A szálloda tetszett, a tizediken egy csodás úszómedencével, a földszinten bárral és istenes étteremmel. 7 óra is elmúlt mire megkaptam a kulcskártyát, így nem sok értelmét láttam ágynak esni mert 9-re jött értem a céges sofőr, irány az afgán képviselet, vízum.
Ott vidáman elbeszélgettünk a jóemberrel, akinek meglehetősen jó emlékei lehettek Magyarországról, mert szeretnének újra itt lenni. Mondtam neki hogy a címük még él, a szíreket kell csak kiebrudalni az épületből :)
Szerencsére hamar szabadultunk, még felugrottam az irodába egy kávéra aztán aludtam négyig, amikor is Sean orifonozott, menjünk a mall-ba (Mall... olyan mint az Árkádok Pesten, csak hm... talán tízszer akkora?)
Sean a brit ejtőernyős regimentben szolgált, aki tudja ez mit jelent, annak nem kell magyarázni, a többinek pedig hiába is próbálnám elmondani.
Annyit elég tudni róla, hogy 50 múlt, alacsony szikár ember, túlélt egy robbanást amiben 15-en haltak meg, 2 csigolyája odavan, és a jobb lábában is cipel vagy fél méternyi fémet.
A Mall of Emirates csak egy bakugrásnyira volt tőlünk, a szálloda ajtajából látszott a sípálya impozáns (ez amolyan költői túlzás ám csak, szerintem baromi ronda) épülete, ami ugye egybeépült a bevásárló központtal, és a kinti kellemes 41 fokos párából a -2 fokos hóval borított lejtőre ülhet a sudár dubai, ha akar.
Egy fotó az üvegen át:
Minket csak kamera, iránytű és távcső érdekelt, de mire megtaláltuk az első üzletet addigra tele lett szemünk, szánk, fülünk, orrunk, mindenféle márkás parfűm illatával a drogériákból és megszámlálhatatlan divatcuccot áruló üzlet előtt húztunk el, kerülgetve a bambaképű turistákat, hófehér földig érő hálóinges helyieket, és fekete ruhás ninjáikat. Aztán mentünk tovább, mert itt csak menő kamerákat árultak, Sean pedig valami olcsó vacakságra vágyott, amiért nem kár a homokban.
Az emeleten végre berongyoltunk egy nagy számtech üzletbe, ahol volt minden, mi szemnek, szájnak, égnek és földnek ingere.
Még olcsó digitális kamera is.
Tájoló is.
Távcső is.
Kajaügyileg tudtuk hogy a szállodában este "burger night" lesz, és azt is tudtuk a cég (nem turisztikai) brossúrájából, hogy a sivatagban katonai fejadagokon élünk majd reggel-délben-este, ezért nem volt kérdéses mit vacsizunk. És az sem, hogy sörrel.
Utóbbitól kicsit ódzkodtam, de egy páááájnt -ahogy az angol mondja- azért lecsúszott. Vagy kettő. A harmadikra nem emlékszem tisztán, de négy biztosan volt :) A burger pedig... jahaaaaaajj! Ott sütötték előtted (marha vagy pulyka), aztán megpirították a félbevágott zsemléket ahogy illik, majd ha akartad rakott rá a waitress abból amiből kértél, vagy te pakoltál magadnak a számtalan dologból, amit szép sorban lehetett felkeresni, szóval került bele pikáns szósz, ketchup, hagyma, csili paprika, majonéz, savanyú uborka, saláta, sajt és paradicsomkarika, ezzel együtt már csak két kézzel lehetett összezárni és majdnem úgy tudtunk csak beleharapni, mint a kígyó: kiakasztott állkapccsal.
És ami szomorú volt az az, hogy a korlátlan fogyasztás ellenére kettőnél több nem is fért belénk. Sean próbálkozott egyet felmenekíteni a szobába, de nem lelkesedett érte a manager, így letett róla.
Reggel taxit fogtunk és irány a reptér. Hopp, ott szalad egy ikon!
