Az élet, a munka, meg minden

Hatkor morgásra ébredek, félálomban is levezetem magamban: ez nem lehet a mi gépházunk.
Kikukkantva az ablakon (starboard side, szóval a vízre néző a szob... izé, kabinom, nem a kikötőre) látom, hogy épp beparkol a szemközti mólóhoz egy hatalmas teherhajó.
Hamarosan ébreszt a telefonom úgy is, nincs értelme visszafeküdni, megcélzom a vizesblokkot.
Hallom, hogy feldübörög a mi gépünk is, a lejárat a gépházba majdnem szemben van a fürdőszoba ajtóval.

Ezért aztán enyhe dízelszag a levegőben.
Elindul a folyamatos, egyenletes duhogás, berregés, brummogás, nem csak hallja az ember fia/lánya/egyebe, de érzi is.
Visszefelé menet látom, hogy reggelihez terít a séf.
Egyedül készít elő, istenien főz, mosogat, ideális feleség lenne.
Itt épp a reggelihez készülünk, szemben a nyitott ajtó a kabinom, stratégiailag (és taktikailag is) a legjobb hely az etetőhely letámadásához :

A felhozatal, a hideg felvágottak, sajtok, meleg cuccok naponta változnak, most épp ilyesmivel kell kihúzni ebédig:

Kávé, tea, gyümölcsök (nutella!), sós és édes cuccok, üdítők, ásványvíz folyamatosan elérhetők egész nap.


Mosógép és szárítógép, ha valaki leöntené, leenné, vagy lehányná magát a nagy hullámzás közben (vagy csak úgy).
Korábban úgy gondoltam, hogy a tengeribetegség majd a nem elhanyagolható opciók közé esik, de szerencsére egy órányi enyhe kóválygás után azt mondta a szervezetem: erről ennyit, átállított ezt, igazított azon, feljebb (vagy lejjebb) tekert amazon és végül elmúlt minden.
Legalábbis egyelőre, komolyabb hullámzásban majd kiderül.
(Nem penész, csak sötét volt és lusta voltam fényt kapcsolni)

A budiban nett kis felirat figyelmeztet arra, hogy a tisztaságra mindenki ügyeljen.
Az egyik: A kefe nem kézigránát, nem tépi le a kezed.

A másik: Légy olyan, mint egy ninja... Ne hagyj magad után nyomokat.

Munka
Reggelente kilovagolunk, egyelőre ugye teszteket végzünk csak, a terület 3 órányira van a kikötőtől, így este mindig visszatérünk. Persze ha elkezdődik az igazi mérés, akkor 24/7-ben fog dolgozni a hajó és a személyzet.
A munka azonban ugyanaz most is: a területhez közeledve megállunk, vízbe engedjük az airgunokat és a PAM szondákat, aztán elindulunk, mérési sebességgel, ami elég lassú, 2-3 csomó (4-5km/óra, durván).
Kezdetben kis nyomással pukkantgatunk a vízbe, 20-25 perc kell addig, amíg felmehet a "lövéshez" szükséges tervezettre, ezt nevezik soft startnak.
Azért van erre szükség, hogy a környezetnek legyen ideje - hogyismondjam - akklimatizálódni. Tehát a környezet, vagyis esetleges delfin/csapat, bálna vagy elhúz a francba, vagy odajön megnézni, hogy mi is az ábra.
A delfinek érdeklődő természetűek, lehet hogy odajönnek hozzánk:
- Hé kétuszonyú, micsinász?
- Hát, most már semmit - feleljük, mert ilyenkor le kell állni.
Hogy mennyi időre azt a csuda tudja, de azért vannak velünk a megfigyelők, MMO-k, vagyis Marine Mammal Observerek, hogy ezügyben intézkedjenek.
Hivatalos szöveg:
Az MMO-k olyan szakemberek, akik nyomon követik és enyhítik a tengeri tevékenységek (például mint esetünkben a szeizmikus mérések) tengeri emlősökre gyakorolt hatását.

Tőlük kapott fotók:

Egy érdekesség: a fotón látható delfinen a graffitik más delfinek által megrajzolt "jelek", a férfiasság jelképei.
Minél több, annál komolyabban kell venni a hímet, mindenfajta szempontból, hogy finoman fejezzem ki magam.
A lényeg, a nőstényeknek az imponál, amelyik hímen a legtöbb harci sérülés látható.

A navigátorok közben azon gépészkednek, hogy a tervezett nyomvonalon tartsák a hajót.

Ott, az egyik ablakban, a kis zöld hajó vagyunk mi, settenkedünk srévizavé lefelé a tesztvonalakhoz:

Mögöttünk a bóják tartják az airgunokat a megfelelő mélységben, és a megfelelő pillanatban a rendszer megadja a jelet: bumm!
Egy elkapott pillanat a pukkantás utáni buborékokról:

Ez pedig egy videó felvétel ugyanarról:



A "minirobbanás" keltette hullámok elindulnak lefelé (is) és behatolnak a tengerfenék alatti kőzetekbe, majd a különböző rétegekről különböző időben visszaverődnek.
Ezeket a hullámokat (is) érzékelik a hidrofonok, és ismerve a hullám terjedési sebességét, valamint a visszaverődésig eltelt időt, kis hókuszpókkal kiszámítható a mélységpontok, ahonnan a visszavert hullámok érkeztek.
Itt az egyik bója látható, a tetején csücsül a nod, fentről veszi a GPS jeleket, lentről pedig a hidrofon küldi fel kábelen az ő cuccait a visszaverődésekről.

Na most ha elég sok (értsd: nagyon sok) hidrofon begyűjtött jelét összegezzük, akkor szépen kirajzolódnak a különböző összetételű rétegek három dimenzióban, valahogy úgy, mintha egy domborzati térképet néznénk a felszínen.
Csak ez ugye lent van.
Mélyen.
És nem egy réteg...
Na de hol legyen a tárolóréteg?
A spájzban?
Ott nem lehet, ott vannak az oroszok.
Nincs mese, marad a tengerfenék alatti kőzet.

A mérés sematikusan kb. így néz ki, persze mi nem húzzuk magunk után a hidrofonokat, azok a tengerfenéken csücsülnek és ott fülelnek, felküldve a jeleiket a korábban látott bójában pöffeszkedő nodnak, ami eltárolja azt:

Ebéd.
Ma rántott karaj, törtkrumpli, káposzta és ubisali, perfect!

Háromra befejeztük a teszteket, közben a szél felerősödött 9 méter per másodpercre, ami eléggé necces, ugyanis 10 m/s a határ, ami felett nem hajózunk ki.
Kezdtek megjelenni a hullámokon a "tarajok".

Rendesen ránk sötétedett, mielőtt beértünk volna a kikötőbe.

Erről pedig Pilinszky jutott eszembe:

Fejem fölé a csillagok
jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdölök a falnak.


Zene!
(Mi más?)