Enni kék, Inni kék, Múnkék!

Az első kettő tiszta ügy, de mi az ördög az a Múnkék?
Hát a Moon Cake!

Figyelem!
Csak ivarérett nem vegánoknak ajánlott továbbolvasni, heavy food content következik!

Pár napja a legények serényen pucoltak valami csirkefélét, de sokat:

Gondoltam, na ez fasza, lesz estére habzsidőzsi, mert ugye egyrészt Angola jól ellátott az ilyesfajta dolgokból, másrészt már megtapasztaltam a bícsen, amikor egyszer vacsira - feladva a kövön sült bélszín/steak nyárs kombót - ilyet rendeltem:

Legnagyobb meglepetésemre aznap este csak a szokásos cuccok voltak kipakolva, kérdésemre pedig Mr. Ding (aki a vezető geofizikus) azt válaszolta sejtelmesen, hogy az az ünnepségre készült.
Akkor még nem tudtam, hogy milyen ünnepség is lesz, de a hétvége közeledett, gondoltam a szombatot üljük meg. Korábban az viszkizős este volt, de a country manager lefújta: nincs teljesítmény (mert az lássuk be, tényleg a béka segge alatt van), nincs mulatás. Ezek meg ugye nem ismerik a "sírva vígad a magyar" dolgot. Kínaiak.

Aztán másnap este a szokásos szállítmány kiosztási időben megjelent maga a campboss és átnyújtott egy bazinagy, de míves szatyrot, benne egy míves dobozzal, amelyben további míves dobozkák lapultak:

Az egyiket kinyitva: nini! Muffin! Nyammm!
(A felirat: kézzel készített hold süti)

No itt lépett közbe az én drágám és okosan elmagyarázta azt, hogy mi ez, mi a története és hogy bizony ez a kínaiak második legnagyobb ünnepe az év során, idén 10-re esett:

Akit bővebben is érdekel, nyugodtan keressen rá a neten, minden infó megtalálható az ünnepség eredetéről, a sütik fontosságáról, és nem utolsó sorban a NYUSZIRÓL!
Itt pillanatnyilag csak az ünnep gasztronómiai része kerül terítékre, legalábbis a mi szemszögünkből. Ugyanis szombat délelőtt megkaptuk az üzenetet: este fél hét, ünnepi vacsora, az úri közönség táncol, kitűnő széklábak, gyors elsősegély.
A végét már én tettem hozzá, mert ki tudja mi lesz pár gin-tonik után...

Mint megtudtuk, hot potok éjszakájára számíthatunk.
A hot pot (forró edény?) a kínaiaknál egyfajta közös evészetet jelent, láttam már Ghánában is azt, hogy hetente egyszer összegyűlnek egy asztal köré, azon jókora tálban rotyog a gyanús lé. Abba mindenféle dolgokat raknak, majd amikor úgy érzik hogy kész, kiveszik és befalják. Közben iszogatnak, beszélgetnek, akár egyfajta csapatépítő tréningnek is felfoghatjuk.
Egy ellesett fotó a ghánai előkészületekről:

Az ebédlőt berendezték, az asztalokon szépen elrendezve főzőlapok, azokon pedig a "hot potok". Itt annyival szofisztikáltabb volt a cucc, hogy a tál (vagy lábas) két részre választódott, mintegy jin és jangként reprezentálva a normál (világos) és az istentelenül csípős (sötét) oldalakat:

Amit a fenti fotón látunk, balról jobbra a főbb dolgok, szkennelve:
- valami szósz, tálban, evőpálcikákkal
- fent egy még bontatlan sétáló János, lent nagyon finom steak/bélszín vékonyra szeletelve
- felette a tányéron a világos massza egyfajta keveréke a ledarált koktélráknak, tojásnak, lisztnek, ebből villával lecsípve egy-egy darabot a főzővízbe kellett dobni
- fent még valami leveses tálka főző... ööö... evőpálcikákkal
- a hot pot, épp ügyködik benne valaki
- jobbra a tányéron rák és ööö... pacal(nak való)

De ne rohanjunk előre, első lépés a számunkra érdekes dolgok begyűjtése, a főzés majd csak utána következik.
A tálalósoron elég szép volt a felhozatal, rák, bélszín, gombák, marhagyomor, pácolt husi, felvágottak és egy sor kiegészítő:

Én először a marhahusiból pakoltam, főzési tudományomat ismerve a kitudjamilesz alapon csak óvatosan.
Elkezdődött a főzés, valamint megágyazása az étkeknek, hogy finoman fejezzem ki magam:

Az eredmény elfogadhatónak tűnt, főtt bélszínt még nem pipáltam, a paprikák pedig meglehetős hátteret adtak a husinak (értsd: majd kiesett a szemem, úgy megríkatott):

A sikeren felbuzdulva most már kissé jobban megpakoltam a tányéram, és került hozzá rák is.
Nem részletezném a továbbiakat, a lényeg, hogy percenként jöttek az asztalunkhoz jókívánságokat mondani és mindig koccintani kellett...
Még annyit, hogy a végén (vagy közben, ezt nehéz már így utólag megmondani) elfogyasztottuk az est süteményét, a moon cake-et, amely az agitprop fotón igy néz ki:

A valóságban pedig ilyen:

Tömény, súlyos, ellenben jó ízű. Mint megtudtam, a sima változaton kívül sokmindent tehetnek a közepébe, akár tojást, húst, zöldséget.

A végén kimentünk a srácokkal megnézni a Holdat, hamár ez egy ilyen családi esemény lenne, és bár az a felhők felett bújkált, csak sápadtsárgás fényét láttuk átszűrődni, ők váltig állították, hogy Kína felett ott van.
Úgy legyen!


Zene!

Anya, kezdődik!

Pedig októberre tették az esős évszak nyitányát itt, Angolában.
(Arra már nem is emlékszem, hogy Ghánában mikor kezdődött, de úgy novemberre saccolom.)

Az úgy volt, hogy két hete eredt el először, épp pötyögtem valamit az ArcMap-ben, gondoltam, ha esik akkor esik, egyrészt az a dolga, másrészt végre valami lehűti a levegőt.
Bár itt a 24-26 fok az állandó enyhe széllel (breeze) nem volt igazán meleg, ne feledjük: tél nyár kezdődik épp a déli féltekén. A légkondit is csak azért kapcsoltam be néha, napközben, hogy lejjebb vigye a páratartalmat.
Szóval ülök a gép előtt, kint esik, bent hallgatom, amikor arra leszek figyelmes, hogy a kinti zajokhoz egy benti csöpp-csöpp-csöpp... társul.
Csak jóval hangosabban.
Először ügyet sem vetettem rá, aztán lepillantva láttam, hogy épp a laptop nagyobb, 330W-os tápegységét veri telibe (a kisebb is 180W-os, épp elég cipelni a kettőt a döggel együtt, mert az tuti, hogy csomagba nem adom fel egyiket sem.).
Gyorsan felmenekítettem mindent az asztalra, mert már jókora tócsa terpeszkedett alattuk, és az álmoskönyv szerint meglehetősen mély zsebbe nyúlást jelent az, ha villanyos berendezés vízzel találkozik.
Vagy rosszabbat...

Jeleztem a campboss felé a tényállást, ő jelezte, hogy elég sokan jelezték rajtam kívül is, ráfeküdtek az ügyre.
Szerencsére úgy dél körül aztán fel is keltek róla és végre hallottam, hogy matatnak a tetőn. Fasza!

Sajnos hiába az októberi előjelzés, másnap hajnali fél négykor megint arra ébredtem, hogy esik. Felugrottam és az asztalra pakoltam a tápegységeket, de reggel láttam, hogy száraz minden.
Pár nap múlva megint hajnali fél négykor ébredtem, eljátszottam ugyanezt, nem áztam be.

Szakértőnk szerint ez ilyen: hajnalban kezdi eleinte, majd lassan egyre későbbre tolja magát és végül egész nap esni fog. Csodás. De ugye október még odébb van. Azért biztos ami biztos alapon, esténként az egyik irodai székre menekítettem a tápokat: aludjatok, ott nyugi lesz.
Tegnap aztán megint arra ébredtem, hogy esik, de valamit eltolhatott a mindenható (vagy az időjárás felelőse), mert hajnali 2:18-at mutatott a telefon. Mondtam is neki fennhangon, hogy biztosan meghallja: vázze, előre menjünk ne hátra!