A terminálra egyszerű volt bejutni, ez nem a nagy járatok búvóhelye. Már mosolyogva várt ránk a DSF flight földi személyzete.
Ez egy érdekes járat. Nincs útlevél kezelés vagy csomagellenőrzés, kivéve egy szabályt, max. 30 kiló lehet az összes poggyász, azt lemérik.
Szegény Jaya -aki előttem utazott egy héttel- ott kellett hogy hagyjon pár ruhát az irodában, mert vele küldték ki a laptopot. 12 kiló, plusz a tápegység is több mint 1 kiló: 18"-es Alienware. Beast
Ez a légitársaság charterként amolyan katonai, diplomáciai útvonalon közlekedik és úgy repültünk be vele Afganisztánba, mint a szellemek. Alattunk és a távolban a hegyek csúcsait még hó borította, néhol felhőkbe bújtak, másutt pedig piszkos barnán ragyogtak a fényben.
Ott vidáman elbeszélgettünk a jóemberrel, akinek meglehetősen jó emlékei lehettek Magyarországról, mert szeretnének újra itt lenni. Mondtam neki hogy a címük még él, a szíreket kell csak kiebrudalni az épületből :)
Szerencsére hamar szabadultunk, még felugrottam az irodába egy kávéra aztán aludtam négyig, amikor is Sean orifonozott, menjünk a mall-ba (Mall... olyan mint az Árkádok Pesten, csak hm... talán tízszer akkora?)
Sean a brit ejtőernyős regimentben szolgált, aki tudja ez mit jelent, annak nem kell magyarázni, a többinek pedig hiába is próbálnám elmondani.
Annyit elég tudni róla, hogy 50 múlt, alacsony szikár ember, túlélt egy robbanást amiben 15-en haltak meg, 2 csigolyája odavan, és a jobb lábában is cipel vagy fél méternyi fémet.
A Mall of Emirates csak egy bakugrásnyira volt tőlünk, a szálloda ajtajából látszott a sípálya impozáns (ez amolyan költői túlzás ám csak, szerintem baromi ronda) épülete, ami ugye egybeépült a bevásárló központtal, és a kinti kellemes 41 fokos párából a -2 fokos hóval borított lejtőre ülhet a sudár dubai, ha akar.
Egy fotó az üvegen át:
Minket csak kamera, iránytű és távcső érdekelt, de mire megtaláltuk az első üzletet addigra tele lett szemünk, szánk, fülünk, orrunk, mindenféle márkás parfűm illatával a drogériákból és megszámlálhatatlan divatcuccot áruló üzlet előtt húztunk el, kerülgetve a bambaképű turistákat, hófehér földig érő hálóinges helyieket, és fekete ruhás ninjáikat. Aztán mentünk tovább, mert itt csak menő kamerákat árultak, Sean pedig valami olcsó vacakságra vágyott, amiért nem kár a homokban.
Az emeleten végre berongyoltunk egy nagy számtech üzletbe, ahol volt minden, mi szemnek, szájnak, égnek és földnek ingere.
Még olcsó digitális kamera is.
Tájoló is.
Távcső is.
Kajaügyileg tudtuk hogy a szállodában este "burger night" lesz, és azt is tudtuk a cég (nem turisztikai) brossúrájából, hogy a sivatagban katonai fejadagokon élünk majd reggel-délben-este, ezért nem volt kérdéses mit vacsizunk. És az sem, hogy sörrel.
Utóbbitól kicsit ódzkodtam, de egy páááájnt -ahogy az angol mondja- azért lecsúszott. Vagy kettő. A harmadikra nem emlékszem tisztán, de négy biztosan volt :) A burger pedig... jahaaaaaajj! Ott sütötték előtted (marha vagy pulyka), aztán megpirították a félbevágott zsemléket ahogy illik, majd ha akartad rakott rá a waitress abból amiből kértél, vagy te pakoltál magadnak a számtalan dologból, amit szép sorban lehetett felkeresni, szóval került bele pikáns szósz, ketchup, hagyma, csili paprika, majonéz, savanyú uborka, saláta, sajt és paradicsomkarika, ezzel együtt már csak két kézzel lehetett összezárni és majdnem úgy tudtunk csak beleharapni, mint a kígyó: kiakasztott állkapccsal.
