Nem elég hogy medve, tehéntrágya, valamint füst és állott túró szagú a kedvenc takarítónőm, de annyit eltököl a szobámban, ahol pedig csak a széken ücsörgés okozhat fölfordulást, hogy mindig kimenekülök.
Három fogú mosolyával minden nap akkorát köszön, mint egy bajszos és piros képű kozák őrmester, aki épp idevetődött valahogyan Bugyonnij lovashadseregéből.
Ráadásul oroszul érdeklődik a hogyvagyok iránt, amire én rávágom katonásan, hogy ócsenyhárásóul, aztán kiiszkolok a folyosóra, mielőtt támadásba lendül a felmosófával.
Hiába mutogatok neki kézzel, lábbal, hogy nyeeeema, húzzon innen, csak nevet olyan karcosan, tele szájjal, mosolygós szemekkel, így hát megbocsátok neki mindent és vigyorogva elhúzok a repteret nézni.
A második emelet lépcsőfordulójából balra nyílik egy szárny, amelyet semmire nem használnak. Nincsen járólap, vagy parketta sem, csak a csupasz beton. A berendezés pedig jelenleg két üres vodkásüvegből áll, ott strázsálnak az ajtótól jobbra, egymás mellett, katonásan, mozdulatlanul.
Szeretem ezt a helyet, mert senki nem jön ide és nyugodtan nézegethetek nyugatra, délre és északra.
Ott, látszik is a gugli fotóján, az a szimpla ablak a másodikon:
Nyugat felé alattunk egy kis lepukkant benzinkút árválkodik, a két kutas kint ücsörög a kitárt ajtó előtt valami rozoga székeken, beszélgetnek és szívják magukba a bágyadt nap melegét. Nagy számokkal hirdetik az üzemanyagot: 1.70, 1.65 és 1.60.
Most a dollár 1.72, tehát ennyibe kerül egy liter szuper.
Szuper.
A kút mögött a nyugatra tartó műút aszfaltcsíkja mellett barackfák rózsaszín virágai lopnak valami élénket és nőieset a zöldesszürke kopár tájba.
Balra távolabb birkanyáj szürkésfehér gombolyagai, mögöttük pedig alacsony fákból álló fenyves a domb peremén, ott ahol a nagy völgy kezdődik, mélyén a repülőtérrel.
Nem látok egy gépet sem most, lehet hogy érdemes lenne meglesni a menetrendet.
Délnyugatra a távolban Rustavi, a fölé magasodó hegyvonulaton még innen is felismerhetõ a hatalmas rácsszerkezetes kereszt, pedig legalább 20km ide légvonalban.
A hegyektől délre még épp látszanak Gardabani erőműveinek kéményei, ma tiszta az idő.
Nyugatra és kicsit jobbra Tbiliszi peremkerületének posztszocialista tömbházai sorakoznak sárgán, kéken és piszkosan, a várost körülölelő hegyeken jól kivehetõ a tv torony, amely esténként káprázatos fényműsorral szórakoztatja a népeket.
A kicsit északabbra magasodó hegyek csúcsai még hósapkásak, érdekes kontraszt a fehér a virágzó barackfák rózsaszínével, vagy inkább úgy mondanám, hogy számomra nem megszokott.
Hallom, hogy a matrjoska legnagyobb babája már a folyosón csörömpöl a fegyvereivel, még egy mélyet szippantok a friss levegőből, aztán becsukom az ablakot.
Az órámra pillantok: ebéd.
Az sem rossz...