Persze miért ne ma lett volna az első nap, hogy már nem raktam székre a cuccokat, mert a) úgysem esik, b) nem ázunk be.
Hát... mindkettőben tévedtem, már az ágy lábánál járt a szépen növekvő tócsa, a tápegységek lábujjhegyen ágaskodtak benne, amikor felkaptam őket. Annyi szerencsém azért volt, hogy most egyikre sem csepegett a víz.
Mert csepegett.
Sűrűn.
Az ablakkeret közepén.
Sőt megjelent a villanykapcsolónál is.
Megpróbáltam eltömíteni a nyílást, de csak annyit értem el vele, hogy először a türcsi ázott át, csak utána folyt be a víz.

Elkaptam a campbosst, hogy ekksön van!
Tudott róla, mert hirtelen mindenki jajveszékelni kezdett, a mi whatsapp csoportunkból egyedül John jelezte, hogy nála is uszoda nyílt, pedig az ő putrija - a többiekével egyetemben - a nagy tető alatt gubbaszt.

Csak ugye azon meg szép nagy lyukakat evett az enyészet, amely rozsda képében támadja a vasat.
Én ilyen félszerencsétlen helyzetben vagyok, ugyan még épp a tető alatt, így élvezhetem a kurvanagy koppanásokat, ahogy 10 méterről a hatalmas cseppek püfölik a konténerem tetejét. Aztán ha ferdén ver az eső, akkor simán kapom az áldást onnan is (plusz a tetőről a bang-bangg-baaannnngggg).

Az eső szünetében fess fiatalemberek jelentek meg és beszilikonozták a nyílásokat, ahonnan a víz a tetőről lejutott az ablahoz.
És az ajtóhoz.

A ma éjszakai eső után már megszűnt a beázás, valamit segített a pasztázás, azért a tápegységek már végleg az asztalra kerültek: Murphy ide is utánam jött, fityiszt neki!

Úgy tűnik, hogy ezzel elfelejthetjük az októberi kezdést, itt van az esős évszak a nyakunkon, kéremszépen. Hogy a terepen hogyan abszolválják ezt a fiúk, az még kérdéses, ami biztos: nem állunk le...

Most ponyvákat feszítenek ki a srácok, a szemben álló konténerek felett ugye nincsen tető és hát az összeszerelésük száraz időben történt. Azt hiszem nem is kell erről többet mondanom...

Zene! (A film is jó!)

Post Covid izé...

Először az tűnt fel, hogy keserű a szám íze.
Pedig aznap nem is láttam még a napi híreket.
Nosza, öntsünk rá kólát, majd elviszi. Hát nem vitte el, egész nap ott gubbasztott a szájamban, de másnapra eltűnt, mintha sosem éreztem volna.
Aztán elrepült egy hét, kettő és újra megjelent, pedig istenire sikeredett a medvehagymás-tejszínes-gombás-marharagu...
No ekkor már furcsállottam kissé, mert oké az, hogy egyszer régen bezabáltam fenyőmagból, mert az jó - a hülyék szerint - és csak utána olvastam el azt, hogy két hétig keserű lesz minden ételnek az íze, de akkor már késő volt. De itt semmi ilyesmit nem ettem, csak a teljesen természetes dolgokat: bucatini all'amatriciana, gnocchi prosciutto, tagliatelle carbonara.

Szóval, hiába a három oltás, átestünk valamikor márciusban egy fertőzésen, az utólagos, kíváncsiságból megrendelt teszt kimutatta a ... ööö... izét a vérben, vagyis azt, ami megmondja, hogy valaha voltál-e "covidos".

Kissé utánatapogatva a dolgoknak kiderült, hogy lehet hogy nem is a covid utóhatásairól van itten nagyba' szó, hanem esetleg az oltás okoz egyfajta hogyismondjam: anomáliát?
Az biztos, hogy az orvosok tudnak erről, mert egyes osztályokon bizonyos orvosok felteszik az 50 forintos kérdést "volt oltva?". Csak ugye a kérdés miértjéről kussolnak. Utóbbi proof, de nem mondom meg honnan tudom, hehe.

Akkor hát mi van?
Úgy tűnik, hogy nem egyféle az "utóhatás", nálam az ízekkel van a gond (esetleg a szaglással is, mert néha olyat és megérzek, amit nem kellene), de más tünetek is felléphetnek.

Amikor itt elkészítettem az első kávém... nem is, először az ásványvíz.
Ugye köztudott, hogy utálom a klórt/hypót, és fényévekről megérzem azt a mennyiséget is, amit más akkor sem, ha mellette ül. Pesten pl. hányok a víz klórszagától, ha lehúzom a budit.
A bungallóban az első felbontott ásványvíz számomra ihatatlanul klóros mellékízzel rendelkezett, kértem is másik fajtát. Megkaptam, ott is volt mellékíz, de nem annyira, hogy ne bírjam ki.
Ezután jött a kávé, valami portugál fajta.
Nem ízlett.
Másnap kaptam Nescaffe-t -bár ez is portugál feliratos -, gondoltam: navégre!

Megkutyultam: vázze! Ennek tökugyanolyan az íze, mint a korábbinak!

Ez volt a második találkozásom a covid/oltás utóhatással.
2-3 nap múlva helyreálltak megint a dolgok: íze lett a kávénak, eltűnt a klóríz az ásványvízből...

Csak annyit szeretnék mindezek után mondani - nagylevegő, kifúj - hogy: ejjha!

Megjegyzés: sajnos még mindig vannak helyek a világban, ahova nem repülhetünk oltási igazolás nélkül, bár ennek sem tudom mi az értelme, amikor az utolsót valamikor a 2021. novemberében adták...
Ahhoz pl. hogy ide Angolába eljuthassak, ezek kellenek (pillanatnyilag):

Covid oltás igazolás:

Regisztráció a luandai reptérre érkezve a gyorsteszthez (ez azóta ingyenes lett, ott kell kitölteni egy nyomtatványt):

PCR teszt az érkezés előtt max 72 órával:

Plusz még ki kell tölteni egy online nyomtatványt, amihez fel kell tölteni többek között a PCR teszt eredményét.
Hazafelé szerencsére egyik sem kell.
Egyelőre...

Zene! (I know the truth is out there)

Még kajás

Repülőgépen utazva etetik az embert, mármint a hosszabb utakra gondolok, nem a Budapest - London, vagy még annál is rövidebb bakugrásokra
(Bááár... emlékszem még a MALÉV Budapest London járatán a marhapörire tarhonyával, vagy bizniszen Zürichből haza a bélszín budapest módra... hajajj!)

A fentiek a KLM Amszterdam - Accra járatán szólgálódtak fel, nasi/apetájzer/főfogás/és a desszert formájában (jó szeműek kiszúrták a fapapucsos só/bors szórót). A sajtos tálon a középső fügés, az valami fenomenális!

Még leszállás előtt jött egy angusztás hambi és kalap kabát.
Visszafelé nem tököltek annyit, mivel este 10 körül indultunk, egyszerre kipakolak mindent, aztán bedunyha!

Hajdanán-danán, amikor még a repülés nagyobb szó volt (hm... 3-4 éve?), emlékszem, hogy minden magára valamit is adó légitársaság gépeinek üléstámla zsebében ott lapult a hányózacskó és a "hogyan szaladjunk ki ha ég a ház" brossúra mellett egy-egy folyóirat, melyet havonta, vagy hogy frissítettek.
Rendszerint magammal vittem egyet a sivatagba, persze lopva mert hát mégis, mígnem felfedeztem a feliratot: ez az ön példánya, nawazze, lebuktam!

Noszóval, egyik ilyenben olvastam arról, hogy mi a célja a gépen történő etetésnek. Mármint amellett, hogy úgy-ahogy jóllakunk.
Egyrészt megnyugtatja az ideges embert, mert azért lássuk be, sokan fosnak a repüléstől akkor is, ha nem mutatják. Ott nyűszít és vacog lelkük mélyén egy kis részük, és nem nyugszik meg addig, amíg betont nem fognak a kerekek.
Másrészt megy vele az idő és ugye ez sem egy utolsó szempont.
Viszont!
És itt ugrik a majom a vízbe: a kabinban beállított alacsonyabb légnyomáson, emiatt a vérben fellépő alacsonyabb oxigénszint miatt, az ízeket másként éli meg az ember.

Az ugye nyilvánvaló, hogy ha az Everestre csak - kivéve pár keménytökűt - oxigénpalackkal csápol föl a halandó, és az csak 8845 m magas (többnyire), akkor 10 ezer méteren ugyancsak levegő után kapkodna az úri közönség (és a turista osztály). Ezért hát túlnyomást hoznak létre a kabinban, azonban csak nagyon kevés olyan gép akad, ahol a rendes, a talajszintnek megfelelő légnyomásban ücsöröghetnek a népek, azok is többnyire kisebb, főleg magán gépek.

Ha tehát nem a megszokott 100-200 méteres tengerszint feletti légnyomáson szolgálják fel a falnivalót, akkor az ízlelőbimbóink nem úgy érzékelik az édeset és a sósat a csökkentett légnyomáson, tehát - elvileg - az ételek íze "simább" lesz.
Persze nem csak a kabinnyomás befolyásolja azt, hogy kb. 30%-kal csökken a sós/édes ízérzékelés, hanem a szárazabb levegő, sőt még a hajtóműzaj is.

Mostani utamon kihasználva a telefon szenzorait meglestem az értékeket.
A Budapest - Párizs járaton ezek a következők voltak:
- hőmérséklet: 28.2°C
- légnyomás: 782.3
- a fenti légnyomásnak megfelelő magasság: 2127m
- páratartalom: 43.7

A Párizs - Luanda járaton:
- hőmérséklet: 29.8°C
- légnyomás: 822.4.3
- a fenti légnyomásnak megfelelő magasság: 1724m
- páratartalom: 46.7

Na akkor csapjunk bele a - magaslégköri - lecsóba!
(Az Insider cikke alapján)

Nézted már meg az italos kocsit a repülőgépen és láttad, hogy tele van paradicsomlével? Ez nem egy közönséges gyümölcslé, mint a narancs vagy az alma. Akkor miért isszák olyan sokan repülés közben? Egyszerűen fogalmazva azért, mert az ízlésed megváltozik, miközben a levegőben vagy. És ennek biológiai okai vannak...

Kezdjük a kabinnal, ami rendkívül száraz. Szárazabb, mint néhány sivatag. A száraz kabin kiszárítja az orrjáratokat, ami azt jelenti, hogy ízlelőbimbóink kevésbé érzékelnek. De nem ez az egyetlen része a kabinnak, amely elnyomja az ízérzékelést. Az alacsony kabinnyomás valójában csökkenti a vér oxigénszintjét, ami azt jelenti, hogy a szaglóreceptorok, az idegrendszer azon része, amely reagál a szagokra, kevésbé érzékennyé válik, ami valójában gyengíti a szaglást.

Ráadásul nem csak az utastérben lévő környezet befolyásolja az érzékszerveinket. A motorok zaja is nagyban hozzájárul ehhez.
Egy 2010-es tanulmány egy szimulált repülőgépkabinon belül és kívül egyaránt tesztelte az emberek ízlésérzékét. A kutatók azt állapították meg a tesztek végén, hogy az édes és a sós ételek iránti érzékenység 30%-kal csökkent az utastérben.

Ez a meggyengült ízérzék pedig sok problémát okozhat a légitársaságokat ellátó vendéglátósoknak, akiknek minden receptet módosítaniuk kell, hogy ezt figyelembe vegyék. Ráadásul nem minden íz egyformán hat. Egyes összetevők, például a curry és a citromfű, valójában intenzívebbé válnak fent a magasban, míg a fahéj, a gyömbér és a fokhagyma általában megőrzi ízét. Egyes légitársaságok természetesen intenzív ízeket használnak, például bizonyos gyümölcs- és növényi olajokat és koncentrátumokat, amelyek segítenek csökkenteni a recepthez szükséges extra só mennyiségét.

Szóval, mi köze a paradicsomlének mindehhez? Nos, a paradicsomlének általában van egy zamatos íze, amelyet umaminak neveznek. Az édes, a savanyú, a sós és a keserű ízek öt kategóriájának egyike. Egy 2015-ös tanulmány megállapította, hogy az umamival az ízjelenség gyakorlatilag "megfordul". Az Umami valójában a levegőben sokkal jobban érezhetővé válik.

Tehát ha legközelebb repülsz, próbáld ki a paradicsomlevet. És ne idegeskedj akkor sem, ha az ételed nem olyan jó ízű, mint a látvány alapján remélted. A szakácsok csak megpróbálnak alkalmazkodni valamihez, amiről nem is tudsz, pedig az orrod előtt történik...

Megjegyzésem:
Eszembe nem jutna paradicsomlevet inni repülőn, pedig imádom a paradicsomot, csak úgy magában is. Na nem a bolti kőkemény ízetlen szarokat, hanem a napérlelte dúslevű, jó illatú és épp leszakítottat, megborsozva és úúúgy beleharapva... jáháájj!

Zene:

Mai ima, ami...

