Persze addig még történt egy 's más, először is visszajöttünk a táborból. Még mindig nincs kész a putrink, szorgos kezek tevékenykednek pedig szüntelen, vagyis nem lankadó igyekezettel azon, hogy valamiféle látszatát keltsék egyfajta tevékenységnek, amit talán "serény munka" néven illet a nagyszótár. A látszat megvan, de az istennek nem haladnak:
Így hát hazaszaladtunk a falun keresztül
És mit látok az ebédlőben? Kézmosó applikációt. Egyszerre hajat is lehet, ha a kedves vendég úgy óhajtja. Ahány ház, annyi szokás.
Először azt hittem, hogy egyedi az eset, de a bárban is hasonló a helyzet. Hm... hát ha így adta ki, akkor így adta ki. Az ÁNTSZ úgy sincs a közelben, mit vacakoljunk, gondolhatták.
Különben pedig semmi okom panaszra (amúgy sem itt mosok kezet), hiszen csak elmerengtem egy szép nagy csokitortán (két hete semmi édességet nem láttam) és mit ad isten Abdu, a hotel tulajdonosa? Elszalajtott tortáért. Igaz hogy nem nagy, igaz hogy nem csoki, igaz hogy nem szép, de a miénk!
Persze hogy sör az a bal alsó sarokban! Mit kell mindent észrevenni?! Muszáj volt, különben nem puhult meg az istennek sem a piskóta a szájamban. Talán még a fáraók hagyták itt ajándék gyanánt (ha egyáltalán erre jártak), azóta pedig a napon szikkadt. A marcipánszerűségről csak gyémántvésővel és bizmut foggal (esetleg bányaipari homlokmaróval) lehet valamit is fantáziálni, de talán jobb, ha nem feszegetjük a témát. Megettem.
Ha már voltak oly kedvesek, ugye...
Na jó, a nagyját.
Múzika... ha már a szöveg nem a címről szólt. Bár... ki tudja. Én nem.
Hangyák.
Nagyon kicsik, kicsik, közepesek, nagyok. És bazinagyok.
Az irodában a nagyon kicsik a jellemzőek, szinte alig lehet látni őket. Egyedül gyors mozgásuk hívja fel a figyelmet arra, hogy az bizony nem légyszar a kávéspult környékén. Sajnos a cukortartó nem teljesen zárt és tegnap ott bulizott benne egy fél hadsereg. Kivittem az ajtó elé a bandát és tetszik, nem tetszik, kifújtam őket a dobozból mindegy szálig.
Illetve úgy tűnik, hogy nem mindet, mert ma reggel találtam egy úszóbajnokot a kávémban.
Gondot igazán a nagyobbak jelentenek, no nem a méretük miatt, bár éppen az is belekongat a kottába: mert a nagyobb ugye méretesebbet harap és többet bír cipelni.
Konkrétan az ezekben a termesz várakban lakó népekre gondolok most, ez az igazi fájdalom a seggünkben, ahogy a művelt angol mondaná (mondja is).
Elég gyakori látnivaló az utak mentén, látszik hogy szorgos népek lakják, már ha csak azt a szempontot vizsgáljuk, hogy valakinek ezt föl kellett építenie, ugye.
A szorgosságukat most a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, ugyanis kiderült, hogy a 3 évig Gabonban állomásozó teherautóink fa részeit -konkrétan a váz és a teherhordó rész közötti párna gerendákat- ügyesen felzabálták. A kocsi alá pillantva azt látjuk, hogy minden a megszokott rendben, szép kék festék az alvázon, fán mindenütt, de WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! EGY BAZINAGY LEGALÁBB 4-5 CENTIS DARÁZS-SZERŰ FORMÁCIÓ REPKED FEL ALÁ!!! HOGY A FRANCBA JUTOTT BE?! MINDEN ABLAK ZÁRVA! A BEÉLESÍTETT LÉGYCSAPÓ A SZOBÁMBAN!!!
Óvatosan a hátam a falnak vetve elsettenkedek az ajtóig, kitárom, kitámasztom a tűzoltó palackkal, majd vissza a fal mentén -közben a dög jön-megy, közeledik-távolodik- az ablakig, azt is elhúzom és jónéhány "takarodj" mantrát felé küldve várom hogy húzzon el, közben fél szemem rajta tartom, a másikkal pedig keresek valamit, amivel jobb belátásra bírhatom, ha épp az én dezodoromra vágyik.
Hirtelen elrepül, átvág a szoba közepén, majd a SOSEM nyitott ablakon át távozik! BASSZAMEG!!!
Reggel, míg a légkondik erőlködve felfű lehűtik a helységet, az ajtó és a szemben lévő egyik ablak nyitva. Ezeket 10 perc után bezárjuk. Az új srác, Ian, ezen változtatott, ezért aztán nem is vettem észre azt, hogy a bal oldalon IS elhúzta az ablakot és az bizony úgy maradt, mivel ezen akciója után fogta magát és elautózott kempelni. Pffffff...
Óvakodjatok az újaktól!
ha megbökjük csavarhúzóval, tollal, vagy akár az ujjunkkal, a fa porladva szétesik, és hirtelen realizáljuk: az egészet csak a vékony festékréteg tartotta össze.
Így pedig használni -főleg személyszállításra- életveszélyes (terepre ugyanis ezek a buszoztatják a lelkes segéderőt, a plató ülésekkel, biztonsági övvel felszerelve). Újabb gond szakadt hát a kínaiak nyakába és nem is kevés, ha megszámláljuk a kékeket.
Kaja:
Az rendben van, hogy a kínaiak fizetik az itt tartózkodásunk addig, amíg a tábor nem alkalmas a bedunyházásra, de hogy mi alapján, azt nem értem. Bármit rendelhetünk, bármikor (kivéve a töményet, az saját zsebre megy), benne van az árban, legyen az sör, üdítő, vagy a teljes étlap.
Soha nem írunk semmit alá, szóval honnan tudja a csóriseggű pénzügyes, hogy reggel/délben/este királyrákot ettünk seggébe dugott kaviárral, vagy csak rántottát? Aztán mennyi serital megy le esténként, ha a britek töltik magukba éjfélig, én pedig az első után kólára váltok?
Nagy kérdések ezek...
De a hal az finom :)
Ma a reggeli után kiszúrtam, hogy a serek és kólák alatt a hűtőben egy nagy füzér banán lapul. Kérdeztem, hogy nemelehetne-e, de határozott választ kaptam, NEM, az szmútihoz van elrakva. Bújkált bennem a kisördög, hogy akkor egy szmútit kérek, de inkább elhessegettem a gondolatot.
Most is ez volt az első szó, amelyet a taxis sráctól megkérdeztem, miközben elhagytuk a repteret Accrába érkezésemkor. Aztán másnap a céges sofőrtől is megkérdeztem amolyan ellenőrzés gyanánt és teljesen mást mondott. Akkor derült ki, hogy van vagy 20 fő nyelvjárás, meg még ahány... Persze Nigériában 200-ról indulnak, úgyhogy itt ez még csak-csak.
Itt északon (vagy inkább az ország felső harmadának alsó részén) teljesen más a helyiek nyelve, az accraiak nem is értik. Nem meglepő hát, ha a tv-ben többnyire angolul beszélnek. Egyszer-kétszer átpörgettem a csatornákat, így aztán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a kb. 100 csatornából van 4-5 ami nézhető. Lenne, persze csak akkor, ha én is tv néző kisiparosok táborát szaporítanám: hírcsatorna, filmek, zene, ilyesmi. A többi vallási.
Vagy annak mondható, ha feltételezzük, hogy az Úr meghallgatja a táncoló, éneklő, transzba esett (vagy csak egyfajta révületben, csendben ücsörgő) híveket. Méne hallgatná meg? Úgyis mindent hall.
Persze ez esetben felmerülhet a kérdés, hogy ha hallja is és látja is, akkor mi a francér nem csap szét közöttük a hétrőfös gyűrgyömösszel. Oké, hagyjuk a táncolva élvez imádkozókat, akkor legalább a kézrátéttel, vagy távgyógyítással bohóckodókat csaphatná pofán.
Ugrálnak, mint majom a köszörűkövön, barominagy szivacsos mikrofonokba óbégatnak, tépik a levegőt -"mondja meg mi a baja me' hasbarúgom!"- a szerencsétlen meg ott fekszik a tűző napon, lecsupaszított hassal.
Az Úr pedig hallgat... Gondolom, nagy az Ő türelme*.
Nem úgy mint az enyém, ha mondjuk a kávés csészéről van szó! Sikerült egyet organizálnom a szobámból, azóta azt neveztem ki különbejáratű bögrének. Ma reggel is bevetésre került:
Az a havas táj hűűű de jól jönne most ide (lenne riadalom, azt hiszem... :D)
Csakugye itt is mindenki tisztaságmániás és ha kell, ha nem, elmosnak mindent. Erre a második napon jöttem rá, amikor óvatlanul az íróasztalon felejtettem a bögrém és elszaladtunk a tábort meglesni.
Azóta rejtem, eddig még sikerült is megakadályozni mindennemű tisztogatást :)
A hotel egyébként nem rossz, sőt...
Welcome drinks:
Elférek az ágyon is:
Sőt, akár csobbanni is lehet:
A kaja is finom, már ha sikerül megértetni azt, hogy mit szeretnénk az arcunkba tömni. No és az is lényeges szempont, hogy mikor! Altalában 7-re szoktuk kérni, az ember 6-kor bezárja a bótot, félre összeszedi magát: ledobja a katonai cuccot és shortba meg shirtbe öltözik, majd leslattyog a flip-flopban a bárhoz és megkapja az első hideg sert (máraki, ugye), tehát 19:00-kor fanfárok zenéje mellett bevonulnak a megrendelt étkek. Ide.
A tegnapelőtti próbálkozásunk pl. majdhogynem totális bukás volt mind a kivitelezés, mind az időben történő szervírozás terén:
Ugye mindenki látja azt, hogy ez bizony egy angolos fish and chips lenne. Nem látja?! Tanulatlan népség! A megmosott, hosszában vágott és megsütött krumpli finom volt (városba kellett szaladni érte, mert nem tartanak, csak fagyasztott vackokat), a mellé applikált yum is (ez hasonlít a krumplira, sütik, főzik, kissé krémesebb íze van talán). Hanem John leírása úgy tűnik nem talált értő fülekre, pedig a hotel tulajdonosa még a szakácsnőt is odahívta, hogy ne legyen semmi gubanc. Az eredmény látható, a bunda inkább golyóálló páncélra hajaz (olyan kemény is volt), a halat pedig nagyon kellett keresni. Úgy értem: NAGYONNAGYON.
Én becsülettel betoltam azt amit elém raktak, a britek csak piszkálták. Furcsa népség.
Egy dologért haragszom a hotelre, mint korábban említettem, megölte a laptopom töltőjét.
Ian, aki skót és most érkezett, hallva a segélykérő szót, elhozta nekem az egyik régi töltőjét. Az még nem is zavart volna, hogy amerikai konnektoros, mivel ilyen aprósággal nem lehet sarokba szorítani még egy gurámi harcoshalat sem, nemhogy engem. Rettenetes módon fölszerelkeztem adapterek minden fajtájával, tudok ide-oda és vissza is konvertálni. A bajság az, hogy a töltő csak 65W-os, nekem pedig 120W-ra lenne szükségem, főleg akkor, amikor beindul minden a laptopon... A kör négyszögesítettte magát, majd bezárult.
Asszem mára nem is maradt más. Már csak a jogart és az országalmát (páncélban tartom őket):
kell összehoznom a trónnal és megalapítom itt a Második Magyar Banánköztársaságot.
Az első már áll. Otthon. :D
* (Igaz, gyógyítani sem gyógyít... hát... van aki így tanít :)).
A geodézia már töri az utat, bulldózerek támogatják a csapatot, azaz csak támogatnák, ha nem döglenének le pihenni kétnaponta. Három napra...
A mellékelt fotográfián látható, hogy nem egyszerű csak úgy pampogni a pampán, arról nem beszélve, hogy mindenféle kígyókat prognosztizáltak itten és ha ez nem lenne elég, akkor még az is kiderült, hogy jónéhánynak veszélyes az egyik vége. No most ezeket ismerve, caplasson az egyszerű halandó itt, a refitől mondjuk 10 méterre:
Ugyan fölszerelkeztünk láthatósági mellénnyel, de nem tennék föl egy törött sliccgombot egyhavi fizum ellenében arra, hogy ez nagyon meghatja a kígyóállatot. Főleg, ha az mondjuk egy korábban említett zöld mamba, amiről azt olvastam hogy rosszabb mint egy nő, akinek épp megjött. Hajajj!
Egyébként kígyómarás esetén itt láthatók a teendők. De talán még fontosabbak a mit nem teendők, azok közül is az első. Bár láttam már itt golyóállóvá tévő varázsolót is, a számtalan vallási csatornán pedig -bár egy szót sem értettem az óbégatásból- mintha műtött volna a felhevült dok izé... prédikátor.
Tegnap a táborban ahogy befordulok a sarkon, szembejön velem egy tarkaruhás legény, kezében jókora ernyővel. Bár összecsukott állapotban tartotta, azt kifigyeltem, hogy valami mintás, súlyos, selyemszerű anyagból készült, a nyelének a kézreeső végén hatalmas, bordázott gömbszerű bunkóval. Az ember fia/lánya ilyet látva gondolatban megvonja a vállát, aztán továbbmegy, esetleg pár másodpercig morfondírozva azon, hogy ez meg miazöregistenkénkövesmegfekedettnyilalehet?.
Nemsokára megjött a válasz Liu-tól, a szakácstól, aki épp kilépett a dokinktól: látogatását tette nálunk a területen élő törzsek vezetősége. Persze ennek akkor még nem volt kapcsolata az ernyővel, hanem ahogy kb. 20 perc múlva a kedvenc baobab fám felé néztem, tömeget láttam, amelyben rögtön kiszúrtam az ernyőt, amelyet akkor már rendeltetésszerű állapotban tartottak, sejtésem szerint a fő-fő fő fölött.
Sajnos nem akartam közelebb merészkedni, így ezzel kell beérnie most mindenkinek, proof gyanánt:
Annyit azért megtudtam, hogy itt a törzsi területeken mozogva a főnökök az igazi urak, a törvényeik pedig felülírják az állami törvényeket. Pompás...
Aztán a hotelba visszatérve örömmel tapasztaltam, hogy valamiféle túláram megölte a laptop tápegységét. Jeff a kínai mindentbeszerző elszaladt Tamalébe, de sajnos csak fele akkorát talált, pedig minden kuckóba benéztek (a mall még építés alatt áll). Az bírta fél napig, majd örökre lehunyta kék szemét*. Ezután a hotel vett egy ugyanolyat, arra most vigyázgatok, ha forrósodik akkor kikapcsolom, persze ez így nem élet, talán Accrában sikerül egy minyimum 120W-osat beszerezni.
Emellett megölte mindkét telefon töltőm, valamint a routerünket. Az sem tett igazán elégedetté, hogy a hotelnak is eldurrant pár tévéje, izzója és menyezeti ventillátora.
Megoldást majd az jelent (vagy egy szünetmentes táp jelentene, aminek szépséges doboza ugyan itt áll mellettem a falnál, benne overálokkal), ha végre kiköltözhetünk a táborba.
Sajnos a putrink elég lassan alakul, utolsó ottjártamkor a feredőszoba és a budi már üzemelt ugyan, de mindkét szoba csak lelinóleumozódott állapotban árválkodott, asztalra, székre, szekrényre, ágyra, hűtőre várva.
Tehát belépünk, szemben a fürdőszoba és jobbra/balra egy-egy szoba. Egyelőre nem tudom ki lesz a másik lakó (hárman vagyunk itt az EPI-től, tehát elvileg az olajvállalat egyik szupervigyora fog valakivel együtt lakni), de felvetettem Andynek, hogy ha enyém a budis oldal, akkor pl. barterben megengedem hogy dumpoljon, tusolás fejében.
Azonban ha a másik oldalt kapom, akkor megengedem hogy lecsapja magát, aminek ellenében én üríthetek :)
Elmélkedés vége, a szakács istenes tonhalas szendvicset rittyentett, látva bánkódásom az energiaforrásaim elhalálozása miatt.
Ez is valami, minek hát bánkódni? Azzal jobb lesz? Na ugye!
Együnk, abból nem lehet baj!** :D
Először a bajuszvonalon jelenik meg néhány verejtékcsepp, nem is kell hozzá sok, pár másodperc elég, miután kilépek a légkondis szobából. Mire végigmegyek a folyosón a két ajtó előtt (Andi and John szobái), balra fordulok és leballagok a lépcsőn, már a homlokom is hűteni próbál.
