Van az úgy, hogy az ember felül a Szaharában egy homokdomb tetejére, és a szélben csak hajigálja a feje fölé két kézzel a homokot.
Felnéz, bele a visszahulló sárgás felhőbe, de egy homokszem sem érinti, mert elkapja a szél, és tovaviszi.
Olyan felemelő játszani a természettel néha... olyasmi ez, mint este a pattogó tábortűzbe bámulni...
fogva tart...
messzire visz...
Végtelen messzire szállunk, pedig egy centit sem kell mozdulnunk, hogy megtaláljuk önmagunkat. Mégis, ha egyszer rászánjuk magunkat, az lesz életünk leghosszabb utazása.
Nem mondom, hogy könnyű lesz, és sokan nem is érnek el odáig, de érdemes nekivágni, mert veszíteni nem lehet, csak nyerni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése