2024. augusztus 1., csütörtök

Svejk városa

Persze autentikusan Švejk lenne ő (Akinek akasztófát rendelt a sors, az nem fullad vízbe), és ki ne olvasta volna a történeteit akkor, amikor még olvastak az emberek?
Mármint könyveket.
Vagy itt élt íróként pl. Hrabal (A világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom), filmesként Menzel (Ami a hibáimat illeti, azok javíthatatlanok), hogy ne menjünk messzire.
És ne feledjük a sört sem (Az nem beszél...).

De addig még eltelt kis idő, mire első este le tudtunk ülni a fiúkkal egy-egy (értsd kettő-kettő) hideg korsóra Prága Óvárosi terének egyik mellékutcájában található söröldéjében.



Előzmények.
Vonat.
Mi baj lehet?
Csak annyi, hogy még pénteken kisiklott a szlovákoknál egy tehervonat, és vasutas tempóban folyt a helyreállítás.
Tehát késve.
Szombatra ígérték, amiből vasárnap lett, aztán hétfő délután.
Az én hikari expresszem viszont délelőtt indult a Nyugatiból, tehát buszozni fogunk a szlovák határtól, naccerű!



A fentiek után meg sem lepődtem azon, hogy termeskocsi helyett fülkésben ültem egy szlovák párral, valamint három szótlannal. Előbbiekkel jól elbeszélgettünk, utóbbiakkal nem.
A folyosón közben, gyakorlatilag az elindulás pillanatától kezdve, istentelen tömeg próbálta magát helyre tenni, meglehetősen kevés sikerrel.
Ugyanis mindkét irányból jöttek, hatalmas pakkokkal, plusz a mi ajtónk előtt toporgott egy török/paki/vagy hasonló útlevelű fószer, aki a csomagjain kívül egy összehajtogatott elektromos minibringát, vagy üléses órisárollert cipelt ráadásként, méginkább blokkolva az egyébként is keskeny folyosót.
(Később ilyen szerkezeteket láttam aztán száguldozni Prágában, egyfajta tökönrúgott pózban görnyedtek rajta a tulaj férfiemberek, hátukon nagy ételszállító dobozokkal.)
Végül egy termetes ír hölgy vágta szét a gordiuszi csomót, elunva az egyhelyben tökölődést: a szemből érkezőket beparancsolta a fülkékbe, és teljes menetfelszerelésben megkezdte az előrenyomulást.
Miután a baloldal elvonult jobbra, a fülkékből előszivárgott a jobboldal és elvonult balra.
Kivéve a mi emberünket, aki megszeretvén a helyet, leült valamelyik csomagjára úgy, hogy a háta belógott a fülkébe, így nem tudtuk becsukni az ajtót a légkondi legnagyobb örömére.
Mert az nem működött, így aztán kihúzhatta magát, mondván: hát nem mindegy?

Aztán Stúrovóban (helyesen Štúrovo) átnyergeltünk buszokra.
A sok rövideszűből álló tömeg megrohamozta a kijáratnál tömegesen sárgálló tömegközlekedési eszközöket.
Én szétnézve kissé távolabb két pöpec panorámabuszt láttam parkolni, a sofőr bácsik bőszen integettek, naná, hogy arra vettem az irányt.
Csomag alulra, Joe bácsi felülre, némmá, megyen a légkondi is, ez az élet, Babolcsai néni!

20 perc tekerés után hoppá! A kukoricaföldekkel körülvett poros parkoló mögött, a semmi közepén ácsorgott a szerelvény, hegyibe!
Amolyan várostromszerűen rohamozott a nép, tökön paszulyon át.
Arra gondoltam, hogy egy beszáguldó vonat micsoda trancsírozást végezne, mert a sok tökkelütött mind a telefont nyomkodta, csoda, hogy nem hasaltak el a síneken.

(Jelzem, az ott egy ökörfarkkóró a jobb szélen)
Pedig a kocsik számozása itt is megvolt, szóval a helyjegyek működtek, ráadásul itt már tényleg termes kocsikat prezentált a České dráhy (imádom ezt a nyelvet).

Elindultunk, fél óra késést prognosztizálva.
Angol kölkök kavartak kissé a helyekkel: akinek volt helyjegye, az leült valami szabad helyre, a foglalt helyükre pedig beültek a csapatból. Úgy tűnt, hogy nem mindenkinek van helyjegye, érdekes szitu olyan vonaton, amelyre az kötelező...
A határozott kalauznéni aztán rendet rakott, akit kellett felugrasztott, akit kellett leültetett, ezek után már csak egy csapat ácsorgott az ajtóban, folyton kinyitva azt, így aztán ha lett volna légkondi, az sem ért volna sokat.
De nem volt.
Vagy volt, csak nem működött, bár az ugye épp olyan, mintha nem volna...
Az összes felső bukóablak kinyitódott, ennek eredményeképp a forróság betódult, elszabadult vitorlaként csattogtatva a függönyöket.
Így érkeztünk Brnoba (persze addig eltelt vagy 3 óra, ezalatt likvidáltam az összes szendvicsem és vizem).

Ott aztán ücsörögtünk, vártunk, izzadtunk, amikor azt hallottam a hangosbemondón, hogy épp azt javasolják, hogy az EC 276 Metropolitanról jobb lenne átszállni a fene tudja hányasra.
Ha eddig kibírtam, kibírom ezután is, gondoltam, és ügyet sem vetettem a hangokra, mígnem a helyiek hirtelen meglódultak, mivel ekkor már dűlőre jutott a hangosbemondó. Most már nem javasolta, hanem felszólított az átszállásra, mert nem működik a légkondi.
Ennek már fele sem tréfa, rájöttem, hogy ez bizony nem megy tovább, futás, le az aluljáróba, fel az aluljáróból, épp az utolsó kocsihoz értem, mögötte ott állt a mozdony.
Csak ugye ellenkező irányban, de az épp leugró fehéringes megnyugtatott, ez megy Prágába, így feldobtam magam, átjutottam a biciklitárolón és lehuppantam az első szabad ülésre.
Ez a szerelvény Grazból jött és Prágába tartott, de ha zongorázni tudnám a különbséget, koncerttermeket töltenék meg.
Kényelmes ülés, lehajtható asztal, hálós tároló, fej feletti világítás, mint a repülőkön és: működő légkondi!
Az étkezőkocsi felhozatala QR kóddal beolvasható, a menüben a bélszínt felfedezve felcsillant a szemem, de annyira azért nem tudott felizgatni, hogy elcsattogjak a legelső kocsiig, ahol az etetőhely felállítódott.
A sofőr tolta neki, szerintem ilyen gyorsan vonattal még nem kavartam. Ha ennyivel megy a másodosztály, mennyivel mehet az első?
Innen már nem érdekes, egy óra 10 perces késéssel (mármint az eredeti vonathoz képest) becsattogtunk Prágába.


A csarnok impozáns, de szaladnom kellett, nem nézelődni:
Hát még ami alatta található...

Aztán aztán lett, a szállodánk csak egy ugrásnyira található a főpályaudvartól, ahol Illés és Balázs felkaroltak és lecsaptunk az Óváros tér egyik sereldéjére (fizetés kizárólag készpénzzel, megbízható széklábak, gyors elsősegély, hogy klasszikust idézzek).
A templomtól balra...




Nahát akkor most emlékezzünk Babolcsai nénire!


2024. május 6., hétfő

Sivatagozzunk, Vol. 3.

Volt eddig ugye az első, azután a nagy, most jön a maradék.
Jelesül Türkmenisztán (Karakum, vagy hamár, akkor Garagum, vagyis "fekete homok"), aztán Afganisztán, Irak, Omán, majd az Emirátusok és végül Etiópia.

Nebit-Dag, azaz Olaj-hegy (vagy hegynyi olaj?) volt az első állomásunk, amely kb. 450 km-re fekszik kissé északnyugatra Ashgabattól, a fővárostól.
Az utat a Karakum déli/délnyugati, alsó szélét övező hegylánc mentén tettük meg, nagyrészt térerő nélkül (1998-at írtunk akkortájt) és kb. egy hónapot töltöttünk ott, mivel a táborunk a sivatagban még nem volt kész.
Így aztán naponta vagy 70-80 km-t autóztunk ki nyugat felé a sivatagba és ugyanannyit vissza az ideiglenesen elfoglalt olajbányász "munkásszállón".
A városban egyébként zajlott az élet, baromi jól váltották a dollárt és szilveszterre kibéreltük az egyik menő helyi bárt.
A munkásaink megismertettek a helyi nevezetességekkel, ami ugyan kimerült az áruházak polcain sorakozó paradicsomkonzervekben (tényleg, mindenütt az volt és csak az), ugyanakkor isteni füstölt halakat hoztak otthonról és ne feledkezzünk meg a kaviárról.
Amikor először kérdeztem meg, hogy nem-e lehetne-e beszerezni (üzletekben nem lehetett kapni, mindent exportáltak) és a válaszuk az volt, hogy dehogynem, felderült a novemberi szomorú ég!
- Mennyit szeretnél? - tették fel a kérdést.
- Hát, olyan kis dobozzal, mint a boltokban...
Mire kitört a nevetés:
- Ne szórakozz, fél kiló alatt nem állunk szóba senkivel.


