OFFTOPIC

Kihozódott:

Elvágódott:

Sütődött (forró kőlap a kellék):

A másik fél:

Sózódott (serceg a vaj):

Ellenőrződött:

A másik fél:

Hangosfilm:



Közel a vég:

Utolsó falat:

Búcsúzó:

Hey, halászok!

Reggeli kávé a bár előtt.
Vendégek nincsenek, csak a cég foglalt le egy csomó bungalót, abban tevékenykedik most az, aki nem ment ki terepre.
Halkan csobog a medence: kedden leengedik a vizét, szerdán takarítják és kezdik feltölteni. Szombat délelőtt érdemes használni, mert szombat és vasárnap "nyílt nap", nem csak a szállóvendégek léphetnek a szálloda területére, hanem kintről bárki. Ilyenkor napközben megtelik a medence, este pedig a bár és az étterem: a medencébe gyerekek, a bárba kurv... öizé... teltidomú nénik kerülnek.
Még a meetingünk is átkerül innen a saját ebédlőnkbe.

A csendet most csak az óceán folytonos zúgása és a partról ideszűrődő hangok törik meg.
A kerítésen túl nagyüzem van megint.

Amedig a szem ellát, mindenütt férfiak feszülnek köteleknek, valamit húznak kifelé az óceánból, körülöttük asszonyok, gyerekek: hálós halászat folyik. Már többször láttam ezt a részét, azt viszont még soha, amikor kiviszik a hálókat a vízre és ott leterítik.
Aztán ahogy kihúzzák a hálókat, szétválogatják a halakat és elrendeznek mindent, újra kiürül a part, csak a fövenyen várakozó csónakok (lásd korábbi posztban) utalnak arra, hogy itt történt, és majd újra történni fog valami.

Édekelt a dolog, így aztán ahogy végeztem a kávéval, lesétáltam a partra, lássuk hogyan és miként!
Azt sejtem, hogy be kell vinni a hálókat, széthúzva leengedni a vízbe, a két szélső kötélnek, amellyel majd kihúzzák, közben a parton kell maradnia.
Ennek folyományát láhatjuk, amikoris már kifelé húzzák a hálót.

Közelebb settenkedtem az egyik csapathoz.
Azt már korábban megfigyeltem, hogy egymástól általában 100-150 méterre húzzák a háló jobb, illetve bal oldalát, közben egy-egy nő feltekeri a partra került kötelet, kb. 80 centis tornyokba. Amikor eléri azt a magasságot, akkor kezd egy újabbat. Pár napja 13-at számoltam meg és 5 volt kész, amikor leültem figyelni a munkájukat. A maradék nyolcra több mint 40 percet kellett várni, közben a srácok folyamatosan húzták a kötelet úgy, hogy rongyot csavarnak a kötélre a jobb fogás és a tenyerük kímélése miatt.
Dave említette, egyszer két órán át figyelte a kötélhúzást és még nem volt a háló a parton.
A feszülő kötél irányából tudják azt, hogy mikor kell közelíteni a háló két oldalának húzását, ilyenkor a csapatok elindulnak egymás felé.
Mivel itt már elég közel dolgoztak, sejtettem, hogy nem kell sokat várni. Közben egy csónak is beszáguldott, hogy segítse a parton állókat.
(Itt, mint kiderült, a két csapat nem együtt dolgozott: a baloldaliaknak balra volt a háló másik oldala, a jobboldaliaknak pedig jobbra.)

Itt - a fotó bal szélén - látható a néni, aki feltekeri a köteleket (hátán a pulya, szabócsiasan):

Itt pedig egy másik:

Közben a parton folyik az élet, egyelőre csak a kötélhúzó srácok (és a csévélő nők) dolgoznak. Észrevettem a fövenyen ásott apró lyukakat, és azok lakóiból néhányat:

Itt már látszott az, hogy közel a "vég", megjelent a hálót jelző "bot". Magyarázat a következő fotón:

Az 1-es jelzi a középbóját, a 2-es a háló partról nézve bal oldali kezdetét és kb. berajzoltam a háló elhelyezkedését (ez a 3-as) ebben a pillanatban, a jobb oldali csapat nem fért a fotóra:

Itt már a hálót húzzák a srácok, látszik a jobb oldali csapat is:

Látszik a központi bója és a fehér úszók, amelyek fenntartják a hullámokon a háló egyik oldalát, a másik oldalát súlyok húzzák lefelé. A kettő közé szorulnak be a halak, ha Isten, a párt és a nőtanács is úgy akarja:

Közeledik a háló vége, benne a mai zsákmány:

Tadaaam! Hát ennyi lett az annyi... sok órai munka eredménye:

Most hogy már tudjuk nagyjából azt, hogy mi történik, lássuk élőben:








Ez nem fishing, ez zene!

