Túl sokat ültünk egy helyen, ami ezen a vidéken az álmoskönyv szerint nem a hosszú élet titka, így hát felpakoltunk és bevonultunk Heratba. A dózerok is elballagtak a műútig és beparkoltak valami compoundba (van ennek magyar neve is, de az istennek nem találom :))
Felkaptuk a golyóállókat, beöltöztünk és elindultunk keletre:
Lui és a Duska-Babuska:
Mielőtt beszálltunk a kocsikba, még pár fotó a srácokról, ő Mike újzélandról:
Aztán a dokink, ex zöldsapkás a vízen túlról:
Aztán James aki Abdura vigyáz (neki Lui adta ezt a nevet, mert sosincs a közelünkben... de James az fits, I úgy think:))
Itt voltak persze a helyi erők is, ők is bevonulnak addig amíg nem kapunk erősítést:
Az út befelé eseménytelenül telt, bár előző nap a rosszfiúk tettek-vettek a környéken. A városban a szokásos fölfordulás, ricsaj, motorzaj és levegőben szálló por fogadott minket, araszoltunk a forgalomban a hotel felé és végre újra friss és ropogós fehér lepedővel fedett ágyon alhattunk.
Délután kiderült, hogy nem csak egy hétre jöttünk be, de rövid időre mehetünk haza. Juhéjj!
Volt öröm és boldogság, repkedtek a telefonok, email-ek, skype üzenetek, hajj! :)
Aztán este a vacsora előtti meetingen jött a fekete leves: 48 órán belül eldől, hogy kapunk még párszáz katonát és akkor kezdhetünk újra...
A nagy semmittevésben egy dolog azért jó: főzünk. Helyesebben, mindenki főz. A tábor áll ugye jó pár konténerből, bennük többféle náció, így aztán mindenféle gasztronómiai élményben részünk lehet, ha körbesétálunk és beszimatolunk a nyitott ajtókon a lábasokban, serpenyőkben, kuktákban rotyogó, sercegő, bugyogó csodák felől érdeklődve.
Mostanában a következő étkek készülődtek estefelé a környéken:
- balra mellettünk Cobus kentucky csirkét sütött, hozzá sültkrumplit ahogy illik és hagymásmajonézes krumplisalátát tálalt.
- nálunk csirke curry lett a menü (délafrikai módra), folyik az előkészítés:
(Fotó készítése elfelejtődött a késztermékről, de az ízek.... mmmmmmmmmmmmnyamm!!!)
- jobbra mellettünk török kebab készült
- mögötte indonéz csirke
- a sor végén a doki rendelt (nem a Burger Kingből :)))
- a szemben lévő soron a horvát konyhában csirke rizottó
- a délafrikai hármas csapatot kérdezve a miiskészült felöl a válasz: csirke. Na jó, de miféle módon? Bele mindent ami van :)
- Az amerikaiak? Ették az MRE-t :)
Most az imént Lui készített tükörtojásokból isteni reggelit, délben pedig én rittyentek majd paprikás krumplit füstölt virslivel a'la alföldi mód, hehe. Estére pedig birkát ígértek ami meg is jött, egyelőre még téliesen öltözve:
Hát!
Itt csesszük a rezet Afganisztánban, valahol északnyugaton, Herattól vagy 80 km-re, a semmi közepén felütött táborban. Lassan két hónap is eltelik, ezalatt dolgoztunk 10 napot (merugye nyúúújtottuk, hiszen azt a mennyiséget akár 4-5 nap alatt is meggeodéziázhattuk volna). Mostanában nyugaton a helyzet változatlan, így aztán hajnali kilenc-tizenegy tájban kelünk (pössenteni köll ugye), és ha, akkor már valaki kávét főz, reggelit készít (a konyhában, ami mint tudjuk a háló mellett található, látszik is), itt épp hagymástojás négy főre rendel:
Aztán teli pocival komótosan kiballagunk a tábor szélére, nagyokat szippantunk a friss levegőből (az tényleg csodás), meghallgatjuk a fű növését (nagyon halk ezen a vidéken), a neten lógunk, rádiót hallgatunk (Gong FM, online), már ha van net... Az utóbbi pár napban csak a szenvedés ment, egyedül a jólneveltség és kb. 0.1 angström választott el attól hogy egy kalapáccsal szétverjem a routert, ezzel pontot téve Sziszifusznak a sávszélesség dombra történő felcipelésével kapcsolatos hiábavaló erőlködésére. No és még egy dolog: nem találtam kalapácsot.
