Ha valaki azt hiszi, hogy manapság már nem olyan bonyolult navigálni, vagy eltévedés esetén könnyű megtalálni az elveszett embert, jó ha elgondolkozik azon, hogy pl. az elmúlt évben is meghalt egy sofőr, aki úgy vélte, hogy ismeri a sivatagot.
Az ok egyszerű volt: elhagyta a kocsit, mert úgy "érezte", hogy a következő homokdomb mögött van a bázis.
Nem ott volt...
A nyomokat a gyakran fújó szél percek alatt eltünteti, és ha a napot is eltakarja valami homokvihar, akkor lőttek a tájékozódásnak, jön a térdre, imához.
Egyszer eltévedt a kutatócsoportot ellenőrző fickó a sofőrjével, akinek persze GPS nem volt a kocsijában.
Nem készült eltévedni, csak kiugrott ellenőrizni a munkánkat.
Már esteledett, még volt rádiókapcsolat velük, és hallottuk, hogy megpróbáltak visszajutni a bázisra.
Aztán később úgy 10 óra tájban már a rádió is elhallgatott.
Mindez februárban, amikor is rohadt hidegek az éjszakák a Szaharában, keresésről pedig csak másnap reggel lehetett szó.
Azt körülbelül tudtuk, hogy utoljára hol voltak a területünkön, de hogy onnan merre indultak a sötétben, és meddig jutottak, azt csak találgatni lehetett.
Így három keresőcsapat indult három irányba, mindegyikben három-három Toyotával.
Az én brigádom nem volt a kutatók között, így mi kimentünk dolgozni, persze közben állandóan a keresők csatornáját figyeltük a rádión.
A srácok szétszéledtek, hogy az itt-ott fellelhető elszáradt bokorszerűségekből vastagabb ágdarabokat szedjenek össze a tűzrakáshoz.
Az egyik legény észrevett egy kocsinyomot.
Miután a tartalék lapátnyéllel meggyőztem őket arról, hogy teázás helyett jobb lenne körülnézni a nyom mentén, elindultunk.
Biztató volt, hogy a követett nyom mintázata eltért a miénktől, és az egyik srác úgy emlékezett, hogy az eltűnt kocsin ilyen "nem-homok-gumik" voltak.
Nekünk ugye spéci Michelineket applikáltak a kerekekre, tök sima gumik, csak három hosszanti barázda volt az oldaltartás végett.
A szupervigyor kocsiján pedig a szép, mud-terrain recézett szar, ami a sivatagban legfeljebb bulldózernyomokon, vagy a nagy homokhegyek közötti meszes talajon történő kavirnyálásra feleltek meg.
De legalább a terepminta alapján láttuk azt, hogy milyen irányba haladtak, merazugye szétlöki a homokot...
Aztán pár kilométer után már látszottak az eltévedés első jelei: össze-vissza kanyarogtak, felszaladtak a kocsival megmászható magasabb homokdombokra, valamiféle támpontot keresve, hátha látnak valamit. Majd elindultak egy irányba, aztán visszafordultak, stb.
Ekkor leadtuk rádión a GPS helyzetünket, a haladási irányunkat, és hogy valószínűleg nyomon vagyunk.
Jól látszott, hogy az eltévedt kocsi folyamatosan távolodott a bázistól, és ha ilyen irányban haladnak tovább, végül is elérik a Földközi-tengert, úgy 1000 kilométer után.
Elég az hozzá, hogy jó 20 km-t kevertünk még, mire megtaláltuk őket: egy mély völgyben fish-fish-t fogtak, elsüllyedtek, a környező homokdombok pedig leárnyékolták a rádiójukat.
Átfagytak, mert az üzemanyag is kifogyott, takarót meg ugye minek az autóba rakni, éhesek voltak, merugye a vészhelyzeti kajacsomagot minek az autóba rakni...
Városi népek, ehh...
Még egy pici a sivatagi vezetésről: mivel ugye ott az ember mehet, amerre akar, a legveszélyesebb dolog az, hogy a közel merőlegesen beeső napsugarak miatt a nap folyamán jó ideig nincsenek árnyékok.
Ehhez hozzájön a homok vakító csillogása, és ez bőven elég ahhoz, hogy ne vegyük észre az egyenetlenségeket, vagy akár a 3-4 méter mély homokgödröket.
Ezt addig én sem hittem, amíg teljesen sima, kemény homokon kb. 60-nal gurulva hirtelen szembe nem jött velünk egy jó öt méter mély szakadék.
Hiába kontráztam már két lábbal, így hát elkurjantottam magam: "hopsz, hopsz, hopsz!!!" és pár köbméter homok társaságában leszánkáztunk az aljára.
A "hopsz" azt jelentette az én kocsimban, hogy annak elhangzása után mindenki kapaszkodik, ahogy bír.
Két "hopsz" után még jobban kapaszkodik, mert repülés várható; a harmadik után pedig térdre, imához...
Hát így...
Később kaptunk spéci, direkt a sivatagra kitalált napszemcsiket. Nem fogjátok kitalálni: sárgát!
Először azt hittem tréfa, kiégeti a szemem, de aztán csak adott valami térlátást...
Érdekes.
Biztosan van ré valami jól csengő magyarázat.
Ki tudja?
Én nem.
(Ez már Vonnegut volt ám)
Zene!