28.8°C, 51.6% páratartalom, 985.39hPa légnyomás - állandóan esőre áll, de az istennek nem jön, még nem, majd valamikor két hónap múlva kezdődik az esős évszak. Átvágok a kivilágított udvaron, kilépek a kapun, ahol a 96 éves öregúr megint az éjszakai portás. Szalutálunk egymásnak, tuti ő is katona volt, majd kezet rázunk. Erős a szorítása. Kék színű, merev fékes bringája a fal mellett vár rá, de egyelőre még csak 5:45 van.
A sötétségben elindulok a kínai villa felé, 166 lépés a műút mentén. Néha megvilágít egy-egy korai teherautó, minibusz, vagy egy amolyan háromkerekű izé, ami nagyon elterjedt errefelé és szinte mindenre használják. A falvakban személyszállítás eszköze, de azzal viszik a birkát, kecskét, faanyagot és minden vackot. Tegnap reggel egy hatalmas fémbódét igazított meg rajta a tulaj, jobbra, balra és hátra is kilógott vagy 2-2 métert, majd óvatosan, lépésben döcögött Tamale felé. Vártam kicsit hogy hátha, de nem borult föl, bár billegett rendesen. Valami furcsa kapcsolatuk lehet egyeseknek a fizikával, pedig ugye azt tanultuk hogy az törvények halmaza, nem csupán egy jó ötlet.
Balra be a földútra, pár száz méter a marha/kecske/birkakarám mellett a kínai főhadiszállásig, a kis bűzös csatorna mentén. Nem tudom mi lehet abban, nem tudom mióta erjedhet, de koromfekete és istentelenül büdös. Elképzelem, hogy valami nagy menekülés közepett bele kellene feküdni, de aztán elhessegetem a gondolatot.
Persze át lehetne vágni a parlagon is, a derékig érő fűben keskeny ösvény kanyarog kb. jó irányba, de fene tudja azt most megmondani, hogy szambázik-e ma a mamba, vagy nem szambázik, mert ma bamba. Jobb a békesség.
Meeting.
De előte ráhoztam a frászt Mr. Guo-ra a kínai vezetőgeodétára, épp jött volna kifelé, én mentem volna befelé, és ahogy nyitotta az ajtót, elugattam magam. Ahogy a torkomon kifért. Olyan jó németjuhászosan. Támadás előtt. Majd összeszarta magát, miközben egyszerre jajgatott, hátraugrott, valamint furcsa rúnákat (kínai írásjeleket?) rajzolt mindkét karjával a levegőbe.
Toolbox meeting, majd vissza a hotelmotelba, reggeli. Általában (mindig) a szokásosat kérjük, csak a frissen facsart gyümölcslé változik, arra nincsen hatásunk. Volt eddig mangó, ananász, dinnye és egyszer valami megfoghatatlan íz.
Aztán felnyergeljük a Land Cruisert és első látogatásom teszem leendő lakhelyemen, a táborban, amit base camp-nek ismer az úri (szeizmikás) közönség. Emellett nem ritka a Fly camp sem, ami nem legyek táborát jelenti, hanem egyfajta "repülő" tábort, egyik nap még itt van, a másikon pedig huss, 100km-rel odébb.
A jó öreg Toyota. Mondhat bárki bármit (pedig én is Land Rover fan vagyok), az egyik legjobb a terepen, minden szempontból.
Észak felé kanyarodtunk és kicsit kattogtattam a telefont, főleg a termesz várak tetszettek:
Fél óra múlva feltűnt a táborba vezető út, itt már közel voltunk a célhoz. Megjegyzendő, hogy Ghánában nem kilóméterben mérik a távolságot, hanem időben. Sokkal praktikusabb, az ember rögtön tudja azt, hogy mire készítse fel az ülőgumóit.
