Avagy eredetiben: "The best laid schemes o’ Mice an’ Men
Gang aft agley," írta Robert Burns 1785-ben a "To a Mouse" című versében.
Miért is nem úgy van, hogy ahogy terveztem: reggel elautózom itt Dániában Dannemarba, elvégzem a tanfolyamot, a végén megkapom a vizsgáról az oklevelet/igazolást és visszaautózom a vendégházba?
Helyette: - London.
- London?
- Yes, London. You know: fish, chips, cup 'o tea, bad food, worse weather, Mary fucking Poppins... LONDON!
(Snatch-ből, ugye...)
Tehát vonatjegyfoglalás Koppenhágába, retúr repülőjegy foglalása Gatwickra, vonatfoglalás Newhavenbe, szállásfoglalás Newhavenben, másnap tanfolyam/vizsga, vonatfoglalás Gatwickre, ott szállásfoglalás, reggel reppenés Koppenhágába, vonatfoglalás "haza".
Ja, hogy túl egyszerű lett volna?
Azért az elgondolkodtató, hogy aznap jelentik be a tanfolyam elmaradását, miután megérkezett az átutalás és most egy hétig még rajta ülnek a pénzemen.
Erre mondaná Kohn bácsi: ügyes!
Na, mindegy - hogy az én drágámat idézzem, aki napokon át kutatott, elemzett, szervezett azért, hogy flottul menjen minden. Bízzunk abban, hogy úgy is lesz.
Különben is, az életfilozófiám része: mindennek oka van.
Legfeljebb akkor még nem tudjuk, szóval elfogadás kéremszépen, elfogadás, - avagy in sa Allah -, ahogy a művelt orosz mondaná, ha tudna arabul.
Aztán meg Gatwickon is régen jártam, pedig valamikor havonta reppentünk onnan a Szaharába és vissza az EasyJet, vagy Monarch charter járatain. Pontosabban Hassi Messaoudba, onnan pedig egy kis géppel (kezdetben Pilatus-szal) a sivatagi táborunkba.
Íme a reppentyű (és a homok):
Lássuk a medvét.
A tengerit.
Vagy ha az nincs, legalább a hajót, elvégre ez lesz hamarosan az otthonom, egy jó ideig...
Egyelőre a kikötőben áll a móló mellett, még várunk egy csomó felszerelésre:
A híd előről a nagy rakás antennával:
És hátulról a kojtoló kéménnyel, ami pillanatnyilag csak a konyha gőzeit eregeti, a gépek állnak, a partról kapjuk az áramot.
Stairways to heaven, avagy lépcsők a hídra:
Mivel ez a hajó irányítóközpontja, nézzünk körül belülről is.
Felkapaszkodva a meredek lépcsőkön ez a látvány tárul elénk, a kormányos széke és az irányítópult.
A nagy "doboz" a kormány, mivel hidraulika mozgat mindent, nincs kormánykerékre szükség, bár épp lehetne az is, de csak bonyolítaná a helyzetet. No és útba lenne. A jobb szélen látszik a kapitány székéből egy kis darab.
Aztán a jó szeműek észrevehetik, hogy a VHF rádió a 16-oson áll, ami a segélykérő csatorna.
Ha hátrafelé pislogunk, a feljárótól balra egy kis beugrót találunk, egy elég nagy asztallal, amelyet körbe lehet ülni. Na jó, félkörbe. Vagy pontosabban: háromnegyed négyzetbe.
Körb... izé... odaültünk egy kis csevelyre a kapitánnyal, közben kaptunk kávét is, ki tudja miért: törököset.
Még egy pislantás az irányítópultra, és igen: ott a kereszt és szűzmária. Jó kezekben leszünk.
Ez a dőlésmérő, a híd hátsó falán található, elvileg mutatja a legnagyobb kilengések határértékeit. Most kissé ferdén állunk.
Ez mindig a kedvencem volt hajókon: egy ablak, amelyben gyorsan forog az üveg, így lesöpri magáról a vizet és akkor is kilátunk, ha nagy a vihar.
Távcső. Hiába a radar, távcsőre mindig szükség van.
Itt is több akad belőlük.
Induljunk tovább, a hídról lemászva a "táncterembe jutunk, ez egyfajta olyan külső tér, amit többnyire azért körbevesznek a falak, felettünk pedig a híd.
A nyitott ajtón túl találhatók a legénységi helységek.
Ezek közül is az egyik legfontosabb a konyha.
Na és a séf!
A konyhát elválasztó fal mögött találjuk az étkezőt, klubszobát, közös pihenőt.
A fal mentén nasik, üdítők, teák, kávék, ezmegaz:
A folyosóról nyílnak a kabinok, általában 4 ágyasak, nekem szerencsém van, egy kétágyasban pöffeszkedek, ahova még íróasztal is került.
Lemászva a gépházba látjuk jobbra a főgépet, szemben pedig a generátort meghajtó segédgépet. Egyelőre csendes minden.
Visszafelé haladva belefutottam egy horgászbotba. Felmerült a kérdés: csak nem a szakácsunké?
A fedélzet jobb oldalán (oppárdon starboard side) pihen a horgonyunk:
Most a parthoz kötelekkel rögzítették a hajót, tehát ez a port side.
Úszógumi, műanyagból (ezért megközveznek és a pokol mélyén fogok lassú tűzön tengervízben főni, vagy valami ilyesmi), mögötte a sárga cucc egy szuperkompakt Ikaros MOB 360 fényt és füstöt kibocsátó szerkentyű. (Egyébként az úszógumi lifebuoy névre hallgat a keresztségben, tengeri nyelven, magyarul pedig egyszerűen mentőöv.)
Kötelek.
Kötelek mindenütt.
A főfedélzetre vezető lépcső, arra futunk, ha bajság van.
A navigátorok és az ágyúkezelő munkahelye.
Ez pedig majd az én kajütöm/szobám/irodám lesz, egyelőre a chief officer pakolt ide.
Szomszédok. A kikötőben többnyire akadnak szomszédok.
És az ágyúink.
Ezekről majd később...
Röviden ennyi, ha majd kifutunk, lesz több is a hajóséletről, ez nem fenyegetés, ez ígéret.
Bár Cseh Tomi Arthurja utazik, de így sem rossz, ráadásul a hajó már bent áll, mint a dalban: Bent áll a hajó, a hajó a kikötőben
úgy ring, mint Európa, az alvó völgyben
Ma már nem csak a repülőgépeket követhetjük online, de a hajókat is, az enyém tegnapelőtt futott be a kikötőbe, a MarineTraffic szépen mutatja:
És tényleg ott áll a móló mellett:
Hajóra szállunk, de előtte repülünk.
Dánia végülis nincs olyan messze, mintha kétszer olyan messze lenne, de azért nem tudta egy lépésben megugrani a cég, a fapadosokat nem ismerik ugye. Ráadásul az volt a cél, hogy viszonylag egyszerre érkezzen az innen-onnan összeverődött csapat, hogy a reptérről a bérelt minibusz elszállítson minket egy közeli kisváros szállodájába.
Így aztán Austrian Airlines kis kereplőjével ugrottunk el Bécsig.
Innen:
Ide:
Onnan már egy komolyabb géppel pedig ide:
Ez már a koppenhágai reptér egyik itató/etetőhelye (The Union Kitchen, ha valaki betérne egy himi-hamira).
Egyszer hallottam egy történetet, miszerint valamelyik amerikai államban amiatt panaszkodtak az utasok, hogy sokat kell várni a csomagjukra. Mit tesz az utasok kényelméért egy mindenre odafigyelő légitársaság?
Úgyvan, megoldja.
Szóval fogták, és a poggyászkiadástól legtávolabbi pontra irányították az érkező gépeket: kutyagoljatok, addig sem panaszkodtok!
Úgy tűnik itt is ez az ábra, mert minimum 15 percet (de inkább többet) gyalogoltunk - nem séta tempóban -, mire odaértünk a csomagkiadó szalagokhoz és tényleg: alig egy percet kellett csak várnunk.
Hát nem nagyszerű?
Naugye!
Itt pedig már a másnap reggeli ködben (elég nagy cseppekből állt), a hotel előtt várakozó kocsik: szaladtunk a kickoff meetingnek nevezett találkozóra, ahol megismerkedünk majd a csapattal.
A találkozó egy iskola színháztermében került megtartásra, nagyon szép környezetben, pl. ilyen "pihenő" terek között sétálgattunk a szünetekben:
Közben magvakat és muffinokat csipegettünk, kávézgattunk. Vajon melyikben van a tej?
Volt ebéd is, hogy a legfontosabb momentumot kiemeljem, amolyan dán módra.
Az a paradicsom(os) "leves" (én pl. villával ettem) a rászórt pirított baconnel és snidlinggel istentelenül finom volt!
Aztán bevágódtunk a kölcsönautónkba és kissé elferdítve az eredetit, énekeltük: Mögöttünk dél, irány észak,
Itt jönnek a tengerészak!
... ahogy a művelt orosz mondaná, ha tudna latinul.
És persze ismerné Pompeiust.