Ha nem lett volna net egyáltalán, akkor semmi gond mert kiülünk a domb szélére a sziklákra és élvezzük a napot, közben hallgatjuk a tenger zúgását. Igaz, a legközelebbi 749144méterre, a másik a Hormuzi-szoros 1031195 méterre fekszik és ha belegondolunk se a Kaszpi, se az Arab öböl nem tenger, de ez mit sem von le a hallgatás élményéből. De mivel mégiscsak úgy tűnt hogy van net, itt görnyedt a csipet csapat és próbálkozott elérni a családot, közben pedig szaporán emlegette azt a bibliai részt - különös tekintettel a rendszergizdára és a szolgáltatóra gondolva- hogy "szaporodjatok és sokasodjatok családon belül...", csak nem ilyen szép szavakkal :)
Az egyhangúságot a kilovaglásunk törte meg, naná hogy ugrott mindenki aki befért a kocsikba. A feladat: felderíteni az 5-ös vonal környékét. Persze itt senki nem tudja mi az az 5-ös vonal (nem beszélve a többi 14-ről), de az most nem számít, a lényeg hogy nyugatra kezdődik vagy 16km-re és a műholdfotók szerint más a talaj. Vélhetően homokos, sivatagos, ami nem lenne rossz márcsak az időjárás szempontjából sem, mert ha itt ezen az agyagos, meredekdombos, szakadékos vidéken elkap az eső bennünket, akkor lesz térdre imához, az tuti!
Kiülök a lépcsőre, húzom a bakancsom, közben látom hogy Mike aki újzélandi már ott csücsül alattam, beszélget Sinisával (neki a lába látszik), aki horvát, ők lesznek a testőrök ma:
Lui is fölszerelkezett:
Takarítónk és mindenesünk közös fotót akart, hát itt van (vajon olvassa?):
A konvoj szép hosszúra sikeredett, már javában tartunk Tutachi felé de a Humvee még tankol. Gyakran pislogunk hátrafelé, közben dúdoljuk a jössz-e már, ó jössz-e már kezdetű (közepű? végű?) dalt, mivel rajta van a legnagyobb puskánk a Dushka (babushka, nehézgéppuska :)). Pár perc múlva föltűnik és elzúg mellettünk, az ember majd kiugrik a toronyból ahogy pattog a hatalmas buckákon amelyek láthatóan meg sem kottyannak neki, bezzeg a mi páncélozott Toyotáink bőszen kerülgetik mindet. Az úton nem mehetünk, mert ki tudja mit ültettek a rosszfiúk éccaka... Így jutunk el a falu mögé, majd északnak fordulva irányítom a népet a műholdképről levett út felé. Legalábbis remélem hogy út, nem csak valamiféle szamárösvény.
Fél óra zötyögés és megtesszük azt a három és fél kilómétert, és - Alhamdulillah ahogy a művelt orosz mondaná, ha tudna arabul - ott az út. Rákanyarítom a népeket és elindulunk nyugatra. Aztán megállunk pössenteni, a táj szép, homokos, naccerű, se kecske, se tálib, épp alkalmas ilyesmire:
Folytatjuk az utat, közben rápillantok az órámra, mert lesz egy pont amikor majd vissza kell fordulnunk, ha még világosban el akarjuk érni a tábort. Néha ránézek a Garmin képernyőjére, figyelem ahogy a kurzor lassan araszol a tervezett úton és elégedetten konstatálom hogy minden a terv szerint halad, amíg egyszer csak hoppá!