Terepen

Mert hát végülis azért gyűlt itt össze több mint 500 férfiember, hogy - legalábbis a nagyja - terepen játsszon Tesz-vesz Várost.
Jöjjön, menjen, fúrjon, faragjon!
De főleg: utat vágjon a dzsungelben, kitűzzön geofonpontokat (jelérzékelők lesznek itt elhelyezve) és robbantópontokat (forráspontok, ezek gerjesztik a "jelet"), lerakja az érzékelőket, amelyek most már mint "nod"-ok találhatók a szeizmika folyton változó bibliájában, lefúrja a szükséges mélységű lyukakat, amelyekbe mások majd letöltik a dinamitot, majd megint mások eldurrantják azt, és megintcsak mások kiolvassák az adatokat, hogy újabb mások feldolgozhassák azt és elétegyék a megrendelőnek: Ecce homo!
Izé... Ecco il risultato, merthogy az olaszok már nem beszélik a latint, és nem is az ember a lényeg.
Namost ehhez a folyamathoz mi kell még? Rengeteg autó, azokhoz üzemanyag, alkatrész, aztán GPS hegyek, teodolitok tömkelege, kompresszorok, fúróberendezések, ezekhez kilóméter hosszú tömlők, nodok garmadája, robbanóanyag raktár, konyha, mosoda és budi, hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Azonban mielőtt bármi is elkezdődhetne, a Király, a terület közepén terpeszkedő terület ura azt mondta: addig egy tapodtat se, míg nincs áldozat.
Mert hogy jövünk mi ahhoz, hogy csak úgy berongyolunk a természet érintetlen, szűz magányába, kiugrálunk a puccos autóinkból és azonnal nekilátunk zörögve, csattogva, püfögve serénykedni?
Nem. Előbb áldozat!
Emlékszem, Ghánában is hasonló volt a helyzet, akkor ott kecskét ajánlottak fel a mindenhatónak, megfelelően átsütve...
Mert az úgy kedves neki.
Itt úgy tűnik, hogy a nagy légnemű megelégszik egy kis sörrel, borral (hozzá gyorsítóként jár a tömény, mert úgy üt rendesen), kólával, de azért az aprót sem veti meg. Hiába na, változnak az idők.
Azért a jobb vállamon kucorgó kisördög csak súgdosta a fülembe: kérdezd meg, hogy a coke előtt mi volt a módi? Elhessegettem az eretnek kis dögöt.
Kipakoltuk a cuccot, majd kaptunk szoknyákat, ennek célja az ősi ruházat által történő átlényegülés, vagyis hogy megfelelően beilleszkedjünk, minket is átjárjon a hely szelleme - gondolom én.
A szükséges kellékek:

Mint látható: két karton sör, két karton kóla, doboznyi bor, kis tömény, egy köteg zsozsó, abban a fehér izében az a növény és a lyuk.
A szent lyuk, amely egyelőre letakarva várja sorsát.
Vannak, akik térdelnek, kezdődik a szertartás:

A folt a homokon a meglöttyintett tömény nyoma: most már tudom honnan ered az ősi magyar szokás!

Itt történik a... hm.... hát a.... Az! Minek mindent tudni?
Elég, ha ők tudják (a lóvé hamar eltűnt):

A következő fotón a szertartás utáni állapotok uralkodnak, a közönség még transzban, a szent lyuk újra lefedve, a körülötte heverő minden tárgy jelentéssel bír. Nem véletlenül mutat pl. az egyik kólásdoboz épp a csirkeól irányába, a többiről nem is beszélve!
A lényeg: az áldozat elérte célját!
(Bármi is volt az, súgta valaki a jobb vállamról.)

A történtek kapcsán három dologról sejlett fel bennem egyfajta elképzelés, vélemény, de jobbnak látom, ha megtartom magamnak.
Ugyan nem vagyok babonás - mióta van egy jóféle amulettem -, de nem hiányzik nekem az, hogy egyik éjszaka megjelenjen itt egy nagydarab tüllszoknyás istenség és jól elagyabugyáljon, aztán valami helyi hamburgerben végezzem, uborka és hagymakarikák között, vastagon bekenve ketchuppal.


Mindenki boldog, most már - majd - dolgozhatunk, de jöjjön a flamó, mert az ősi dakota közmondás szerint: üres hassal, lógó fasszal baszni sem lehet.
(Az a szép szoknya főnökünkön... azóta mindig ég felé bök a középső ujjával (többi ökölbe szorítva), ha erre - mármint az általa történő viselésre - utaló magatartást teszünk).

És tényleg!
Másnap, mire kiértünk terepre, már serényen tevékenykedett a csipetcsapat, ők itt egy brigád a négy közül, feladatuk a kitűzéshez, nod teleptéshez, fúráshoz a nyomvonal megtisztítása.
Ehhez - együtt haladva az aknakutatókkal, mert azért voltak errefelé csetepaték - utat vágnak a dzsungelben, az embermagas elefántfűben, bozótban.
Amikor megláttuk azt, hogy mit művelnek, majdnem dobtunk egy hátast! Ámulattal vegyes megdöbbenéssel álltunk ott, lelkünkben leesett állal: wázze ezek utat építenek!

Egyedül a kis hangya építményeket hagyták meg. Érdekes, apró, gombaszerű valamik, nem bazimagas termeszvárak mint mondjuk Ghánában, tele velük a szavannás rész:

Lassan utólértük szorgos népünket az ösvényen/sztrádán, már feltűnt a backsight (magyarul hátra irány) tripódja, rajta a távmérő prizmájával: a teodolitba épített távmérő vele beszélget, megtárgyalják a napi dolgokat. Nem mellékesen pontosan meghatározzák a teodolit és a prizma álláspontja közötti távolságot. A dologban részt vesz a szintén teodolitba épített mini computer is, így aztán a teodolit már nem teodolit többé, hanem a szentháromság révén totalstation a becsületes neve, avagy otthon: munkaállomás.
(A napernyő is kínai, elvégre ez egy kínai kutatócsoport.)

A munkaállomás mögött látszik az útcsináló brigád, gyorsan elmagyaráztuk nekik, hogy nem kell ekkora ösvény, elég, ha csak a térd fölé érő füvet csapják le.
Aztán elmagyaráztuk lassan, mert nem értették.
Aztán megmutattuk, mert még mindig nem értették.
Aztán a helyi vezető (ő jól beszél angolul) is elmagyarázta és megmutatta a hogyant és miértet, úgy tűnt megértették.
Így megy ez - mondaná esmétcsak Vonnegut.

Az előttünk sötétedő erdőbe/dzsungelbe való majdani tevékenységet is elmagyaráztuk, egyelőre az aknakutatók is megtorpantak, pihentették a műszereket. Ki az a marha, aki ide az erdőbe aknát rakna? Költői kérdés...

Mi indultunk vissza, jó egy órás földúton tekergés végén jutottunk ki a műútra.
Közben elhaladtunk néhány magányos ház mellett, házcsoport mellett (villany, térerő itt nincs), melyeket körbeölelt a dzsungel, a patakról érkező nőket a mosott ruhákkal, láttunk az Isten háta mögött, neki épített templomot:

Láttunk temetőt, az előtte sorakozó pálmákon madárfészkek gombócait, vidáman csivitelő népekkel:

Vacsira párolt halat választottam, párolt káposztával és sárgarépával érkezett.

Aztán este megint csak elragadott a naplemente és messze vitt...

Zenével.

Angola

Első benyomásom az országról egy könyv alapján keletkezett, címe Firepower:

Ebben két zsoldos írja le a '70-es évek közepétől folyó harcokat, már amelyikben részt vettek. Elég kemény könyv, nem kerülgetik a kását és nem írják körül a dolgokat. Ebben a szar az szar és nem kaki, gyenge gyomrúaknak nem ajánlott.
(Nem a szar miatt.)

A második benyomásom a mindenhonnan összeollózott infó alapján formálódott, részt vettek ebben a magyar nagykövetség honlapjáról, valamint a gugliban található hírekből származó, vagy épp a wikin található leírásokból kimazsolázott mindenféle, aminek a végén azt éreztem, hogy na oda ne...
Aztán még rákerestem Cabindára, mivel ide szólt volna a repjegyem, és az erről összehordott mindenféle anyagból az jött le, hogy itt az olajvállalatok szögesdróttal megerősített és aknamezővel megtápolt kerítések mögött képesek csak létezni, egyszóval most már megduplázódott az érzés bennem, hogy na oda nagyon ne...

