Küldetés teljesítve

Elkaptam a reggeli vonatot és bő másfél óra múlva már a koppenhágai reptéren vártam a beszállásra.
Közben belefutottam ebbe:

Emlékeztem, hogy Gatwicken gyakran beugrottunk ebédelni a reptéren található Joe's kitchen nevű gyorsétteremszerűségbe, no de hogy ennyi Joe's hely legyen a világon?

Aztán már a beszállás jött, irány Gatwick!

A vonat indulásáig volt időm, így bekaptam egy hamburgert. Ugyan a felszolgáló említette, hogy hasábbal érkezik, azért a biztonság kedvéért rendeltem hozzá extrát.
Akkor derült ki, hogy ez nem az a nyamvadt mekis vacak, de ki volt fizetve, megküzdöttem vele...

Ezek már Dover fehér sziklái, hátulnézetben, vonatablakból.

Másnap.
Kezdődik.
Először az elméleti oktatáson kellett túlesnünk, megismerni a tengeri mentőfelszereléseket és minden, a túlélést segítő cuccot.

Kissé megfűszerezték az előadók gyakorlati dolgokkal is, itt épp az "immersion" öltözetbe bújást gyakoroljuk. A védőruha egy speciális kezeslábas, amelyet tengerészek viselnek, hogy megvédjék magukat a hideg víztől és a kihűléstől, ha el kell hagyni a hajót.
Ezek az öltözetek általában vízállóak, hőszigeteltek, és segítenek fenntartani a test hőmérsékletét hosszabb ideig.

Az emeleten további felszerelésekkel ismerkedtünk meg, többek között itt látható a raft, vagy mentőtutaj, amelybe - mint megtudtuk - majd be kell másznunk a vízből.

Elindultunk a gyakorlati vizsgára és mibe futok bele? Eladó templom, ezek mennek Angliában, pub, club vagy akár irodaház lesz belőlük.
Valaki?

A kínzókamra, vagy terem.
Másoknak uszoda.
Itt estünk át a vízkeresztségen.
Ez már a vizsga végén készült, itt már nyugodt minden...

De addig... jahajj!
Menjünk sorba: beöltöztünk, mindenkin vízhatlan nadrág, kabát és egy-egy mentőmellény feszített. Ez a mellény nem a hajón dolgozók számára terveződött, dolgozni benne nem lehet, nem vész esetén fúvódott fel, hanem fix elemeket tartalmazott.
Úgy kell elképzelni, mintha a mellkasunkra kötnénk egy nagy darab hungarocellt, azt összekötnénk egy másik hungarocell kockával, ami a tarkónk alá kerül. Akad rajta egy kis lámpa, amely vízbe pottyanáskor aktiválódik, egy síp és jóccakát.
Ez volt az:

Ebben a szerelésben sorakoztunk fel a városi uszoda nagymedencéjének erre az időre kiürített szélén.

Megjegyzés:
Utálom a vizet. Utálok víz alá kerülni. Ennél jobban csak azt utálom, ha az a víz klórozott, szóval a víz iránti utálatomat szorozzuk meg tízzel.
Vagy inkább százzal.
És ugye egy kibaszott uszodában milyen a víz?
Klóros.
Megjegyzés vége.

Először is két csapatra osztották a népet, én szerencsésként abba kerültem, amelyik a mentőtutajjal kezd, szóval nem fáradtan estünk neki a feladatnak.
Viszonylag egyszerűnek tűnt az egész: a hátára fordított tutajt hasra fordítja a lelkes tanuló, majd belemászik, örül, hogy megmenekült, ezt követően kivetődik a medencébe.
Persze az egyszerűnek tűnő feladatok soha nem olyan egyszerűek, mint amilyennek látszanak. A medence szélén hátára állítottuk a tutajt, visszalöktük, mire Henry a "kiképzőnk" váratlanul elkapta a sorban elöl állót és úgy belerántotta magával a medencébe, hogy szerencsétlen annyit sem tudott mondani, hogy Donaudampfschifffahrtsgesellschaft, már benne is volt a vízben.

A tutaj visszabillentésének technikája van: valahogy felrúgja magát úgy az ember fia/lánya, hogy elkaphassa az alul végigfutó hosszanti hevedert ott, ahol a tutajt felfújó palack található, belekapaszkodik, lent megtámasztja a térdeivel, majd húzza a hevedert mint a veszedelem.
Namost, ha nem elég nagy erővel húzza, akkor nem emelkedik meg a szerkentyű. Ha viszont túl nagy erővel húzza, akkor a fejére csapódik és kászálódhat ki alóla, ami a mellényben nem is olyan egyszerű. Főleg nem, ha beakad mondjuk a kereszthevederbe, mint az egyik srác.
Valami ilyesmit kell elképzelni, de a miénk kisebb volt, csak 6 személyes:

Ezután jön a bemászás, egy kis kötélhágcsón (a medencében nem az a dizájn meredezett fölénk, ami a korábbi fotón látható, még a tréning centerben).

