Közben belefutottam ebbe:
Aztán már a beszállás jött, irány Gatwick!
Akkor derült ki, hogy ez nem az a nyamvadt mekis vacak, de ki volt fizetve, megküzdöttem vele...
Ezek az öltözetek általában vízállóak, hőszigeteltek, és segítenek fenntartani a test hőmérsékletét hosszabb ideig.
Valaki?
Másoknak uszoda.
Itt estünk át a vízkeresztségen.
Ez már a vizsga végén készült, itt már nyugodt minden...
Menjünk sorba: beöltöztünk, mindenkin vízhatlan nadrág, kabát és egy-egy mentőmellény feszített. Ez a mellény nem a hajón dolgozók számára terveződött, dolgozni benne nem lehet, nem vész esetén fúvódott fel, hanem fix elemeket tartalmazott.
Úgy kell elképzelni, mintha a mellkasunkra kötnénk egy nagy darab hungarocellt, azt összekötnénk egy másik hungarocell kockával, ami a tarkónk alá kerül. Akad rajta egy kis lámpa, amely vízbe pottyanáskor aktiválódik, egy síp és jóccakát.
Ez volt az:
Ebben a szerelésben sorakoztunk fel a városi uszoda nagymedencéjének erre az időre kiürített szélén.
Megjegyzés:
Utálom a vizet. Utálok víz alá kerülni. Ennél jobban csak azt utálom, ha az a víz klórozott, szóval a víz iránti utálatomat szorozzuk meg tízzel.
Vagy inkább százzal.
És ugye egy kibaszott uszodában milyen a víz?
Klóros.
Megjegyzés vége.
Először is két csapatra osztották a népet, én szerencsésként abba kerültem, amelyik a mentőtutajjal kezd, szóval nem fáradtan estünk neki a feladatnak.
Viszonylag egyszerűnek tűnt az egész: a hátára fordított tutajt hasra fordítja a lelkes tanuló, majd belemászik, örül, hogy megmenekült, ezt követően kivetődik a medencébe.
Persze az egyszerűnek tűnő feladatok soha nem olyan egyszerűek, mint amilyennek látszanak. A medence szélén hátára állítottuk a tutajt, visszalöktük, mire Henry a "kiképzőnk" váratlanul elkapta a sorban elöl állót és úgy belerántotta magával a medencébe, hogy szerencsétlen annyit sem tudott mondani, hogy Donaudampfschifffahrtsgesellschaft, már benne is volt a vízben.
A tutaj visszabillentésének technikája van: valahogy felrúgja magát úgy az ember fia/lánya, hogy elkaphassa az alul végigfutó hosszanti hevedert ott, ahol a tutajt felfújó palack található, belekapaszkodik, lent megtámasztja a térdeivel, majd húzza a hevedert mint a veszedelem.
Namost, ha nem elég nagy erővel húzza, akkor nem emelkedik meg a szerkentyű. Ha viszont túl nagy erővel húzza, akkor a fejére csapódik és kászálódhat ki alóla, ami a mellényben nem is olyan egyszerű. Főleg nem, ha beakad mondjuk a kereszthevederbe, mint az egyik srác.
Valami ilyesmit kell elképzelni, de a miénk kisebb volt, csak 6 személyes:
Ez volt az első feladat, persze bemászás után, mint említettem, ki is kellett ugrani.
Bele a klóros vízbe...
Ezt követte a vízbe ugrás, mert ugye nagy hajón jó magasról kell belevetni magunkat a - legalább nem klóros - vízbe.
A teknyika a következő: egyik kezünkkel úgy fogjuk be az orrunkat, hogy a szánkat is takarjuk. Ezzel meggátoljuk azt az önkéntelen levegővételt, amit a szervezetünk galád módon elkövet ellenünk, ha hirtelen hideg vízbe merülünk.
Erre a kezünkre átlósan rátesszük a másik kezünket, és megkapaszkodunk a mentőmellény vállhevederében.
Ezáltal mindkét kezünk a testünkre tapad, így vízbe csapódáskor nem ficamodhat ki a vállunk.
Gondoljunk bele: 10+ méterről a víz már akkorát üt, hogy kitekerheti a karjainkat.
Ugyanez vonatkozik a lábakra is, össze kell zárni azokat, egyik lábfejet rárakva a másikra.
Aztán amikor meggyőződtünk arról, hogy nincs alattunk senki és semmi, előre nézünk és zsupsz, függőlegesen be a vízbe.
Azért fontos előrenézni, hogy ne előrehajolva, hanem a legkisebb felületet mutatva érjük el a vizet.
Ezután már csak számolni kell magunkban kb. ötig, a mentőmellény teszi a dolgát és felhoz a felszínre.
Csodás.
Már csak túl kell élni a hátralevő ki tudja mennyi időt.
Manapság, ha el kell hagyni a hajót, nagy valószínűséggel kell hogy legyen egy EPIRB (Emergency Position Indicating Radio Beacon) bója a sokféle közül a mentőtutajban.
Ezt szépen utánakötjük a tutajnak, hadd vontassa, így közvetlenül rálát az égre és elküldi a pozíciónkat és a vészjelzésünket egy arra járó COSPAS/SARSAT műholdnak, amely amint lehet továbbítja azt a földi állomásnak.
A követőállomás aztán hívja a legközelebbi mentőállomást és megkezdődik a keresés/mentés.
Ha nem mentőtutajban vagyunk, akkor is igyekezzünk magunknál tartani az EPIRB bóját, mert annak a jelei alapján találnak majd meg.
A fotón a vékony sárga zsínór köti a szerkentyűt a bajbajutotthoz, aki bőszen füstjelezik valami hajónak, vagy helikopternek :
Ilyenkor látszik igazán az, hogy mennyire beledöngölik a rohadékok az emberbe az "elfogadást".
Bónuszként oda és vissza is 10 illetve 15 perccel korábban ért be a repülőgépünk is.
Touché!
Volt több mint két szabad órám, kidugtam az orrom a főpályaudvar egyik kijáratán és ez fogadott.
Dánia...
Vagy valami ilyesmi.
Zene!
