami istenifinom csokis krémmel töltve.... mmmmmmmennyei:

Aztán az A330-200-as légibusszal egy 8 óra 20 perces repülés következett, az út ugyan eseménytelenül telt (szükséges felrakni a maszkot? szabadon választott...), ám a leszállás annál mizerábilisabbra sikerült.
Ugyan már a párizsi induláskor elrebegte a capitano, hogy a reptéri fények Luandában nem tökéletesek, így lehet hogy az égen várjuk be a napfelkeltét, de ki a fene törődött akkor azzal.
Út közben sikerült egy ilyen csillagos fotót kreálnom Dél Keresztje, jövök!), tudom, nem nagy szám, telefonos meg minden, de nekem teccik:

Leszállásnál szokásosan az előre néző kamerát hesszelem, ugyan beleszólni nem tudok a dolgokba, de legalább látom azt, ha a főnök szuiszájd hajlamoktól hajtva közelíti a betont, és akkor a megfelelő időben még egy jó nagyot kurjanthatok. Merugye az álmoskönyv szerint ilyen esetekben nagyon sokáig nem kurjant az ember...
Első blikkre nem tűnt izgalmasnak a dolog:



Hogy miért nem folytatta a megközelítést itt... hát... talán tapasztalatlan volt a másodpilóta és okítani szerette volna (oké, ha jobban odafigyelünk, akkor láthatjuk azt, hogy nem minden szükséges fény égett ott azért. És épp a legfontosabbak hiányoznak..).
Mindenesetre annyira jól sikerült a dolog, hogy a második megközelítésre már akkora köd (vagy pára) lepte el a repülőtér környékét, hogy ILS nélkül akkor már esélyünk nem volt kerekekkel érinteni a betont, az alumínium pedig mint jól tudjuk eléggé gyűrődik olyankor, amikor nagy sebességgel találkozik az álló talajjal.

Így aztán megint dél, forduló, fel megint északra és kicsit köröztünk ott, hátha jobb lesz az idő. Nem lett jobb. Újra elhalasztódott a leszállás, megint délen forduló, fel északra, megint körözés, majd nekifutottunk újra.
Itt már azért vakaródzott az úri közönség ott is, ahol nem viszketett, amikor elkezdtünk beleereszkedni a tejfölbe:



Minden jó ha vége jó, még tapsot is kapott a személyzet, pedig az ugye mostanában már nem divat.

Azért a videó time stamp azt mutatja, hogy 6 perc híjján egy órát köröztünk. A flight radaron és a fedélzeti képernyőn ennyi maradt meg ebből:

Egy darabban voltunk és ez a lényeg:

Staffhouse, business flight (az extra pénzért kaptunk 1 (egy) műanyag pohár vizet, de legalább az extra legroom lehetővé tette azt, hogy a laptoptáska elférjen előttem. Azt már korábban is megtapasztaltam belföldi járatokon (legalábbis Afrikában), hogy a szabvány méretű tatyó a minipolcra nem fér be, hazafelé tehát laptop a kézben lesz, a többi cuccot pedig fel kell adnom sajnos:

És a jó öreg Futila, bár már majdnem 10 óra volt, a bookolás után még egy gyors vacsi belefért:

Reggel szaladás a táborba, ami végre elkészült (másfél hónap csúszás a tervezetthez képest, semmiség), átvenni a tudást, merugye most én vagyok a válltáska, vagy váltáska.
Délután beach, utolsó vacsoránk itt, kérdés lobster vagy steak. Utóbbi győzedelmeskedett, a mellékelt forró kövön sikerült is kihozni belőle egy blue/rare verziót, ami ugye a kedvencem.

És a naplemente... ma rózsaszínbe öltözött:

Reggel egy coffee még a medence mellett, élveztük a csendet, vártuk a fuvarost aki majd elszállít minket a táborba...

És egy utolsó pillantás az óceán felé, mert a poros út mellett nem ilyen lesz a kilátás:

Ez pedig a zene:

-

Tomislav