Nem csak azért, mert ez a legnagyobb homoksivatag (jégben ugye megelőzi Antarktika és Arktika), hanem azért is, mert itt töltöttem el a legtöbb időt homokdombra fel, homokdombról le olyan helyeken, ahova egyszerű ember/turista soha nem juthat el.
Nem mellesleg azért is, mert számomra ez "A" sivatag.
Lenyűgöző a dűnék, homokhegyek látványa, és bár végtelenül csendes, valamilyen különös, sosem megfejtett oknál fogva sosem éreztem ott magányosnak magam.
Az egyik első táborunk:
Bár Tunéziában már összefutottunk a keleti végével, Marokkóban pedig a nyugatival, a közepe az igazi, vagyis inkább azok a területei, amelyeket "erg"-ként tartanak számon.
Tudományoskodjunk kicsit.
Az egyszerű ember számára a sivatag ugye homokot jelent, sok-sok homokot.
A nem egyszerű ember azt mondja: hohó, nem úgy van az!
És azonnal elkezd mindenfélét kitalálni, rendszerezni, beskatulyázni.
Nézzük tehát mit is mondanak a sivatag egyes részeiről, jelesül az "erg"-ekről az okosok a wikin: Az erg (homoktenger vagy dűnetenger is, vagy homokréteg, ha nem tartalmaz dűnéket) egy széles, sík sivatagi terület, amelyet szélfútta homok borít, és alig, vagy egyáltalán nincs vegetatív borítása. A szó az arab ʿarq (عرق) szóból származik, ami "dűnemezőt" jelent.
Szigorúan véve az erg olyan sivatagi terület, amely több mint 125 km2 (48 négyzetmérföld) eolikus vagy szélfútta homokot tartalmaz, és ahol homok borítja a felszín több mint 20%-át.
A Szahara erg-jei az alábbi térképen láthatók, én a karikázott területeken mocorogtam pár éven át ( a jobb oldali részen csak az egyiptomi területen):
2000 méteren repülve így néz ki a Grand Erg Oriental (az első fotó is azon a területen készült):
Kicsit alacsonyabban repülve pedig ilyen:
Leszállva pedig:
Oké, leszálltunk, de hogyan tovább?
Mert ugye utak azok nincsenek.
Ha nincs, megyünk toronyiránt, ami leginkább azt jelentette, hogy jobbra-balra:
Ha pedig nem lehet sem jobbra, sem balra, akkor gyártunk csapásokat, mert utaknak azért nem nevezném a homokba dózerolt nyomokat.
A nagy dűnéken így:
A kissebbeken pedig így:
Szerintem csinos lett... persze ezen naponta 80 km-t autózni nem egy leányálom...
Azért hullámvasútnak elment, homokvihar esetén még tengeribeteg is lettem néhányszor: amikor keresztbe fújt a szél. Olyankor mintha oldalra mozogna az egész világ, miközben előre is haladunk ugye az autóval, és ez rendesen megkavarja az arra érzékenyek egyensúlyért felelős szerveit.
Aztán akadtak olyan részek is, ahol csak gyalogolni lehetett, a hatalmas dűnék meredek oldalaiba nem érte volna meg csapásokat vágni. Ilyenkor a népek kézben cipelték a felszerelést, vagy megpróbáltak olyan közel autózni a célterülethez amennyire csak lehetett, mint itt pl. én a repeater felállításához:
Szerencsére az Erg hatalmas homokhegyei között sokszor szépen el lehetett kavirnyálni, ezt a kitaposott "utat" pl. Route 66-ként emlegettük csak. Ez volt a "fő verőér" a reggeli kilovaglásokkor, ill. az este betakarodásokkor:
A táborok, amelyekben laktunk végülis minden igényt kielégítettek, fúrtunk egy 80-120 m-es kutat, amelyből isteni tiszta és hideg vizet kaptunk, volt konyhánk, pékségünk, fürdőnk, konditermünk, az irodák és lakókocsik mellett, sőt, egy "bár"-nak kinevezett konténer is előfordult itt-ott, bár Algériában eléggé necces volt a seritalt lejuttatni a sivatagba.
Megoldottuk.
Itt lakom látod, énekelte a Tankcsapda:
Munka. Mert hogy azért jöttünk ide, a "senki" földjére. Estünk-keltünk, de hát a homokon így mennek a dolgok. Velem ötöt pördült egyszer a Toyota, balga módon fordulni próbáltam egy homokhegy meredek oldalában, a gravitáció pedig szólt egy alig kétöklömnyi kis homokhalomnak: lökjé' má' rajta egy kicsit...
Megjegyzés: a fenti koordinátákat bevive a Google Earth-be, függőleges (helyesen észak - déli irányú) vonalakat látunk a sivatagban.
Na, azok a mi geofonvonalaink, amelyeket bulldózerek vágtak azért, hogy a felszerelést (kábeleket, geofonokat) szállító teherautóink közlekedni tudjanak, mint pl. ezen a screenshoton is látszik:
Hogy mit kerestünk? Olajat...
Pontosabban olajcsapdákra utaló jeleket, szeizmikus módszerrel. Később lesznek linkek is...
De most még... játszunk.
A golf mondjuk nem a legsikeresebb ennyi bunker között, de hát...
És a homokozás...
Aztán nagy ritkán belefutottunk tevéket terelgető emberkékbe, a völgyek csenevész bokrait rágcsálták a tevék év közben, tavasszal pedig, amikor egészen hihetetlen módon zöldbe borul a sivatag egy része, füvet legelhettek.
No és az élővilág.
Többnyire kimerült bogarakban és kígyókban.
De a srácok fogtak rengeteg ilyen gyíkszerű valamit, ami leginkább a homok alatt közlekedett (vagy bújt), elmondásuk szerint a húsa keresett csemege és a halra hasonlít leginkább. Úgy is hívták, a sivatag hala.
Aztán a meglepetés: itt valamikor 7-10ezer éve emberek éltek. Erről tanúskodtak a pattintott kő nyílhegyek, vagy a nagy kőtál, amiben gabonát őrölhettek, no és a sziklarajzok:
És az érdekességek, mint pl. amikor 1999 januárjában havazott:
Vagy a Sif Fatima környéki - hejj, ha ezt rejtő Jenő láthatta volna -, rég elhagyatott idegenlégiós erőd:
Aztán a homokviharok, sivatagi naplementék, a távolban elvonuló eső...
Ó, és hogy a homok milyen a sivatagban?
Tiszta, nagyon tiszta... mint a kvarc
Az első sivatagba Tunéziában futottunk bele.
A térképre (mármint a műholdasra) nézve jól látszik, hogy a Szahara Douz alatt még elég tisztességes homokozó, sárgásnarancsos a mennyekből (vagy kicsit magasabbról) nézve.
Kissé jobban zoomolva feltűnnek azok a szép, össze-vissza dobált fodrok, amelyeken nem könnyű egy irányba menni, autóval.
Gondolom azért alkotta meg az Úr (áldassék a neve) a tevéket.
Persze azt sejtem, hogy nők biztosan pontos színnel illetnék, számomra azonban megfelel a sárgásnarancsos, mert annál sokkal fontosabb volt rajta a járás. No és a navigálás, mert ugye ha az ember ott van valahol, akkor ki tudja milyen okból, de ahelyett, hogy megülne a seggén, mindenáron el akar jutni valahova máshova.
Abban az időben (1992-t írtunk) a GPS még nem terjedt el úgy, mint ma, így aztán az 1920-as években, egy légiós hadnagy által készített 1:100 000-es térkép volt a legjobb barátunk. Na és egy tájoló.
Ugyan találtunk utakat, ööö... öö, mármit olyan "ösvényeket", amelyeken valamikor több autó is elment és így valmiféle látható nyomot hagytak a gipszes talajon, amit nem tudott elfújni a szél. Persze azt nem tudtuk hova visznek, de ha arrafelé tekergőztek, amerre dolgunk volt, használni tudtuk azokat.