A track a Garminon északra kanyarodott, mi pedig nyugatra tartunk továbbra is, majd lassan lekanyarodunk délre. Nana! Rádiózok az első kocsinak hogy amint lát valamit jobbra, irány arra. Épp jókor, mert kiszáradt folyómeder keresztezi az utat, és megfelelőnek tűnik, sőt, kitűnőnek mivel kocsik által kitaposott nyomot találunk benne, ami épp jó irányba visz.
A következő hosszabb vizes megállónál megegyezünk a helyi főnökkel abban, hogy az egész terület ilyen homokos, dimbesdombos, így nincs értelme tovább haladni. Ráadásul három is elmúlt és lassan jön a sötét keletről, a taliban meg északról, az eső felülről, szóval akár indulhatunk is vissza. Közben lekapom a népeket (ahogy látom az RPG-hez akad repeszgránát is, nem csak tankelhárító):
Visszaérkezett a Humvee is, amivel elszaladtak körbekerülni a vidéket, hátha belefut valakibe, vagy valamibe, de csend volt és nyugalom. Amolyan vihar előtti...
(A fiúk a dombtetőn nem csak úgy tájolnak, egy részét látjuk a körkörös "védelemnek", ami ugye arra hivatott, hogy nyugiban répázgassunk. Minden megállásnál szétszaladnak a szélrózsa minden irányába. Békesség van.)
Aztán elindultunk visszafelé.
Szépen libasorban mint a kacs... ööö... libák, egymást követve.
Este pedig a Hold és a műHold(vevő) közösen intenek búcsút a napnak:
Rengeteg dolog történik körülöttünk, de semmi nem történik itt, a táborban. Ha leírnék mindent ami odakint történik, azt hiszem otthon kissé ideges lenne mindenki, hogy finoman fejezzem ki magam. No nem a Boris főzte mai leves miatt :))
Először gulyásnak hívta, de gyorsan meggyőztük a lapátnyéllel hogy ennek köze nincs hozzá. Azt láttam fél szemmel hogy aprít valamit (ugye az irodából belátom az egész konyhát), gondoltam ha krumpli lesz benne akkor már nagy baj nem lehet. Aztán sziszegett a gáz, rotyogott a lábasban a matéria (vagy fazék? merugye duplája épp az átmérője a magasságának... egyszer már vizionáltunk bele töltöttkáposztát is :)) Mint kiderült krumpli az speciel nem került bele, ellenben hús sem. Hagyma alapra dobott pár félbevágott paradicsomot, valami gríz szerű rizsnél apróbb szemű tésztafélét vagy mi az ördögöt, kis egész borsot és azt hiszem ez volt minden. Én vágtam bele hagymát és megcseppentettem Ghost pepperrel (az mindent szart feljavít, borzalmasan erős*, szóval a túrósrétestől a babfőzelékig minden egy ízű lesz, amit talán úgy lehetne leírni hogy "tomboló pokoltűz a szájban"), majd törtem bele száraz kenyeret és megszórtam parmezánnal. Hm... legalább forró volt és csípős. Lui cukrot szórt rá. Willem szintén Ghost peppert. Cobus bejött, kínáltuk, de amint belenézett a lábasba (vagy fazékba ugye) furcsa képet vágott. Naaaa, ha becsukod a szemed úgy nem is rossz, bíztattam, de nem hatotta meg :)
Aztán Lui ült ide mellém, halkan dorombolt. Aztán nem is olyan halkan... de legalább nem kellett símogatni ezért... Na és nem volt büdös sem :))
Majd bejött az irodámba a terület kormányzója (nagydarab ember, a konyhába is átlógott belőle vagy 30%), merugye holnap mennénk felderíteni a nyugati vonalakat, és a térképen meg a gugliörszön egyeztettük hogy lesz-e veszélyes falu a környéken. Nem lesz mondta, mehetünk nyugodtan. Két óra múlva hallottuk hogy hazafelé menet úgy két faluval innen felrobbantották autóstól. Pedig még kávéval is kínáltam...
Az ember ilyenkor kiül a sziklákra, aztán... hm... elmereng az élet dolgain... És lekapja az estét, az őrrel a csúcson:
Magdinak az egyiptomi geodétának sikerült elintéznünk hogy hazamehessen az ő ünnepükre, és amellett most lesz a bátyja esküvője is. Reggel megkapta a repülőjegyeket, délután borotválkozott, fényesítette magát, este megjött a hír a DFS-től: holnap leállítják a repüléseket, a helyzet miatt... Herat most nem az a kimondott üdülő övezet...
Este pedig befutott a kajás kocsink, lesz megint pár napra elegendő ezmegazunk, most pedig az itteni dolgok ellentételezése gyanánt Gong rádió szól. Hallgassátok ha, megtehetitek. Vagy bármi mást, hiszen az életnek nem sok értelme van zene nélkül. Mármint olyan zene nélkül amire nem lehet táncolni. Mármint olyan táncot, amihez nem kell zene.
Én szerelemnek hívom :))))
*Ghost pepper... a Guiness könyvben is szerepelt a csípős cuccok között, talán az első háromban is benne volt egyszer :)
Tegnap este ráadásként még befutott egy kukta, vagy mi a franc a neve annak a túlnyomáson dolgozó edényzeti anyagnak, ami képes olyan finom puhára főzni a füstölt csülköt (álom, álom... babbal). Persze helyi dizájnos verzió, vagy centi vastag öntött alumínium fallal. Hieroglifákkal... vagy valami szent rúnával ellátva, ami esetleg olyasmit mantráz főzés közben hogy: felnerobbanjittnekemwázze!
A sem nem szocalista, sem nem kaptalista ipar eme remek termékén látszik, hogy értő kezek alkották az évszázados cserépedények formáját (valamint falvastagságát) utánozva és oly módon dizájnolva, hogy Déri Jani* földhöz csapkodná a seggét örömében. Persze mindez a fedőben csúcsosodik ki, mondhatnám azt is, hogy minden kuktafedők kvintesszenciáját láthatjuk materializálódni itten, ha tudnám azt, mi az. Mármint a kvintesszencia.
Az ipari méretű tekerő a tetején jó fogást biztosít, amit azzal leszorítanak az úgy marad! A két fekete bütyök funkciója eleinte nem volt világos számunkra, de egyértelműen azt a célt szolgálja, hogy meg tudjuk emelni a fedőt úgy, hogy nem ég oda a kezünk - ezzel egyetlen magasabb szintű létforma nevét sem veszi illetlenül szájára az ilyen-olyan hitű. Az ágaskodó réz csövecskék pedig a gőzt hivatottak elvezetni, a kupakjuk is itt bújkál valahol, csak a tisztítás során elkeveredett.
Tehát kaptunk kuktát, sőt, az előző project során megismert -hm... mondjuk úgy- szakácsunk:
is megjelent ma, így most hirtelen a bőség zavarának enyhe szele lengi körül a szobát: mi főzünk, vagy a kis-nagy-ember. Egyelőre jegeltük ezt a problémát, mert ma Cobus rittyentett isteni csízmizt. Ez egy szíriai műszó, nagyjából annyit tesz: hogy bele mindent ami fellelhető a kocsiban, kivéve a gépzsírt és a kenőolajat, merugye terepen, serpenyőben készült a dolog - nevezzük éteknek.
A mi biztonsági emberünk alapjaiban vizsgálva marhakonzervből, krumpliból, hagymából, paradicsomból és egész borsból készítette, de szerintem olajoshalat és epres joghurtot is rakott volna bele, ha nem futunk ki ezekből tegnap este, mert mindent összeszedett amit csak talált. Mindenesetre ehető volt, tele pocakkal pedig lássuk be: nem egyszerű feladat kajára még csak gondolni is, nemhogy főzésre.
Így is van elég bajunk a hirtelen befutott hetvenegynéhány emberrel, akik itt kopognak az ajtón, hogy megjöttünk, de nincs sátrunk. Jóvan vázze, de ez itten a geodézia, nem a riszörcs menedzser, az ott lapul szemben, abban a konténer palotában, oda kopogtass. Azért a tömeg, mert holnap ugyanis véééégrevalahára elkezdődik a terítés (figyelem, nem teregetés, az teljesen más), no és hajnalban a vonalra érkeznek a vibrók és a műszerkocsink is. Szóval holnap lesz felfordulás... szerintem a tálibok is megkavarodnak ettől a nagy sürgéstől, amit a kb. harminc autónk fog kelteni a 12-es vonalon.
Azám!
Hazám :)
* Aki később született és nem tudhat minden fontos dologról, annak álljon itt egy szösszenet Jani műsorából:
Követve a jelzővel nem illetett trendet, Lui kezdeményezésére ezt a dedikált, egyedi, egyszer használatos, afgán hegyi levegővel töltött és különlegesen vízálló poharat sorsoljuk ki minden századik lájkolónak :)
(Aztán majd szilveszterkor egy svédtorna során eldöntődik hogy ki lesz a boldog tulajdonos, mert támogatjuk az erősebb kutya ... ööö... kapja a kukacot, hiszen ez az alapja az evolúciónak. (meg a sípcukor - tenné most hozzá Géza barátom, ha itt lenne :))
A fiúk kimentek reggel, mivel éjszaka senki sem támadta meg a dózereket... Hű az éjszaka... csodálatos itt, a csillagok gyönyörűek, szinte megérinthetem őket egyenként és olyan erős a fényük hogy árnyékot vet minden, mintha holdfény világítana. Biztosan azért mert magasan vagyunk és lehűlt a levegő (este csak 5 fokot mértünk).
Nem sokkal 10 előtt Lui hívott hogy baj lesz, mert legalább 7-8 motoros rajzott ki a faluból, plusz pár kocsi is és tőlük kb. 5-600 méterre gyülekeznek. Lövések is dördültek, a biztonságiak mind harchoz vágták magukat. Telefonhívások és rádió üzenetek röpködtek az éterben, de kellett legalább fél óra mire kiderült: lakodalmas menet...
Békés vasárnap :)
Az ebéd pedig:
Vagyis marhakonzerv (kis változatosság az MRE-k között), chili, fokhagyma, paradicsom jól megszórva őrölt borssal (na jó, a borsot a tőr lapos végével törtem meg mert csak egészet kaptunk, de isteni illata van így is) és száraz kenyér (a friss mindig probléma, pedig finom nagyon... formára mint valami alaszkai hótalp vagy mi az ördög :)). Persze azért az MRE-ből is került desszert: füstölt sózott mandula... na AZT ki kell próbálni! Ginnel :)
Most pedig: kávé :))
Északról nézve ilyen a tábor nyugati oldala. Látszik az egyik fölénk magasodó domb is az őr poszttal. No és a parabola, ami ugye a kommunikációt biztosítja. Többnyire :)
A fiúk készülődnek a napra, az OmniSTAR korrekció miatt kb. fél óra szükséges ahhoz hogy a megfelelő precizitást elérje a rendszer. Boris a horvát és Magdi az egyiptomi geodéták, mellettük a horvát biztonságiak akik egész nap mellettük ballagnak és ellenőrzik, hogy a 2-300 méterre jobbra-balra-előre szétszóródva haladó helyi biztonságiak megfelelően látják el a feladatukat. (Ajj de szép katonás szöveg :))
Nomádok a dinnyeföld mellett. Nem volt illő közelebb menni... nem volt otthon az ember.
Food
Ééééééééééééés végül de nem utolsósorban: harcsapaprikás kapros túróscsuszával a tatabányai Vadvirág étteremből :)
Hogy ez hogy kerül ide? Meg nem mondom! :)))
Volt cidri :)
Először is nem mehettünk a földúton, mert lehet hogy a rossz fiúk odaraktak valamit, valami olyat, ami barominagy durranás mellett oszlásnak indul nagy-nagy sebességgel és akkor felfordulást okozhat. Mint tudjuk még a disznó is képes repülni, ha megfelelően felgyorsítjuk. Azt hiszem ez a fizika, vagy mi. Namármost ha a disznó képes erre, akkor a Toyota is, márpedig erre egyikünk sem vágyott, főleg, ha épp benne ülünk. :)
Így hát komótosan követtük a dózereket, ahogy ballagtak a vonal felé. Mivel baromi lassú volt a hátsó, amely mögé a mi kocsink besorolt, inkább kiszálltam és gyalogoltam Mike mellett, aki újzélandi srác, megjárta Irakot és pár éve Afganisztánban alkalmazza egy biztonsági cég. Nem mentünk gyorsan, így is hamar magunk mögött hagytuk a dózert és a kocsinkat, amelyből Lui már rádiózott volna hogy hééé, ne hagyjatok itt, de erre oda is értünk ahhoz a ponthoz, ahol pár napja a csetepaté zajlott. Mára ez a hely bevonult a történelembe, mint a Tutachi csata.:)
Megtapogattuk az első aknagránát becsapódási helyét:
Nem nagyon látszik már, de ott borzolta a kedélyeket azon a rögös részen Lui lába előtt :)
Itt pedig a falu a háttérben, a Tutachi Hős jobb válla melletti dombon álló ház alól lőtték a fiúkat aknavetővel, balról és jobbról pedig kb. 15 kalasnyikov és 3 PKM osztotta az áldást. Kb. ugyanakkora eredménnyel, mint amekkorát a templomi változat képes okozni (hála annak a marxista istennek :))
Dózer a helyén (én is, Cobussal):
Húzhatunk vissza, de még egy fotó, a kemény mag. Harcedzett srácok, akik megjárták Vukovárt, Dubrovnikot, Irakot... és Sárrétudvarit :)
Lui kávét főz, Willem laptopozik, Boris horkol, én az emileket ellenőrzöm, normál reggel.
Aztán beleordítunk a levegőbe:
- FÖLDRENGÉÉÉÉÉÉÉÉS!!!
Boris riadtan felnéz.
- Kérsz kávét? - kérdezi tőle valaki
Nyammog valamit, így csak három készül:
Ma kimegyünk, kivisszük a dózereket oda, ahol megtámadtak minket. Ez nem lehet más mint amolyan teszt, vagyis hogy na, itt vagyunk megint, most mi lesz? Mert egyelőre nem dolgozunk, ráadásul az utolsó megbeszélés szerint bevárjuk a mérést (mármint a geodézia) azért, hogy együtt mozogjon a katonai fedezet alatt az egész cirkuszi társulat.
A biztonságiak tréningeznek, lövöldöznek kicsit, így 12:00 a tervezett indulás (ami otthon ugye 9:30)
Lui felpróbálta a golyóállót, nem az a kiköpött luis vuttone model, de nem is táska :)
Most akkor ahogy a művelt orosz mondaná, ha tudna angolul:
Reggel. Sötét. A generátor zaja. Willem már ott ül a laptopja előtt. Lui épp belép az ajtón. Boris még alszik. Neki vezényelek, bár ő az egyetlen aki nem volt katona:
- NEM HORKOL!!!
Abbahagyja. Lassan ébredezik a tábor. Kintről beszélgetés tompa zaja hallatszik. Alhatnánk délig, mivel semmi dolgunk, de napközben is alszunk, így hát miért ne keljünk. Különben is: slózira kell menni, ez elvágja minden további kérdés fonalát.
