Iszogatom a reggeli kávém, amikor elmegy a villany, azzal együtt a net, majd pár másodperc múlva visszajön minden.
- Mi az ördög? - gondolnám, de akkora hirtelen megremeg az asztal és mély brummogással beindul a hajó főmotorja. Ahaaaa, átálltunk saját áramforrásra.
Eddig ugye a kikötőből kaptuk a delejt, most már mi termeljük a főhajtómű mellett dübörgő saját generátorunkkal.
Hoppá! Akkor indulunk, és még a reggelit sem várjuk meg, fut át a fejemen és feltrappolok a lépcsőn a főfedélzetre.
Itt a bizonyosság, a motor tolja ki a hűtövizét, ebből tuti indulás lesz.
És tényleg, a beszálló rámpa eltűnt, a korlát lezárva.
Belesek az ablakon át a hídra, még üres.
Mire hátraérek, már gurulunk... izé siklunk is.
Megcéloztuk a kikötő kijáratát:
Mögöttünk a farvíz, settenkedő módban:
Reggeli után (szalonnás tojás, 3 féle sajt, 4 féle felvágott, zöldségek, franciasaláta) felmegyek a hídra, a kapitány már a székében, robotpilóta bekapcsolva, haladunk...
A tenger nyugodt, mi baj lehet?
Bekukkantok a navigátorokhoz, serénykednek, mert rájuk vár a feladat, hogy irányban tartsák majd a hajót, pontosan 20 méterrel a hidrofon sorral párhuzamosan, két és fél kilométeren át.
Közben 20 méterenként pukkantani fog az airgun.
A tengeri emlős megfigyelők is elfoglalják a helyüket a PAM monitorok előtt, az érzékeny cuccon keresztül azt figyelik, hogy úszkál-e a közelben delfin, vagy bálna (esetleg tengeralattjáró, de az más tészta...). Az istenért sem akarnánk megsérteni őket a sűrített levegős ágyúnkkal.
Nézzük mit mond a rendszerről okoskatörp, avagy a chatbot:
A "PAM" a Passzív Akusztikus Monitorozás (angolul: Passive Acoustic Monitoring) rövidítése. Ez egy olyan technológia, amelyet a tengeri környezetben használnak, különösen a tengerbiológia és oceanográfia területén, hogy hanghullámok segítségével figyeljék meg a tengeri élőlényeket, például bálnákat, delfineket vagy más tengeri emlősöket, valamint emberi tevékenységeket, például hajók mozgását.
A PAM rendszerek passzív szonárokra épülnek, vagyis nem bocsátanak ki saját hangjeleket (ellentétben az aktív szonárral), hanem a környezetben természetesen jelen lévő hangokat – például állatok hangjait, a víz áramlását vagy a hajók zaját – érzékelik és elemzik. Ezeket az adatokat speciális mikrofonok (hidrofonok) gyűjtik, amelyeket a víz alá helyeznek, és a jeleket számítógépes rendszerekkel dolgozzák fel.
A PAM alkalmazásai közé tartozik:
Tengeri emlősök populációinak nyomon követése és viselkedésük tanulmányozása.
A tengeri zajszennyezés monitorozása, például hajóforgalom vagy ipari tevékenységek hatásának vizsgálata.
Környezetvédelmi kutatások, például a klímaváltozás hatásainak elemzése a tengeri ökoszisztémákra.
Ez a technológia különösen hasznos, mert nem zavarja a tengeri élővilágot, és lehetővé teszi a hosszú távú, diszkrét megfigyelést akár nagy mélységekben is.
Egy óra múlva érjük el a teszt területet, mert teszt nélkül egy tapodtat nem megy tovább a dolgozó! Mármint gain teszt nélkül, az bármit is jelentsen.
Persze engem a másik teszt érint, az pedig a navigációról szól majd...
Tegnap, amikor meglátogattuk a hajót, kollégám megjegyezte, ürítik a szennyvizet, mehetsz most már nyugodtan a hajóra, nem baj ha elkap a tengeribetegség.
Oké, de bevásároltam IKEA-s hamburgerből, így aztán még egy napot eltöltök a szárazföldön, különben is, holnap sem futunk még ki.