No de a sivatag.
Mint tudjuk, az ország kb. 70%-át az borítja, mi pedig a nyugati csücskében, közel a vízhez fogunk szorgoskodni.
Itt épp a referencia GPS állítódik, ausztrál kolléga segítségével:


Ahol mi dolgoztunk, Nebit-Dagtól nyugatra (majd elfelejtettem, 2001-ben átnevezték a várost Balkanabat-ra), nem volt először igazán vészes a homok, főleg nem Algéria hatalmas homokhegyei után.
Hanem aztán hamarosan berongyoltunk olyan buckák közé, amelyek ugyan nem voltak magasabbak, mint 5-10 méter, de nagyon sunyi módon keserítették az életünket.
Az uralkodó széljárás kelet-nyugat irányú volt, így aztán kelet felől gond nélkül felautóztunk a homokdomb tetejére az enyhe emelkedőn, a csúcson átbillentünk és lecsúsztunk a meredek oldalon, majd vígan mentünk tovább.
Újabb emelkedő, lecsúszás, tovább.
Ezzel nem is volt gond, hanem amikor visszafelé indultunk volna, akkor érte meglepetés - nem csak a szürke tehenet a viccben -, hanem minket is.
Nem volt átjáró...
Ugyan lecsúsztunk a nyugati oldalon, de ez visszafelé nem működött: merugye a fizika nem csak egy jó ötlet, annak törvényei vannak.
Így aztán fel-le autóztunk addig, amíg úgy elvékonyodott a homokfal, hogy csak kb. 1m magas volt, azt aztán a csipet csapat addig lapátolta, míg a kocsink fel tudott ugratni, de pár méter után megint kezdődött a fel-le keresgélés.
Mi még csak istenesen jártunk, mert mint később megtudtam, az ország talán legjobb terepes sofőrje volt a miénk.
Anno Brezsnyev elvtárs személyi sofőrje volt, de nem okozott neki gondot az sem, hogy egy Urallal és egy tájolóval (előbbi egy teherautó, utóbbi egy iránytű), meg pár vadásszal bevegye magát a sivatagba és egy hét elteltével ki is jusson onnan.
A platón a gazellákról nem beszélve...

Itt épp kis szieszta vele és az egyik segéderővel, a dózer vágta nyomon, mivel a vezetőség is hamar megértette azt, hogy bulldózerek nélkül lehetetlen lesz megcsinálni a munkát.
Ez pedig már az irodánk a homokozóban, még újévi hangulatban, Andy és Lee statisztál az akkori technika mellett:
A sivatag szélén egészen a Kaszpi-tengerig merészkedtünk, ahol -15m környékét mutatott a GPS.
Akadtak problémák...



Azután jött Afganisztán, erről már szól a "fáma", vagyis a blog, 2012-esek a bejegyzések, érdemes ott körbenézni.
Itt nem igazán a homok, inkább a helyiek okoztak néha problémát, mivel a Nissan "telekjáró"-val mindenhova eljutottunk:



Irak.
Basrától északra.
2011. január környékét kell megpislantani a blogban...
Itt igazán a porviharok okoztak gondot, legtöbbször éjszaka tudott csak dolgozni a nép, mivel érdekes módon akkor nyugi volt időjárásügyileg.
Egy jellegzetes fotó a terepről:



Omán.
Imádtam ezt az országot, először itt támadt igazán kedvem fotózni, filmezni, üdítő volt az algériai és egyiptomi csóriság, kosz és szemét után.
Persze minden elveszett, ami 2011 előtt készült, hála a vadiúj, de egy hét múlva defektessé váló vinyónak, amelyre az összes fotót kimásoltam.
No és az én hülyeségemnek, feledve azt az alapvető számtech szabályt, hogy az, ami egy példányban van meg, olyan, mintha meg sem lenne.
Itt épp azt gyakoroljuk instruktorokkal, hogy miként lehet homokgödörböl szabadulni, ha már egyszer voltunk olyan marhák és belehajtottunk:
Két út lehetséges a kijutásra:
1 - körbe-körbe autózunk, egyre feljebb kapaszkodva (mint látható), de ez csak akkor működik, ha nem túl meredek a gödör oldala
2 - Előre-hátra gurulunk a saját nyomunkban, mígnem akkora lendületet nem tudunk szerezni, hogy kirúgjuk magunkat a peremen át

Ez utóbbi vitt egyszer ki Algériában, amikor épp felderítősdit játszottam és belecsúsztam egy gödörbe.
Igaz, akkor elhasználtam a kocsin található minden homokrácsot, kartonpapírt, gumiszőnyeget, sőt az összes vizemet, leengedtem a kerekekben a nyomást 1 bar alá, mert tudtam, hogy csak egy próbára van lehetőségem.
Sikerült.

Itt pedig navigációs gyakorlat Ománban, találd meg a zászlót.
Persze a havi "találd meg az elveszett embert" gyakorlatok is hasonlók voltak, mert a sivatag nem tréfa...



Emirátusok.
A Dubajba, vagy a többi emirátusba látogató turistának érdemes befizetnie egy "sivatagi túrára".
Persze innen nézve komolytalan az egész, de egy európai panellakó tuti lehidal az élménytől.
A sivatagi munkáról, amit Abu Dhabiban végeztünk, 2019-ben találhatók bejegyzések.
Itt egy megfáradt vibrátor pihenget épp:
Élet a sivatagban:



Etiópia.
Nem igazán homok borítja, inkább süppedős, sós sivatag, ahol csak az épített töltéseken tudtunk mozogni.
2015. novemberi bejegyzések szólnak erről, és a csipet-csapatról...




Zene!

2024. április 19., péntek

Sivatagozzunk, Vol. 2.

A Szahara.

Nem csak azért, mert ez a legnagyobb homoksivatag (jégben ugye megelőzi Antarktika és Arktika), hanem azért is, mert itt töltöttem el a legtöbb időt homokdombra fel, homokdombról le olyan helyeken, ahova egyszerű ember/turista soha nem juthat el.
Nem mellesleg azért is, mert számomra ez "A" sivatag.
Lenyűgöző a dűnék, homokhegyek látványa, és bár végtelenül csendes, valamilyen különös, sosem megfejtett oknál fogva sosem éreztem ott magányosnak magam.

Az egyik első táborunk:


Bár Tunéziában már összefutottunk a keleti végével, Marokkóban pedig a nyugatival, a közepe az igazi, vagyis inkább azok a területei, amelyeket "erg"-ként tartanak számon.
Tudományoskodjunk kicsit.
Az egyszerű ember számára a sivatag ugye homokot jelent, sok-sok homokot.
A nem egyszerű ember azt mondja: hohó, nem úgy van az!
És azonnal elkezd mindenfélét kitalálni, rendszerezni, beskatulyázni.
Nézzük tehát mit is mondanak a sivatag egyes részeiről, jelesül az "erg"-ekről az okosok a wikin:
Az erg (homoktenger vagy dűnetenger is, vagy homokréteg, ha nem tartalmaz dűnéket) egy széles, sík sivatagi terület, amelyet szélfútta homok borít, és alig, vagy egyáltalán nincs vegetatív borítása.
A szó az arab ʿarq (عرق) szóból származik, ami "dűnemezőt" jelent.
Szigorúan véve az erg olyan sivatagi terület, amely több mint 125 km2 (48 négyzetmérföld) eolikus vagy szélfútta homokot tartalmaz, és ahol homok borítja a felszín több mint 20%-át.


A Szahara erg-jei az alábbi térképen láthatók, én a karikázott területeken mocorogtam pár éven át ( a jobb oldali részen csak az egyiptomi területen):



2000 méteren repülve így néz ki a Grand Erg Oriental (az első fotó is azon a területen készült):



Kicsit alacsonyabban repülve pedig ilyen:

Leszállva pedig:


Oké, leszálltunk, de hogyan tovább?
Mert ugye utak azok nincsenek.
Ha nincs, megyünk toronyiránt, ami leginkább azt jelentette, hogy jobbra-balra:


Ha pedig nem lehet sem jobbra, sem balra, akkor gyártunk csapásokat, mert utaknak azért nem nevezném a homokba dózerolt nyomokat.
A nagy dűnéken így:
A kissebbeken pedig így:
Szerintem csinos lett... persze ezen naponta 80 km-t autózni nem egy leányálom...
Azért hullámvasútnak elment, homokvihar esetén még tengeribeteg is lettem néhányszor: amikor keresztbe fújt a szél.
Olyankor mintha oldalra mozogna az egész világ, miközben előre is haladunk ugye az autóval, és ez rendesen megkavarja az arra érzékenyek egyensúlyért felelős szerveit.


