Amikor ereszkedni kezdtünk a papagáj elkurjantotta magát hogy let's rock'n'roll, azzal beleugrott a ventillátorba és elkezdődött a tánc! Egy fokozódó homokviharba merültünk bele és a jobbra-balra csúszások, csavarások, billegések mellé bejött a hirtelen zuhanunk 4-5 métert effektus is, amely úgy tűnt sok volt a steak-sajt-paradicsom szendvicsnek, banánnak és csokinak, mivel éreztem, hogy épp azon tanakodnak, hogy feljöjenek megnézni azt, hogy mi az ábra, vagy ne. A pilóták nem tököltek, a szokásos forduló és felmérjük a terepet helyett egyenesen nekirontottak a leszállópályának és annyit sem tudtunk mondani hogy Landwirtschaftsausstellungen, csak bingg-bangg-puff és már lent zötykölődött a seggünk a kátyús kifutón. Húbasszus, még egy perc és megmutatom az előbb említett uraknak a fehér acskó belsejét. Aztán már minden redben ment, 16km a táborig a gipszes döngölt régi úton, és amikor kiszálltunk, megnéztem mégegyszer a kocsi külső hőmérőjét: azt mondta hogy 15:30 és 44°C, welcome home.
(Ez utóbbit csak én gondoltam hozzá).
42 perc és indulunk a reptérre, aztán a kis kétmotorossal délre kb. 600km a Szaharába, és már meg is érkezünk mi négyen és a csomagok.
Lassan lefújja rólunk a szél a hazai gondolatokat, érzéseket és beleolvadunk a sárgás ragyogásba.
39 perc.
Most pedig újra Hassi egy unalmas három órás repülés után, amit átaludtam
(kivéve a reggelit mert arra ninja ösztöneim mindig felébresztenek: forró omlett, sült virsli, sonka, bacon, krokett valami paradicsomos szósszal, hozzá meleg zsömlék, aztán eperjoghurt (organic - hogy ez mit jelent jobb nem belegondolni), vaj és eperdzsem, áfonyás muffin (ezt csak a narancslével együtt tudtam lenyomi) és gyümölcstál. Na ez... mindig belecseszik a grépfútot a franc enné meg! Utálom. Nagyon. Talán mert a túlélési gyakorlaton azt tanultuk, hogy ha ismeretlen dolgot kell megkóstolnunk, akkor soha ne együk meg ha keserű, mert annak oka van! Utálom... Na de repülőn -ez valami perverzió?- mindent megeszek, még azt is amit különben ép ésszel nem, mint pl. pörkölt tésztával, vagy tarhonyával).
- London.
- London?
- Yes, London. You know: fish, chips, cup 'o tea, bad food, worse weather, Mary fucking Poppins... LONDON!
(Snatch)
Tegnap este 8 fokban álltam a 11-es busz megállójában a Car Rental-lal szemben, Gatwicken, miután leszálltunk, és arra gondoltam, hogy a lebarnult gömbölyű válláról lecsúszott zöld póló (ez ilyen tipikus női izé, tegyünk úgy, mintha véletlenül csúszna le, pedig nem is, jól kiszámított itt minden, a francba!) ívét követve mennyire tökéletes lenne minden, ha nem rondítana bele a látványba a melltartó - bár vékony és átlátszó - műanyag pántja.
De hiába átlátszó, ott van és ha ott van, akkor mindent elront. Mert ha, teszem fel a csípőjére csúsztathatod a kezed, majd elindulsz felfelé azon a csodálatos íven, akkor mibe fogsz belefutni? Na mibe? Egy darab természetellenes anyagba, pfúúúj!
Aztán befutott az Ibisz kisbusza és ő felszállt, pár pillanattal később feltűnt a jól ismert zöldes Ford egyterű is Donallal a kormánya mögött és öt perc múlva már az Ambersban pakoltam ki az estéhez elengedhetetlen cuccokat.
A vízmelegítő mellé készített válogatott teák közül kiemeltem a Kit-Katot és átballagtam Steve-hez, aki épp a Forma 1-et nézte a BBC valamelyik csatornáján, felvételről. Hát csak jó a 300Mbites net valamire (márugye a pornón kívül).
Elugrottunk a Balloonsba egy steakre és mellé valami seritalra, még mindig imádom a kettőt eszik egyet fizet angolos bolondságot.
