Egyelőre szavanna és dzsungel váltogatja egymást, de északon beleharapunk a szappanba: mocsár és vízivilág képében vár ránk, a felderítések alapján akár két méter mély víz is lehet, benne fákkal, bokrokkal, krokodilokkal. A helyiek valamiféle keskeny kenukkal képesek ott közlekedni, az nekünk nem fog megfelelni, már most tudjuk.
Mickkel felpakoltunk és irány az egyik vonal, megnézünk egy csapatot az erdőben, egyet a pusztában.
A katonai kíséret kapott végre autót, nem a platón pattogtak mögöttünk és nyelték a port a kis falvak közötti utakon. Mert aszfalt az nincs, kivéve a tengerpartot követő egyik, és keleten a határ felé tartó másik főutat. A többi porzik mint a veszett fene, mivel folyamatosan jönnek mennek rajta nagy teherautók, hogy honnan és hova, az kérdéses...
Utakról letérni nem tanácsos, sokszor még a műutak mellett is aknamezőre figyelmeztetnek:
Másutt nem figyelmeztetnek, főleg távol a főutaktól, de akad. Ahogy a mondás tartja "a halál közöttünk jár, szemmel kell tartani".
Na erre vannak az aknakutatók, nélkülük egy tapodtat nem mozdulhatunk.
A táj eléggé változatos volt, meredek részekkel megtűzdelve. Az erdőirtás elég nagy probléma errefelé is, főleg az akár több méter átmérőjű fák a célpontok, ha egy olyat felfedeznek a rosszéletűek, még utat is vágnak a dzsungelbe. Vagy ba.
Aztán odatelepítik a fűrészgépeket és helyben deszka, gerenda készül, majd felpakolnak mindent, eltűnnek mint szürke szamár a ködben, csak a nyomaik maradnak.
Hopp, ez leesett:
De ne szaladjunk előre!
Miután leparkoltunk, elindultunk az aknakutatók jelölte ösvényen az első geodéta brigád felé, akik elég szép munkát végeztek a nyílt területen.
Az erdő nem volt olyan sötét mint vártam, inkább az aljnövényzet és a léggyökerek okoztak fennakadást a haladásban, de a fiúk megoldották: macséta és motoros fűrész kombónak nem áll ellent semmi.
Még egy ilyen fa sem:
Persze fát nem vághatunk ki, csak gallyazni szabad.
Elértük a srácokat, épp egy meredek oldalban ereszkedtek lefelé, balra a teodolit hátrairány prizmája, jobbra a kötél, nélküle - bár a fotó nem adja vissza - nem nagyon tudtunk volna leereszkedni, legfeljebb seggen csúszva:
Az egyik kísérő katona megpróbálta: fiatalság-bolondság:
A fiúk, előttük a bozót:
Visszafelé sem volt könnyebb, de a kötéllel megoldottuk:
A következő csapat vagy 20 kilométerrel odébb, de épp nyílt területen dolgozott. Az út mentén bambuszerdők és pálmások váltakoztak:
Egy banánligeten keresztül értük utól őket:
Visszafelé az egyik kis, pár házból álló településen megint kiszúrtam a pálmafa ágaira épített fészkeket:
Vettünk egy csomó narancsot, banánt, nem is azért, mintha annyira szükségünk lett volna rá, mivel a táborban kapunk eleget, inkább nekik volt szükségük...
Zene!
