Rozsbás

Avagy, jó reggelt. Kurdul.
Az útlevélkezelőtől megtudtam, hogy utálja az Amerikaiakat, az Isztambulból repülés alatt a szomszédom tört angolsággal elkérte az épp olvasott könyvem és belelapozott, míg kávéztam. Amikor visszaadta, megkérdeztem, hogy tán szereti a katonai könyveket? Azt felelte hogy igen. A könyv a Sniper One volt, a szomszédom pedig középkorú nénike.
Éjszaka géppisztoly hangja hallatszott, egyes lövések, sorozatok. Lehet hogy esküvő volt valamelyik faluban.

A népek -mármint a terepiek- reggel ötkor viszik el az akksikat és a CF kártyákat a feltöltött adatokkal, a többi cucc már a kocsikon van. Mi is velük kelünk, reggeli az étteremben, sajtok, felvágottak, zöldségek, ezeket felismerem. A kipakolt 15 méternyi cuccból a maradék 80%-ot nem, így hát maradok a megszokottnál, nem vagyok én sem Magellán, sem Kolumbusz. Talán Armstrong, de ők ugye tubusos kaján éltek.
Arra viszont rájöttem, hogy a főtt tojás alatt mitt jelent a 3DK és az 5DK. Már az első nap kifigyeltem ezt, néztem a méretüket, hátha egyikben két sárgája van, vagy valami ilyesmi, de mindegyik szép tojásszínű volt, sőt egyformák voltak mint a tojások. Ma reggel aztán megfejtettem a titkot: az egyik 3 perces, a másik 5 perces főzésű. Na ugye, hogy az ereimben csordogál valamiféle felfedező vér, csak hát az óvatosabb fajtából. Aldrinék is -beleértve az első 10 Apollót- csak keringtek a Hold körül, míg végül aztán csak felbátorodtak és megnézték hogyan porzik az a talpuk alatt.

A reggeli irodai teendők után kirongyoltunk mi is egy kis körbenézésre, legyen valami képem arról, hogy mibe is csöppentem. Diyarbakírt elhagyva keletre fordult a Duster orra (jézusmáriaésazösszesaprószentek: dácsiát terepre????), a batmani úton haladtunk vagy 60km-t a területig.
Amikor a sofőr meghallotta, hogy vagy 3 órát kint leszünk, azonnal műszaki stoppot hajtott végre, vett két nagy zacskó csipszet és egy tekercs (vagy rúd?) kekszet. Én addig lekaptam a nagytemplomot:

Aztán belefutottunk egy lájncsekkerbe, épp a dobozokat (ugye mindenki tudja mi az?! Na azé!) ellenőrizte, magányos gerillaként járva a kukoricatáblákat, mert sajna itt még nem arattak, bár az egyik geodétát épp ma délelőtt megkergette egy kombájn. Részeg nagybácsival és nagy vassal nem baszakodunk - ősi kurd mondás (legalábbis azt hiszem hogy az).
Kapott egy üveg vizet és ment mindenki a dógára.

Mi meglátogattuk a béjz-sztéjsönt (magyarul referencia állomás). Állt ott a rettentő forróságban, tette a dolgát, az egyik csapat épp akksit cserélt. A napernyő az egyszem éjjelinappalibátor miatt került felállításra, a plázs elég messze van innen. Viszont a szálloda úszómedencéjét forrásvízzel töltik minden nap, ahogy megtudtam. Ez jó, mivel nem klóros, ellenben 18 fokos, ami nem is rossz a 40 fokos levegőhöz képest, csak épp golyóroppantómódon hideg.
Sejtettem én az induláskor már, de most jött a bizonyosság, a telekjáró csak noszogatásra volt képes fölkaptatni a dombra. Javallottam, hogy a légkondi mellett a rádiót is kapcsoljuk ki, merthogy azzal mégtöbb energiát nyerünk (vagy elhallgasson a magnóból a nyekergéses zene).
A másik dolog ami megragadta a figyelmem az volt, hogy az ablak leengedő/felhúzó gombot a könyöklőre tervezte valami idióta, szinte látom is:
Hm... az ott szép egyenes, rakjuk a közepére... hátralépett a rajztól hogy onnan is szemügyre vegye. Nagyon jó, örvendezett a látványtól, sőt, még annál is jobb, hiszen megspóroltunk 13 centi vezetéket, mert nem a kapaszkodóra rakjuk. Szuper! Különben is, örüljenek az extrának a parasztok, nem kell tekerni.
Így aztán minden egyes alkalommal, amikor a könyöklőn szerettem volna nyugtatni a kezem, az ablak megindult lefelé. Azért egy dolgot a BMW-től is loptak (jóvanna, lehet hogy más óttóka is tudja ezt, de nekem nem volt más óttókám), vagyis hogy programozva mondjuk 5km/órás sebesség fölött automatikusan zárja az ajtókat.

No és kibe futottam bele? Hát Aliba, aki nem Alibaba és 2003-ban (vagy 4-ben) Batmanban együtt dolgoztunk. Nagyon megszerettem akkor és ez azóta sem változott. Ő sem.

Este a szállodában a pincér srác megkérdezte hogy honnan jöttem és amikor mondtam, hogy mádzsárisztánból, azonnal beugrott neki két dolog: Budapest és Attila pasa. Kicsit kattogtak a kerekek, de ráhagytam, végülis igaza van.
Hogy a folklórból se maradjak ki, a tiszteletemre (ebben azért nem vagyok teljesen biztos) lakodalmat csaptak alattam. Mindenesetre én zenére aludtam el :D

Akkor hát itt is: zene! (Jóféle)

Fünfkirchen

Még el sem kezdődött szinte és már vége is van.

Akár ez is lehetne a mottó, ha tudnám mi az. Mármint a mottó. Olyan olaszos izének tűnik, de mindegy is, a lényeg az, hogy szinte még el sem kezdődött és már vége is van. Mármint a mérésnek, ami persze magába foglalja az előkészítést, a kitűzést, a terítést és a pontok lövését (a lövés persze jelen esetben vibrálás, de így szoktuk meg, így mondjuk), na és a kártalanításról se feledkezzünk meg.
Nem igazán írtam eddig itthoni dolgokról, vagy csak röviden, de ez itt megér egy misét. Nagymisét.

Először is a csapat. Szupervájzorunk első meghökkenésén túlesve nemes egyszerűséggel csak "szedett-vedett" népnek hívta a fiúkat, és nem is járt messze az igazságtól. Egyetemről érkezett a csapat nagyobbik része, geofizikus palánták. Aztán ehhez a csapathoz csatlakozott néhány, sok-sok szeizmikánál töltött évet maga mögött tudó szakember, helyi segítség és ahogy a napok teltek, úgy lett egyre összeszokottabb, egyre rutinosabb mindenki, és mire befejeztük a projectet, egyrészt megritkultak a segítséget kérő hívások (nem lett kevesebb a probléma, sőt...), másrészt szupervájzorunk is megemelte net kis panama kalapját.
Persze a geodézia más tészta volt, profi cégtől profi stáb, állig fölműszerezve mind hagyományos, mind GPS cuccokkal. Emellett ha kellett láncfűrésszel, bozótvágóval, macsétával estek neki a támadó bozótnak.



Pécs és a Mecsek délkeleti lejtői, forróság, mégtöbb forróság, elviselhetetlen forróság, kitűzés, mérés. Röviden ennyi lett volna, de aki ott volt és belerakott apait-anyait, az tudja...