Reggel -1 fokban, párafelhős lehelettel álltam a csillagok alatt fél ötkor, néztem a Nagygöncölt és láttam, amint a rúdját keresztezi - pontosan a második csillagnál - egy műhold, követtem ahogy hangtalanul, gyorsan és rezzenéstelenül hideg precizitással halad dél felé és naná hogy rögtön megszólalt bennem Marianne Faithfull:
Hold tight
Baby, feel the starlight
There is a glow in the sky tonight
Moving,
could be a satellite
Is it friendly?
Then, will it bring me closer to thee
Heart to heart
Or will it keep us apart...
Vacsora után 7:30-kor ops meeting, ahol az ops az operations rövidítése.
Sokminden hasonlít itt a katonaságra, például rádiózás közben, ha azt akarjuk, hogy a másik fél tudja azt, hogy megértettük amit mondott, akkor a "Roger", vagy a dupla kattintás az adó-vevő nyomógombján a válasz, amit ugye az USAAF használ előszeretettel. Ha azt akarjuk tudatni hogy tuti megértettük akkor a "double Roger" vagy a "Roger-Roger" a válasz.
Egyszer még Szíriában a MOL-nak dolgoztunk, és mit ad isten a volt kutatási csoportom hajdani vezetője képviselte a magyar céget mint szupervigyor. Egyik nap azt mondja, te, én figyelem a rádióadásaitokat és észrevettem, hogy milyen sok Roger dolgozik a csoportnál, vagy csak egy, de egész nap őt keresi mindenki. Először furcsán néztem rá, mert ugyan amerikai és angol srácokból állt a csoport, de csak egyetlen R betűvel kezdődő nevű tagunk volt, az is Robin. Aztán rájöttem: a katonai szlenget nem tanítják otthon minden iskolában.
Ops meeting, készültünk, kinyomtattuk a következő blokk térképét, bár az elsőt is csak ma kezdtük el. Persze mint rendesen, ma is bejött az egyik Murphy törvény, nevezetesen az egerek és az emberek legnagyobb tervei rendszerint füstbe mennek volt ma műsoron.
Minden készen állt a nyitányra, felállt a teljes zenekar, végre felrakhattuk volna a koronát a szeptember óta tartó előkészületekre és a kemény munkára, de neeeeem! A reggel óta tartó homokvihar csak dél körül hagyott alább, azért így is sikerült 3500 pontot lőni a vibróknak, de ez mégsem a tervezett 5100.
Aztán fél nyolckor közölték hogy a geofizikusok még nem érnek rá, fél órát csúszik a meeting, hát legyen. Aztán nyolckor megint ott lógattuk a lábunkat az egyik asztal tetejéről a bárból kialakított tárgyalóban, de negyed óra várakozás után ismét ugrott a dolog, ezért aztán szétszéledtünk.
Nekünk kellenek a 12 vibró GPS adatai hogy lássuk mikor nem vették a műholdról a korrekciós jelet, így aztán az irodában volt kisebb traccsparti az indonéz, horvát, líbiai, két algériai és egy magyar között, naná hogy az első számú téma volt terítéken, mert itt a focit - úgy tűnik -, mindenki utálja. Közben tíz óráig többször átugrott valaki a geofizikusokhoz, mert a hálózaton semi adat nem érkezett. Hiába volt minden, mind az öten elfoglaltak és idegesek voltak, valamit tuti elcsesztek.
Így aztán befeküdtem a szobámba a nemrég talált könyvemmel: Phantom Leader. Tetszik, ami ritkaság mostanában.
De nem sokat olvashattam mert mozogni kezdett a fal, az ágy, a padló. Mi a... ó a francba! vigyorodtam el, amikor megláttam az asztalon álló pille palackban az ide-oda mozgó ásványvizet: mintha ütemesen billegett volna. Azt hiszem az egri várban is bevetették ezt a módszert az alagutat ásó törökök észlelésére: a víz érzékeny a mozgásra és felerősíti azt, a felületén futó hullámok az alagutat vájó csákányok ütéseitől remegtek, de itt most billegett a vízszint, akár azt is mondhatnám, hogy egy jól ismert és ősi ütemre... :)
Egy darabig néztem az billegő tenyérnyi vízfelületet, aztán arra gondoltam hogy inkább mégsem várom meg a kocogós részét a dolognak, hát leraktam a könyvet és halkan lementem a lépcsőn.
Zsebrevágott kézzel elindultam hogy átvágok a lakókocsik között a "főtéren", közben meglepődve láttam azt, hogy menyi homokot hordott ide a délelőtti vihar, de legalább eltakarta a köveket. A Hold sarlója fölött egy csillag állt, persze nem csillag volt az, hiszen nyugodt fénnyel világított: csak visszaverte a napsugarakat, tudja az ember, megtanulta az ember...
A geofizikusoknál még mindig állt a bál, idegesen futkostak, vitatkoztak, majd beledobták magukat egy-egy forgó fotelbe és akkor tologatták magukat a sereg monitor előtt - minden munkaállomáshoz legalább kettő tartozik - és úgy vitatkoztak.
Rendszerint odasettenkedek, hangtalanul fellopakodok a lépcsőn, majd hirtelen feltépem az ajtót és elüvöltöm magam FREEEEEZE! DROP YOUR WEAPON!!! amitől az újak majd összeszarják magukat, de hát fel kell dobni a népeket az unalomból, néha.
Most azonban csak bekukkantottam, láttam hogy baromira elfoglaltak, így hát idejöttem az irodába, szóltam a fiúknak hogy a franc vár tovább a cuccokra, mehet mindenki aludni.
Aztán leültem ide hogy bepötyögöm ezt, persze az ok teljesen más volt, hiszen egy lányra vártam, aki már elment és most pizsamában alszik valahol messze és mégis olyan közel, hogy ha akarnám, megsimogathatnám a haját és megpuszilhatnám a homlokát.
De nem akarom
Inkább csak ülök itt
halkan dúdolom hogy A little something I know
A little somewhere I go
reminds me of you
To blossom blue is
to blossom without you
és nézem lehunyt szemmel...
aludj csak,
vigyázom az álmod...
Pár napja az egyik srác vidáman lóbál valamit a kezében:
- Suff (nézd, arabul) mit találtam!
- Talán odébb kéne kicsit menned - mondtam neki -, mert nem szeretném ha a közelemben vagy akkor, amikor az a vacak lerobbantja a fejed, gusztustalan a vér, a velőt pedig rántva is utálom, nem hogy nyersen.
- Miért, mi ez? - kérdezte.
- Az? Az egy geofizikai gyutacs, könnyebben leszedi a fejed mint egy éhes oroszlán.
(Persze ebben volt némi barokkos túlzás, de ha az ember azt akarja, hogy beszarjon a másik, akkor néha elengedhetetlen az ilyesmi.) Na erre úgy elhajította, hogy attól meg én szartam be majdnem, mert mi van akkor, ha az ütéstől felrobban az a vacak? Így aztán elmondhattuk hogy minketten összerántottuk a seggünket, igaz kis időeltéréssel, és újra béke szállt a tájra... Fogtam a kis fémhengert (megfelelő tisztelettel, no és nyugtató rúnaszavakat mormolva mint pl. "fel ne robbanj itt a kezemben, baszod!") és kiraktam a töltésen kívülre. Később, a kutatási területen dinamitrudakat is találtunk, előfordul az ilyesmi: lefúrnak 4-5 m mélyre, letöltik a robbanóanyagot, aztán valamiért nem pukkan el a gyutacs, vagy a homokvihar betemeti, pár hónap/év múlva viszont elfújja a szél az egészet és ott fekszik nett kis barna ruhájában a cucc a homokon.
Akkor még könnyedén ki-be lépkedtünk a dózerolt homokfal tetején, mert csak egy sor szögesdrót állt ellent bőszen a behatolni akaró tenoristáknak, elvégre csak Floyd, Zeppelin és hasonló népek tartózkodhatnak itt a környékünkön. Ma már dupla a szögesdrót henger, őrtornyok és reflektorok is kerültek, végre újra börtönben érezhetjük magunkat . Alamo? Ugyan, itt a kifelé igyekvőket fogja a fal, a kapu, a katonaság...
Hanem most már van gym-ünk ám! Evezőpad a sivatagban, azannya! Meg futópad :) Gondolom azért hogy edzzünk arra az esetre, ha lehalna minden autó és el kellene jutni a legközelebbi városig, ami ha úgy vesszük, nincs is messze. Ha úgy vesszük...
