2023. február 24., péntek

A rákok

A rákok, a rákok,
A rákok angyalok...


Mondja a régi nóta, a Csárdásrákkirálynőben, ha jól emlékszem.
Csak úgy lehet, mert az biztos, hogy mennyeiek, és itt Angolában akad belőlük bőven az aprótól az elég nagy méretűig.

Először a tengerp az óceán - mert ez mégiscsak az Atlanti - partján futottam össze velük:
Ilyen barlang-lakásokban éltek, és első blikkre nem nagyon sok ehetőt láttam rajtuk:
Aztán a Futila-beach resort étlapján felfedeztem valamit, nosza, jöjjön a puding rák próbája, ha már úgyis vacsi idő volt:
Ezután nem volt megállás és azóta sincs. Folyamatosan kapjuk, mondjuk minden második napon érkezik valamilyen formában, vagy a kínai térfélre, vagy a mi ebédlőnkbe.
Mint szárazföldi parasztgyereknek, először nagy szám volt, fotóztam is veszettül, hogy hű, meg há, mert eddig ilyet csak moziban láttam.
Ma már csak pakolom a tányérra, mert azért hiába na, imádom.

Akkor jöjjön pár fotó, bár ahogy a költő mondotta volt: "még nézni is tereh"...
P.S.:
Tegnap este már nem esett, ennek megfelelően tűrhetőre sikeredett a naplemente:




Zene!

2023. február 22., szerda

Esik

Déli félteke, esős évszak, semmi meglepő nincs ebben.
Szeretem hallgatni a kopogását.
Legalábbis napközben, az éccaka az más tészta: akkor is szeretem, csak épp nem hagy aludni.
A kezdetek óta pöpecül letömítették a beázásokat, egyedül az ajtóval nem tudtak mit kezdeni, bár alulra felraktak egy vízvetőt. Így nem ömlik be teljes szélességben, csak a sarkoknál, azt sajnos szabadon kellett hagyni, mert befelé nyílik. Kis brainstorming után, amit magammal folytattam, megoldottam: pár papírszalvéta egy nylonszatyorba, laza hurkává tekerve, ajtórésbe illesztve, ajtót becsukva megoldotta ezt is.

Így aztán csak ül az ember, készít egy kávét, majd mégegyet, fal hozzá kis csokit, vagy kekszet, sütit, bár utóbbi épp most fogyott el. Pedig komoly kommandóakcióban sikerült organizálni majdnem egy teljes doboznyi Royal Danskot. (Megmártva a tálka vajban, hozzá kis házi kajszilekvár, így még kávé nélkül is etette magát.)


Esik.
Kikukkantva épp egyik takarítónénink gyalogolt bele a képbe:
Végülis két hétig hallgatott.
Mindenki ellazult, haladt a munka, aztán tegnap tuti idepislantott a nagy légnemű és azt mondta: hohó, hát itt mi ez a lazsálás? Esned kell vazze!
A felhők pedig mit tehettek? Elvégre ő az Úr - áldassék a neve - ezen a sárgolyón.
Amiben más az itteni eső, mint az otthoni az az, hogy amikor nem leszakad, akkor olyan óvatosan kezdi.
Már kopog a tetőn, de még szárazon eljutok az ebédlőig. Mintha nagyon nagy közök lennének a zuhanó cseppek között, valamint egyfajta permetszerű dolgot érzek a bőrömön.
Persze illik ilyenkor sietni, felkapom a reggeli bagettem, zsömlém, sajtom, ha rántott halrudak vannak azt is, néha egy-két omlett tekercset és iszkiri vissza, mert nem sokáig tart ez az álmosan csendes potyogás, hamarosan rázendít és akkor már tangáig ázik a paraszt, ha mondjuk épp abban műveli a földet ezidőtájt.

A táborban istenes a dolog, na de terepen...
A folyónk környéki mélyebb részeken egyre emelkedik a belvíz, a mocsár, a magasabb részeken gyakoriak a földcsuszamlások, a megáradt patakok elmossák a hidakat, vagy akár a műutat, a kocsik nem tudnak a csúszós felázott földutakon közlekedni, a dzsungelben pedig csupa öröm az élet.
Készültünk pedig, itt pl. még stairways to the heaven is épült, mert olyan meredek domboldalakba szalad bele a kutatási vonal - ami ugye nyílegyenesen kell hogy haladjon, tökön-paszulyon keresztül -, mára ezeket is megrendezték az esőzések:
Aztán a pöpec mocsáráthidaló berendezések, vagyis eszkábált hidak mára mind víz alá kerültek:
A srácok persze próbálják, de nem lehet mindenáron...
Esik.
Készül a kávé.
Hallgatom.
Vacsiig még 1 óra és 49 perc.



Addig zene!



Update:
Este sem hagyta abba, pedig a HSE alley ma is búcsúztatót tartott, a feldolgozó geofizikusunk utazik holnap hajnalban haza:

Megint kajás (valamint piás)

"My mom always said life was like a box of chocolates. You never know what you're gonna get."

Ez jutott eszembe, amikor egy fekete, nem átlátszó műanyag tatyóba rejtve átadta kedvenc campbossom (múlt év nyara óta itt van, egyetlen szabadnap nélkül) a dobozt.
Persze előtte feltettem neki a fogós, ravasz kérdést, hogy esetleg valami kis elfekvő csoki..., valahol a környéken..., vagy városba menet, visszafelé..., hogy nem-e lehetne-e...
Mint titkos szerető, úgy hussant be és a kezembe nyomta, hogy ezt Mr. Li tartogatta a szekrénye tetején, és azzal el is tűnt.
Pedig még csak a meglepetés lélekben kikerekedett szemei mögül néztem rá, hogy mi szél hozta hirtelen ide, majd kinyitva a szatyrot elkezdett kiszélesedni a pofámon a vigyor, mivel megpillantottam a tartalmát. De ekkor már messze járt, így aztán megköszönni már csak délután tudtam.
Persze ismer, tudja mit jelent ez nekem, pontosan tudja...
Ezért aztán csak jön és megy.
Mint pár napja, az esti szokásos "HSE alley" partin, ahol hirtelen megjelent, valakinek a kezébe nyomott egy bontatlan fekete címkés sétáló jánost és már el is tűnt.

Mivel nagyjából egyszerre vált a két csapat, a másnap reggel elutazókat és az épp érkezetteket összetrombitálja a főnök egy ilyesfajta körlevéllel:

Gents,
There will be a small gathering in HSE alley this evening, after the Ops Meeting, to drum out the old guard and welcome the returnees. Bring a bottle or can and if you have it, some sausage or similar.
G.


Vacsira épp rákállat volt, kínaira vettem a témát. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha arctámadó bújt volna meg a tányéromon, de elhessegetettem az érzést.
Hiába na, az Alien '79 óta kísért.
Aztán a meeting után jó darabot beáldoztam a Rákócziból, házi csabaiból és kétféle kolbiból, sajtot organizáltam a konyháról és fess kis katonákat gyártottam, fogpiszkálók hadának segedelmével.
A HSE alley két sor konténerrel lejjebb húzódik, így csak kiléptem az ajtómon, balra a kerítés mellett elslisszantam és már ott is álltam a padból készült hosszú "asztal" előtt. A konténerek közrezárta "sikátor" a kirakott műanyag székekkel épp megfelelő egy kis esti traccspartira.
Ma megint csodás a naplemente a 32 fokban:
Spencer, aki Franciaországból érkezett, camembereket, isteni büdös sajtokat és francia kolbászokat prezentált, olajbogyóval és egyéb zöldségekkel megvadítva.
Akadt hűtött bor, sör, mogyi, valaki kerített kínai pattogatott kukoricát és ugye a jános is befigyelt.
Ment a sztorizgatás, gyakorlatilag a '80-as évektől járja mindegyikünk a világot, a sarkok kivételével szinte mindenütt megfordult már valaki.
Közben néha elhussant egy-egy patkány a kivilágított placcon az esti nyugalomban, igazi békés hangulatot teremtve, egyben teret adva az emlékezésnek.
(Igaz, sivatagban az ugróegér szokott vizitálni esténként, de hát itt ez van...)


Szóval a "bár".
Vagyis A Bár.
(Nosztalgia: on.)

Szeizmikus csoport a világban nem létezhetett anélkül!
Kivétel volt a magyar, de ugye otthon mindig akadt presszó, bár, mifene, ahova esténként beülhetett a szépreményű geofizikás, mivel mindig városokba települt a csoport és "ibuszlakások"-ban került szállás, ma ezeket apartmanoknak hívják.
Na de próbálta volna ezt megtenni mondjuk itt:
Igen, ez a Szahara egy kis gép ablakából, olyan 1500-2000 m magasból, épp a nagy reptér felé tartva.
Így aztán minden csoportnál egy darab guruló putri a sok iroda-, lakó-, étkező, tusoló és egyéb kiszolgáló konténer mellett bárrá alakult, kanapékkal, fotelokkal, zenegéppel, bárpulttal, hűtőszekrénnyel és ami a legfőbb, darts táblával.