És ami szomorú volt az az, hogy a korlátlan fogyasztás ellenére kettőnél több nem is fért belénk. Sean próbálkozott egyet felmenekíteni a szobába, de nem lelkesedett érte a manager, így letett róla.
Reggel taxit fogtunk és irány a reptér. Hopp, ott szalad egy ikon!
A terminálra egyszerű volt bejutni, ez nem a nagy járatok búvóhelye. Már mosolyogva várt ránk a DSF flight földi személyzete.
Ez egy érdekes járat. Nincs útlevél kezelés vagy csomagellenőrzés, kivéve egy szabályt, max. 30 kiló lehet az összes poggyász, azt lemérik.
Szegény Jaya -aki előttem utazott egy héttel- ott kellett hogy hagyjon pár ruhát az irodában, mert vele küldték ki a laptopot. 12 kiló, plusz a tápegység is több mint 1 kiló: 18"-es Alienware. Beast
Ez a légitársaság charterként amolyan katonai, diplomáciai útvonalon közlekedik és úgy repültünk be vele Afganisztánba, mint a szellemek. Alattunk és a távolban a hegyek csúcsait még hó borította, néhol felhőkbe bújtak, másutt pedig piszkos barnán ragyogtak a fényben.
Mi az utóbbi csoportba vegyültünk, csodáltuk a bázist három oldalról körülvevő meredeken égbe ugró sziklás hegyeket, mindenk hó borította a tetejét, pedig lent 28 fokot mértünk az erős szél ellenére. Rövid idő elteltével beszálltunk a kis, két propelleres, gázturbinás gépbe és hajrá észak.
Alattunk homokviharrá erősödött a szél, végigsöpörte az északkeleti hegyek lábait, magasba szökő porfelhők emelkedtek látszólag lassan az ég felé, beborítva mindent. A gép bedőlt, majd a bázis fölött körözve spirálban emelkedett egyre magasabbra (itt még volt valamicske légvédelem - gondoltam), hogy a hegyeket átugorja.
Egy órás út után ereszkedni kezdtünk, vége volt a hegyeknek, északra lapos vidék terült el gyér mezőgazdasággal, a távolban homokdűnékkel.
Itt szintén egy katonai bázisra szálltunk le amit németek és amerikaiak üzemeltetnek: Mazar-i Sharif. Ide menekülhetünk, ha égni kezd a talpunk alatt a homok.
Épp levonták az égről a hatalmas léghajót, amelyről kismillió kamera leste addig a bázis környékét, minden mozgást beazonosítva. Éjszaka gondolom az éjjellátók veszik át a szerepet...
Kimásztunk a gépből a délutáni forróságba, felkaptuk a cuccainkat és odaballagtunk a parkolóban ránk váró kocsikhoz, ahol Wolfgang, a kölökképű délafrikai campboss várt ránk. Nem is kölökképű... inkább kölökhörcsögképű, tipikus raktáros.
Kigurultunk a kapun, ahol épp egy norvég katonai konvoj érkezett meg őrjáratról. Arra gondoltam, hogy de jó nekik, páncél, puska, golyóálló üveg és a többi... mi pedig egy szál lógó fafüllel kóborgunk majd ember nem járta vidéken, ahol két héttel korábban robbantottak fel egy kocsinkat. Éjjel a bulldózer nyomra telepítettek aknát, vagy ismertebb nevén IED-et (helyesen IED-t).
Állítólag a tálibok 20 dollárt fizetnek egy ilyen akcióért a helyieknek, ami itt hatalmas pénznek számít.
20 dollár... két ember élete...
A tábor... Csak remélni tudom, hogy nem megy az égbe :)
Este a Hold ráült a földsáncunkra:
Aludjunk...