A kapun belül rend van, mondhatni katonás. Őrség, kijelölt helyek, meghatározott tennivalók, mindennek (és mindenkinek) meghatározott vezetője van, a hozzá tartozó emberekkel, akad itt autószerelő műhely és bútoros részleg, villanyszerelők, műszerészek, mosoda, pékség, kórház, vízmű, szennyvízfeldolgozás, több étterem, és a franc tudja mi nem. Egy kis önellátó város ennek a nagyjából 180 embernek. Nem kis logisztika, szükséges ahhoz, hogy mindenki mindennap egyen, aludjon, telefont töltsön, fürödjön, tiszta ruhát kapjon, takarítsanak, ágyneműt cseréljenek, autókat, gépeket javítsanak, hogy csak pár dolgot említsek. Arról nem beszélve, hogy emellett az igazi munka az terepen folyik, innen 20-50, vagy akár még több kilóméternyire.
Amibe a parkolóból érkezve először belefutunk, az az elég hülyén hangzó "utazási" menedzsment, amely összekapcsolódik a műholdas nyomkövető irodával és ők együtt tudják mindig pontosan melyik járművel ki hol tartózkodik épp (balra a mobil kórház is látható).
Már minden megérkezett a méréshez, kábelek, geofonok, mocsári geofonok, vibrátorok, műszerkocsi, fúrók és a kisegítő berendezések, folyik a helyi erők betanítása a speciális, csak a szeizmikára jellemző munkákra (mint pl. a geofon telepítés, hibaelhárítás a vonalon, vibrátor kezelők betanítása, stb.). Itt épp a műszer (bocsánat A műszer) kalibrálása folyik, mellette a folyók átlövésére használt mikrohullámú rendszer antennái is kivehetők (nem megyünk bele krokodilos folyóba).
Ebből a nézetből látszik a baobab, vagy majomkenyérfa is, amely a tábor kerítésén belül található:
Meglestem közelebbről is, egyelőre alszik, majd az esős évszak beköszöntekor életre kel.
Itt pedig az egyik vibró (más néven money maker) látható a hétből, firnyákos szerkezet, valamikor korábban, talán afganisztáni posztban írtam róla bővebben:
A többiekre várva bekapcsoltam a garminom és lementettem a bokám helyét. Elvetemültebbek kiolvashatják és UTM-re állítva a gugliörsz koordinátáit (30-as zóna) megleshetik a helyet :)
Persze nem mindenki punnyad a táborban, a geodéták már két hete tűzik a vonalakat, vagyis megjelölik a geofonok, illetve a vibrópontok (plusz robbantópontok) helyét a terepen, árkon-bokron egyenesen haladva.
Vissza a hotelba kis ezmegazra, pihenőre, jelentés írásra. Később a vacsi a kínai villában ejtődött meg, bbq formájában, melyhez serital is járt. Azám! (Hazám :))
Nézegeted a guglis fotókat a januári szoba melegében, ámulsz, hogy a fotózó kocsijuk elég nagy részét bejárta az országnak (néééda, ez lesz a hotelunk Tamalétől északra), elképzeled milyen lehet ott, aztán hupp, egyszercsak itt vagy. Benne a közepibe.
Persze ez még csak a széle, még csak kapargatom a felszínt...
A homokvihar miatt töröltek minden járatot, ennek ellenére sikerült a másnapi 15:40-esre feltuszkolni magam, amit aztán reggel az ügynökünk lefaragott 11:30-ra, így nyertünk 4 órát az átadásra, cool.
Clark Gable ott várt ahogy ígérte, intézkedett, cipelt, mérlegelt (a csomagfeladás nem tudott súlyt mérni, illetve tudott, csak épp a 30 kiló helyett 40-et mutatott, és ugye itt minden kilóra rá kell fizetni 5 "szídí"-t, ami nagyjából 250-300 jó magyar tugriknak felel meg), hozta az új infót (7-es helyett a 6-os kapu lesz a miénk).
Aztán amikor megkapta konspirációs úton (értsd: senki ne lássa) az 50-esét, akkor rátett még egy lapáttal: a checkin pultos lány látta az üzletet és ő is szeretne "tip"-et, vagyis egy 50-est. Ekkor már kissé felszökkent a szemöldököm, hogy ugyan miért (már az első 50-es is sok volt, 10-20 elég lett volna a sofőröm szerint, csak nem volt apróm 3-4 szidín kívül), és azt mondtam hogy nem. Akkor csak egy 20-ast. Erre megkérdeztem, hogy milyen extrát is tett a lyány a munkáján kívül, majd mélyen a szemébe néztem és azt mondtam: egy nagy büdös lófaszt. Csak hát nem ilyen szép szavakkal.