Emlékezzünk hát:

Eligazítás. Ez egy olyan geofizikás műszó, persze más munkahelyeken is használhatják, de itt tuti mindenki tudja mit jelent:

Előkészületek. Reggeli csendélet. Tánc

Vibrátor a városban. És a műszerfala :)

Városi mérés, nénike Royhoz, aki az egyik, terítésért felelős brigád vezetője:
- Mit csinálnak itt kedveském?
- Szeizmikus kutatást végzünk.
- Ja, tudom, a kullancsok ellen.


Roy és csapata:

Itt most nagyon nekimegyünk a bozótnak!

Aztán hirtelen megint vissza a városba, nincs bozót, csak geofonok, dobozok, akksik:

És emberek...
Nénike, bottal piszkálja a geofont.
- Mit tetszik ott csinálni? - kérdezi Roy.
- Mi ez itt?
- Szeizmikus mérési vonal egyik érzékelője.
- Jaaa, azt hittem bomba.


Kint a terepen. Ezeket most összeszedtük, vagy épp lerakjuk? Ez itt a kérdés!

És megint a vibrók. Az esti vihar és az esti mérés előtt:

Terepi mérés:
- Hol vannak most a vibrók?
- A trágyadombok mellett állnak.
- Ott nincsenek trágyadombok.
- Na jó, akkor a vibrók a tehénszarral kevert szalmából rakott dombok mellett állnak.


(A valóság....)

Öt perc pihenő, geodéziára várva (azok a vad-vad kutyák...)

Kérés: (NE MENNYENEK BE A KERTEMBE )

Nem mentünk be. Aztán volt olyasmi is, amit nem mi csináltunk. A nyilak alatti dolgokra gondolok, egykor nagyfeszültségű traverzek voltak:

Na és a kukorica is...

És akkor a mérés vezénylőkommanderparancsnoka. "A" MŰSZER (és az ő enkódere):

Akadtak nem telepíthető pontok, azokat is telepítettük:

Akadtak károk. Megjavítottuk:

Akadtak szűk helyek. Megoldottuk:

És a csippendél geodéta csapat egy része:

A végén pedig a bulin mindenki elfelejtett mindent: forróságot, verejtéket, tüskés bozótot, szakadékot, és könnyedén emelte a korsót. De arról nem készültek fotók :)



Most pedig, zene! Aztán mennyen mindenki a dógára! :)

Szóval, így kezdődött... (mármint Afrikában)

1992 júniusának egyik verőfényes délutánján az öt emelet magas genovai komphajó óvatosan settenkedett a szárazföld felé a 7 mérföld hosszú, de veszélyesen keskeny Tunisz-csatornán. Szinte hallottuk ahogy fellélegzik amint végre beért La Goulette kikötőjébe, majd alig érezhető döccenéssel a betonfal gumi ütközőihez simult.
A hajó orra szétnyílt és a dübörgő rámpán legördültünk a két Mitsubishi L300-as "terepjáróval" Észak Afrika poros aszfaltjára, ezzel kezdetét vette a most már több mint 15 éve tartó sivatagi kalandozás.
Az első években szerencsére nem kényszerültünk behatolni az "igazi" sivatagba, így kínlódva bár, de megfeleltek a Micuk.
A 2500-as turbódízel motor nem volt túl gyenge, sőt, felezővel néhány húzós hellyel is megbirkóztak a hegyekben, vagy a homokdombokon, de például nagyon megéreztük az úgynevezett "sivatagi toldatok" hiányát a légszűrőknél. Ennek a kis darab műanyag csőnek az a szerepe - ha van -, hogy a légszűrőbe nem az első kerék mögül, hanem magasabbról jut a levegő, így nem haldoklik fulladozva a motor néhány napos terepezés után.
Ezek után az is nyilvánvaló, hogy ha egy terepjárónál az olajteknőt védő lemez lenyúlik az első kerék felnijének alsó pereméig, akkor a kocsit beszerző neve előbb-utóbb bekerül a sofőrök mindennapi litániájába a "szaporodjatok és sokasodjatok, családon belül" részhez.
Persze nem ezekkel a szavakkal...

Számunkra az első, viszonylag egyszerű akadályt a jó méter-másfél méter magas és egy-két méter átmérőjű buckák jelentették, amelyek tetjén mindig ott trónolt egy bokor és a gyökereivel betonként tartotta össze a homokot. Ezek között néha volt egy autó szélességnyi hely, néha nem volt.
Próbálkoztam a kerülgetésükkel, de ezzel csak a "mérlegállások" számát szaporítottam, ami ugye három dologból tevődik össze: átlós kerekek a levegőben, ásó a kézben és az aprószentek emlegetése.
Amikor aztán egy órán belül már negyedszer akadt meg így a Micu, láttam hogy változtatni kell a taktikán ha haladni szeretnék.
Mivel Wagner éppen nem volt nálam a'la Apokalipszis, benyomtam egy Rolling Stones kazettát a kerregőbe, fölnyomtam a hangerőt maximumra, becéloztam a helyet ahova el kellett jutnom, és felező kettő padlógáz kombóval megindultam.
Hatékony megoldásnak tűnt, igaz, ülni nem nagyon lehetett a kormány mögött, de egyrészt haladtam, másrészt nem kellett ásni.
Az sem volt megvetendő, hogy a többi kocsi viszonylag könnyen végigjött az általam vágott úton és utánam hozta a rendszámot, küszöböt és egyéb, a tervező által praktikusnak vagy esztétikusnak ítélt, de terepen teljesen fölösleges műanyag elemeket.

A következő akadályt a Chott-nak nevezett képződmény jelentette, amely az ország középső részén található és még az akkori egy dínárosokra nyomott Tunézia térképen is látható volt.
Ez az a hely, ahova elcipelik a szegeny turistákat is, azok meg persze mennek, mert nem látták még a Hortobágyot homokos kivitelben, aztán rájuk parancsolnak: nézzétek!
A semmit. :)
Ezt a képződményt van aki kiszáradt tónak, van aki sós mocsárnak nevezi, közben meg számtalan formában keseríti, vagy éppen édesíti a rajta autózók életét.
Van ahol kásás, süppedős, van ahol sima felületű és kőkemény, a többi részén pedig ezek számtalan kombinációja fordul elő évszaktól és napszaktól függően.
Volt olyan terület is, ahol a felső kőkemény réteg hirtelen beszakadt a kocsi alatt, akkor láttuk csak, hogy ott nem vastagabb mint 20-30 centi, és a kerék a szinte vízszerű iszapba lóg, amiből tojás nagyságú kristályokat szedtünk ki, amikor megpróbáltuk kitapogatni a mélységét.
Én viszonylag hamar megtapasztaltam azt, hogy a motor fordulatszámára fülelve, valamint a chott anyagát, színét, az általam hagyott nyomot sasolva, elég jól megítélhetőek azok a részek, ahol el lehet lavírozni a kocsival.
Ennek aztán az lett a vége, hogy én jutottam mindig legmesszebb a trutyiba, így később ha azt hallották a bázison a fiúk hogy engem kell menteni, akkor csak a legelszántabbak, vagy a frissen érkezett, mit sem sejtők ültek kocsiba.
Az ilyen mentésekhez először is rengeteg kötél, léc, homokrács, lapát, emelő és csörlő kellett, de használtunk papírdobozt, gumiszőnyeget, a helyszínen talált apró bokrokat és a chott felső, sokszor a keserű sótól fehér száraz rétegét, ami ilyen helyeken nem volt vastagabb mint 5 milliméter.
A mentés mindig úgy zajlott, hogy ugye a "se előre se hátra" tánc járását megunva, rádión segítséget kértünk. A kiérkező kocsik (általában 2-3 elég volt) a közelünkbe érve először kimentették egymást, majd ezután már óvatosabban mozogva kicsőrlőzték az én kisérő kocsimat, ami ugye mögöttem akadt el (jött volna menteni).
Ezt követően - a most már egy újabb autóval megerősített csapat - még megfontoltabban és egymást mentegetve egyre közelebb került az én Micumhoz, és miután én is kiszabadultam, újra csak egymást mentegetve eljutottunk a homokos, szilárd részre.

A kezdeti puhatolódzás után már pontosan tudtuk hogy hol van a kocsival járható határ, és nyilvánvalóvá vált hogy nincs olyan terepjáró a közelben (Rozikát, a szamarat kivéve), amellyel igazán mélyen behatolhatunk a chott-ra, így aztán négykerekű Honda homokfutókra nyergeltünk át, manapság Quad-nak vagy mi az ördögnek hívja az úri közönség.
Öt sebesség előre, egy hátra, a kerekeket pedig meg lehetett duplázni mindkét tengelyen, a vontatható kis pótkocsikra fölraktuk az eszközöket, műszereket, hűtőtáskát és a segéderőt, aztán uccu neki, irány észak, ott mennek a tengerészak!

Hamarosan új területre költöztünk, ez már kemény hegyi terepnek számított sziklafalakkal, szorosokkal, vízmosásokkal, kőgörgeteges hegyoldalakkal. A Micu állta egy ideig a sarat, aztán először az olajteknőt védő lemez szakadt le, majd sorra törtek az országúton olyan komfortos rugózást biztosító torziós rudak.
A hegyek ették a gumikat és a torziós rugókat, amiben semmi különös nincsen, hiszen legtöbbször csak úgy lehetett haladni, hogy felező egyben, szinte alapjáraton, a kuplunggal játszva billegtünk egyik kőről a másikra, közben a brigád tagjai rohantak a kocsi előtt és dobálták félre a nagyobb szikladarabokat, vagy éppen rakták a kisebbeket a kerék alá, mindig a helyzettől függően.

No, innen majd folytatom. Vagy nem? :)


De előbb: FOTÓK! :)

Felderítés. Chott?! Mi az a chott? Gadó Károly, Jilali, Nemes Józsi
(A napernyő szára csak ment le, le, le, le.... tovább nem nyomtuk)

A kemény mag (vagyis az első csapat, balról jobbra):
Pista, én, Gyilki, Horpácsi Gyula, Gombár Dr., Leibinger Laci, Varga Gyula, Bonyár Attila, Hajdú Józsi, Madácsi Jani, ??, Nemes Józsi

Kipakolás:

Még mindig kipakolás:

Az első hoppámiazistenkénkövesnyilaezitt?
(Hát a chott :)))

Józsik, terveznek (vagy pingpongoznak?):

Etetési idő!
Mikó Gabi, Horpácsi Gyula, Varga Tibi, öööizé, Pauska Józsi:

Szakácsunk, Saller Molnár Gyula és a két védőszentje:

Pihi Kebili egyik szállodájában Janival:

Focidélután. Gyilki mester labdaérintése.
(Sebe Pisti nem értette, hogy hóttfáradtan hogyan van erőnk még esténként focizni? Aztán később jó csoportvezető lett belőle :))

A geodéta csapat indul a chott-ra, a fotós pedig nem tudta hova néz:

Bíró Józsi indítja a sokszöget, Papp Gabi a frászt hozza a helyiekre a monokinivel (pedig már március lehetett... :))

Két Attila (Kató és Lattenstein), valamint Mabi:

Tuareg sátorban, vacsorameghívást teljesítve... a menü: hideg, ropogós birkasült (a homoktól ropogott), belsőségek (jajj!) rizs.
Megettük.
Mosolyogva.
Polonyi Tibi (legyen könnyű a föld), én, Torma Tibi, Pauska Józsi:

Munka. Árnyékban 45 fokban.
Ha nincs árnyék, csinálunk (sajnos a teodolit 45° felett kikapcsolt):

Kirándulás Douzba.
Balról jobbra: teve, teve, én, tevehajcsár, Hegedűs Jani, Zimány Zoli, Bíró Józsi, sok homok.

