Úton

Még most sem nagyon hiszem el azt, hogy reggel félkilenckor csörög a telefon (vasárnap, otthon, punnyadás az ágyban, az elsőt fel sem vettem) és négy órakor már a Quatar Airlines 737-esén ücsörgök, pedig így van.
Az ablak túloldalán szakad a hó, és a szárnyak felszállás előtti jégmentesítésen ügyködnek a népek, valami löttyel permetezik, mossák a létfontosságú részeket.
Aztán elindulunk, a Boeing belefúrja az orrát a szürkeségbe, meredeken felfelé tart és mellettem a magyar család felkiált meglepetésében, amikor negyed óra múlva hirtelen kibukkanunk a ragyogó napsütésbe.
Pedig hát a felhők felett mindig ilyen.
Csak képesek vagyunk elfelejteni...

A halas menüt választom, hozzá vörösbort.
Nézegetem az üveget, annyira jól csengő és emellett egyszerű a név, hogy tuti nem fogom elfelejteni, feltétlen megnézem majd a weblapot, ha leszálltunk.
Elfelejtettem :)

Dohában 21 fok fogad, majdnem éjfél, kicsivel több mint egy órám van arra, hogy átszálljak.
Simán megy minden és már gurul is a másik quatari gép a felszálláshoz, irány Dubai.
55 perces út, amiben a fel és leszállás is benne foglaltatik, igyekeznek a lányok a kajával, mert az azért akad.
Ráadásul meleg.
És isteni!
Csípős tortilla, de olyannyira, hogy önkéntelenül arra gondolok, vajon a nők hogy bírják? Az ablaknál ülő kampósorrú a felét visszatolja, amikor szedik össze a cuccot.
Ereszkedünk, a kapitány orifonozik.
Ejha, szőke női hang.
Aztán úgy odateszi a gépet a betonra, hogy csattan, a mellettem ülő francia majd összetojja magát, aztán meg hangoskodva palástolja. :)
Tényleg, tele vagyunk franciákkal és japánokkal.

Quatar 2 órával van előttünk, Dubai 3-mal.
Hajnali negyed négy múlt még csak, a DFS pult majd valamikor 5 körül nyit, felmegyek a terminál második emeletére és bekapok egy quartert a mekiben. Közben nézem a hajnali népeket a tranzitban, minden nyitva, utasok jönnek-mennek, elég nagy a forgatag.
A laptop talál wifit, körbenézek, még pár üzenet, aztán megkapjuk a beszállókártyát és átbuszozunk a másik terminálra

Itt aztán van kavarás rendesen, mindenféle (többnyire szakállas) nációk ülnek, állnak, jönnek-mennek, vagy épp különféle pózokban fekszenek. A kapunknál még az előttünk induló gép célpontja látszik, a vörösen villogó felirat szerint last call to Yanbu.
Befut négy ninja, öö... ööö... vagy feketébe öltözött nő, egyik öregebb mint a másik, szóval a befutás erősen képletes. Gyorsan beterelik őket a folyosóba.
Érkezik három másik hasonló fazon, de nem a kapunál a pulthoz mennek, hanem mellette a padokat célozzák meg.
Úgy tűnik a járatra felügyelő földi személyzet nem ma kezdte, mert rögtön hozzájuk szalad (tényleg szalad a kis indiai) és odatereli őket a pulthoz.
Épp akkor érkezik egy család, a nő szintén feje búbjától a talpáig feketében, a férfi ellenben egyszerűen megoldotta: magára tekerte a lepedőt.
Gondolom sietve távoztak valahonnan.
Aztán feltűnik egy másik fazon, ő is lepedőbe burkolva, szintén papucsban.
Ezeknek is futni kellett.
Majd még három, egyik félmeztelen, a bal vállán van lepedő, a jobb vállától lefelé köldökig semmi.
Frankó lenne ha mellettem ülne! :)
Még érkezik vagy öt nő, meg egy csapat férfi, fiatalabb, idősebb, mind lepedőbe burkolva (mármint a férfiak).
Egyet kiszúrok, rajta is lepedő van, de nem csak lógatva és tekerve, hanem itt valamiféle rendezettség figyelhető meg, sőt beépített zippzáras pénztartót is látok úgy övmagasságban.

Elmerengek... Az emberi elme képes felismerni a szükséges dolgokat, és elvégzi a megfelelő módosításokat.
Így lett nekünk aztán a történelem során biciklink, autónk, bundáskenyerünk meg atombombánk.
No és a lepedőre zseb.
Már régóta a Gate Closed villog, de még javában ügyeznek a pultnál, úgy tűnik senkinek sem sietős az út Yanbuba.

Aztán befut Trix és elvonszol a Costa Cafe-ba, ahol Ovival letelepedtek.
Kérek egy lattét, de már nincs idő meginni, így egyik kezemmel a jókora papírpoharat egyensúlyozom, másikkal húzom, emelem, tolom a kéziguriga+nikon-táska+nagykabát kombót, és sikeresen becsekkolok, buszozok, fölmászok a lépcsőn, lehuppanok a helyemre, majd megiszom a kávé maradékát.
Még meleg!
Ovi odaül mellém, beszélgetünk, a gép gurul, megáll, kis idő múlva felbőg a két hajtómű, nekilódulunk, egyre gyorsulunk, majd nyííííííííííííííí...., lassulunk, de veszettül, keményen tapossák a fékeket ott elöl!
Mia?!!!
A kapitány már mondja is, a köd miatt, másik gép miatt, a kiskakasfélkrajcárja miatt, de nem tudunk fölszállni, átgurulunk egy másik kifutóra.
És tényleg... kitekintve akkor a pára hogy nem látunk el 20-30 méternél jobban.
Hm... ez az ami a tengerről jön, mert negyed órája még verőfényes reggellel kocogott a nap úgy fél nyolc tájékán és mi is.
Aztán felhussantunk nagyonmagosra (nemáhogymá ködben nem tud felszállni), néha kipislantottam, tenger, aztán Irán homokozója, majd hegyvonulatai, végül pedig az afganisztáni hófödte hegycsúcsok vonultak el alattunk.

Magasan

Ereszkedni kezdtünk Bagram felé, már láttuk az agyag falakat, a sarkokban még hó, az utakon autók, tuc-tucok, kordék, amikor nem jó szögbe fordult a gép orra, és rá is kapcsolt.
Emelkedtünk.
Most a csattogó pepüle párzási szokásai miatt.
Hát, ez egy ilyen nap, könyveltük el :)
De aztán ennek is vége lett, leszálltunk, átnyergeltünk a kis kétmotoros propelleres kávédarálóra és átreppentünk Kabulba.
Ekkor már nagyon le akart esni a fejem, elvégre több mint 24 órája fent volt, de a nyakam még megtartotta.

Welcome

A parkolóban ott állt a korábban jelzett bazinagy fekete páncélozott batár és valaki regélhetett rólam, mert miközben azt kerestük, hogy a sok fekete batár közül vajon melyik a miénk, jött egy mokány srác, oldalán szép fényes pisztollyal és két póttárral, és megkérdezte hogy én vagyok-e én.
Mondtam, hogy én.
Elhitte.

Elgurultunk a Zöld falu nevű zöld faluba, ahol megkaptuk a szobákat, ebédet, majd PX shoppoltunk picit, aztán alvás vacsoráig, most pedig mostpedig van. :)

Azért sikerült nem szétpakolni.
Na de lesz ez még így sem :))))

Zene!