Na mondom ezt kipróbálom, mert abban a túlélős zombis filmben olyan jópofán futott a kutya egy ilyesmin, és mi tenne bármilyen vackot vonzóbbá, mint Monica Vitti, Barbra Streisand vagy Meg Ryan (nem, sajnos egyikük sem szerepelt "abban" a filmben, bár az a hülye picsa sem volt rossz, aki miatt végülis a túlélő meghalt. Ezért nem szeretem filmekben a hülye picsákat. Igaz, a németjuhász a túlélő ostobasága miatt halt meg, ezért nem szeretem a filmekben az ostoba túlélőket sem, tehát a hülye picsának ezesetben megbocsáthatunk. (A másik DVD-n meglepő a befejezése az I am Legend-nek, ahogy olvastam, de ahhoz még nem volt elég erőm hogy berakjam a lejátszóba)
Garry lelkesen segédkezett, kapcsolt, állított, gépészkedett, szóval üzembe hozta a szerkentyűt, én pedig ahogy illik kocogtam, lépkedtem, viháncoltam, aztán nézem: a sebesség 2.1, ó annyit egy terhes ürge is tud hegynek fel, félig töltött mosógéppel (az előmosás program utáni állapotban), hát felpöcögtettem 5-re, mer az ugye egy sima, normális gyalogló tempó. A dög beindult, kocogni köllött, mert mint kiderült, mérföldben mér a hülye! Megmarkoltam elöl a két fémes fogantyút, tartottam a tempót, hát látom hogy a pulzusom 98, na, nem is rossz... Aztán 97, majd 95, majd 87, majd 82, mondom Gerry állítsd meg, mer' megáll a szívem ahogy itt szaladok! Hát néztünk mint a moziban, hogy mi lesz, aztán valahonnan 72-ről elkezdte föltornázni magát és 108-on beállt. Fúúú... :D
Aztán megpróbáltuk a hegymenetet, egészen 15 fokig felnyomta magát a gyerek, ott megállt. Ez lenne a homokdombra mászás csúcsa? Lószart! Azok a póklábszerű kinyúlások olyanok, hogy egyet lépsz felfelé, kettőt csúszol vissza. Csak úgy lehet feljutni, hogy gyorsabban próbálsz felfelé haladni, mint a visszacsúszásod sebessége (nem röhög, mókás, de meg lehet csinálni, igaz közben elszidja az ember az aprószentek le és felmenőit, sőt a rokonságuk le és felmenőit, sőőőt, a rokonságuk rokonságának le és felmenőit, sőőőőőőt, a rokonsá- na ne lovald bele magad Sten!*) és már fent is vagy! :D
De az egész szerkentyű legrémisztőbb része a jókora kékes display egy apró szegmense, egy ártatlannak tűnő kis kijelző (horrorfilmet kedvelőknek ismerős a jelenet ugye?) nevezetesen az, amelyik az elégetett kalóriákat mutatja... Negyedórás próbálkozásom alatt 22-re rúgta fel magát ez a szám. Mennyi is van egy dobozos üdítőben? Nem! Nem a lightban, az betegeknek való. Na mindegy, ha ma megérkezik Khader Inamenasból, akkor megtudjuk, mert igen határozottan rendeltünk egy karton pepszit, csokit, pisztáciát és egyéb ehető magvakat :)
*Ez egy hirtelen megszólaló hang volt... valahonnan... csak úgy...
látod, ez az a hely... lat: 27-26-23,9N long: 8-28-18,7E
Persze gugliörthbe tizedesfokok kellenek, nade nem nagy ügy az sem, szóval oda ezt kell bepötyögni: 27.43998, 8.47185 majd entert ütni és már száll is veled a "zűrhalyó".
Itt lebegünk neolit és paleolit (nehéz ferdíteni, van egyáltalán ilyen?) kori sírhelyek között, lábunk nyoma elsímul a homokon, vakító csillagok alatt a Hold fényében, csendben, álmatag...
(Azannya! Ez meg mintha valami versből lenne :))
No de lássuk csak, hogyan tágul a világ, ha műhódról nézzük:
Nini, még a repterünk is látszik!
Ui: Ma egyébként egy gyengébb homokvihart kaptunk aztán eső hullt ránk mintegy bocsánatot kérve a porért és tisztára mosott mindent. Jól jött ez a kis lehűlés, utálnám már most bekapcsolni a légkondit éjszakára is...
ott jártam és láttam a kitagadottat aki bár nem láthatott mégis alázattal félrehúzódott előlem és akkor elmerengtem vajon milyen tudni azt hogy megvetik kiröhögik néha leköpik és mégis ki kell menni közéjük az utcára.
Aztán láttam őt aki fontosnak érezte magát és intézkedett és szervezkedett és utasított és mindent tudott és akkor elmerengtem vajon milyen megtudni azt hogy nincs hatalma hogy a háta mögött mindenki gúnyolja kifigurázza és röhögnek még a ruháján is.
És láttam őt aki férfiak között ült és látszólag velük nevetett és értette az otromba tréfáikat de amikor összevillant a szemünk bár nem láthatott éreztem hogy szívesen lenne most máshol de nevetnie kellett mert ők voltak vele a nagyfőnök és a kisfőnök és nem tehetett mást és elmerengtem vajon mit tenne ha hirtelen láthatóvá válnék és a szemébe néznék és tudná hogy tudom minden gondolatát.
Néha Néha érzem Néha érzem hogy egy Néha érzem hogy egy kicsivel Néha érzem hogy megint egy kicsivel Néha érzem hogy megint egy kicsivel magányosabb Néha érzem hogy megint egy kicsivel magányosabb lettem És néha Néha érzem Néha érzem hogy egy Néha érzem hogy egy kicsivel Néha érzem hogy megint egy kicsivel Néha érzem hogy megint egy kicsivel fáradtabban Néha érzem hogy megint egy kicsivel fáradtabban hallgatom Néha érzem hogy megint egy kicsivel fáradtabban hallgatom a hangját Néha érzem hogy megint egy kicsivel fáradtabban hallgatom a hangját a hulló Néha érzem hogy megint egy kicsivel fáradtabban hallgatom a hangját a hulló könnyeknek
sometimes you picture me: I'm walking too far ahead you're calling to me, I can't hear what you've said- Then you say "go slow I fall behind" the second hand unwinds
És most Hallgassuk meg széphangú barátom:
Még az iszlamabadi reptéren olvastam a hírekben azt, hogy a közelünkben dolgozó lengyel csoport terepi műszerkocsiját megtámadták, lelőtték az őröket és elrabolták az észlelő srácot.
Remark:
Két hét múlva elvágták a lengyel srác torkát, mivel az állam nem engedett el 4 tálibot...
Saját remark:
Akkor most vágják el a négy tálib torkát is, hogy kvittek legyenek. Vagy valami ilyesmi...
Már látom az alagút végét, bár a szamár azt mondta ha azt meglátom nehogy kimenjek a fényre :) Leadtam a repülőjegyem, mert ugye a Brithis Airways leállította iszlamabadi járatait és most mindenki az Emirates pultjainál tolong, én pedig egy seggel szeretném letudni a hazautat, na jó, Dubaiban és Munchenben azért át kell majd szállnom de nem kell törődnöm így a csomagjaimmal. Mármint azzal az egy apró bőrönddel amelyben az ígért fűszereket, vízipipa szűrőket, és egyéb kacatokat hozom. Sajnos az egyetem régészeti tanszékének titkos és eldugott részeit nem látogathattam meg, le kellett mondanom a helyi barátom vacsora meghívását is és nem helyi népviseletben fogok kilépni Ferihegy ajtaján, de sebaj! Több az mi vár otthon, hogy a Bibliát se hagyjam ki a szórásból ;)
A fotelből éppen rálátok a függöny résén át az almacsutkára, amelyet még a gekkónak raktam oda. Csoda tudja hogy a gekkók mit szólnak az almához, főleg ha az egy nekik lerágott formában materializálódik hirtelen az almát (csutkát) nagy valószínűséggel sosem látott szobában. Mögötte az ablak, aztán egy részlet egy parkoló kocsiból (bal hátsó kerék ha pontos akarok lenni), fölfelé pedig zöld, zöld, zöld, eukaliptusznak nézném ha értenék hozzá. Aztán az állandó zaj... Elég messze vagyunk a lámpától ahhoz hogy itt sohase álljon a szűnni nem akaró forgalom, ráadásul a kapuval szemben torkollik be egy négysávos az utcánkba, így a fekete ruhás, fekete barettes és piros vállszalagos, piros nyaksálas szépen borotvált körszakállú snájdig és feszes (ez olyan katonai műszó, most nem magyarázom el mit jelent) őreink este gyakran állnak és ülnek reflektorfényben ami nem keverendő össze a rivaldafénnyel jelen esetben. Egy katona kivilágítva nem katona, csak célpont. Még én is jobb szerettem terepszínű hacukában bújni a bozót alján a lehullott barna tűleveleken, pedig én ugye tüzér voltam hajdanán, danán :)
A szombati hotel robbantás elsöpörte az irodánkat az ötödiken, és az őrök is halottak. Az a három, akik minden nap ott álltak a szép kovácsolt vaskapunál, amely méltóságteljes lassúsággal csúszott félre minden érkező és távozó autó előtt. Délben, amikor az ebédlőbe mentem, még mosolyogtak (egyikük mindig tisztelgett), este már a légnyomástól kitekert testűkarúlábú rongybabaként feküdtek a gondosan ápolt, nyírt és öntözött pázsiton.
A 600-2000kg robbanóanyaggal (a pontos típusa még nem ismert) megrakott teherautót vezető rohadékkal egyszerre léphettek be a kapun, remélem belerúgtak ott párat -már ha az ilyesfajta vélemény nyilvánítás megengedett a nirvánában, a menyországban vagy a pokolban.
Netes fotó a Mariot hotelről, illetve a robbanás kráteréről (amely az irodáink mellett található Iszlamabadban):
Most közel 200 embernek kell gyorsan helyet találni, mert az első becslések alapján az iroda legalább 8 hónapig nem fog üzemelni, a hotelról jobb nem beszélni. Nyüzsgés van a vendégházban, itt, és a szomszédban indult be egyelőre a két elengedhetetlen részleg negyven emberrel, folyik az iroda keresés, a romok alól a mentés.
A szerverek voltak az elsők amelyeket be kellett indítani, itt zúgnak most az alagsorban és ennek köszönhetően a vendégház szabad légkörébe belerongyolt a company policy, az indexen és a gmailon kívül semmi más nem érhető el, fasza.
És még mindig bezárva, lassan három hete...
Ma kidney babot melegítettem a mikróban, adtam hozzá ebédről maradt rizst és majonézes reszelt káposztát, leöblítettem egy dobozos pepsivel és kapott az egész még egy kis Cadbury milket.
Lay beside me, tell me what they've done Speak the words I want to hear, to make my demons run The door is locked now, but it's open if you're true If you can understand the me, than I can understand the you.
Lay beside me, under wicked sky Through black of day, dark of night, we share this pair of lives The door cracks open, but there's no sun shining through Black heart scarring darker still, but there's no sun shining through No, there's no sun shining through No, there's no sun shining
What I've felt, what I've known Turn the pages, turn the stone Behind the door, should I open it for you?
What I've felt, what I've known Sick and tired, I stand alone Could you be there?, 'cause I'm the one who waits for you Or are you unforgiven too?
Come lay beside me, this won't hurt I swear She loves me not, she loves me still, but she'll never love again She lay beside me, but she'll be there when I'm gone Black heart scarring darker still, yes she'll be there when I'm gone Yes, she'll be there when I'm gone Dead sure she'll be there!
What I've felt, what I've known Turn the pages, turn the stone Behind the door, should I open it for you?
What I've felt, what I've known Sick and tired, I stand alone Could you be there?, 'cause I'm the one who waits for you Or are you unforgiven too?
Lay beside me, tell me what I've done The door is closed, so are your eyes But now I see the sun, now I see the sun Yes now I see it!
What I've felt, what I've known Turn the pages, turn the stone Behind the door, should I open it for you?
What I've felt, what I've known So sick and tired, I stand alone Could you be there?, 'cause I'm the one who waits, The one who waits for you
Oh what I've felt, what I've known Turn the pages, turn the stone Behind the door, should I open it for you? (So I dub thee unforgiven)
Oh, what I've felt Oh, what I've known!
I take this key (never free) And I bury it (never me) in you Because you're unforgiven too
Never free Never me 'Cause you're unforgiven too...
És égett gumidarabok röpködtek a levegőben, és égett gumi kékesfehér és piszkosszürke fellegeit nyomta felénk a szél, elbújni, elfutni nem lehetett, hát nem lélegeztünk, a belénk rekedt oxigénnel játszottunk, spóroltunk, spóroltunk, de aztán nem volt mit tenni, bele kellett harapni az égett gumiszagba.
A hálózsák érdekes volt, a bársonydzsekim gyűrtem a tokjába és a karom mellett az lett a párnám és a Lővérekben gyönyörű volt az éjszaka, párhuzamosan feküdtem a Tejúttal, így körbefolyt, de nem mozdított (ha keresztben fekszem ki tudja mi történik... veszélyes dolgok ezek), hát néztem a csillagokat (különös tekintettel az ikercsillagokra és kvazárokra), fölöttem, alattam, körülöttem ragyogtak, és a reggel is furcsa volt, mert mindent az éjszaka lecsapódott pára borított ugyan, a fűszálakon millió apró gyémántgömb ragyogott, de a hálózsákom száraz maradt, mintha távol jártam volna a réttől. Különös éjszaka volt... azt hiszem megint változtam. Picit. Csak ahogyan az óra üt. Egyet. Tikk. Jobbra. És most minden más...
Egyszer Ferihegyen vártam a Londoni gép indulására, támasztottam a falat (majd úgy is ülnöm kell), néztem a tömeget, amorf massza, amikor egy nyakkendős kivált, felállt, átvágott a tömegen, beledobott egy fémpénzt a mittudoménmire amolyan szamaritániusan gyűjtőbe, aztán visszaballagott a helyére, füleiben valami mp3 player dugóival. Vajon mit hallgatott? És ott volt az a nagyorrú lány a Che Guevara sapkában, nem is... Fidel hordott ilyet egész életében, csak ez kissé gyűrötten és kopottan állt jól neki, és a pólója is zöld, és feszült mindenhol ahol kellett, és kidomborodott mint a zöld bolíviai dombok ahol végülis... És akkor jött a kapitány (tudjátok, négy csík), szőke tüsi haj, kerek fej, kissé totyakosan, seggén lógott a szolgálati fekete nadrág, a harmincas éveinek a közepét taposhatta, és akkor eljátszott velem a gondolat hogy miként teszi majd le azt a dögnagy emberekkel megpakolt madarat (mert aztán letette, pontosan 250km/h-s sebességgel érintettük a betont Gatwickon, előtte egy másodperccel még 248km/h látszott a kijelzőn, hiába na, lejtőn ereszkedtünk). A gép súlya nagyobb vagy a 116 léleké? És ott voltak persze az emlékek, a képek, a meg nem valósult képek (ezek lehetnek emlékek? hm...) és az érzés hogy minden egyes perccel elveszítünk valamit az időnkből ami szilánkokra törik és pörögve porlik bele a semmibe de mindig megfeledkezünk róla pedig sohasohasohasoha nem jön vissza egyetlen elmulasztott pillanat sem hát jó lesz vigyázni (és most mindenki oda tesz vesszőt ahova akar).
Aztán már csak a Wiltshire Ham and Mustard maradt Sprite-tal, és egy beszélgetés.
200 dollárért vettem holland sajtokat, norvég lazacokat, brazil konzerveket, svéd pulykamellsonkát, narancsos dark csokikat (Lindl vagy mi az ördög), tiszta tej Cadburyket, kidney babokat, főtt kukoricákat frankfurti virsliket, Lavazza instant kávékat, mandulát, kesudiót, mazsolát, mogyorót zacskószám, készülök a télre. Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem..., dúdolgattam miközben pakoltam ki a kocsiból. Azt mondják az ügyintézés normál ideje 45 nap. Éppen mint a vízumom, jól kiszámolták. Kijöttem hát ücsörögni egy szobában. Igaz hogy a területem nagyobb, lemehetek a nappaliba, az étkezőbe, minden nap másik szobában alhatok mert éppen hét van, sőt, még a pár négyzetméteres gondosan nyírt gyönyörű fűre is kifekhetek (32 fokot mutatott az imént a kocsihőmérő), de akkor is be vagyok zárva. Ma jön egy pakisztáni barátom (együtt dolgozunk Algériában) és elvisz a városba, de akkor is be vagyok zárva. Aztán majd hazarepülök, de végig a 6000km-es úton be leszek zárva, és ha azt hiszem hogy otthon majd szabad leszek, hát nem. Nem leszek az. Addig nem amíg újra fel nem szállok a Patyomkin páncélosra és balra nem fordítjuk az összes lövegtornyot, neki a partnak... vagy a tengernek? Vannak falak amelyeket nem lőhetünk szét semmiféle rombológránáttal. Egyszerű az ok: nem látszanak.
örülj, ha jut tüzelőfára, örülj, itt van egy puha párna