Újabb focis nap (minden nap az volt, esténként. Lesifotó... :)

Chott-ra készen:

Fázós geodéta római szerelésben:
Kató Attila.

Végül, de nem utolsósorban: a CHOTT, pontosabban a Chott El Jerid egyik része:

Közelebbről (megnyaltuk, keserű :))

Zene!

Angel

Negyed órán át túrták a biztonságiak a bőröndöm, már mindent kipakoltunk, sőt én is kíváncsi voltam arra, hogy mi az ördögöt láttak a képernyőn, ami lövedékekre hajaz, végül azt javasoltam, hogy küldjük át megint a radaron, csak épp kivettem a mütyüröket tartalmazó táskám. Nem lettünk okosabbak, így odahívtak egy idősebb kollégát, aki megkérdezte, hogy nincs véletlenül csavarhúzó készletem?
Hoppá, de az bizony akad, csak megfeledkeztem róla, mivel elő sem vettem. Most már céltudatosan matattunk és mindenki megnyugodott: a szépen sorakozó csavarhúzó fejeket nézte a fiatal versenyző valamiféle lőszereknek.
No ezután rájöttem, hogy a széttúrt bőröndre is vonatkozik Murphy giliszta törvénye (legalábbis majdnem), vagyis hogy egy gilisztakonzerv tartalmát nem lehet ugyanabba a dobozba visszarakni. Elsőre nekem sem sikerült lecsuknom (merugye a fene nem fog megint mindent behajtogatni, jóvanazúgy), de erővel, szuszogással, nyögéssel és még erővel megoldottam.

Aztán a csekin után a mekiben megleptés ért, mivel jurót nem fogadtak el, csak helyi pénzt, vagy kártyát. Persze mindez azután történt, hogy megrendeltem a bigmeket. Néztem mint a vett malac, hogy akkor most menjek vissza az automatához, váltsak, vagy hogy?
A tőlem balra a menüjére váró alacsony, kopaszodó, kék dzsekis úriember mintha azt mondta volna hogy I'll pay és átadta a kártyáját, a mekisember pedig lehúzta. Még tétován álltam ott, amikor a kisöreg rám mosolygott és annyit mondott (oxfordi kiejtéssel), hogy minden jót a burgerhez, majd elballagott a tálcájával a székek, asztalok felé.
Megkaptam a cuccom (ketchup-pel, pedig azt nem is kértem), kerestem a jótevőm, de eltűnt.
Később az útlevélellenőrzésnél épp előttem állt, váltottunk pár szót, mosolygott, amikor megelmlítettem, hogy utoljára én ilyet egy othontalannal tettem, kifizettem a tecsóban a szalagra rakott cuccait.
No, hát mint látható, nem fontos az égi zene, fanfárok vagy mi az ördögök és a fehér hálóing meg a glóriás nagy szárnyak, mert egy igazi angyal az ilyen...




Stílszerűen:

Last dance with Mary Jane

Reggel (hajnal).
A folyosóról léptek zaja hallatszik.
Félrehúzom a függönyt, kint még éjszakai sötétség, de jól van, nem csillognak a kavicsok a bejárat feletti lámpa fényében.
Felkapom a cuccom, leszaladok a lépcsőn, átállítom a T-kártyám in-ről out-ra (így ha tűz van (babám), vagy ha baj van (babám), tudják azt, hogy keressenek, vagy ne keressenek) és elindulok a kikötő felé.
Kiérek a kapu fölötti reflektor fényköréből, száz méter sötét a következő reflektorig. A Hold arany sarlóján fekszik, alatta mélyen egy rezzenéstelenül ragyogó csillag bolygó, a Jupiter lesz az, a fénye miatt (no és mivel mostanság a Merkur már nem látszik).
Meeting, reggeli.
(Ez volt itt az utolsó reggeli, a következőt már a Türk Hava Yollari (yollari-ííííí, yollari-óóóóó) szolgálja majd fel, fönn, magasan a felhők fölött, valamikor hajnali 3 körül, a következőt pedig 6 óra tájékán, a másik járatukon, azám! Hazám.)