Kint hideg és a hajnali derengés fogad. A sötétített ablakon nem tudott behatolni a gyenge fény. Fenn a dombtetőn csendes a sátor, nincsenek fények. Visszaballagok, fel a vaslépcsőn, lehuppanok a laptop elé az irodában. Jobbra a konyhában bugyog a vízmelegítő, jól hallom hiszen másfél méterre van a nyomtatónk dobozának tetején.
- Ki cserél egy carbohydrate electrolyte beverage powdert (narancs ízű) french vanilla cappuccinora? - teszem fel a reménytelen kérdést.
Legnagyobb meglepetésemre Willem előhúz egyet a matraca alól, e örőőő, e bóóóódottá! A narancspor megy a gyűjtőládába. Ebbe szórjuk az MRE-ből számunkra felesleges kaját, aztán amikor tele van, odaadjuk a munkásainknak. Megkeverem a port a forró vízzel, ez lesz ma a reggeli:
Willem - mivel tegnap este erről is álmodoztunk - pizzát rendelt:
Ma reggel is elhúzott felettünk egy Gripen, elvileg Marmalból jött. Tegnap estefelé figyeltem meg először, de éjszaka is hallottuk egyszer, még a lövöldözés előtt. Vagy valami triggerhappy fickó lehetett az őrök közül, vagy az is elképzelhető, hogy álmában húzta meg valamelyikük a ravaszt (bár az elég valószínűtlen, mivel eddig csak sakálokat láttunk a sziklák tövénél, illetve Lui egyszer egy nyulat :)) Napközben nincs sok tennivalónk, várjuk a csapat többi részét hogy végre elkezdődjön a mérés, de nem sok hírt hallunk erről, a nóta mindig ugyanaz: a konvoj még nem érkezett meg Kandaharból. Mindegy, mi kitűztünk már két teljes vonalat, az legalább egy heti előny a kábelesnéppel szemben. Ahogy látom a műholdfotókon, előttünk nyugisabb lesz a terület, legalábbis domborzatügyileg. Északon belefutunk majd a homokdűnékbe is, de sem a fotókon, sem a helikopteres felderítés filmjein nem látszanak veszélyesnek.
A következő napirendi pont az ebéd lesz. Mára ezt választottuk:
Délután érkezik a kajás kocsi, ezt úgy várjuk mint vásott kölykök a Mikulást. Vagy a Jézuskát. Amikor befut, sorban hordják a beszerzett cuccokat, ahogy lekerülnek a kocsiról és bekerülnek a raktárba: műzli, cukor, narancs, kávé, marhahús konzerv, paradicsom, babkonzerv, zöldségkonzerv, gyümölcskonzerv, kéztisztító, kóla, szója tej, juhar szirup, tabasco, banán, tonhal konzerv, parmezán, ketchup, szardínia, megint kávé, hámozott paradicsomkonzerv, chips, epres joghurt, fekete tea, lekvár, mars és snickers csokikat és még ezeken túl is érkeznek a dolgok, kissé feljavítandó a katonai fejadagokat.
Ha kiürül a kocsi, megyünk és kávésbögrével a kezünkben és meglátogatjuk a sziklákat, ahonnan a tábor ilyennek látszik:
Innen nyugatra belátjuk a völgyet, birkák, kecskék legelik a száraz és csenevész kórót, távolban egy kis falu húzódik meg a kiszáradt folyó mellett, a barna agyagból tapasztott házak beleolvadnak a környezetbe. Még távolabb sötét hegyvonulat csipkézi az eget. Néha kiülünk ide, élvezzük a napot, beszélgetünk. Csend van, a generátor is csak valamiféle halk zene a távolban. Itt szoktam a naplementét is fotózni, a tegnapi ilyen volt:
DSK
Camp
Soldier
Magazine
Sunset
Morning
OldMan
Ruins
Nomad
Willem