Sikerült összeszerelnem és egész jó lett:
Reggel kissé behavazódott a táj...
Persze ez a kikötőben nem látszott, mire odaértünk elolvadt mindenütt.
Hát itt van, a 33-as:
Bepakoltam a cuccom a kabinba, használhatom irodának is, bár ha kedvem van, felmehetek a hídra, ott is akad egy kis zug, vagy a navigátorokhoz.
A kapitány körbevezetett, megmutatta azt, hogy mit hol találok, mi a teendő vész esetén és fel kellett próbálnom a személyes védőruhát, ami megvéd a vízben a kihűléstől, meg talán a kihalástól is. Az első nem passzolt, hasban szorított, de ebbe már bele sikerült gyömöszölni magam, sőt a zippzárat is behúzni ahogy illik:
A kis kormánykerék ikon az immersion suit-on (mert ez az ám, hazám) azt jelzi, hogy a ruházat megfelel a SOLAS (Safety of Life at Sea) előírásainak, és rendelkezik tengeri használatra érvényes típusjóváhagyással. Ez a jelölés általában a hajózási felszerelések európai tanúsítványát (Marine Equipment Directive – MED) is igazolja.
Ráadásul mentőmellény nélkül is fenntart a vízen, kell ennél több?
Na ugye!
Nézzünk körbe...
Ez a kilátás a baloldali ablakon át.
Ez pedig a jobboldalin keresztül, a két doboz közül a balban hőálló fejvédő, a jobban hőálló takaró lapul, ha a tűz van babám forogna épp a lejátszón.
Az ágy fejrészénél lámpa és pohártartó:
A kabin ajtó felőli része, szekrénnyel és a fűtéssel.
Ahogy érzem, a falak nyomják a hideget, de a kis radiátor veszettül harcol velük, vissza kellett vennem hármasra.
Kezdek szétpakolni...
Kettőkor ebéd.
Lengyel a személyzet, a szakács profi, istenes lett a sült csirke és a TEJFÖLÖS ubisali!
Persze ki van rakva mindenféle nasi, sós és édes, valamint gyümölcs, teák, kávék, vizek üdítők, hogy azért frissüljön a nép napközben is, ha bágyadna.
Vacsi majd hétkor.
Még körbenéztem a gépházban, egyelőre csendes minden.
A szivattyúk: van, amelyik a fenékvizet távolítja el, van amelyik tűz esetén tolja a fecskendőbe valót.
A hátsófedélzeten a pukkantyúk, és az őket megfelelő mélységben tartó bóják, egyelőre szárazon:
Fent az "A" frame-nek nevezett A-frémen kuksolnak a GPS antennák és valahol ott kell lennie a SpaceX antennának is, amivel a netet oldják meg a tengeren (is).
Tesztelve megfelelőnek tűnik a sebesség, ezt az egyet megbocsájtom Musknak.
A hajó legkisebb helyisége:
És a fürdő (tusoló), a nyitott ajtótól jobbra és balra.
Mindenből kettő van, ezeket mi "utasok" használjuk, a legénységi a folyosón található.
Esteledik...
Befutott az időjárásjelentés, holnapra még kisebb hullámzás várható, bízom benne, hogy kifutunk végre.
Miközben a fedélzetre tartottam, belefutottam Marciba, a szegény próbababába, akit havonta egyszer kihajítunk a tengerbe, hogy aztán kimentsük onnan. Most elég vidám képet vág.
Azt hittem, hogy elcsípem a naplementét, de lekéstem...
Elkaptam a reggeli vonatot és bő másfél óra múlva már a koppenhágai reptéren vártam a beszállásra.
Közben belefutottam ebbe:
Emlékeztem, hogy Gatwicken gyakran beugrottunk ebédelni a reptéren található Joe's kitchen nevű gyorsétteremszerűségbe, no de hogy ennyi Joe's hely legyen a világon?
Aztán már a beszállás jött, irány Gatwick!
A vonatindulásig volt időm, így bekaptam egy hamburgert. Ugyan a felszolgáló említette, hogy hasábbal érkezik, azért a biztonság kedvéért rendeltem hozzá extrát. Akkor derült ki, hogy ez nem az a nyamvadt mekis vacak, de ki volt fizetve, megküzdöttem vele...
Ezek már Dover fehér sziklái, hátulnézetben, vonatablakból.
Kezdődik.
Először az elméleti oktatáson kellett túlesnünk, megismerni a tengeri mentőfelszereléseket és minden, a túlélést segítő cuccot.
Kissé megfűszerezték az előadók gyakorlati dolgokkal is, itt épp az "immersion" öltözetbe bújást gyakoroljuk. A védőruha egy speciális kezeslábas, amelyet tengerészek viselnek, hogy megvédjék magukat a hideg víztől és a kihűléstől, ha el kell hagyni a hajót. Ezek az öltözetek általában vízállóak, hőszigeteltek, és segítenek fenntartani a test hőmérsékletét hosszabb ideig.
Az emeleten további felszerelésekkel ismerkedtünk meg, többek között itt látható a raft, vagy mentőtutaj, amelybe - mint megtudtuk - majd be kell másznunk a vízből.
Elindultunk a gyakorlati vizsgára és mibe futok bele? Eladó templom, ezek mennek Angliában, pub, club vagy akár irodaház lesz belőlük.
Valaki?
A kínzókamra, vagy terem. Másoknak uszoda.
Itt estünk át a vízkeresztségen.
Ez már a vizsga végén készült, itt már nyugodt minden...
De addig... jahajj!
Menjünk sorba: beöltöztünk, mindenkin vízhatlan nadrág, kabát és egy-egy mentőmellény feszített. Ez a mellény nem a hajón dolgozók számára terveződött, dolgozni benne nem lehet, nem vész esetén fúvódott fel, hanem fix elemeket tartalmazott.
Úgy kell elképzelni, mintha a mellkasunkra kötnénk egy nagy darab hungarocellt, azt összekötnénk egy másik hungarocell kockával, ami a tarkónk alá kerül. Akad rajta egy kis lámpa, amely vízbe pottyanáskor aktiválódik, egy síp és jóccakát.
Ez volt az:
Ebben a szerelésben sorakoztunk fel a városi uszoda nagymedencéjének erre az időre kiürített szélén.
Megjegyzés:
Utálom a vizet. Utálok víz alá kerülni. Ennél jobban csak azt utálom, ha az a víz klórozott, szóval a víz iránti utálatomat szorozzuk meg tízzel.
Vagy inkább százzal.
És ugye egy kibaszott uszodában milyen a víz? Klóros. Megjegyzés vége.
Először is két csapatra osztották a népet, én szerencsésként abba kerültem, amelyik a mentőtutajjal kezd, szóval nem fáradtan estünk neki a feladatnak.
Viszonylag egyszerűnek tűnt az egész: a hátára fordított tutajt hasra fordítja a lelkes tanuló, majd belemászik, örül, hogy megmenekült, ezt követően kivetődik a medencébe. Persze az egyszerűnek tűnő feladatok soha nem olyan egyszerűek, mint amilyennek látszanak. A medence szélén hátára állítottuk a tutajt, visszalöktük, mire Henry a "kiképzőnk" váratlanul elkapta a sorban elöl állót és úgy belerántotta magával a medencébe, hogy szerencsétlen annyit sem tudott mondani, hogy Donaudampfschifffahrtsgesellschaft, már benne is volt a vízben.
A tutaj visszabillentésének technikája van: valahogy felrúgja magát úgy az ember fia/lánya, hogy elkaphassa az alul végigfutó hosszanti hevedert ott, ahol a tutajt felfújó palack található, belekapaszkodik, lent megtámasztja a térdeivel, majd húzza a hevedert mint a veszedelem.
Namost, ha nem elég nagy erővel húzza, akkor nem emelkedik meg a szerkentyű. Ha viszont túl nagy erővel húzza, akkor a fejére csapódik és kászálódhat ki alóla, ami a mellényben nem is olyan egyszerű. Főleg nem, ha beakad mondjuk a kereszthevederbe, mint az egyik srác.
Valami ilyesmit kell elképzelni, de a miénk kisebb volt, csak 6 személyes:
Ezután jön a bemászás, egy kis kötélhágcsón (a medencében nem az a dizájn meredezett fölénk, ami a korábbi fotón látható, még a tréning centerben).
Ez volt az első feladat, persze bemászás után, mint említettem, ki is kellett ugrani.
Bele a klóros vízbe...
Ezt követte a vízbe ugrás, mert ugye nagy hajón jó magasról kell belevetni magunkat a - legalább nem klóros - vízbe.
A teknyika a következő: egyik kezünkkel úgy fogjuk be az orrunkat, hogy a szánkat is takarjuk. Ezzel meggátoljuk azt az önkéntelen levegővételt, amit a szervezetünk galád módon elkövet ellenünk, ha hirtelen hideg vízbe merülünk.
Erre a kezünkre átlósan rátesszük a másik kezünket, és megkapaszkodunk a mentőmellény vállhevederében.
Ezáltal mindkét kezünk a testünkre tapad, így vízbe csapódáskor nem ficamodhat ki a vállunk.
Gondoljunk bele: 10+ méterről a víz már akkorát üt, hogy kitekerheti a karjainkat.
Ugyanez vonatkozik a lábakra is, össze kell zárni azokat, egyik lábfejet rárakva a másikra.
Aztán amikor meggyőződtünk arról, hogy nincs alattunk senki és semmi, előre nézünk és zsupsz, függőlegesen be a vízbe. Azért fontos előrenézni, hogy ne előrehajolva, hanem a legkisebb felületet mutatva érjük el a vizet.
Ezután már csak számolni kell magunkban kb. ötig, a mentőmellény teszi a dolgát és felhoz a felszínre.
Csodás.
Már csak túl kell élni a hátralevő ki tudja mennyi időt.
Manapság, ha el kell hagyni a hajót, nagy valószínűséggel kell hogy legyen egy EPIRB (Emergency Position Indicating Radio Beacon) bója a sokféle közül a mentőtutajban.
Ezt szépen utánakötjük a tutajnak, hadd vontassa, így közvetlenül rálát az égre és elküldi a pozíciónkat és a vészjelzésünket egy arra járó COSPAS/SARSAT műholdnak, amely amint lehet továbbítja azt a földi állomásnak.
A követőállomás aztán hívja a legközelebbi mentőállomást és megkezdődik a keresés/mentés.
Ha nem mentőtutajban vagyunk, akkor is igyekezzünk magunknál tartani az EPIRB bóját, mert annak a jelei alapján találnak majd meg. A fotón a vékony sárga zsínór köti a szerkentyűt a bajbajutotthoz, aki bőszen füstjelezik valami hajónak, vagy helikopternek :
Még egy csomó gyakorlatot végeztünk, mind-mind a túlélést volt hivatott támogatni, végül aztán csak kiengedtek minket a vízből és mindenki megkapta az áhított oklevelet:
Aztán újra Gatwick, Cadbury heaven, akarom mondani: mennyország.
Valamint:
És már a felhők felett Koppenhága felé, azt hiszem, ezeken sétálni is lehetne...
A reptérről a főpályaudvarra vonatoztam és nini, mibe futok megint bele. Ez már nem lehet véletlen.
A vonaton azért feltűnt ez a jelzés, otthon ilyet nem látok...
Igaz, olyat sem, hogy a vonatok percre pontosan érkeznek, számomra ez teljesen meglepő volt.
Ilyenkor látszik igazán az, hogy mennyire beledöngölik a rohadékok az emberbe az "elfogadást".
Bónuszként oda és vissza is 10 illetve 15 perccel korábban ért be a repülőgépünk is.
Touché!
Volt több mint két szabad órám, kidugtam az orrom a főpályaudvar egyik kijáratán és ez fogadott.
Kidugtam az orrom egy másikon is, ott pedig ez fogadott. Megjegyzem, talán 10%-on láttam valamiféle láncot, vagy kerékrögzítést.
Dánia...
Aztán egy röpke vonatút után már ott is állt az alkonyatban a hajó.Vagyis horgonyzott. Bár talán azt kellene mondani, hogy a mólóhoz simult.
Vagy valami ilyesmi.
Naszóval, meglett végre az egyetlen, még hiányzó jogosítvány, így most már hivatalosan is a hajón tartózkodhatok.