Esténként itt lazult a csapat, a felszolgálók (mert az is volt ám!) néha megjelentek egy-egy tálca pizza falatkával, nasi-nasival azért, hogy még otthonosabb legyen a hely. Emellett a kultúra is helyet kapott, voltak pl. kvíz nájtok és darts nájtok, amikor csapatok szerveződtek és egymás ellen folyt a hajrá, mutassuk meg azt, hogy ki a legény a gáton!
A kvíz nájtok sokszor egy-egy országról szóltak, így aztán amikor Szíriában egyetlen magyarként először csatlakoztam a Western Geophysical ottani csoportjához, a csopvez szeme felragyogott: csináljunk Magyarország kvízt.
Erre valamelyik tanult kolléga benyögte: oké, lekapcsoljuk a villanyt és káposztát eszünk.
Mondtam neki, hogy azok a románok és a németek te arizonai tahó, mindenki nevetett, de tuti fogalmuk nem volt arról, hogy Magyarországot eszik, vagy isszák: főleg amerikaiak alkották az internacionálét, elvétve egy-két angol, kanadai, holland és francia tevékenykedett ott, szerény személyem mellett.

A bárban szabályok voltak, amelyeket illett betartani, hacsak nem akart az ember súlyos sörökkel fizetni.
Merugye volt a free beer, amit a cég fizetett és esténként ez egyet, jelesebb napokon kettőt jelentett, a többiért bukszába kellett nyúlni.
Első ott tartózkodásom során (akkor 7 hét munka és 3 hét szabad volt a beosztás) két kartonnal sikerült megajándékoznom őket, én pedig 200 dollárral lettem könnyedebb.
Az első egy dartsz nájthoz volt köthető, elhajítottam azt a szart - életemben addig nem játszottam ilyet -, az eltalálta a fém gyűrűt, és a nyíl a padlón koppant, mire azonnal hangos üdvrivalgásba tört ki a lelkes közönség: case of beer, case of beer!
Vagyis potya sör nekik... Mivel az egyik szabály a szép hosszú listán az volt, hogy ha valaki a padlót találja el, az fizet egy karton sört.
Ügyes, mondaná Kohn bácsi.
Aztán volt még egy szabály, ha valami oknál fogva kiesel egy körből, megint egy karton sör. Tehettem én arról, hogy épp szerdára esett az a heti egyszeri 10 perc, amikor a műholdas telefonon lehetőség adódott beszélni a családdal?
Valamint a darts night is...
Case of beer, case of beer! - csesszétek meg.

Végülis a szabályok egyszerűek voltak, de egy irányba hatottak: valahogy ingyen sörhöz jutni valami balfék által.
Ha például az alábbi képen látható harangocskát megkongatta valaki, azonnal felcsendült a case of beer:
Itt épp én állok a bárpult mögött, mert körforgásban ment az, hogy aznap ki a soros a kiszolgálás terén.
Ó, a háttérben a falon pedig néhány bekeretezett rajzom, többnyire karikatúrák a csoport életéből, ezt eddig nem is figyeltem...

Egy másik bár, ez már Egyiptomban, mindenki hozta az országa zászlaját:
Ugyanaz a bár, de már átszervezve:
Algériában kevés volt a hely, nem futotta külön konténerre, itt szabadtéri bárban ücsörögtünk este a csillagok alatt, néhány, kocsikból kiszerelt hátsó ülésen, egy kábeldob körül, mely asztalként funkcionált.
De azért pöpec tábla lógott egy vasrúdról, mint minden rendes brit bár ajtaja felett, a miénk ha jól emlékszem Dogs and Ducks volt, mert elég sokat keresgéltem a neten, míg találtam egy őrmesternek öltözött bulldogot és egy sárga kacsát. Sajnos ezek a fotók mind elvesztek, itt azért ezen az apró képen látszik az előtérben a cégér hátoldala:
Aztán akadt olyan csoport is, ahol a bár mellett még külön mozitermünk, internet coffee-nk, sőt konditermünk is volt, de olyan is, amikor csak egy eléggé pórias minibárra futotta:
Hát...
Esténként így valahogy...
Távol mindentől...
De piszok vidáman...



Zene!
(És az a mozgás... az a klipp...)