Ez volt az első feladat, persze bemászás után, mint említettem, ki is kellett ugrani.
Bele a klóros vízbe...

Ezt követte a magasból vízbe ugrás, mert ugye nagy hajón akár 10 méternél is magasabbról kell levetni magunkat a - legalább nem klóros - vízbe.
A teknyika a következő: egyik kezünkkel úgy fogjuk be az orrunkat, hogy a szánkat is takarjuk. Ezzel meggátoljuk azt az önkéntelen levegővételt, amit a szervezetünk galád módon elkövet ellenünk, ha hirtelen hideg vízbe merülünk.
Erre a kezünkre átlósan rátesszük a másik kezünket, és megkapaszkodunk a mentőmellény vállhevederében.
Ezáltal mindkét kezünk a testünkre tapad, így vízbe csapódáskor nem ficamodhat ki a vállunk.
Gondoljunk bele: 10+ méterről a víz már akkorát üt, hogy kitekerheti a karjainkat.
Ugyanez vonatkozik a lábakra is, össze kell zárni azokat, egyik lábfejet rárakva a másikra.

Aztán amikor meggyőződtünk arról, hogy nincs alattunk senki és semmi, előre nézünk és zsupsz, függőlegesen be a vízbe.
Azért fontos előrenézni, hogy ne előrehajolva, hanem a legkisebb felületet mutatva érjük el a vizet.
Ezután már csak számolni kell magunkban kb. ötig, a mentőmellény teszi a dolgát és felhoz a felszínre.
Csodás.

Aztán már csak túl kell élni a vízben a hátralevő ki tudja mennyi időt...
Manapság, ha el kell hagyni a hajót, nagy valószínűséggel kell hogy legyen egy EPIRB (Emergency Position Indicating Radio Beacon) bója a sokféle közül a mentőtutajban.
Ezt szépen utánakötjük a tutajnak, hadd vontassa, így közvetlenül rálát az égre és elküldi a pozíciónkat és a vészjelzésünket egy arra járó COSPAS/SARSAT műholdnak, amely amint lehet továbbítja azt a földi állomásnak.
A követőállomás aztán hívja a legközelebbi mentőállomást és megkezdődik a keresés/mentés.
Ha nem mentőtutajban vagyunk, akkor is igyekezzünk magunknál tartani az EPIRB bóját, mert annak a jelei alapján találnak majd meg.
A fotón a vékony sárga zsínór köti a szerkentyűt a bajbajutotthoz, aki bőszen füstjelezik valami hajónak, vagy helikopternek :

Még egy csomó gyakorlatot végeztünk, mind-mind a túlélést volt hivatott támogatni, végül aztán csak kiengedtek minket a vízből és mindenki megkapta az áhított oklevelet:

Aztán újra Gatwick, Cadbury heaven, akarom mondani: mennyország.

Valamint:

És már a felhők felett Koppenhága felé, azt hiszem, ezeken sétálni is lehetne...

A reptérről a főpályaudvarra vonatoztam és nini, mibe futok megint bele. Ez már nem lehet véletlen.

A vonaton azért feltűnt ez a jelzés, otthon ilyet nem látok...

Igaz, olyat sem, hogy a vonatok percre pontosan érkeznek, számomra ez teljesen meglepő volt.
Ilyenkor látszik igazán az, hogy mennyire beledöngölik a rohadékok az emberbe az "elfogadást".
Bónuszként oda és vissza is 10 illetve 15 perccel korábban ért be a repülőgépünk is.
Touché!

Volt több mint két szabad órám, kidugtam az orrom a főpályaudvar egyik kijáratán és ez fogadott.

Kidugtam az orrom egy másikon is, ott pedig ez fogadott. Megjegyzem, talán 10%-on láttam valamiféle láncot, vagy kerékrögzítést.
Dánia...

Aztán egy röpke vonatozás után már ott is állt az alkonyatban a hajó (Das Boot).
Vagyis horgonyzott.
Bár talán azt kellene mondani, hogy a mólóhoz simult.
Vagy valami ilyesmi...

Naszóval, meglett végre az egyetlen, még hiányzó jogosítvány, így most már hivatalosan is a hajón tartózkodhatok.


Zene!

Az egerek és emberek legnagyobb tervei rendszerint füstbe mennek.