A boldogsághoz persze az is kellett - volna -, hogy rajta legyenek a térképünkön, de nem voltak ott. Hát akkor majd mi felrakjuk a scoutolás során, azzal uccu neki ott van észak, itt jönnek a tengerészak felkiáltással nekivágtunk.
Lakatos Laci (R.I.P.) vezetett, én a tájolót figyeltem és jegyzeteltem: irány, és fordulóknál a megtett távolság.
Este aztán a szakaszokat szintén a tájoló és egy léptékvonalzó segítségével felrajzoltam a térképünkre (ugye milyen jó az, ha az ember volt katona, főleg pedig tüzér?).
A dolog meglepően jól működött, mert később, amikor megkaptuk az első Magellán GPS-t, az igazolta az utak helyzetét a térképen. Persze ez még az őskor volt, az SA még működött (Selective Availability, random 0-200m-es hibákkal direkt lerontott pozíciók), de egy százezres térképhez képest fényévekkel jobbak voltunk: mindig tudtuk azt, hogy hol vagyunk a sivatagban.
Elkezdődtek a szezimikus munkák is, egyik verőfényes, szélcsendes napon éppen a hegy lábánál kanyargó
poros úton szinteztünk, amikor arra figyeltünk fel, hogy a tőlünk jó
2-3 km található pálmás ég, de veszettül... Legalább egy
kilométer szélességben hatalmas, összefüggő feketés-barnás
füstoszlop szökött az égnek, takarta el a távolabbi hegyeket, és
egyre terjeszkedett. Megálltunk csodásítani, mert egyszerre volt
félelmetes és lenyűgöző a látvány, és tudtuk hogy tenni igazán nem tudunk
semmit ellene, hát nézzük. Ahogy ott figyeltük a gomolygó, eget eltakaró
tombolást, észrevettem, hogy a mellettünk húzódó hegylánc pálmás
felőli vége kezd eltünni a "füstben". Aztán a pálmás és a közötünk
húzódó területen elszórtan árválkodó, távolabb álló pálmafák is
kezdtek eltünedezni a piszkos kavargásban. Majd a közelebbiek, aztán a még közelebbiek...
És ekkor realizáltam, hogy kifogyott a film a fényképezőgépemből... grrr! De nem volt több időnk, gyaloggalopposra fordítottam a szót: - A szakramentumát!Ez felénk jön!
Csak akkor, az utolsó másodpercekben értettük meg, hogy nem tűz
füstjét láttuk a távolban, hanem egy istenes homokvihar tombolt
arrafelé, amely ráadásul célba vett minket, és rögtön a nyakunkon
lesz. Pontosan olyan volt mint a moziban a "Fáraó" című filmben, csak ez elől nem
lehetett elfutni.
Valahogy így... (ez a fotó egy másik táborból készült az érkező homokról)
Vagy így (netes fotó):
Ez pedig már Irakból származik, homokviharban, Basra-tól kb. 80 km-re északnyugatra, délelőtt 9:20:36-kor az időbélyegző alapján:
Éppen annyi időnk maradt, hogy bevágódjunk a kocsiba. Ha mondjuk 20
méterre lettünk volna, már nem érjük el a Micut.
Beborított
bennünket a sötétség, a kocsi rázkódott és billegett mint csónak a
viharos tengeren, az oldalsó tolóablakok nem birtak ellenállni a
szél nyomásának, meggörbültek és ömlött be a púderfinomságú szürke por, meg a homok. Kendőt
kötöttünk az arcunk elé, és néztünk, mint a vett malac, akit éppen
most hoztak haza a vásárból és új neki az ól, meg minden.
Próbáltuk
betömni az ablakoknál a réseket és ezzel legalább annyit elértünk,
hogy a homok nagy része kívül rekedt, most már csak a por ömlött
befelé az összes elképzelhető nyíláson. Egy idő után hozzászoktunk a
kocsi ugrálásához is. Bár rázkódott és össze vissza billegett,
láttuk, hogy nem fog fölborulni, na, de mi legyen? Elindulni nem
lehetett, mert 10 centire snem láttunk ki az ablakokon, tömör barna
sötétség vett körül bennünket olyan üvöltéssel, mintha egy századnyi
B-52-es között repültünk volna. Vízünk még volt, kajánk már nem, és
állitólag ezek a viharok pár órától pár napig is eltarthatnak, fasza!