Erre most itt flangálok egy pólóban, shortban, papucsban a tengerparton és élvezem a nyugatról érkező szelet, béke van, nyugalom, csend...
Illetve... ööö csend az nincs, mert mint már többször említettem, az óceán dübörög és sistereg nekem. Neked is. Mindnekinek.
Így ni!



Mögöttem egy halászcsónak, akad a világon annál békésebb jármű?
Jó, jó, ne a halak szempontjából nézzük!
Még látszanak rajta a ki tudja hány évvel, évtizeddel, évszázaddal ezelőtt ejtett vésőnyomok, ahogy egyetlen fatörzsből faragták egykoron szorgos és értő kezek:

Most itt áll a fövenyen (homokon), dagálykor került ide és itt várja a holnap reggelt, amikor is ideér a víz és egy könnyed csusszanással újra siklik a vízen, kiszállítva a gondosan belehajtogatott hálót...



A csónak mögött a reszort - tuti van ennek szép magyar neve is -, benne a bár, kóla és sör, nádfedél,, akad ennél békésebb dolog a világon? Sőt, a háttérben barna sör és dobozos tonikok is észrevehetők, ha valaki jó szemű.
Vagy nem olyan jó szemű, ellenben hisz nekem. (A gin az nem látszik, mert azt elvitte a felszolgáló srác, amint belemérte a jéggel és citromkarikákkal megrakott korsókba.)

Aztán a nádtető... építene valaki nádtetős házat, nem is házat, szállodát, úszómedencével, ha nem békés vidék lenne ez? Na ugye.

A népek nyugisak, mosolygósak, barátkozók. Itt is és a dzsungelben is. Tudják ezt a velünk mászkáló katonák is (fiatal kölykök nagy puskákkal), sehol semmi feszkó.
Néhol aknamezőt jelző táblák, de épp azért, hogy oda azért ne menjen ép ésszel és ép lábbal emberfialánya, mifene.

Elefántot is láttak a fiúk pár napja és gorillát is.
Sőt, a bungallók közé egyik este betévedt egy fiatal python.

A naplementék pedig csodásak. Mondom: béke van...

Hogy félelmeinket sutba hajítva miként jutunk el ide?
Hát repülővel!
(Tapasztalt festő mesterek nekivághatnak ketteslétrával is, de most szólok: soká fog tartani!)

A repüléshez pillanatnyilag a következőkre volt/lesz szükség, nyomtatott formában:
- egy 72 óránál nem régebbi negatív PCR teszt,
- egy EU-s covid oltási igazolvány,
- és a vízum.

Az elsőt egyszerű volt intézni, egy parkolóban álló konténerben esett nekem a nőszemély hogy megturkásszon, aztán másnap, az indulás napjának reggelén ott lapult az email fiókomban az eredmény, hogyaszongya: pöcsét és aláírás nélkül is hiteles.
Idebiggyesztem egyfajta mementóként, hogy el ne fújja mind a szél ezt az időszakot, hogy lássuk, volt ilyen is:

A fenti dolgokat a reptéren kérik a beszállókártya kiadása előtt, de átszálláskor már a kutya nem nézte.
Nekem eVízumom volt (a cég intézte), ami nem más, mint Angolában ellenőrzött hivatalos vízum, és emailben csak egy kinyomtatandó szép színes A4-es papírt kapunk, de ezzel már felengednek a gépre. Ezt majd érkezéskor a reptéren kell 120 dollár, valamint kis várakozás ellenében szép - nekem teccik - vízumra cserélni, hogy az bekerüljön az útlevélbe:

Persze az, aki otthon az angolai nagykövetségen megkéri és már így utazik, megspórol egy csomó időt, arról nem beszélve, hogy online be tud checkinelni.

Amit nem kérnek az induláskor a reptéren, de kell:
Online kitölteni az antigén teszt kérő lapot, ezt kinyomtatni. A kitöltés ezen a linken érhető el: LINK
... és a balszélső ablakot választani:

Emellé kell még egy úgynevezett Angola Travel Registration, azzal ijesztgetnek, hogy nélküle, ha nincs kinyomtatva, el se indulj! Marhaság.
Eleve kell a PCR teszt pdf-ben történő feltöltése, tehát addig ki sem lehet tölteni, amíg a teszt ereménye meg nem érkezik. Aztán kitöltés és elküldés után majd még talán valamikor aznap, vagy másnap, vagy sosem, megküldik a kinyomtatandó oldalt...
A lényeg, hogy a kért dokumentumokat feltöltsd, az adatlapot kitöltsd. Ezután nem sokkal kapni fogsz egy tokent és egy kódot, amivel be tudsz majd lépni az oldalra, ellenőrizendő az ügy állását.
Ezt a kódot nyomtasd ki és mutasd meg, ha kérik.
Nem kérik.
Szerintem elég jó a digitális infrastruktúrájuk, minden össze van kötve mindennel és tudják, hogy kitöltötted.
A másik lehetséges magyarázat az, hogy baromira nem érdekli őket.