Avagy eredetiben:
"The best laid schemes o’ Mice an’ Men
Gang aft agley,"
írta Robert Burns 1785-ben a "To a Mouse" című versében.

Miért is nem úgy van, hogy ahogy terveztem: reggel elautózom itt Dániában Dannemarba, elvégzem a tanfolyamot, a végén megkapom a vizsgáról az oklevelet/igazolást és visszaautózom a vendégházba?

Helyette:
- London.
- London?
- Yes, London. You know: fish, chips, cup 'o tea, bad food, worse weather, Mary fucking Poppins... LONDON!
(Snatch-ből, ugye...)

Tehát vonatjegyfoglalás Koppenhágába, retúr repülőjegy foglalása Gatwickra, vonatfoglalás Newhavenbe, szállásfoglalás Newhavenben, másnap tanfolyam/vizsga, vonatfoglalás Gatwickre, ott szállásfoglalás, reggel reppenés Koppenhágába, vonatfoglalás "haza".

Ja, hogy túl egyszerű lett volna?
Azért az elgondolkodtató, hogy aznap jelentik be a tanfolyam elmaradását, miután megérkezett az átutalás és most egy hétig még rajta ülnek a pénzemen.
Erre mondaná Kohn bácsi: ügyes!

Na, mindegy - hogy az én drágámat idézzem, aki napokon át kutatott, elemzett, szervezett azért, hogy flottul menjen minden. Bízzunk abban, hogy úgy is lesz.
Különben is, az életfilozófiám része: mindennek oka van.
Legfeljebb akkor még nem tudjuk, szóval elfogadás kéremszépen, elfogadás, - avagy in sa Allah -, ahogy a művelt orosz mondaná, ha tudna arabul.

Aztán meg Gatwickon is régen jártam, pedig valamikor havonta reppentünk onnan a Szaharába és vissza az EasyJet, vagy Monarch charter járatain.
Pontosabban Hassi Messaoudba, onnan pedig egy kis géppel (kezdetben Pilatus-szal) a sivatagi táborunkba.
Íme a reppentyű (és a homok):

Az egyik táborunk a magasból (és a homok):

Hát itt tartunk most.
Hajrá!

Capitano, mio capitano

Lássuk a medvét.
A tengerit.
Vagy ha az nincs, legalább a hajót, elvégre ez lesz hamarosan az otthonom, egy jó ideig...

Egyelőre a kikötőben áll a móló mellett, még várunk egy csomó felszerelésre:

A híd előről a nagy rakás antennával:

És hátulról a kojtoló kéménnyel, ami pillanatnyilag csak a konyha gőzeit eregeti, a gépek állnak, a partról kapjuk az áramot.

Stairways to heaven, avagy lépcsők a hídra:

Mivel ez a hajó irányítóközpontja, nézzünk körül belülről is.
Felkapaszkodva a meredek lépcsőkön ez a látvány tárul elénk, a kormányos széke és az irányítópult.

A nagy "doboz" a kormány, mivel hidraulika mozgat mindent, nincs kormánykerékre szükség, bár épp lehetne az is, de csak bonyolítaná a helyzetet. No és útba lenne.
A jobb szélen látszik a kapitány székéből egy kis darab.
Aztán a jó szeműek észrevehetik, hogy a VHF rádió a 16-oson áll, ami a segélykérő csatorna.

Ha hátrafelé pislogunk, a feljárótól balra egy kis beugrót találunk, egy elég nagy asztallal, amelyet körbe lehet ülni. Na jó, félkörbe. Vagy pontosabban: háromnegyed négyzetbe.

Körb... izé... odaültünk egy kis csevelyre a kapitánnyal, közben kaptunk kávét is, ki tudja miért: törököset.

Még egy pislantás az irányítópultra, és igen: ott a kereszt és szűzmária. Jó kezekben leszünk.

Ez a dőlésmérő, a híd hátsó falán található, elvileg mutatja a legnagyobb kilengések határértékeit. Most kissé ferdén állunk.

Ez mindig a kedvencem volt hajókon: egy ablak, amelyben gyorsan forog az üveg, így lesöpri magáról a vizet és akkor is kilátunk, ha nagy a vihar.

Távcső. Hiába a radar, távcsőre mindig szükség van.

Itt is több akad belőlük.

Induljunk tovább, a hídról lemászva a "táncterembe jutunk, ez egyfajta olyan külső tér, amit többnyire azért körbevesznek a falak, felettünk pedig a híd.
A nyitott ajtón túl találhatók a legénységi helységek.

Ezek közül is az egyik legfontosabb a konyha.
Na és a séf!

A konyhát elválasztó fal mögött találjuk az étkezőt, klubszobát, közös pihenőt.

A fal mentén nasik, üdítők, teák, kávék, ezmegaz:

A folyosóról nyílnak a kabinok, általában 4 ágyasak, nekem szerencsém van, egy kétágyasban pöffeszkedek, ahova még íróasztal is került.

Lemászva a gépházba látjuk jobbra a főgépet, szemben pedig a generátort meghajtó segédgépet. Egyelőre csendes minden.

Visszafelé haladva belefutottam egy horgászbotba. Felmerült a kérdés: csak nem a szakácsunké?

A fedélzet jobb oldalán (oppárdon starboard side) pihen a horgonyunk:

Most a parthoz kötelekkel rögzítették a hajót, tehát ez a port side.

Úszógumi, műanyagból (ezért megközveznek és a pokol mélyén fogok lassú tűzön tengervízben főni, vagy valami ilyesmi), mögötte a sárga cucc egy szuperkompakt Ikaros MOB 360 fényt és füstöt kibocsátó szerkentyű. (Egyébként az úszógumi lifebuoy névre hallgat a keresztségben, tengeri nyelven, magyarul pedig egyszerűen mentőöv.)

Kötelek.

Kötelek mindenütt.

A főfedélzetre vezető lépcső, arra futunk, ha bajság van.

A navigátorok és az ágyúkezelő munkahelye.

Ez pedig majd az én kajütöm/szobám/irodám lesz, egyelőre a chief officer pakolt ide.

Szomszédok. A kikötőben többnyire akadnak szomszédok.

És az ágyúink.
Ezekről majd később...

Röviden ennyi, ha majd kifutunk, lesz több is a hajóséletről, ez nem fenyegetés, ez ígéret.

Addig is: zene!

Repülünk, Arthur...

Bár Cseh Tomi Arthurja utazik, de így sem rossz, ráadásul a hajó már bent áll, mint a dalban:
Bent áll a hajó, a hajó a kikötőben
úgy ring, mint Európa, az alvó völgyben

Ma már nem csak a repülőgépeket követhetjük online, de a hajókat is, az enyém tegnapelőtt futott be a kikötőbe, a MarineTraffic szépen mutatja:

És tényleg ott áll a móló mellett:

Hajóra szállunk, de előtte repülünk.
Dánia végülis nincs olyan messze, mintha kétszer olyan messze lenne, de azért nem tudta egy lépésben megugrani a cég, a fapadosokat nem ismerik ugye.
Ráadásul az volt a cél, hogy viszonylag egyszerre érkezzen az innen-onnan összeverődött csapat, hogy a reptérről a bérelt minibusz elszállítson minket egy közeli kisváros szállodájába.
Így aztán Austrian Airlines kis kereplőjével ugrottunk el Bécsig.

Innen:

Ide:

Onnan már egy komolyabb géppel pedig ide:

Ez már a koppenhágai reptér egyik itató/etetőhelye (The Union Kitchen, ha valaki betérne egy himi-hamira).
Egyszer hallottam egy történetet, miszerint valamelyik amerikai államban amiatt panaszkodtak az utasok, hogy sokat kell várni a csomagjukra. Mit tesz az utasok kényelméért egy mindenre odafigyelő légitársaság?
Úgyvan, megoldja.
Szóval fogták, és a poggyászkiadástól legtávolabbi pontra irányították az érkező gépeket: kutyagoljatok, addig sem panaszkodtok!

Úgy tűnik itt is ez az ábra, mert minimum 15 percet (de inkább többet) gyalogoltunk - nem séta tempóban -, mire odaértünk a csomagkiadó szalagokhoz és tényleg: alig egy percet kellett csak várnunk.
Hát nem nagyszerű?
Naugye!

Itt pedig már a másnap reggeli ködben (elég nagy cseppekből állt), a hotel előtt várakozó kocsik: szaladtunk a kickoff meetingnek nevezett találkozóra, ahol megismerkedünk majd a csapattal.

A találkozó egy iskola színháztermében került megtartásra, nagyon szép környezetben, pl. ilyen "pihenő" terek között sétálgattunk a szünetekben:

Közben magvakat és muffinokat csipegettünk, kávézgattunk. Vajon melyikben van a tej?

Volt ebéd is, hogy a legfontosabb momentumot kiemeljem, amolyan dán módra.
Az a paradicsom(os) "leves" (én pl. villával ettem) a rászórt pirított baconnel és snidlinggel istentelenül finom volt!

Aztán bevágódtunk a kölcsönautónkba és kissé elferdítve az eredetit, énekeltük:
Mögöttünk dél, irány észak,
Itt jönnek a tengerészak!

Zene!