Aztán akadtak olyan részek is, ahol csak gyalogolni lehetett, a hatalmas dűnék meredek oldalaiba nem érte volna meg csapásokat vágni. Ilyenkor a népek kézben cipelték a felszerelést, vagy megpróbáltak olyan közel autózni a célterülethez amennyire csak lehetett, mint itt pl. én a repeater felállításához:
Szerencsére az Erg hatalmas homokhegyei között sokszor szépen el lehetett kavirnyálni, ezt a kitaposott "utat" pl. Route 66-ként emlegettük csak. Ez volt a "fő verőér" a reggeli kilovaglásokkor, ill. az este betakarodásokkor:
A táborok, amelyekben laktunk végülis minden igényt kielégítettek, fúrtunk egy 80-120 m-es kutat, amelyből isteni tiszta és hideg vizet kaptunk, volt konyhánk, pékségünk, fürdőnk, konditermünk, az irodák és lakókocsik mellett, sőt, egy "bár"-nak kinevezett konténer is előfordult itt-ott, bár Algériában eléggé necces volt a seritalt lejuttatni a sivatagba.
Megoldottuk.

Itt lakom látod, énekelte a Tankcsapda:


Munka.
Mert hogy azért jöttünk ide, a "senki" földjére.
Estünk-keltünk, de hát a homokon így mennek a dolgok. Velem ötöt pördült egyszer a Toyota, balga módon fordulni próbáltam egy homokhegy meredek oldalában, a gravitáció pedig szólt egy alig kétöklömnyi kis homokhalomnak: lökjé' má' rajta egy kicsit...
Megjegyzés: a fenti koordinátákat bevive a Google Earth-be, függőleges (helyesen észak - déli irányú) vonalakat látunk a sivatagban.
Na, azok a mi geofonvonalaink, amelyeket bulldózerek vágtak azért, hogy a felszerelést (kábeleket, geofonokat) szállító teherautóink közlekedni tudjanak, mint pl. ezen a screenshoton is látszik:
Hogy mit kerestünk? Olajat...
Pontosabban olajcsapdákra utaló jeleket, szeizmikus módszerrel.
Később lesznek linkek is...

De most még... játszunk.
A golf mondjuk nem a legsikeresebb ennyi bunker között, de hát...
És a homokozás...
Aztán nagy ritkán belefutottunk tevéket terelgető emberkékbe, a völgyek csenevész bokrait rágcsálták a tevék év közben, tavasszal pedig, amikor egészen hihetetlen módon zöldbe borul a sivatag egy része, füvet legelhettek.
No és az élővilág.
Többnyire kimerült bogarakban és kígyókban.
De a srácok fogtak rengeteg ilyen gyíkszerű valamit, ami leginkább a homok alatt közlekedett (vagy bújt), elmondásuk szerint a húsa keresett csemege és a halra hasonlít leginkább. Úgy is hívták, a sivatag hala.
Aztán a meglepetés: itt valamikor 7-10ezer éve emberek éltek. Erről tanúskodtak a pattintott kő nyílhegyek, vagy a nagy kőtál, amiben gabonát őrölhettek, no és a sziklarajzok:
És az érdekességek, mint pl. amikor 1999 januárjában havazott:
Vagy a Sif Fatima környéki - hejj, ha ezt rejtő Jenő láthatta volna -, rég elhagyatott idegenlégiós erőd:
Aztán a homokviharok, sivatagi naplementék, a távolban elvonuló eső...


Ó, és hogy a homok milyen a sivatagban?
Tiszta, nagyon tiszta... mint a kvarc


Végül - de nem utolsó sorban - néhány bejegyzés, ami akkor és ott...
Egy naplórészlet
Ez is naplószerű
A homok hatalma
Homokozás
Munka
Csak egy nap...



És végül, zene!