Megpróbáltuk a szintezőműszert behozatni az egyik önkéntes arab
sráccal (Mabruk, te leszel az!), ráraktunk egy napszemüveget és rongyokkal betekertük a
fejét, ahogy csak lehetett, aztán nagy nehezen félrehúztuk a
szélvédett oldalon a tolóajtót. Ekkor két dolog történt: a srác
kilépett, a szél pedig belépett, hóna alatt egy-egy gázturbinával,
és a pofánkba nyomta vele a gomolygó barna levest. Félig vakon
próbáltuk bezárni az ajtót, nagy nehezen sikerült a dolog és a szél
újra csak kint őrjöngött. Láttuk, ahogy Mabruk a kocsi oldalába
kapaszkodva araszol hátrafelé, mert valahol a Micu mögött 3-4
méterre állt a műszer. Persze reménytelen vállalkozás volt, ebben az
üvöltő homoktengerben képtelenség látni valamit is, ha pedig
elengedi a kocsit, sosem találja meg újra. Erre ő is rájött, mert
nekinyomta a fejét az oldalablaknak és bár bebugyoláltuk a fejét, szinte
láttuk a bánatos kutyaképét, ahogy nézett befelé, mi pedig mutogattuk
neki, hogy jöjjön vissza. Megint eljátszottuk az ajtónyitást, de már
tudtuk mire számíthatunk, így amikor a szél ordítva beugrott, kapott
két nyakast, néhány rugást és rögtön tudta hol a helye.
Aztán csak ültünk a billegő, üvöltő sötétben, vártunk... A bázist nem értük el rádión, mert
vagy 80 km-re voltak nyugaton, a Motorola meg tudott 20-at, legfeljebb 25-öt
sík terepen...
Egyszer csak azt vettük észre, hogy a kocsi már nem billeg annyira,
és mintha világosabb barna szín keveredne a sötétségbe. Elindulni
még mindig nem lehetett, de határozottan alábbhagyott a vihar ereje,
és ettől kezdve szinte pillanatról-pillanatra enyhült. Pár perc múlva már
elláttunk vagy 10 méterre, majd kis idő elteltével hirtelen minden kitisztult
körülöttünk. Kiszálltunk a kocsiból, a szél még cibálta a
ruhánkat, de a levegő kristálytiszta volt, a vihar nyilván magával
vitt minden mozdítható porszemcsét. Az órámra pillantva kiderült, hogy
az egész fölfordulás, ami nekünk óráknak tűnt, nem tartott tovább,
mint 20 perc. Később tudtam meg, szerencsénk volt hogy ledöngölt
földúton álltunk, nem pedig a homokdombok között, mert a szél
ilyenkor egyszerűen elhordja a homokot a kocsi egyik oldala alól,
mivel az autó hasa alatt elhaladva még jobban felgyorsul, és
ilyenkor borulás is lehet a vége (ezt megtapasztaltuk a Szaharában, de arról majd a következő fejezetben lesz szó).
Hát így...
Később is kapott el minket homokvihar, volt, amikor napokig tartott és úgy hordta a homokot, hogy csak védőszemüvegben lehetett kilépni zárt helyről. Aztán volt olyan is, amikor csak óvatosan tudtuk megközelíteni a teodolitot, mert a szemgolyóra ugró 20ezer+ voltos szikra senkinek sem hiányzott igazán.
Sztatikus elektromosság, ugye...
Fotók sajnos abból az időből nem nagyon maradtak, mert bár rengeteget fényképeztünk, a legtöbbet diára, és azokat az évtizedek során elfújta a szél...
A fenti szösszenet egyfajta bevezetés volt számomra a sivatagi életbe, mert bár Tunéziában az öt év alatt bele-belekóstoltunk, csak ezután jött a ténylegesen sivatagi kalandozás, mélyen bent a Szaharában.
Arról szól majd a második rész...
De addig: zene!
