Dawadawa

Párás reggel, kelő nap.

Kávé a kézben, a megszokott csészében, melyet az itt hagyott hátizsákból bányásztam elő. Lassan kavargatom, míg a konténervároska házai között a hat órai "toolbox meeting" felé ballagok. A kiskanál itt nagy érték, talán nekem van egyedül a táborban. Rejtem is, nehogy lába keljen, véletlenül.
Reggel hat
huszonhat
...
Ezt dúdolgatom, bár 26.5°C olvasható a telefonon, de az ugye nem rímelne.

Ma a mítingen a terepi vezetés szabályairól folyik a diskurzus, mindenki bólogat. Sokszor visszatér egy-egy téma, de kell az így reggel, hogy az ember sebességbe tegye az agyát és úgy induljon neki a napnak.
Reggeli után nini mit találok az asztalon, ez az a sárga belű valami, amit tegnap este kóstoltam meg, miután a fiúk elmagyarázták a hogyant és a mikéntet.
A neve: dawadawa

A látástól a vérnyomáson át a cukorbetegségig mindenre jó (szerintem emellett tuti, hogy még a torkodat is tisztíccsa). Megkérdeztem a srácokat:
- Ez hol terem?
- Dawadawa fán - felelték.
Hát... esmét tanultunk valamit.

Mert mit is tudunk Ghánáról?
Kezdjük az utazással.
Először is vízum kell ugye, azt Budapesten simán megkapjuk, ha megfelelünk a megszabott feltételeknek. Nekem könnyű volt, hiszen a nemzeti olajvállalattól kaptam meghívó levelet. Azonban előtte mindenképp kellett szereznem egy sárgaláz elleni oltást, a szép sárga, nemzetközi könyvecskével. Enélkül nem engednek be az országba, ez az, amit a gépből kiszállva először ellenőrizni fognak (és persze ott figyelnek a hőkamerák is, ha valaki lázas lenne...)
A másik fontos dolog a malária elleni védekezés. Van sokféle szer, amit utazás előtt szedni kell már, illetve utazás után is illdomos egy meghatározott ideig. Mindenki maga dönti el azt, hogy mennyit ér a segge, illetve mivel mérgezi magát. Én eléggé sajnálnám elveszíteni az enyémet, ennek ellenére nem vagyok hajlandó gyógyszerrel tömni magam. Így aztán a Malaront választottam, ez a doktornéni szerint akkor is kiöli pár nap alatt a kis genyákat, ha -ne adja a marxista Isten- mégis megbökne egy vérszívó.
Javasolt még a gin, napi legalább 1 decis dózisban, állítólag pár nap után a bőr kipárolgása távol tartja a szúnyogokat. Helyiek szerint megfelelő akár a sör is, vagy bármi más spiritusz, mert egyik sem ér sokat, de legalább jókedvvel leszünk egy darabig. :)

Nahátakkorkéremszépen előre bátrak, föl a gépre Budapesten, le a gépről Accrában (közben azért ne felejtsünk el átszállni sem, mert lemaradunk a potya kajáról).
Hopp, fék!
Azt azért nem árt tudni, hogy bár a hőmérséklet szinte mindig 30-40° fölött van, nyáron május és július között nyakunkon az esős évszak, szóval ha túráskodást tervezünk, vegyük figyelembe.
Tovább!
Accrába érkezvén -egyelőre- busz szállítja el a lelkes utazóközönséget a repülőtér épületéig, ezáltal agép ajtaján a lépcsőre kilépve megkapja mindenki az első benyomást a helyi lélegzési szokásokról. Mert ugye a meleg mellett még pára is akad itt, rendesen. De megy ez fogni, csak ügyeljünk arra, hogy: belégzés, kilégzés, izzad; majd megint belégzés, kilégzés, izzad. Ez az, amit nem szabad abbahagyni, mivel vagy megfulladunk, vagy hőgutát kapunk (a víz pótlásáról mindenki gondoskodjék!).
Miután sárgalázügyileg rendben lévőnek találtattunk, már ott is állunk az útlevélkezelés előtt. Itt szükségünk lesz a repülőgépen osztogatott és általunk ügyesen kitöltött belépési nyomtatványra. Bár szigorúnak tűnik a tartózkodásra vonatkozó rész, egy szállodát beírva simán elfogadják.
A diskurzus angolul folyik majd, az itt a hivatalos, amely egyben összeköti a huszonegynéhány törzsi vagy területi nyelvet is, vagyis a délieket is megértik pl. északon. Már ha mindkét fél beszéli az angolt ugye. (Jópofa nézni a tv-ben egy filmet, amelyben angolul megy az eszmecsere, de falusival átváltanak helyi nyelvre, ilyenkor angol felirattal tudatják a nagyízlésűvel, hogy miről is van nagyba' szó.)
Tipp 1. A fogadó csarnok legtávolabbi végén található egy pult, biznisz, diplomata felirattal, oda kell venni az irányt és hamar átjutunk a formalitásokon.
Tipp 2. A gépen érdemes kérni még egy nyomtatványt, mert majd hazafelé is szükséges lesz egy, és így nem kell majd vacakolni kilépéskor az amúgyis hosszú sor végén.

A következő lépés a csomagok felvétele. Elég gyorsan és flottul megy a dolog, tologató kocsi is akad bőven és ami a legfontosabb, ingyé! Jah kérem, ez egy elmaradott ország...
Ha nem várnak minket, akkor a rengeteg taxi közül választhatunk, persze előre megbeszélve azt, hogy mennyi is lesz az annyi. Általában nem próbálnak meg átverni minket, sőt, a papírok szerint a borravaló sem olyasmi itt, amit elvárnának. Engem pl. egyszer 60 szídiért cipelt el a reptértől a Royal Nickbe a taxis, ami fairnak modható (per pill. 1 szídi kb. 55 jó magyar forintot kóstál).
A reptérről kihajtva szaporán villognak a fejünk fölötti kapukra szerelt kamerák: fotó készül minden kihajtó autóról, ha esetleg el akarna lopni bennünket valaki, lesz proof (már ha elöl ülünk, szóval...).
Nem árt ügyelni arra sem, hogy épp az előző megfontolásból eredő alaposság okán (ejj de belekavarodtam, értse mindenki jól, na!) a vámkezelés (ami általában egy legyintést jelent) előtt/után elkérik a beszállókártyát és ellenőrzik azt, hogy a csomag biléta megegyezik-é a cűgölt csomagra applikált papirossal.

Szállodát mindenki választ magának, általában a napi 50 dollár fölöttiek már jól felszereltek (legalábbis vidéken).

Kajcsizás. Éttermek, útszéli etetőhelyek, esetleg falusi invitálás. Az ország nagy része keresztény, szóval nem különlegesség a jóféle bacon, mint ezen a -majdnem proper- reggelin is látható:

A helyi ételkülönlegességeket is érdemes kipróbálni, ne feledjük: ami meg van sütve, vagy főzve, az nem árthat. Ami mozog, attól óvakodjunk, főleg akkor, ha nagyobb mint mi, vagy nagyobbak a fogai. Esetleg mérgesebb.

(A jóember fején az a fonott izé a standard csirkeszállító alkalmatosság)
Ha esetleg vagyunk olyan elvetemültek, hogy a helyi konyhát kikerüljük, akad etetőhely számunkra akkor is:

Az üzletek is megfelelően ellátottak, szinte mindent megtalálunk itt, amit otthon mondjuk a tecsóban. Sőt, mint látható még a csomagküldés is elérhető (lehet, hogy a DPD-nek ez épp hiányzik?)

A tömegközlekedés a városok között repülővel, busszal, vonattal megoldott, ilyenre azért csak a tökös legények és lányok üljenek föl:

Általános dolgok: Szállodában, terepen, pókokra, szúnyogokra ügyelni, ásványvizet inni, a helyi sört kipróbálni, halat és egzotikus gyümölcsöket enni,hamár itt vagyunk. Bejárni mindent, piacot, vásárt, hegyet, völgyet, tavakat. Ha jól tévedek itt található a föld legnagyobb mesterséges tava, a Volta, melyet főleg két folyó, a Fehér és a Fekete Volta táplál.
Itt épp a Fehér Volta hömpölyög, a hidat újítják, meglehetősen felcseszve ezzel sok-sok ember agyát, mivel nem tököltek a féloldalas lezárással: egybe mindent. Így aztán sok utazó kénytelen kiszállni a járművéből, átballagni a hídon és bérelni egy autót a túloldalon. Vagy kerülni egy bazinagyot, másik híd felé.

Az ország nevezetességei még a tudjukmilyenkorból itt ragadt, és a tengerpart mentén elszórtan húzódó régi erődök sora, valamint a két fő nemzeti park. No és itt sustorog az Atlanti-óceán is, melyet a helyiek valamiért nem nagyon szeretnek. Bárkivel beszélgettem erről, többre tartotta a saját úszómedencéjét mint a természetes vizet. Valami ősi félelem lehet ez... talán nem is a víztől kellett óvakodniuk, hanem a hajóktól... ki tudja, de úgy tűnik, hogy bennük maradt. Nem mennek a tengerbe fürdeni és punktum!

Ha megnéztünk mindent, indulhatunk haza.
Ehhez először is, ki kell tölteni a reptéren a pultokra kihelyezett kilépő kártyát, amely tökre megegyezik a belépővel, tehát ha megfogadtuk a kettes tippet, akkor itt nem kell várakoznunk. Bazi hosszú sort látunk magunk előtt, amely lassan araszol, néha elhúz mellette egy-egy emberke, akit egy sárga láthatósági mellényes vezet. Ilyen szolgáltatást céges népeknek nyújtanak, csuda tudja azt, hogy magánzóként is igényelhető.
Azonban ha biznisz jegyünk van, nyugodtan kerüljük ki a sort, mivel kifelé is él a biznisz/diplomata/crew különkijárat, így nem kell az útlevélkezelésre váró népek lassan kígyózó sorában topognunk és számolgatni az izzadtság cseppeket. Tipp 3. Bátrabbak turista jeggyel is bepróbálkozhatnak, a strázsa (mert van ám olyan is ott) látva az unott fapofát (ezt azért vegyük föl) nagy valószínűséggel nem kéri el a jegyünket. De ha elkéri, akkor is csak annyi történik (most a fapofát értetlenre kell cserélni), hogy átküld a normál sorba, viszont megelőztünk így is egy folyosónyi népet.
Hasonlóképp járhatunk el a személyes ellenőrzésnél is, irány a biznisz sor! Az életben minden 50%-os, vagy bejön, vagy nem!
Az utazás többi része megegyezik a bárhol másutt megszokottal, azért a szúnyogokra még itt is figyeljünk.
A naplemente csodaszép is tud lenni, főleg hazafelé, 12914m magasan:

Persze számomra a tanulás még csak elkezdődött, hiszen a második hónapot kezdem itt, holnapután húsvét lesz nyársra tűzött malaccal, hétfőn pedig kiügetünk krokodilt nézni a krokodilos tóhoz, amely nem messze terül el az egyik szeizmikus vonalunktól. És a falutól, ahova a vizét hordják a lányok és asszonyok.
De addig alszunk még párat, hát: zene!.

Utolsó :)

Mától minden utolsó volt itt, Ghánában.
Utolsó meeting, aztán az utolsó bbq:

Itt az utolsó napkelte a szavannán...

... és a tábor sátrai között, a baobab fánk felé nézve:

Cucc a kocsin, irány a reptér, de még egy baobab fa (valamiért nagy hatással vannak rám, mindig rácsodásítok, amikor megpillantok egyet):

Majd egy könnyed check in után kislattyogtunk a betonon a géphez, mint anno a '90-es években, Ferihegyen:

Kis kavarodás Accrában, mivel késett a céges sofőr. Egy darabig toporogtam az árnyékban, de a tarhonyaszárító meleget eluntam, így hát fogtam magamnak egy taxit és irány a Royal Nick. A bácsi 20 éve taxizik itt, tolta a kis Toyotának rendesen, a letekert ablakon át élveztem a menetszelet (szerencsére ő sem tudta azt, hogy mi az a huzat).
Hozattam a szobámba egy marhás pizzát és az a kólás üveg... elfelejtettem hazahozni :)

Aztán kellemes hír, a KLM 2 órát (ejnye, pontosan 1 óra és 53 percet) késik, így még volt idő ellátogatni a 805-ös étterembe, ami úgy tűnik az itt lebzselő népek kedvenc helye. Előttem vonultak a felhők, a telihold megvilágította égen, kellemes 29 fok, jég és citrom a kólában, békesség.

Persze a fiúk mindent bevetettek: milyen messze van a reptér, kérdeztem az indulás előtt 3 órával. Ó, csak 3-4 órányira.
Akkor én elugrom a kocsival, nektek nem szükséges jönni. Kint vár a sofőr, de mostanra már tuti eladta az összes csomagod, kár sietni.

Azért csak nekivágtam, a sofőrünk az autóban aludt, fölkopogtattam, mert magára gombolta az ajtót. Talán 15 perc kellett és kirakott a reptéren, bár előtte mindent megpróbált az ügyben, hogy szerezzen nekem egy embert (vagy angyalt), aki bevisz. Hiába mondtam azt, hogy nyugi, nagyfiú vagyok, megoldom, láttam már repülőteret belülről is, de nem tágított. Végül aztán kénytelen volt föladni, mert kiderült, hogy ma, vagy most senki sem elérhető, így mehettem.
Semmi vész nem volt a poggyász feladással, a check in-t pedig már rég megoldottam neten keresztül, így -ó mily csodás!- oda kaptam a helyeket, ahova kértem.
A bonyodalom ezután kezdődött, a kilépési nyomtatvány pultjai után akkora tömeg állt sorban, mintha exodus lenne. Pfff...
Láttam a sor mellett elhúzó ügyintézőket, és ekkor értettem meg azt, hogy mi kellett volna nekem... No sebaj, törölgettem az izzadtságot a homlokomról, lassan araszoltunk, közben elképedtem olyan fazonokon, akik pufi dzsekiben és sapkában tolták a kretént.
Lassan elértünk az útlevél kezelésig és hoppámivanhúdejó: volt a kígyózó labirintusok mellett egy sor, amire azt írták, hogy business class, vagy diplomata, vagy staff. Volt vagy 6 emberke ott. No és egy határozott rendőrféle, akit nem hatott meg semmiféle jajongás és visszazavarta a bepróbálkozókat a labirintusba.
Aztán újabb hoppámivanhúdejó jött, ugyanis a biztonsági ellenőrzéshez vezető labirintusban kígyózó tömeg mellett újfent ott állt a kis tábla:
business class, vagy diplomata, vagy staff
Hiába na, a Jóisten nem hagyja magára jámbor bárányait :D

A KLM tartotta a beígért 2 órát, sőt, engesztelésként mindenki kapott egy jegyet a business loungeba, kis kajcsira. (Nem mintha én nem mehettem volna oda amúgy is, dehát...)

Végre fölszálltunk és most már alattunk sorra tűntek fel és el az afrikai városok.

Megvártam a vacsit, bocit választottam.
Úgy tűnik, hogy most nem tököltek az előétellel és a desszerttel, minden egyben jött:

Azután gyorsan ággyá alakítottam az ülést és bedunyha. Egyszer félálomban finom kávéillatot éreztem, de nem voltam hajlandó fölébredni, pedig akkor szolgálták föl a reggelit is. Egye kutya, gondoltam, és csak az ereszkedéskor tápászkodtam föl a hencserről, ami bőven megfelelt a 185 centimnek is.

A kis pulton megint ott várt a házikó, melyet az ide úton is adtak. Mint megtudtam, létező házakat formáznak és ezek közül lehet választani, de mivel most aludtam, kaptam egy ilyet:

Azt pedig csak most tudtam meg, hogy nem szimpla kis ajándékok, jóféle holland gin (genever) lapul bennük, hozzáférés a kéményen keresztül :)

Aztán Amszterdam. Kilépve a gépből végre láttam a leheletem és nem légkondi kavarta levegőben! A budapesti gépre felszálláskor meg is kérdezte a styuárdesz néni, hogy nem fázom-e? És rábökött a rövidujjú pólómra. Nem hát, sőt, imádnám, ha fáznék, egy hónapnyi Afrika után. Ebben maradtunk.
Itthon aztán beguruláskor láttam a katari gépet, ők tuti fáztak:

Aztán az érkezési oldal automatikusan félrehúzódó ajtaja mögött ott várt a boldogság. Kétszer... És ez már nem az utolsó, ez már egy új(abb) fejezet :)




A baobab fa. Már tudom azt, hogy miért oly különleges nekem. Hiszen itthon úgy ismerik, mint majomkenyérfa. Akkor pedig... csak egy részlet :)

Most pedig, zene!

Sacrifice - sok képpel

Reggel, étkező (a westend, csak így hívom már), kicsaptam az asztalra a maradék házi, csabai vastagkóbit. Átléptem a konyhába, kértem hozzá paradicsomot. A séf kivett egyet a kosárból, majd indult a csap felé, de időben megállítottam. Nem erőlködött, megértette, nyilván ő is az egészséges táplálkozás híve: bármit csak klórozott vizet ne!
A címben szereplő áldozat igazi, az egyik főnök (egy szintén igazi, paramount chief), akinek a területén áthalad a mérés, kikötötte, hogy addig nem kezdhetünk, amíg áldozatot nem mutatnak be. Hát legyen, elvégre ki az a címeres ökör, aki ép ésszel összerúgná a port a ki tudja milyen istenségekkel? Még jön valamelyik oszt megbabrálja a vibrók nagynyomású hidraulikus rendszerét, vagy teszem azt befagyasztja a geofonokat.
Asszem kecskét áldoztak (vagy birgét), amit aztán be is kebelezett az úri közönség. Él bennem egyfajta gyanú, hogy az igazi cél ez utóbbi volt, és ha teszem azt a közösség szállította az alanyokat és így nem került semmibe a kajcsi, az egyben engem igazol. Ezt majd még komolyabban megvizsgálhatjuk, ha sikerül Ian-től megszerezni a videjót, mivel ő ott volt és fölvette a procedúrát.
Azt nem láttam, hogy áldozati vérrel megspriccelték-é a vibrókat, a kábelt, geofonokat, vagy a műszerkocsit, mindenesetre gondolkodom egy nyúlláb, vagy hasonló beszerzésén. Ámbár mióta van egy spéci amuletem, azóta nem hiszek a babonákban, de azért ki tudja? Itt Afrikában hátha nem úgy mennek a dolgok...

Már kelt a nap, amikor a parkolóba értem, muszáj is volt neki, mert sötétben nem autózhatunk, company policy...

Aztán fölnyergeltük a totoját és kilovagoltunk a birtokra. Imádom ennek a 6 hengeres dögnek minden porcikáját.

A környék még ébredezett, elvégre hajnali 8 környékén jártunk még csak:

Elhúztunk a tamalei stadion mellett is, szeretett vezérünk jutott azonnal eszembe. De szívesen látnám itt... még a beosztását is elképzeltem.

Aztán lefordultunk a cipőárus lánynál (a lassan 10 éves Timberland szandálom annyit volt már foltozva, hogy arra gondoltam, lecserélem itt, ha legközelebb erre járunk :)) az egyik alappontunk felé, hogy ott majd felállítjuk a bázis állomást, vagy magyarul refit.

A refinél a srácok eljátszották Iwo Jima bevételét, igaz nem a zászlót állították, hanem a rádió antennáját, no és nem hatan voltak. Azért sikerült megoldani a dolgot, hiszen tudjuk azt, hogy összefogás hegyeket képes elmozdítani...
Ha mindenki tolja.
És egy irányba

Ellenőrző mérés, megy minden ahogy kell, indulhattunk a munkaterületre, ahol ma fognak tűzni a fiúk. Előtte azonban még felállítottunk egy repeatert. Ez nem reppel, hanem gyakorlatilag egy átjátszó állomás, amely a referencia pont jeleit szórja szét a környéken, mivel a mozgó GPS-ek, a roverek (ezekkel keresik meg a kitűzendő pontok helyét, majd rögzítik a kitűzött koordinátákat) antennái csak 2m magasan lengedeznek, így nem mindig éri el őket a refi 20km-nél is messzebbről.

Sasszemmel megáldottak a távolban megbúvó kis falut is felfedezhetnek, itten van, e!

Hasonló kis település mellett haladtunk el, amikor elindultunk kicsit scoutolni, felderíteni a terepet:

Egyébként Tamalebe történő leszállásunkkor felülről figyelhettük meg a település szerkezetét, és úgy tűnik, hogy minden család a körkörös védekezés taktikáján alapuló struktúrát részesíti előnyben. Modernebbek beletoldottak egy-egy kocka épületet is, de meghagyták a többi kunyhót. Kör alakú, hosszú, nádszerű fűvel borított kis épületecskék körta alkotnak, a közöttük található rést agyagfal tűnteti el. Majd az esős évszak alatt meglátjuk azt, hogy miként szuperálnak, de tuti ellenállnak az elemeknek, nem mai találmányok...

A faluba, kút híján, a nem is olyan közeli, gáttal határolt vízgyűjtőből lányok és asszonyok hordják a vizet:

Vagy a rőzsét (ezt nem a tóról, szerintem):

Aztán a szokásos termeszvár, ezzel egyszerűen nem tudok betelni. Hogy azok a kis genyák ilyet képesek építeni AutoCAD és minden mérnöki képzettség nélkül... eszem megáll és csak néz:

Azért erről majd megeresztek egy bővebb írást, mert roppant érdekes az egész mindenség. Mármint termeszhangya ügyileg :)
Aztán már csak a berongyolás maradt, holnap pedig érkezik Paul, én pedig előásom a szépruhám és a Tamale-Accra-Amszterdam-Budapest jegyeket.


De addig még:
Zene! Bona...

3367.5 miles

(Legalábbis a KLM szerint)
Az annyi mint 6236.61km, merugye a repülők is hajók bizonyos formában, ezért tengeri mérföldben mérik a távolságot. Vagy az időt.
Mint itt, Ghánában, ahol az idő a távolság mértékegysége, így aztán sosem tudtuk azt, hogy Tamalétől milyen messzire lapul a bokrok tövén a tábor. Néha félórányira volt, aztán elugrott egy órányira, majd visszasettenkedett picit és akár negyven perc alatt már ott is voltunk.
Ennek most vége, beköltöztünk. Így aztán a fenti távolsághoz (oké, még hozzáadva az Accra - Tamale repülőutat is, ami durván 430km) hozzáadódott 35 perc és végre ott vagyok, ahova indultam.

Home sweet home.
Reggel.

Persze ez a junior camp rész, mi bádogbódékban szardíniásodunk, szerencsére olajat azt nem adagolnak.
Azé kissé megszeppentem első blikkre, amikor elhúztam a tolóajtót és 3 kakaslépést mértem az ajtótól az ágyig a 43-as surcival. Hogy az ördögbe fér ide be minden cuccom (és Paul dobozai), vetődött fel rögtön a kérdés, de ebbéli aggályaim fénysebességgel távolodni kezdtek, amikor megtudtam, hogy két konyha is látogatható (a valóságban 3, de a helyieké nem a mi territóriumunk), egy echte kínai és egy "western".
Nosza rögtön berontottam a kínaiba, ahol a korábbi bbq partiról már ismert srác a séf, épp hozták ki a cuccost és mindjárt szedtem is, amikor megemlítette, hogy beef curry. Az evőeszköz rész kissé meglepett, lejátszottam magamban, hogy a husit még csak-csak kipálcikázom, na de a szószt?!

Pedig az is isteni.
Megoldották. Kenyérrel.

Javába nyammogtam és morogtam -mint rendesen, ha ízlik valami-, amikor kihozták a levest. Basszus, hiába nézett rám akkor már kérdőn a főnök, nem volt mit tenni, curry után nem ehetek levest. Pedig mióta itt vagyok, az hiányzik legjobban.
A vasárnapi húsleves.
Tiktestből.
Vagy kucuból.
Háziasan.
Ahogy a Mamma készíti...
Jahajj!

Aztán már kissé megnyugodva (szobám méretein aggódó részem most hagyhatta el az Androméda ködöt, úgy tűnik begyorsított) átslattyogtam a tér (óóó, pöpec tér épül ám, de erről később) túloldalán a Westendbe és mit ad isten? Ott is marha curry volt!
Egyszerűen muszáj volt szednem egy picit (hozzá egy gusztaolvasztottcukorszínűre sütött csirkemell szeletet is ugye), na és ekkor kész voltam.
Visszaérve a szobámba bekapcsoltam a légkondit, átverekedtem magam a doboz/bőrönd/hátizsák rengetegen és elpihentem a majdhogynem baldachinos ágyamon, lassan csukódó pillám mögül még elmerengve néztem kicsit a szúnyoghálóra varrott nett kis csipke részt (hogyaztmiafasznak...), békesség...

Két óra szieszta van törvényügyileg előírva a táborban, a korai ebéd (fél 12) miatt gyakorlatilag kettőig megáll az élet, csak a generátor dübörög egyenletesen.
Bele a fülembe. A légkondi kompresszorát erősítve, ha lúd, legyen kövér!
A szobában közben rendeződtek a dolgok, sakkszobának hívom azóta. Ugyanis ahhoz, hogy valamit tudjak csinálni, tologatni kell a bábokat. Teszem azt, felállok a székből, amiben ülve most pötyögök. Ehhez hátra kell tolnom egészen a kisszekrényig, akkor épp ki tudom húzni a lábam az asztal és a szék közül. Most előretolom a falnál álló nagy bőröndöt, ekkor be tudok lépni srévizavé a szék mögé. Most eltolom az ásványvizes dobozt az ajtó elől (megy a bőrönd helyére) és ekkor elhúzva az ajtót, ki tudok lépni a kis előtérbe, ahonnan jobbra a kijárat, balra a budi/tusoló, szemben pedig a másik szoba nyílik.
Ez a kivonulási procedúra. Ha most belépek és a kisszekrény/dobozok mögül leszedem az ágyról a két hátizsákom és a cuccos dobozt, berakom a székbe, majd a széket visszatolom az asztalhoz (nem megy be alá, sajnos), akkor a kisszekrény és a szék között van annyi helyem, hogy az ágyamhoz lépek, és mit ad isten, akár le is fekhetek. Csudás, nem?
De hogy lássuk is:

(Rob, a szomszédom, aki angol létére Tajvanon él -nagyon okosan- rosszabbul járt. Mivel csak egy hétre érkezett, laza, laptop cipelésre alkalmas hátizsákjával szinte táncolhatott a szobájában. (Idézem: minek több cucc, két póló meg két gatya belefér ebbe is).
Egészen éjfélig, mert akkor hirtelen megadta magát a légkondija. Így éjszaka jó ha 2 órát tudott aludni.
(Egyébként én is kipróbáltam, kb. 4 percet lehet kibírni hűtés nélkül).

No de vissza az életbe, este még soká lesz.
Három körül visszatértek a tér építő fiúk, szaporán folytatták az egy csinálja öt nézi kommenista módit.

Tuti órabérben vannak itt, látva a serénykedést. A térből egyébként kinti bár lesz, a rossznyelvek szerint. Minden út ott fut össze, ez is megerősíteni látszik az egyelőre még csak rumor szintű infót
Délután végére elkészült:

A környéken látható betonozott utaknak majd akkor jön el igazán a szerepe, amikor ránk zuhan az esős évszak. Hogy aztán egy év múlva vagy hogy, amikor elköltözünk, miként lesz visszaadva a terület, arról nem szól a fáma, de lehet hogy a törzsfőnök (itt chief-nek hívják), akitől béreljük a területet majd azt mondja: legyen itt egy üdülőtelep. Vagy bevásárló központ. Vagy akármi.
Este végre leveshez jutottam, helyi különlegesség, robbantott bőrös malac, csípős paradicsom levesben. Legalábbis én ezt a nevet adtam volna neki ha mondjuk azért jöttem, hogy michelin csillag ügyileg teszteljem a felhozatalt. Ámbár a paradicsom leves nem igazán jó szó rá... olyan halászlészerű volt, currys beütéssel: kenyérrel finom!


Még egy dolog, a 12-es barakk lelkes lakója lettem, nem én választottam, a sors keze van a dologban. Gyorsan utánanéztem a 12-es számnak, volt amire emlékeztem is:
12 majom
12 dühös ember
12 Strong (ez most jön)
12 hónap, 12 zodiákus, 12 istenség, 12 törzs, ésatöbbi.
Szóval 12-es, utolsó oszlop, utolsó sor, sarki.

Esti hír:
Már vagy öt kígyót találtak a tábor kerítésén belül, egyet sátorban. Volt közöttük mamba is. Kezd gyanús lenni a kerítésre aggatott kígyó kerítés, no és a tövére spriccelt kígyó elriasztó anyag. Kezd nagyon gyanús lenni...




Zene: