2022. október 1., szombat

Pár perc az életből

Ma a tükörben megláttam az egyhetes borostás pofám, melyből kilógott a jégkrém pálcikája (csokival bevont epres/jeges volt, mostanra már épp az utolsó kis része olvadt el a nyelvemen), és erről - ki tudja miért -, a film villant be egy pillanatra.
Nem az a klúnis hálivúdis szar (azt megvettem még DVD-n, hogy hű, meg hú, megcsinálták modernül, aztán úgy a felénél szépen kivettem a lejátszóból, és belevágtam a kukába, ment utána a tokja is), hanem az első, az orosz (vagy szovjet?), a tarkovszkij féle.
Persze az is lehet, hogy inkább a regény.
Akkoriban mindent elolvastam Lemtől, mostanában pedig sikerült antikváriumból kikukázni az A legyőzhetetlen-t is.

- Ide figyelj... - kezdte - még valamit... Mondd, én... nagyon hasonlítok... hozzá?
- Nagyon hasonlítottál, de most már nem tudom - feleltem.
- Hogyhogy...?
Fölkelt a padlóról, és rám nyitotta nagy szemét.
- Már eltakartad.
- És biztos vagy benne, hogy nem őt, hanem engem? Engem...?
- Biztos. Téged. Nem tudom. Attól félek, ha igazán ő volnál, nem tudnálak szeretni.
- Miért?
- Mert valami borzasztót követtem el.
- Ellene?
- Igen. Amikor...
- Ne mondd el.
- Miért?
- Mert azt akarom: tudd, hogy nem ő vagyok.


A jégkrém egyébként elég gagyinak tűnik, bár szép dobozban hozzák a konyhás srácok, amikor terítik a szobák között az élményfokozó cuccokat, mint mondjuk a hatalmas muffinok és habos-babos sütik tálcán...





... kesudió csomagok, Mr. Potato crisps chips hengerek, 55%-os Bib's-ek Brazíliából, 70%-os Valorok Paraguayból.

A dobozban lapuló 10 darab egyenként csomagolt jégkrém gyakorlatilag jéggé fagyasztott színes, cukrozott vízből áll, és láthatóan mindegyik megolvadt legalább egyszer, mielőtt újra fagyasztották volna. Mivel epres, mindig találok benne a nyelvemmel egy olyan nyúlós, sűrűbb masszát, gondolom az jelképezné valamilyen formában a gyümölcsöt.
Már ha az eper gyümölcs... ebben a mai világban sosem lehet tudni azt, hogy mit minek nevezünk.

Kilépve a fürdőszoba részlegből, melyet beépítettek a konténer-szobámba (az az áttetsző falú box ott a szekrény mellett), ami egyben iroda is, valmint egy kis hűtő/vízmelegítő egyfajta teakonyhát sejtet, utóbbi felé indulok.



A hűtőben az érkezésem utáni habzsidőzsinek már csak az illatát érzem: finom füstölt kolbászok, szarvas szalámi, házilag fóliázott és tengerparton szárított horvát sonka - jahaaajjj! -, sajtok, otthonról hozott házi kajszilekvár és egyebek:



Most pedig csak egy kis vaj, amit komoly harcok és ármány árán, valamint hozzáadott sötét mágia segítségével sikerült organizálni, aztán fél üveg keserű narancsból készített lekvár, ami a kutyának nem kellett és két hete ott árválkodott az ebédlőben. Mondjuk én sem bírok vele zöldágra vergődni, bár próbálkozom.



Néha nagyon-nagyon vágyom egy kis vajas/kajszidzsemes kalácsra, kakaóval.
Kakaó akad, még otthonról hoztam nyuszisat, a vaj is tűrhető, kalácsról lemondok a helyben sütött péksütemény javára, de a lekvár... Már a grépfrútból készült vackokat is utáltam, egyszerűen nem értem hogyan jut valakinek eszébe keserű lekvárt főzni. Akárhogy próbálkozom bemagyarázni, hogy lekvár ez is, jó ez is, nem megy... ráadásul ugye, hogy még nagyobbat rúgjon belénk a természet: a keserű ízért felelős érzékelőink jó hátra kerültek.

Lenyomom a kapcsolót az üvegfalú vízmelegítőn, felgyullad a kék diszkófény és hamarosan pontosan 95°-os lesz a víz (ez nagyon fontos ám!), mivel nem szoktam sokat belerakni: hamarabb melegszik. Ugye milyen jó, hogy tanultunk fizikát?
Vagy ellestük másoktól.

Készül egy kávé és indulok az iroda felé, ami ugye a másik fele a konténernek:



Lehuppanok a gép elé, alattam a forgószék lemegy minimumra, majdhogynem guggolok az íróasztal előtt.
De így legalább épp a szemem magasságában van a laptop képernyőjének felső széle, egyszer azt tanították, hogy az így jó.
Vagy ha nem jó, legalább ergonomikus, bármit is jelentsen ez.
Persze a külső képernyőnek így a fele kerül szemmagasságba, de az úgyis csak a mellékes dolgokat mutatja, többnyire a céges email kornyadozik rajta, vagy az ArcMap szöveges ablakait pakolom ki oda.
Esetleg a bóóó Barbim, ha épp az amával tolom Diablo 2-t.
Persze már két napja tudja a campboss, hogy szétment a székem, meg is beszéltük azt, hogy nem kell másik, csak rögzítsék a legfelső pozícióba.
Sőt, azóta is, bármikor ha összefutunk, azonnal mondja, hogy igen, a szék!



Hogy miért épp 95°-os vízzel készül a kávém? Ezt még talán Craig mondta valamikor 2000-ben, amikor a kávékészítés, de főleg a fogyasztás mikéntjét verte belém Egyiptomban, a Nyugati-sivatagban.



Teának 100 fok, kávénak 95 fok az igazi, és ez valamiért úgy belevésődött az agyamba, mint az Úr (áldassék a neve) szavai Mózes kőtábláiba.
Hogy miként állítom meg a forralót épp akkor, amikor - figyelembe véve a kávé/kanál/csésze/környezet a víz hőmérsékletére gyakorolt majdani hatását - kell, azt senki ne kérdezze.
Tudom és kész!

Aztán a napi rutin...
Mármint feladatok terén. Tényleg rutin, gyakorlatilag nem sok figyelmet igényel: a geodéziáról beérkező adatok ellenőrzése, térkép készítés, esetleg valami GIS elemzés másik részleg kérésére, ebéd.
Rengeteg a hal és a rák, mindegyik változatos módon és formában, a mai ebédnél pl. a kínai térfélen lábasfejű - ha jól tévedek - volt a téma, tökölős, de finom:



Ebéd után háromig szieszta, szigorúan!
Néha négyig, mert minek kapkodni, vacsi hatkor, tennivaló úgy sincs, hacsak nem futott be valami kérés.
Hát így...
17:11
Készülünk a vacsira.

Még lesz egy ops meeting 8-kor, aztán lehúzzuk a rolót.



Zenére:

2022. szeptember 24., szombat

Idegen földön ha jár...

1982. szeptember
Épp befejeztük a WEGA 3D-t Kiskunhalason, kineveződtem - az akkori - Geofizikai Kutató Vállalat 1-es szeizmikus kutatócsoportjánál vezető geodétának, vagyis onnantól én dirigáltam a geodéziai részlegét a csoportnak. Csuda idők voltak!
Hát még milyen vékonyak!
Sportnapon:



Akkor még festegettem is:



1992. szeptember
Tunéziában épp nekiláttunk a második projektnek, és mivel a miJózsink hazament, innentől én vittem tovább a geodéziát, még négy éven át.
Első kiruccanásunk - mármint munkaügyileg - külföldre, ráadásul Afrikába, álomszép volt még akkor is, ha majd beleszakadtunk néha a munkába.
Itt épp a Chott-ra indulás előtt, a népek még nem ültek fel a pótkocsira:



Sekélyrefrakció. És futás...



2002. szeptember
Egyiptom. Már két éve toltuk itt a Western Geophysical geodéziáját, Craig, Paul bácsi és én. Ezidőtájt kebelezte be a céget a Schlumberger, amit magunk között csak scumbergernek hívtunk, nem ok nélkül...
Big Mo-val, mögöttünk a dózer túrja a homokot, lejárót készít.



Megkövesedett fák...



2012. szeptember
Afganisztán. Épp elkezdtük a harmadik projectet Herattól északra. Bár eddigi munkáim során az volt a legveszélyesebb vidék - Sárrétudvarit nem számolva -, imádtam minden pillanatát. Olyan... táborozós-katonás volt, mint régen, nagyon régen...
Ebéd valami romok között, védve a széltől:



Kiszaladunk körülnézni, hozzá munkavédelmi cucc dukál:



2022. szeptember
Angola. Tegnap itt is kiszaladtunk újra, megvizslatni az útcsinálókat, akik főleg a fúrós népnek gyártanak hozzáférést a dzsungelben. Bár egyesek szerint ez nem is dzsungel.
Végülis... csak fák... Rajtuk liánok és körülöttük bokrok:



És az utak mentén is csak ilyen nagy levelű izék...



Azért sikerült egy majomkenyérfát is elcsípni, ott csüng rajta a kenyér. Mármint a majomkenyér:



A fiúk fúrták a robbantólyukakat:



A traktor gyártotta az utakat a szavannán:



Aztán nekiugrott az erdőnek:



Bent megint szép színes volt a kajcsi, de legalább ehető:



Átlagos nap, több mint 40 éve...


Zene!

2022. szeptember 17., szombat

Őserdőben ha sétálsz...

... néha nézz a lábad elé, mert hasra esel!

Az oké, hogy a magasba szökő fák mintegy mágnesként vonzzák a tekintetet:





De ha lenézel, nini: bogyók!



Kicsit belegyalogoltam a természetbe - persze a katona jött velem -, mert érdekesnek ígérkezett a térképen nem feltüntetett ösvény, vagy csapás. Jó régen nem használták, vajon akkor is ki a csoda járt rajta annyit, hogy jól láthatóan megmaradt?
Talán a fakitermelők?
Vagy katonák még a polgárháború idején?

Megannyi kérdés... azért azt reméltem, hogy erre nem háborúztak, mert aknakutatók nem jöttek velünk, nem terveztük azt, hogy letérünk az útról, amelyet csak azért nem tudtak feltérképezni kocsiból, mert keresztbe dőlt egy fa.
Így hát most gyalogolunk rajta, mivel meglehetősen közel halad az egyik szeizmikus vonalunkhoz, hátha jó lesz ahhoz, hogy kis igazítással elérhessék róla a telekjáróink a helyet, ahol dolgozni kell.



Másfél kilométer után elértük a végét:



És itt kezdődött egy ösvény, ami szintén jó irányba haladt, a szerkenytűnk jóféle utat képes itt fabrikálni majd, ügyesen kikerülve a nagyobb fákat:



Persze az még odébb van, egyelőre lássuk azt, hogy milyenek lesznek a lehetőségeink.
Alig léptem kettőt, el is pereceltem, amolyan exupérys módon: Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.
Azért repült a térkép, telefon a kezemből: mert egy lián vagy mi az ördög elkapta a bokám.
Telefon:
Persze térerő az itt már nincs, nem is arra kellett. Jó ideje nem használunk már Garminokat (kézi GPS), mivel a telefonok is képesek venni a műholdak jeleit, jóval egyszerűbb feltölteni rájuk a térképet, lehet velük fotózni a helyszínen, lehet rögzíteni a megtett utat, stb.
Mindent tudnak amit a hagyományos "kirándulós" GPS-ek, csak jobban. Itt szoftverként az Avenzát használjuk, ami - a reklám helye - ingyenes program mind iOS-ra, mind Androidra.

Mentünk.
Innentől már a lábam alá is néztem, de azért a bokrok, fák sem maradtak ki: a mamba szeret a magasban mambázni...
Volt, ahol egészen tiszta volt minden:



Volt ahol sűrűbb:



Volt, ahol fakígyóba futottunk, nem mamba volt:



Néhol dúsabbá vált az aljnövényzet:



Aztán lekanyarodott az ösvény dél felé, egyre távolodtunk a vonaltól, így aztán nem volt értelme tovább követni, visszafordultunk.
Ügyesen megtaláltuk a kocsit, kissé nekiestem az ásványvíznek, mert én marha nem vittem magammal és azért megtettük vagy 4 kilométert.

Visszafelé megálltunk a gombák földjén, megvizslatni egyik vonalunkat, amit a geodézia már kitűzött.
A "gombák" mind-mind hangya építmények, hogy a dizájn honnan jött nekik? Tuti lelesték a gombákról: nem folyt nyakukba az esővíz, ami itt azért az esős évszakban elég nyűg lehet nekik.



Ebédre hal kalulut kaptunk, hozzá rántott garnéla (shrimp) és sült pupu járt.


Zene!



2022. szeptember 13., kedd

Kirándulás

Ideje kimozdulni, nézzük meg a terepen harco dolgozó népeket.
Egyelőre szavanna és dzsungel váltogatja egymást, de északon beleharapunk a szappanba: mocsár és vízivilág képében vár ránk, a felderítések alapján akár két méter mély víz is lehet, benne fákkal, bokrokkal, krokodilokkal. A helyiek valamiféle keskeny kenukkal képesek ott közlekedni, az nekünk nem fog megfelelni, már most tudjuk.

Mickkel felpakoltunk és irány az egyik vonal, megnézünk egy csapatot az erdőben, egyet a pusztában.
A katonai kíséret kapott végre autót, nem a platón pattogtak mögöttünk és nyelték a port a kis falvak közötti utakon. Mert aszfalt az nincs, kivéve a tengerpartot követő egyik, és keleten a határ felé tartó másik főutat. A többi porzik mint a veszett fene, mivel folyamatosan jönnek mennek rajta nagy teherautók, hogy honnan és hova, az kérdéses...



Utakról letérni nem tanácsos, sokszor még a műutak mellett is aknamezőre figyelmeztetnek:



Másutt nem figyelmeztetnek, főleg távol a főutaktól, de akad. Ahogy a mondás tartja "a halál közöttünk jár, szemmel kell tartani".
Na erre vannak az aknakutatók, nélkülük egy tapodtat nem mozdulhatunk.
A táj eléggé változatos volt, meredek részekkel megtűzdelve. Az erdőirtás elég nagy probléma errefelé is, főleg az akár több méter átmérőjű fák a célpontok, ha egy olyat felfedeznek a rosszéletűek, még utat is vágnak a dzsungelbe. Vagy ba.




Aztán odatelepítik a fűrészgépeket és helyben deszka, gerenda készül, majd felpakolnak mindent, eltűnnek mint szürke szamár a ködben, csak a nyomaik maradnak.
Hopp, ez leesett:



De ne szaladjunk előre!
Miután leparkoltunk, elindultunk az aknakutatók jelölte ösvényen az első geodéta brigád felé, akik elég szép munkát végeztek a nyílt területen.



Az erdő nem volt olyan sötét mint vártam, inkább az aljnövényzet és a léggyökerek okoztak fennakadást a haladásban, de a fiúk megoldották: macséta és motoros fűrész kombónak nem áll ellent semmi.
Még egy ilyen fa sem:



Persze fát nem vághatunk ki, csak gallyazni szabad.
Elértük a srácokat, épp egy meredek oldalban ereszkedtek lefelé, balra a teodolit hátrairány prizmája, jobbra a kötél, nélküle - bár a fotó nem adja vissza - nem nagyon tudtunk volna leereszkedni, legfeljebb seggen csúszva:



Az egyik kísérő katona megpróbálta: fiatalság-bolondság:



A fiúk, előttük a bozót:



Visszafelé sem volt könnyebb, de a kötéllel megoldottuk:



A következő csapat vagy 20 kilométerrel odébb, de épp nyílt területen dolgozott. Az út mentén bambuszerdők és pálmások váltakoztak:



Egy banánligeten keresztül értük utól őket:



Visszafelé az egyik kis, pár házból álló településen megint kiszúrtam a pálmafa ágaira épített fészkeket:



Vettünk egy csomó narancsot, banánt, nem is azért, mintha annyira szükségünk lett volna rá, mivel a táborban kapunk eleget, inkább nekik volt szükségük...





Zene!