Az oldal, ahol regisztrálni kell a linkre kattintva jön fel:
LINK

A kód, amely emailban érkezik, valami ilyesmi lesz: CMC/RV/365988

Emellett kérik a sárgaláz elleni oltást igazoló kis sárga könyvecskét: nem kérték.

Mindezekután felültél a gépre és egy darabban megérkezel egy több mint 8 órás (Párizsból volt ennyi) repülés után a luandai nemzetközi repülőtérre, kódnevén LAD-ra.

Egy busz várja a leszálló úri közönséget és egy hangárhoz szállítja, ahol egy lelkes emberke a kezünkben lobogtatott antigén teszt kérő lap alapján jobbra, vagy balra irányít. Ez attól függ, hogy kifizetted előre a kért díjat (kinti ismerős meg tudja tenni), avagy nem.
Mire ideértél, szintén megtapasztalod azt, hogy milyen a 80% feletti páratartalom. Nedves :)
A nem előre kifizetettek sora kb. kétszer olyan hosszú, mint a másik, mivel tökölni kell ugye a kártyás fizetéssel, ergo lassabban halad. Nyugodtan átsorolhaszt - ha tudsz - a már fizetősök sorába, mert onnan is a regisztrációhoz irányítanak, aztán majd fizetsz amint rád kerül a sor.
Ez mondjuk érdekes dolog, mert az enyémet kifizették, mégis kérte a jóember, hogy akkor elő a kártyával. Mutatom neki azt, hogy a dokumenten ott virít a "PAGO" - mint a Neoton dalban: paaaaago-pago -, erre vállat vont és mehettem tovább. Ez felveti ügyeskezű photoshoposokban a lehetőség derengő napsugarát, de mint korábban említettem: digitálisan lehet, hogy jól képzettek...

Itt jegyzem meg, hogy a várakozás alatt, ezen a területen ingyé wifi jár, szóval hegyibe!
Még azt is megjegyzem, hogy a csókosok, jajveszékelők és bánatoskutya képet vágó népek a kordont megkerülve folyamatosan pofátlankodnak előre, ez ellen nem tudunk semmit tenni, csigalom, nyugavér: előbb utóbb mi is sorra kerülünk

A teszt gyorsan és flottul halad, kis orrturkálás után leültetnek, én pl. még ki sem tudtam bányászni az otthonról hozott fasírtos zsömlém, amikor már óbégatta a megafon a nevem.
Nyomás átvenni a negatív teszteredményt, aztán beállni egy újabb sorba, mert egy busz elviszi a felgyülemlett negatívokat az útlevélkezeléshez.
Innen már amolyan igazi, megszokott repteres buli lesz, beállhatunk a vízum ellenőrzéshez (e-Vízumosok előtte balra el és ott egy kis irodában kapják meg a vízumot és pecsétet).

A csomagok már várnak, pöpec kupacokba pakolva, helyi embertől meg kell kérdezni azt, hogy a mi járatunk csomagjai hova pakolódtak a szalagról és kibányászni a sajátot.
Vámellenőrzés: zöld folyosó, átsuttyan a bőrönd a röntgenen és már kint is vagyunk a - még mindig - több mint 80%-os páratartalomban.

Innen már magad uram, ha Olgád nincsen.
Nekem volt.

So far so good - ahogy a művelt orosz mondaná, ha tudna angolul.
Hanem a visszafelé út...
Elvileg/gyakorlatilag perpill akkor is kell majd egy 72óránál fiatalabb PCR teszt a légitársaságoknak, ami itt Angolában olyan 70 ezer környékén kezdődik, de magánklínikák esetén a 4 óra alatt kész teszt esetén meghaladhatja a 100 ezer jó magyar tugrikot is.
Öröm az ürömben az, hogy fizethetünk euróval, vagy dollárral is, haha.



Zene!