Mármint könyveket.
És ne feledjük a sört sem (Az nem beszél...).
De addig még eltelt kis idő, mire első este le tudtunk ülni a fiúkkal egy-egy (értsd kettő-kettő) hideg korsóra Prága Óvárosi terének egyik mellékutcájában található söröldéjében.
Előzmények.
Vonat.
Mi baj lehet?
Csak annyi, hogy még pénteken kisiklott a szlovákoknál egy tehervonat, és vasutas tempóban folyt a helyreállítás.
Tehát késve.
Szombatra ígérték, amiből vasárnap lett, aztán hétfő délután.
Az én hikari expresszem viszont délelőtt indult a Nyugatiból, tehát buszozni fogunk a szlovák határtól, naccerű!
A fentiek után meg sem lepődtem azon, hogy termeskocsi helyett fülkésben ültem egy szlovák párral, valamint három szótlannal. Előbbiekkel jól elbeszélgettünk, utóbbiakkal nem.
A folyosón közben, gyakorlatilag az elindulás pillanatától kezdve, istentelen tömeg próbálta magát helyre tenni, meglehetősen kevés sikerrel.
Ugyanis mindkét irányból jöttek, hatalmas pakkokkal, plusz a mi ajtónk előtt toporgott egy török/paki/vagy hasonló útlevelű fószer, aki a csomagjain kívül egy összehajtogatott elektromos minibringát, vagy üléses órisárollert cipelt ráadásként, méginkább blokkolva az egyébként is keskeny folyosót.
(Később ilyen szerkezeteket láttam aztán száguldozni Prágában, egyfajta tökönrúgott pózban görnyedtek rajta a tulaj férfiemberek, hátukon nagy ételszállító dobozokkal.)
Végül egy termetes ír hölgy vágta szét a gordiuszi csomót, elunva az egyhelyben tökölődést: a szemből érkezőket beparancsolta a fülkékbe, és teljes menetfelszerelésben megkezdte az előrenyomulást.
Miután a baloldal elvonult jobbra, a fülkékből előszivárgott a jobboldal és elvonult balra.
Kivéve a mi emberünket, aki megszeretvén a helyet, leült valamelyik csomagjára úgy, hogy a háta belógott a fülkébe, így nem tudtuk becsukni az ajtót a légkondi legnagyobb örömére.
Mert az nem működött, így aztán kihúzhatta magát, mondván: hát nem mindegy?
Aztán Stúrovóban (helyesen Štúrovo) átnyergeltünk buszokra.
A sok rövideszűből álló tömeg megrohamozta a kijáratnál tömegesen sárgálló tömegközlekedési eszközöket.
Én szétnézve kissé távolabb két pöpec panorámabuszt láttam parkolni, a sofőr bácsik bőszen integettek, naná, hogy arra vettem az irányt.
Csomag alulra, Joe bácsi felülre, némmá, megyen a légkondi is, ez az élet, Babolcsai néni!
Amolyan várostromszerűen rohamozott a nép, tökön paszulyon át.
Arra gondoltam, hogy egy beszáguldó vonat micsoda trancsírozást végezne, mert a sok tökkelütött mind a telefont nyomkodta, csoda, hogy nem hasaltak el a síneken.
Elindultunk, fél óra késést prognosztizálva.
Angol kölkök kavartak kissé a helyekkel: akinek volt helyjegye, az leült valami szabad helyre, a foglalt helyükre pedig beültek a csapatból. Úgy tűnt, hogy nem mindenkinek van helyjegye, érdekes szitu olyan vonaton, amelyre az kötelező...
A határozott kalauznéni aztán rendet rakott, akit kellett felugrasztott, akit kellett leültetett, ezek után már csak egy csapat ácsorgott az ajtóban, folyton kinyitva azt, így aztán ha lett volna légkondi, az sem ért volna sokat.
De nem volt.
Vagy volt, csak nem működött, bár az ugye épp olyan, mintha nem volna...
Az összes felső bukóablak kinyitódott, ennek eredményeképp a forróság betódult, elszabadult vitorlaként csattogtatva a függönyöket.
Így érkeztünk Brnoba (persze addig eltelt vagy 3 óra, ezalatt likvidáltam az összes szendvicsem és vizem).
Ha eddig kibírtam, kibírom ezután is, gondoltam, és ügyet sem vetettem a hangokra, mígnem a helyiek hirtelen meglódultak, mivel ekkor már dűlőre jutott a hangosbemondó. Most már nem javasolta, hanem felszólított az átszállásra, mert nem működik a légkondi.
Ennek már fele sem tréfa, rájöttem, hogy ez bizony nem megy tovább, futás, le az aluljáróba, fel az aluljáróból, épp az utolsó kocsihoz értem, mögötte ott állt a mozdony.
Csak ugye ellenkező irányban, de az épp leugró fehéringes megnyugtatott, ez megy Prágába, így feldobtam magam, átjutottam a biciklitárolón és lehuppantam az első szabad ülésre.
Ez a szerelvény Grazból jött és Prágába tartott, de ha zongorázni tudnám a különbséget, koncerttermeket töltenék meg.
Kényelmes ülés, lehajtható asztal, hálós tároló, fej feletti világítás, mint a repülőkön és: működő légkondi!
Az étkezőkocsi felhozatala QR kóddal beolvasható, a menüben a bélszínt felfedezve felcsillant a szemem, de annyira azért nem tudott felizgatni, hogy elcsattogjak a legelső kocsiig, ahol az etetőhely felállítódott.
A sofőr tolta neki, szerintem ilyen gyorsan vonattal még nem kavartam. Ha ennyivel megy a másodosztály, mennyivel mehet az első?
A csarnok impozáns, de szaladnom kellett, nem nézelődni:
Aztán aztán lett, a szállodánk csak egy ugrásnyira található a főpályaudvartól, ahol Illés és Balázs felkaroltak és lecsaptunk az Óváros tér egyik sereldéjére (fizetés kizárólag készpénzzel, megbízható széklábak, gyors elsősegély, hogy klasszikust idézzek).
A templomtól balra...
Nahát akkor most emlékezzünk Babolcsai nénire!