... a kajáról szól.
Merugye tegnap berongyolt a katonaság.
Persze ez csak egyfajta megelőző intézkedés megnyugtatandó az úri közönséget: nem lesz baj.
Megvolt tegnap a választás, szorosnak ígérkezett, a végeredményt majd 4-5 nap múlva hirdetik ki.
Tehát ha lesz baj, az akkor lesz.
Mindegy is, addig itt csücsülnek a terepruhás puskás lovas emberek, valamint egy kisbusz nekünk, ha mégiscsak pucolni kellene innen, nagysebesen.
Ezen elmélkedtem épp, miközben a zuhany alatt a hajam samponoztam tegnap este, vagyishogy ha most szólalna meg a jajj-jajj-jajj, akkor hogyan is...

Mivel a jeles nap okán munkaszüneti napot hirdettek, az 500+ munkásunk nagy része hazautazott szavazni, csendes volt a reggel. Sem gépek zúgása, sem emberek ricsaja nem hallatszott a sötétítő függönyökön túlról, madarak pedig nincsenek.
Reggelire a mamma által sok-sok szívvel (és pár kiló cukorral) készített kajszilekvárt képzeltem el, vajazott kalácson, kakaóval.
És láss csodát! Tudok teremteni.

Persze ehhez be kellett pakolnom otthon, na de akkor is, az nem képzelhető el, hogy a teremtéshez is szükséges némi előrelátás? Na ugye...
Jó, hát kalácsot még nem sikerült, de dolgozok az ügyön.

A délelőtt folyamán végre sikerült lecsapnom egy kis vérszívó dögöt, legalábbis csak ő keveredett gyanúba, mivel mint említettem, itt nincs egy fia szúnyog sem.
Korábban Algériában, vagy hol az ördögben futottunk össze ilyesmivel, ott tűzlégynek hívták, ami angolul ugye firefly, de ennek semmi köze szentjánosbogárhoz, amely szintén úgy neveződik.
"These bites may be from small biting midges, often called “no-see-ums”. They are also known as punkies or sand flies." - mondja az írás.
Ez itt tuti nem harap többé:

Estére BBQ volt beígérve, de elnézve az ebédlőben serénykedő kínaiakat, az egyre távolabbi dolognak tűnt.
Körbeálltak vagy tizen egy asztalt, melyen rengeteg kis tenyérnyi, kerekre lapított tészta volt felhalmozva, középen pedig egy hatalmas tálban fűszerezett darálthús. Mindenki azon ügyködött, hogy kis húst pakoljon a téttába, azt félbehajtsa és összenyomkodva a széleket lezárja.
Az eredmény itt látható, az összes tálcán az található, de ez csak a fele annak, amit elkészítettek. A másik fele már a főzővizekben készül sorsa beteljesedésére.

Közben alkonyodott...

BBQ még mindig sehol... a sütő szerkentyű ott árválkodott az ebédlő fala mellett, üresen.
Mick elszaladt hogy hoz valamit, amitől könnyebben csúszik a kóla: whiskey lesz az, jegyezte meg Danie egy hunyorítással, ő ért ezekhez a dolgokhoz.
Aztán 6 körül véglegessé vált: dumplings lesz a menü és sült bárány... bevégeztetett.

Érdekes... Illetve nem érdekes, mert mindenütt megfigyeltem ahol csak jártam, a kínai térfélen a szószok, fűszerek mellett mindig akad fokhagyma. Elvégre egészséges, ők így tömik az arcukba, mi bogyó formájában. A lényeg az, hogy hasson:

A mi térfelünkön sült hal, alá egyfajta tejszínes szósszal, fűszeres kéregben ropogósra sült csirkeszárnyak és mindenféle zöldségdarabkákkal bekevert spagettiszerűség mellett ma rántva elkészített shrimp - nagyobb, mint a koktélrák - várt ránk, utóbbiból pakoltam krumpli és rizs mellé kicsit.
Vagy sokat.

Attól függ, ki hogy méri, itt már a második kör fele látszik.

Mire végeztünk mindennel, besötétedett:

Hát ilyen itt egy unalmas nap, amikor nem történik semmi...
Hiába az ima, teremteni nekünk kell.

Ps: Irakban is összefutottunk ilyen kis rohadékokkal, mint ez a légy, ott "black fly"-ként azonosítottuk:
Klikk ha érdekel


Zene!

Tábori lap Karády Katalinnak

Ennyire azért nem súlyos a helyzet, még akkor sem, ha itt a déli féltekén most még tél van (októberben jön a nyár).
Na jó, csak estefelé kell pulcsi, napközben kellemes 24-26 fokra melegszik fel a környék, miközben rendszerint még gyengén cirógató szelecskét is kapunk.
Breeze... hogy rohadna meg az angol, ahol mindenre akad megfelelő szó.
Ja igen: szellő, jól van na, csak nem könnyű itt rátalálni ebben a nagy havazásban...

Megérkeztünk.
Első blikkre nem is rossz, a lakópark úri negyede felett legalább tető van, nem kopog majd az eső a konténer tetején, mint Gánában. Ergo be sem ázunk, mint Gánában.
Vidám volt ott arra riadni a sötétben, hogy hirtelen hideg víz zúdul a fejemre. Félálomban azt hittem, hogy a Titanicon vagyok.
Megint.

Az etetőhelyek is meglehetősek, ez itten a kínai térfél:

Ez pedig a miénk:

Persze szabad az átjárás a kettő között, a kínai séf beszél angolul és bármit elkészít, ha kérjük. Az angolai séf is beszél angolul, és bármit elkészít, ha kérjük. Vicces, amikor délben a kínai térfélen vannak rántott halrudacskák, este pedig az angolain. Azonnal felmerül a gyanú: ezek kooperálnak!
Mi kellhet még a boldogsághoz?
Alvás.
Az ágy - mint a sarka látszik echte baldachinos - egybeépült az irodával és a feredőszobával, így nem kell sokat gyalogolni egyik irányba sem, ráadásul jövet is és menet is útba esik a hűtő, mely kincseket rejteget, nem is hagyom soha magárat:

Az ottan kéremszépen eredeti, füstön füstölődött és jó adriai levegőn száradt sonka, hozzá horvát házikolbász, alatta az ungarische szarvas szalámi, pokol tornáca kolbász és társai, kis paranyicával megtámogatva. Valahol bújik még három sólett konzerv is, mert készültem: a kínai konyhánál sosem lehet tudni azt, hogy mire számíthat az ember.
A szoba tartozéka még a kávéfőző készlet, melyet a másodperc törtrésze alatt elérek a gurulós székkel, in case of vészhelyzet.

Az ellátás.
Pötyögök a gépen, kopogtatnak:
- What?
Kérdezem, mert udvarias vagyok.
Nem mindig, csak ha zavarnak.
Bejön a séfkalapos srác, hozott üdítőket és red bullt. Utóbbit félrerakom, az aknakutatóknál dolgozik egy fiatal legény, ő szereti.
Negyedóra múlva kopogtatnak:
- What?
Bejön egy másik séfkalapos srác, hozott almát, banánt és narancsot.
Öt perc múlva kopogtatnak:
- Now what the f(word)?
Bejön egy séfkalapos srác (nem az előző), hozott dobozos jégkrémet, és dobozban sütiket.
Hát így...

Már csak a takarítónőket kell elhessegetnem: nem, nem kell felmosni minden nap, nem, nem kell bevetni az ágyam, nem, nem adok semmit oda mosni!
Utóbbit márcsak azért sem, mert ahogy hallottam, nem nagyon nézik a címkéket azügyben, hogy ezt most hány fokon és mivel...
A vasalás hasonlóképp történik, vadiúj nadrágon, pólón ejtve istentelen nyomokat.
A csapat whatsapp grouppja pedig tele van ilyen és ehhez hasonló üzenetekkel: kinek kell egy fekete nike póló, ugyanitt diesel alsógatya kerestetik.
Így hát a felderítés eredményeképp kifigyeltem, hogy este szabad a mosoda, online kielemeztük az én drágámmal az egyik pöpec mosógépet, követtem az instrukciókat és a 28 perces program szépen kivitte azt, amit ki kellett vinnie a pólókból és egyebekből.
A fentiekre tekintettel so far so good, ahogy a művelt orosz mondaná, ha tudna angolul.

Pillanatnyilag a helyi, vagyis országos választásra készülünk, ami holnap lesz, így holnap nincs munka.
A környező népek is készülnek a választásokra, ahogy olvasom a híreket, tőlünk északabbra a békés véleménynyílvánítás jegyében tegnap jó pár katonát lelőttek. Welcome to Cabinda.

No de ami a legfőbb: itt nincs, mégegyszer mondom, nincs, sőt, kiemelem: nincs szúnyog!
Hallelúja!

Menedék!