Visszafelé ballagva (még mindig sötét van) odaadom a virslit a vigyorogva hozzám vágtató Tinkernek, de aztán nem jön velem, egy másik kutyával van elfoglalva. Úgy tűnik, hogy dürgés van ebekfalván :)
Enyhe szél fúj szemből, arra gondolok, hogy az ősember vajon mennyit gyalogolt ahhoz, hogy a kis tükörtojása, pirítósa, fölvágottja, sajtja, vaja, lekvárja meglegyen, így, napkelte környékén? No és banánt hol szerzett be?
Arra jutok, hogy nem lehetett egyszerű a dolog... tutira nem lehetett egyszerű...

A délelőtt elszaladt, utolsó permit és geodéta adatbázis ellenőrzés, vibrátor track konvertálás és ebéd. A csikkenmell sajtmártással istenire sikeredett, a kukoricás marharagu is, és még idejében leállítottam a nagykanállal csirkeperkeltet emelő kezet, mert láttam hogy gazdagon beborítja a zöld veszedelem, pffff...
Leballagtam a partra, még utoljára, néztem a nagy vizet, a partiőrség egyik hajója horgonyzott a távolban, legalábbis a nézése (meg a járása) alapján annak saccoltam.

Aztán a kikötőkapitányság épülete előtt a szürke macsek (finom puha tömött a bundája) játszotta el azt, hogy haldoklik:

Kettőt-hármat hempergett nekem, aztán rájött hogy jobb ha kér, fölugrott és mintha mi sem történt volna korábban (ééén? kunyerálni? ugyanmár!), hűvös eleganciával nézett rám: aggyá!
Persze nem volt nálam most semmi, csak buksisimi, abból kapott néhányat. Tegnap különben is csúnyán viselkedett.
Ebéd után fogtam, és a sült csirkemelnek levettem a felét hogy azt majd ő kapja, a csontos részt pedig odadobtam a félősnek, aki kutya. Olyan kis boci festésű, a széltől is fosó, mindig a háttérben megbúvó kutya ő, aki azért már néha követni is szokott, igaz vagy 50m távolságot tartva.
Sajnos tegnap is hű volt önmagához, mert mire tétován odanyúlt volna a husihoz, a macsek odaugrott és felkapta a cuccot. (A kutyának kb. 30 centit kellett megtennie, a cicmarek pedig másfél méterre volt, amikor az eset tényállása elkezdett fennforogni). Azután pedig már hiába mutogattam a kandúr úrnak az ő részét, az istennek nem engedte el másikat.
Kemény az élet a végeken...

Most pedig még egy meeting, aztán vacsora, aztán pakolni kellene, jajj csak azt ne kellene!
Utálok pakolni. El is és be is. Látom már, hogy az utolsó pillanata fog halasztódni, inkább ücsörgök a bőrönd előtt. Pedig csak azt a pár mosásra leadott cuccot kellene visszarakni, meg a neszesszert, no és a dzsekit, nadrágot.
Aztán meg vasalni az utazós ingem. A fene a pofájukat, hogy a mosodában nem intéznek ilyet! Már kerülgettem a vasalót, sőt láttam embert is, amint használta, de eddig halasztódott a dolog (nem kis részben azért, mert úgy gondoltam hogy a gravitáció majd intézkedik, elvégre gyakorlatilag a harmadik naptól, ahogy visszajött mosásból, ott lóg a fogason).
Kemény az élet a végeken... vagy ezt mondtam már? :)


Múúúúzika!