Vagy legalább az eredetét ennek a gyakran idézett mondatnak, pontosabban az első részét, merugye a jóember úgy folytatta anno: vívere non est necesse.
Na jó, de tudja ezt a gőzmozdony?
Ezt most én sem tudom hogyan kerül ide Woodytól, de gondolom felsejlett bennem valamiféle gondolat a tudásról így hajnali 9 után (és szerintem a gőzmozdony sem tudja).
A gőzmozdonyok a szárazföldön jártak egy letűnt korban, akkor, emlékszem, a 424-es volt a kedvencem. Magyarul, majd berottyantottam 6-7 évesen a gatyámba, amikor ott szuszogott és pöfögött tőlem alig pár méterre egy a nagykanizsai állomáson és elfüttyentette magát. Arra jól emlékszem, hogy kitéptem a kezem anyáméból és megcélozva a biztonságot nyújtó épületet, semmivel nem törődve, átvágtattam vagy 3 sínpáron. Szerencsére egy vonat sem mozgott épp akkor, ott.
Hát milyen a szerelem, ha nem ilyen?
A rend kedvéért megkerestem egy 424-es fotóját, íme:
Úgy gondolom, hogy ezzel azt akartam jelezni, hogy eddig csak a szárazföldön, többnyire sivatagokban, esetleg dzsungelekben, mocsarakban, hegyek között dolgoztunk, most viszont vízre kell szállni.
Méghozzá valami ilyesfajta járgány fedélzetén. Gyakorlatilag ez lesz a hajónk, csak ez egy korábbi fotó, 2023-ban átalakították kutatóhajóvá és új lastromszámot, valamint szép piros színt kapott:
Így van ez olyankor, amikor az ember nem elégszik meg a szárazföldön kitermelhető olajjal/gázzal (gy.k. szénhidrogénekkel), de a tengerek, óceánok alatt (mármint a tengerfenék alatt) is keresgél.
A fotón látható hajó persze nem egy komplett szeizmikus jármű, amely a rezgéskeltés mellett a felvételeket is készíti, mivel viszonylag sekély tengeren mérünk majd. Emiatt a vontatott hidrofonok helyett a tengerfenékre telepített hidrofonok veszik majd a gunboat (magyarul ágyúshajó? hehe) gerjesztette jeleket és felküldik a felettük ringó bójákra telepített nodoknak.
Persze nem a hajó fog brummogni, hanem az általa vontatott "gun", avagy ágyú pukkantgatja a vizet, sűrített levegőt használva, meglehetős szaporasággal.
Jó pár éve Baku környékén mértünk hasonló technikával, csak ott nem kellett hajóra szállni, mivel a navigátorok is a parton ültek egy konténerben, így csak a hajó szaladgált a megtervezett útvonalán és valahogy így nézett ki:
Egyébként az utolsó fotón látható fekete "hernyó" a pukkantyút tartó úszó alkalmatosság, amelyet a hajó vontat maga után. Ez tartja a rajta lógó, víz alá merült "airgun"-t, ami aztán teszi a dolgát.
Éles szeműek legalább kettő pukkantyút észrevehetnek, azok a szürke fémhengerek, amelyek láncokon lógnak a fekete cuccról.
Bővebben itt írtam akkor erről: KLIKK, HA ÉRDEKEL.
Mostanra összeakasztottam a nem létező bajszom a hajós tudományokkal, túl vagyok a tengerész orvosi vizsgálaton (innen is köszönöm Dr. Melles Imre főorvos úrnak a korrekt, gyors ellátást), tudom mi az az STCW, elvégeztem jónéhány tanfolyamot is, amelyek szükségesek, ha az ember nem csak utasként szeretne vízre szállni. Mostanra egy tréning és vizsga maradt csak, az pedig a legfontosabb, a tengeri túlélésről szól.
Vagyis arról, hogy ha vízbe kényszerülünk, akkor hogyan maradjunk életben addig, amíg ki nem mentik a seggünket. De ezt majd a helyszínen, a tengerparton, egy erre szakosodott társaságnál hajtják végre rajtam. Vagy én rajtuk. Vagy valami.
Egy biztos, utálom a vízbe merülést, úszni is csak úgy szeretek (nem szeretek), hogy mellig kiemelkedem a vízből, ha muszáj. Mint tudjuk, az úszás nem sport: azért úszik az ember, hogy ne fulladjon vízbe. Ez az én életfilozófiám is, épp meg lehet támadni, de nem érdemes, mert csípek, rúgok, harapok!
Összefoglalva: ilyen az, amikor a sivatagi patkány tengeri medvének készül.
A többit majd meglátjuk.
(Mondta a vak, aztán mégis belesétált a meszesgödörbe.)