Megvonta a vállát, vigyorgott és el volt intézve a dolog (sejtésem szerint a pultos lány semmit nem tudott az egészről... :))
Dél felé szálltunk föl (nem csak óraügyileg gondolom ám!), fordultunk az óceán fölött északra és ahogy emelkedtünk egyre erősödött bennem az érzés: nem sokat fogok látni a tájból, mivel a pára (és a por?) szépen elkezdett takarni mindent. Gyorsan lőttem egy képet a partról, aztán pár perc múlva tényleg elvesztünk a misztériumban:
A part valóban elhagyatottnak tűnt, korábban olvastam, hogy félnek a víztől, legfeljebb pottyantani járnak oda és a szemetet hordják ki. Ezt később megerősítette egy "belföldi" is, aki azt mondta, hogy a víz azért van hogy ihassunk belőle, aki úszik benne, annak minimum elmentek otthonról, de lehet hogy nagyobb a baj. Említettem neki Woody Allent, aki szerint az úszás nem sport, az ember azért úszik, hogy ne fulladjon meg. Vigyorgott.
Repültünk. Sajnos bejött az, amit sejtettem, semmit nem lehetett látni a tájból, mindent poros pára burkolt be alattunk. Néztem a szárnyat és dúdolgattam, csak úgy: "Úúúú, a mesebeli Afrika...", közben arra gondoltam, hogy értem már miért nem hiányzott az utóbbi napokban itt a napszemüveg, amit direkt erre a célra nyúltam le Jack Nicholsontól. Délről az óceán tolta pára, északról a Szahara tolta por keveredik és tompít elég sokat a ragyogásból (az valami Stephen King könyv, ugye?). Olyannak érzi az ember a világot itt, mintha a következő pillanatban eleredhetne az eső (azt gondoltam, hogy ez egyfajta otthoni beidegződés, látva a szürkés eget, aztán azt is gondoltam, hogy majd leszokok róla).
Bár csak 40 perces volt az út, kaptunk szendvicset. Egyfajta kódfejtő skill szükséges a nagytöbbség angoljának megértéséhez, de sikerült megfejtenem a kérdést és halas "szendvicset" választottam, ami inkább pie, vagy süti. Nem volt rossz a tésztája, csak száraz, ha nem adnak hozzá almalevet, tuti nem tudom eltávolítani a szájamból, legfeljebb porszívóval.
Aztán már ereszkedtünk is, bele a tejfölbe, amelyből lassan kirajzolódott a táj, amint elég alacsonyan jártunk:
"Sweet home Alabama" dübörgött bennem, miközben a kerekek nyikkantak a betonon és begurultunk Tamale repülőterének (oppárdon, NEMZETKÖZI repülőterének, mivel Mekkába indul/érkezik járat) épülete elé.
A csomagok is megérkeztek, motoros szalag híjján a személyzet belökött egy bőröndöt, amit aztán a görgőkön az odatömörült utasok toltak tovább kézről kézre, közben ki-kiemelve a sajátjukat. Egyre fogyott a sor, végül ketten maradtunk amikor megérkezett az én szépséges zöld fóliába tekert múmiám és a többi cucc.
Vám és egyéb formaság nincs belföldi járaton, bár láttam feliratot, gondolom a nemzetközi gép érkezésére hozták létre.
Paul várt rám, de lehetetlen volt elérnem őt anélkül, hogy egy helyi srác el ne orozza a cuccomat és tolja a kézikocsit. Pedig nem volt messzebb tőlem, mint 20m. Mármint Paul, a sivatagi kalapjában, Miskin herceges bajuszával és szakállával. Mindegy most már -gondoltam- és a legény megkapta a maradék aprót, majd ment mindenki a dógára, legalábbis mi pedig megcéloztuk a hotelt/motelt, amely Tamalétól északra, a városon kívül található. Pár napig itt lesz a főhadiszállás még, mert a tábor még nem készült el teljesen.
Még elhúztunk egy katonai ellenőrző pont mellett, ahol mosolyogva intett egy M16-ossal felszerelkezett katona lány. Légideszantos tábor fekszik valahol a közelben a fák mögött, jegyezte meg Paul.
Most pedig: zene. Mivel itt úgy tűnik, hogy itt a csapból is reggae folyik, legyen az:
