Tényleg az.
Nem csak arról van szó, hogy tevék kisebb-nagyobb csordái (hm... nem tudom mi a helyes kifejezés, de tejet adnak ők is, szóval akkor...) bóklásznak föl és alá a homokon, hanem komoly tenyésztésről, valamint a versenyzésre való felkészítésről is.
Az igaz, hogy nem a városok közelében, de az utak mentén elszórtan nagyon sok tevenevelde látható, ahol a majdani teve ügetők hírességei nőnek fel.
(Kocsiból, menet közben...)
Aztán a sivatagban is elég sok ilyen -hogyis mondjam- létesítményt láttunk, távol az utaktól, igazi nyugalomban:
(Az utolsó fotón speciális kandúrok várják hölgytevék látogatását, ha hirdetnék magukat, akár az is lehetne a jelige: "innen élménnyel feltöltve távozol, bééééjb".)
Akadnak itt olyan verseny tevék is, amelyekért millióat kérnek, és nem mongol tugrikra gondolok.
Épp a minap futott bele a geodézia egy fél hektáros bekerített területbe (mi az? 2x2 méteres bekerített terület a sivatagban? homokozó), ahol a két méter magas drótkerítésen belül csak két dolgot láttunk: homokot és 12 darab tevét.
Permitmenünk (ő egyeztet a föld- és egyéb tulajdonosokkal azügyben, hogy bemehetünk-é, kábelt, geofont pakolhatunk-é, vibrálhatunk is é, vagy csak ezt, esetleg azt, vagy egyiket sem) beszélt a tulajjal, mert azért itt nem mászunk át kerítéseken köszönés nélkül.
Kiderült, hogy a 12 tevéből három darab értéke 12millió dirham (kb. 3 misi in dollár), másik négy pedig 3-4 milliót kóstál. Mármint egyenként.
Egyébként nagyon nyugis állat a teve, akkor amikor nem dühös. Épp mint az ember.
A hímek nem tűrnek meg másik hímet a hozzájuk tartozó lyányok közelében, néha emberre is fújni kezdenek. Ilyenkor -nem tudom miként- de megnő a nyelvük, oldalt kidugják a szájukból és félelmetes hangokat hallatva közelednek.
(Épp keresztezi egy csapat az üzemanyagos kocsink előtt az utat)
Emellett nem felejtenek. Így aztán ha valaki kiskorában rosszul bánt vele, jobb ha pár száz méterre távolabb vonul aludni a felnőtt tevéitől a sivatagban, mert az bosszút áll. A harapása nagyon erős, ezt megtapasztaltuk Irakban, amikor a geofonokat úgy roppantották el és belezték ki, mint mókus a vékony héjú diót.
Ha megtámad a teve, egy dolgot tehetünk: futás, közben dobáljuk le egyenként a ruháinkat. Ekkor mindegyiknél megáll és dühözen megrágja, közben abban reménykedhetünk, hogy előbb múlik el a haragja, mint kifogyunk a ledobni valóból.
(Az egyik bulldózer nyomunk közelében)
Sírni is épp úgy tud, mint egy ember, ha épp okot adnak rá, háttal állva szinte megkülönbözhetetlen, ráadásul a könnyei is ugyanúgy potyognak. Ezért aztán nagyon balga az a teve tulajdonos, aki mondjuk úgy vágja le a kis tevét valamilyen okból, hogy az anyja azt látja. A síráson túl ekkor nem hajlandó többé enni, inkább ő is elpusztul...
Mit lehet elmondani még?
Tejet adnak. Marokkóban az egyik geodéta srác állandóan kunyerált a teveterelő tevésztől (juhász nem lehet ugye) és bőszen kínálgatta mindig, de ügyesen hárítottam: felnőtt korában egyetlen állat sem iszik tejet, főleg nem egy másik állatét.
És a szőrük. Tunéziában pöpec teveszőrből készült köpenyeket lehetett venni (Spielberg innen merítette a Jawa cuccot), amely távol tartja a skorpiókat. Sátrak anyagába szőve is kifejti eme kellemes hatását.
Ezt a sok okosságot persze nem a nővérem mondta, hanem egy tevés idegenvezető még valamikor szilvafa koromban, Tunéziában, szóval az ő felmenőit kell emlegetni, ha esetleg valami nem úgy van.
Ma délután, mintha csak tudnák épp miről van nagyba' szó, megjelent egy csapat a táborunk mellett is:
Most pedig, nyugalom...
2019. április 21., vasárnap
2019. április 16., kedd
Homokozó, Emirátusok
Hey Douglas Adams, we feel you!
Merugye akár így is kezdhettem volna, ha már egyszer utazunk.
Arthur...
Dubai.
Számtalanszor megjártam már, azon túl pedig (vagy abba is beleértve), 3 évig itt volt az irodánk és innen pattogtunk Baszrába, Erbilbe, Bagramba, vagy épp Iszlamabadba, esetleg Muscat volt a cél.
Emlékszem a legelső utamra -ki ne emlékezne ilyesmire-, 2003-ban repültünk Pakisztánba, hogy aztán a törzsi területeken, Wazarisztán környékén kóbászoljunk, kaptatva hegyekre fel, csusszanva völgyekbe le. Egyszer még helyi hacukába is beöltöztünk, mert a biztonsági főnök attól tartott, hogy 9/11 tiszteletére majd jól megtámogatnak minket a tenoristák.
Mit volt mit tenni, magunkra húztuk a hálóinget és a derékban kb. 2m bő hálónadrágot (ügyes madzag szépen összehúzta a derekunkon, szóval nem esett le szaladás közben sem) és úgy parádéztunk. Meg kell adni, baromi kényelmes öltözet, ráadásul a kis hegyi falvakban is jobban elfogadtak minket.
Itt épp egy ilyen falu vezetőjével partyzunk szürcsölve a kecsketejjel megfejelt finom teát, középen a kölcsönbe kapott AK (püpecül, finoman olajozva, tele tárral ahogy illik), a baloldalon a sofőröm.
A tárgyalás célja az volt, hogy ne nagyon lőjjenek ránk, ha nem muszáj.
Akkor megálltunk Dubaiban egy teljes napra és elhatároztuk, hogy kicsit megismerjük.
Elsősorban a tengerparti rész érdekelt minket, kivitettük magunkat taxival és uccu.
Az első feltűnő dolog számunkra az volt, hogy jó-jó, villák, meg pálmák, de baromi foróság vesz körül bennünket, a második pedig az, hogy nincsen járda. Ebből azonnal jött a következtetés: ki az a hétszarvú ökör, aki itt sétálna napközben, vagy akár éjszaka, miközben izzad mint az állat a magas páratartalmú levegőn, ráadásul látnivaló sem akad igazán?
Mármint rajtunk kívül?
Senki.
A taxik, a buszok (a buszmegállók is), a metró (na jó, földfeletti) minden légkondis, még az áruházak parkolóiban is nagy ventillátorok finoman permetelt vízzel szelelnek.
2012-ben repültem ide másodszor, annak már leírása is akad, átlagosnál jobban érdeklődők katt IDE.
Ugyanígy 2012 volt az az év, amikor sokat jártam itt, ha valaki van olyan elvetemült, keresgéljen az akkortájt íródott dolgok között, talán még fotókat is talál Afganisztánról.
Szóval Dubai, megint.
Mára már van közvetlen járat, és nem csak a Wizz Air-re gondolok. Ferihegyre érve a busz már ott parkolt:
Elindultunk, örömmel konstatáltam, hogy két hazánkfia (hogy pontos legyek az egyik hazánklánya volt) is szolgált a járaton. Szokás szerint Emiratus gépen az előre néző kamerát szoktam figyelni, legalábbis a fel- és leszállás során, hát ha szólni kell a pilótáknak, hogyizé, teee... kicsit jobbra ha lehetne. Itt az info képernyő is látszik.
Megnéztem két és fél filmet, jött a szokásos kajacsomag, és már nyekkentünk is a 3-as terminál betonján.
A vízum, csomagok felvétele sima ügy volt, a shuttle busz viszont az orrunk előtt húzott el, mint megtudtam az ott toporgó sri lankai fiataltól, aki Colombóba utazott.
Aztán azt is megtudtam, hogy másfél év után indul épp hazafelé meglátogatni a családját, de egyelőre ugyanabba a szállodába tartottunk*, az elkapott következő busszal.
Reggel reggeli az átlagos etetőhelyen, megpakoltam istenesen a tányérom:
Felugrottam a szobámba, kutyultam egy kávét, lecsuktam a bőröndöm, aztán a hallban vártam a sofőröm, aki pontosan 8-kor érkezett úgy, ahogy a könyvben írva vagyon.
Mint kiderült, ő pakisztáni srác, és másfél órás útnak nézünk elébe, a szemerkélő esőben.
Imádom az esőt a sivatagban. Egyfajta nemistudomhogyanmondjam, de jó érzéssel tölt el, bár sok hasznot nem hajt ott: pillanatok alatt beissza a homok és volt nincs.
De akkor is: imádom azt az érzést, amit megmozgat bennem és imádok sétálni alatta, vagy csak állni és néha felfelé nézni. Nem is értem még itthon sem, látva a sok, esőben nyakát behúzva szaladó népeket. Mintha félni kellene ettől, ehhh!...
Elvégre egyfajta csodája ez a világnak, a csodákra pedig minden gyerek fogékony.
Legalábbis én így gondolom...
Átvágtunk Dubain, a megszokott tornyok és daruk látványa számomra már nem izgató, de azért jöttek elő az emlékek, kiszúrtam az egyik sarkon a Tim Hortont (jahajj, az a Creamy Chocolate Chill!) az egyik sarkon, rácsodálkoztam erre a metró mellet épülő izére (jobbra tőle a piszkafa hegye is látszik):
Elkaptam a szálloda tetejét, amibe anno azért nem engedtek be egyszer, mert póló volt rajtam és nem ing.
Aztán már az erőművek környékén gurultunk, irány Abu Dhabi, mert most ebben az emírségben vendégeskedünk majd pár hétig. Különben is, Dubai csak egy felfújt lufi, Abu Dhabi a szürke eminenciás, mint tudjuk. Sokan nem tudják.
Jó egy óra múlva lekanyarodtunk a hibátlan, majdhogynem nyílegyenesen futó többsávosról (négy oda, négy vissza) délnyugatra, ahol a tevére figyelmeztető jelzést komolyan kell venni.
A sivatagban rengeteg teve tenyésztő kis - hogy is mondjam - manufaktúra található, pár bódé, lakókocsi, generátor, egy kút, kerítések, itatók, árnyékot adó tetők, a bakter és slussz.
Elvégre a teve igénytelen, mint a Trabant.
Persze, mint megtudtam, a teveversenyeken induló egyedek értéke több millió is lehet.
Dollárban.
A zárt helyen tartott értékes tevék mellett rengetegen bóklásznak csak úgy, mindenféle felügyelet nélkül. Mi is magunk mögött hagytunk jó néhány, mint pl. ezt az út mellett sertepertélő csapatot:
Aztán balkanyar, és már ott is állt a két tábla, mutatva, hogy megérkeztünk.
A távolban számtalan lakókocsi, autó, tartály, vibrátor, antenna és egyéb kiszolgáló cucc mutatta, hogy bizony ez tényleg az ARGAS UAE 1-es kutatócsoportjának a tábora, amely, meglepetésemre még a Google Maps-en is látható, elég ha rákeresünk a zöld feliratra:
Bepakoltam ... öö... ööö... szétpakoltam, ahogy illik az iroda/szobámban:
Megejtődött az első ebéd és bár konyhánk nincs - egy catering cég gondoskodik rólunk (jáj, nehogy balesetet szenvedjen az a drága autó idefele jövet) -, a menű tűrhető (értsd: extrahiperszuperződ, összevetve azzal a gasztronómiai Hiroshimával, amit a kínaiak követtek el ellenem Ghánában), szóval: jó lesz ez!
(Arról nem beszélve, hogy mint kiderült, a kb. 400 munkásunk nagytöbbsége pakisztáni és indiai, az ő konyhájukról pedig bármikor lehet kis curryt organizálni!).
Hinnye! A vacsora is extrahiperződ (különös tekintettel a tejszínes bélszínre), és még annál is pöpecebb néha, jelesül péntekenként.
merugye régi szokás ez az isten háta mögötti területeken táborozó szeizmikánál, hogy azon a napon (arab hétvége ugye) BBQ-t tartunk. Itt az egyik szaudi nagyágyú (ne feledjük, az ARGAS onnan származó cég) prezentálja ezt - ok miatt azt sem sütögethetünk mi-, és épp halas cuccra esett most a választás a nemzetiségi sátorban:
So far so good, ahogy a művelt orosz mondaná, ha tudna angolul.
Addig is, amíg megtanulja: zene! :)
*Most hallottam, hogy mi történt Colombóban :(
2019. április 13., szombat
A disznó éve
Ez bizony az lesz, legalábbis a kínaiak szerint. Hogy a patkányokkal mi történik ilyenkor, arról egyelőre nem szól a fáma (bár alább látni fogjuk, hogy azért... na!)
Megünnepeltük.
Ehhez egyenesen Kínából érkezett egyfajta blue spirit, ami a címke szerint Sorghum Rice Sticky rice Wheat Maize Barley Pea keverékéből készült valamilyen módon, és a Yanghedaqu védett márkája. Amit még fontos megjegyeznünk: 52°-osra sikeredett a keresztségben, és bár nekem kissé reszelősnek tűnt (azért sörrel elment), Mick szorgosan töltögetett belőle.
Persze eddig el kellett jutni, bevállalva egy 8 óra oda, 8 óra vissza utat, mivel a csoport magja akkor épp lent délen, Donkonkromban ügyködött. Az út egy része egész jó műút, egy része vacak műút, a többi pedig földút. Készült pár fotó:
Aztán... mint tudjuk az élet olyan, mint a lekváros bukta: mire a legjobb részhez érünk, már vége is van. Itt is ez történt.
Reggel, a parti utáni éjszakába nyúló beszélgetés nyomai még látszottak a szálloda teraszán:
Tényleg a disznó éve lesz...
Még egy fotó a hotelmotel előtt, a főutcáról, iskolába induló gyerkőcökkel (és néhány itt dolgozó kocsinkkal):
Aztán hajdemo! Mi is elindultunk. Sajnos (vagy szerencsére, merugye minden éremnek két oldala van, valamiért a harmadikról senki nem vesz tudomást, furcsa) végigaludtam az utat, így nem is tűnt olyan hosszúnak. Széles pedig sosem volt. :)
A táborban újra... A srácok a kerítésnél már nagyon vártak.
A srácok mindig nagyon vártak, általában gazdagabbak lettek valamennyi keksszel, kenyérrel, húskonzervvel (ugye fel tudjátok bontani?), almával, én pedig egy kézfogással. Mindenkivel kezet kellett rázni egyenként, átnyúlva a dróton.
Igaz, csak pár ujjam fért át, de a kis kezek megszorították. Néha csak hárman voltak, néha többen, de bármelyikük is volt akkor épp ott, a kézfogást sosem felejtették el. És a god bless you-t sem. Hiába na, istenes népség...
Persze a munka sem állt meg közben (még hátravolt két hét a végéig), a srácok taposták a bozótot, számtalan szélesebb, vagy keskenyebb patak állta az útjukat, de a hidak ugye azért vannak, hogy átkeljünk rajtuk. Mármint a folyókon. Vagy a hidakon?
És akkor a kaja.
Érzékenyebb lelkűek most csukják be a szemüket, úgy olvassák. Én szóltam...
A friss az mindig jobb mint a csomagolt, tartja a dakota közmondás, úgy tűnik itt is beigazolódni látszik ez a fajta bölcsesség. Amit el/ki tudtak fogni, esetleg levadászni, csapdába csalni, azt megették. Itt pl. -többek között- egy kígyó is sül, sajnos szegényt elkapta a bulldózerünk, miközben utat vágott a bozótban.
Nem hibáztatható a sofőr, nem láthatta.
A kígyó sem hibáztatható, bár el lehetne filozofálgatni ezen, vagyis azon, hogy miként került abba a helyzetbe, vagy állapotba. A srácok szempontjából pedig: amit az Úr felkínál, azt illik elfogadni:
Aztán akadt még nyársra való (az ott belül tuti ízletes lehet, ha már meghagyták):
Nnna, most jött el az a pillanat amikor az, aki becsukta a szemét, végre kinyithatja nyugodtan, és még annál is nyugodtabban, lassan, érzéssel elénekelheti a népszerű nótát a BTO-tól: you ain't see nothing yet, baby. Segítek:
A fentiek után legfeljebb steak lesz a menü, vagy csirke. Esetleg hal. Vagy törzsfőnök.
Utóbbival most ismerkedtünk meg, kiderült, hogy még a tábor építésekor ő látogatta meg a területet, neki volt az esernyős embere, mára pedig az egyesített (vagy nem egyesített, ki tudja?) törzsek főnöke, mindenesetre nagy tiszteletnek örvend fönt északon, Tamale környékén:
Persze kisebb főnökökkel is találkoztunk, de a ghánai törzsi történelemben emlegetett "kisszéket" nem nagyon láttuk sehol:
Még elkaptuk a bulldózerünket, amint épp átkelt az úton. Feltehettük neki a kardinális kérdést: miért kel át a bulldózer az úton?
Dohogott és püfögött és csörömpölt, de nem válaszolt, bár az is lehet hogy az volt a válasza, csak mi nem értettük. (Én mindenesetre elkönyveltem magamban 42-nek.)
Beszaladtunk hát a táborba, még egy vacsora (kínai), majd reggel irány a Volta tó.
Útközben összefutottunk a táborba tartó vibrókkal. Ők is befejezték...
Aztán a komp, de most dél felé tartottunk:
A túloldalon már várt ránk a céges kocsi, bepakoltunk, majd elindultunk Accréba, és ezzel egy időre vége is lett az afrikai kalandozásoknak.
Persze nem véglegesen, elvileg lesz itt folytatás, de most vár ránk Abu Dhabi homokja, ami már egy újabb történet lesz.
Ha lesz :)
Addig is: zene!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)