- Right, right - hallom a rádióból. Az első biztonsági kocsinkból érkezik az adás, azt jelenti hogy lefordulunk jobbra. Hamarosan elérjük az Erbilből kivezető (és bevezető) nyugati nagy ellenőrző pontot, még a sorunkra várunk amikor halljuk az új üzenetet:
- Checkpoint clear.
Minden kocsiban ülő biztonsági bemondja, majd indulunk Kalak felé. Tegnap pár bomba robbant ott az út mentén, a városban, 2 percnyire a tábortól, ahova tartunk. A srácok valami DAS-t emlegetnek, gőzöm sincs ki az, mi az, eszik vagy isszák. Megveregetem a tökfödőt a golyóálló tetején -itt vigyorog a lábam mellett-, jóvan dinnye, béke van.
Kalak is nyugis, csak a szokásos reggeli fölfordulás zajos, színes, kürtölős, kerregős, bégetős egyvelege száll a levegőben, lassan, mint a por, amely megüli az út mentén sorakozó üzleteket, kis boltokat, szerelő műhelyek sorát, grillt áruló éttermecskéket. Nincs szél.
Dél felé fordulunk, majd felkanyarodunk a - majdani - táborhoz:
A vibrók már itt parkolnak, bár a lakótábornak még csak az alapjait pakolgatták le nagy figyelemmel. A tábort majd két méter mély és ugyanolyan széles árok veszi körül, belső oldalán töltés, tetején szögesdrót. Erről nem rakok föl fotót, mert big brádá méjbi látja és tökön rúg.
Elindítjuk az ITRF mérést, ellenőrzöm azt, hogy minden rendben megy, aztán elbúcsúzom a srácoktól, irány Dohuk (vagy Duhok, ezt mindig keverem), a tartózkodási vízum (kártya) elkészítése a cél. Néha szundítok, néha a végtelen búzamezőket figyelem, aztán megint szundítok. A rádióban a koránt énekli valaki szép, tiszta, messze zengő hangon. A sofőr fiatal srác és úgy tűnik ez a kedvence, hagyom. Az út eseménytelen, csak a rádiójel gyengül ahogy elérjük a hegyláncokat, már nem szól a müezzin vagy ki a csuda, átváltunk helyi adóra, ami nyekergős népzenét jelent. Aztán negyed órányi kanyargós völgymenet után kibukkanunk a hegyekből, jobbra feltűnik a jellegzetes gömb alakú épület amit már a múlt évben is kifigyeltem, de még mindig építik.
Begurulunk a városba, a legény nem beszél egy szót sem angolul, de kb. tudom hova tartunk, mutogatok, ő pedig bólogat. Jobbra feltűnik az ismerős szálloda, bekanyarodunk, majd balra felhúzunk a villanegyed épületei között a dombra és már ott is állunk a bevándorlási hivatal (nem ez a neve, de jól hangzik) kapuja előtt, ahonnan az őrök persze azonnal elterelnek.
Kissé lejjebb találunk parkolót, visszaballagok és megvárom az ügynökünket, aki érkezik is (időben, ahogy mondta, meglepő :)).
Eltűnik az útlevéllel a kapu mögött, negyed óra és már jön is a passzussal, irány a vérvétel, merugye HIV teszt nélkül nincs vízum.
Már fentük a fogunkat egy jó burgerre a közeli Mazi mall etetőhelyén, de előbb megbökettem magam.
Aztán gurulás, forduló, beparkoltunk az áruház parkolójába és nyami, mindent bele! Mármint mindenféle cuccot bele a hambizsömlébe ami csak fellelhető volt a pult környékén. Majd egy magnum jégkrém koronázta meg az ebédet és elvileg indulhattunk volna vissza, de az erbili menedzsment jobbnak látta ha maradunk, ugyanis érvénytelen vízummal nem lett volna mostanság egészséges a számtalan ellenőrző ponton áthaladni, tekintettel a mosuli dolgokra.
Fogtam a kis csipet csapatot (magam és a sofőrt ugye) és bevezényeltem a mall melletti hotelba (tulaj ugyanaz a Mazi kaka*). Este aztán leballagtunk vacsorát venni, hm... itt jegyzem meg, hogy egy kiló cseresznye bevágása csak úgy, nem feltétlenül jó ötlet. Már ha a gázháztartás állása hatással lehet a környezetünkre... Már ha érdekel minket a környezetünk és annak véleménye.
Este aztán jobb híjján, kissé csodálkozva néztük a helyi híradóban azt, hogy miként szaladnak az irakiak Mosulból kifelé...
Másnap nem sok dolgunk akadt, a vízum elvileg 2 órakor lesz kész, mint megtudtuk. No hát a kontinentális reggelit feledve (finom bagett, joghurt, áfonyadzsem, baracklé) dél körül elindultunk becserkészni valami éttermet. Naná, hogy halasat!
Lassan araszoltunk a tömeggel a városközponton keresztül, ehh, mindenütt csak kofta, kebab, dürüm, pizzéria, grill csikken, na jó, álljunk le és ha nincs hal jó a bárány is -feltéve ha saslik- alapon betértünk az első helyre, melynek ablakában ott forogtak nyárson a husik.
Egyeztettünk, majd letelepedtünk a bejárattól nem messze az egyik asztalhoz. Rajtunk kívül csak egy fiatal srác tartózkodott az üzletben, hátul mosogatott valamit. A séf lelkesen mutogatta, hogy ne itt üljünk, menjünk beljebb... ööö... a sarok mögötti kis sufni részbe. Nem értettem miért, de aztán megláttam az állószekrény méretű légkondit. Hm... kedves, gondoltam, elnyomva az első blikkre felbukkanó mi az ördög, tán szégyelli hogy itt vagyunk gondolatot.
A légkondi ott magasodott, szépen, hetykén, fehéren. Ebben ki is merült minden tudása, mert nem működött.
A forróság pedig itt hátul megrekedt és még valami kellemetlen szag is terjengett hozzá, naccerű! De ha már jópofát vágtam ehhez az akcióhoz, maradunk, gondoltam.
Aztán megérkezett két palacsintányi tekercs, vagy inkább tekercsecske.
Hijjnye hát nem épp erre vágytam ám, hey... no mindegy. Sofőröm -elképedt pofámat látva- elmutogatta, hogy még érkezik majd több is, ettől kissé visszazuhant a pulzusom és nekiláttunk. Amint szájamban éreztem az első falatot, azonnal egyik kedves barátom jutott eszembe, elképzeltem ahogy az első harapás után ránéz a kezében tartott, kis zsírpapír tekercsből kikandikáló valamire és rázendít:
- Miamegveszekedettbüdösszarez?! Összesöpörték a földről a lehullott húst és nyomtak rá cipőpasztát?! He?!!!
Háááát... szerintem nem járt volna messze az igazságtól, mert kb. ilyen ízt éreztem, de én csak annyit gondoltam: nem mozog, ergo** megesszük. Aztán érkezett a második tekercs (bocsánat: tekercsecske) is, még rosszabbra sikeredett mint az előző (tán elfogyott a cipőpaszta), de azt is lenyomtam.
Fizettem és elhúztunk, persze dícsérve a konyhát, ahogy illik.
Egy mobil üzletet kellett fognom, mert előző nap lemerült az egység a telefonomról. A következő keresztutca után megláttuk a telefonost.
Előtte pedig egy halas éttermet. A bejárat melletti akváriumban szebbnél szebb halak úszkáltak föl-le***, mintha csak arra vártak volna hogy rámutass: őt szeretném. És azután ...
Így megy ez - mondta volna Vonnegut is.
Kettőkor megkaptam az útlevelem és a rezidens kártyám (esmét időben!) és elindultunk Erbil felé. A városból kifelé ott virított a gömbház, csak most a bal oldalon:
Útközben pesmerga oszlopokkal találkoztunk, Mosul felé tartottak nyugatról is és keletről is:
No majd ők kiverik a szart a tenoristákból, mutogatta el a sofőröm, én pedig elhittem, miért is ne? Tökös gyerekek a kurdok. És a kurd lányok is, csak persze másként, láttunk nem egyet a pkk -oppárdon, helyesen partizánok- kiképző területein, fönn északnyugaton a hegyekben.
Valami biztosan van, mert négyes-ötös csoportokban egyre több kocsi tartott Mosul felé:
Még szerencse, hogy nem a mosuli fő útvonalat választottuk, hanem rövidítettünk. Kalak előtt a hídon túl a távolban füstöt láttunk, az pedig Mosul felé lehet, nézegethettünk volna, ha épp ott zajlik valami.
Erbil előtt a nagy ellenőrzőpontnál belefutottunk a Mosulból menekülő arabokba, a fotón már látszik a fedett rész ahol a beléptetés folyik. Normál esetben 2-3 autó után már mi következtünk volna, de most valami megváltozott...
Innen még pontosan egy óra és nyolc perc telt el, mire átgurulhattunk az ellenőrzésen, magunk mögött hagyva a közben csak az ég tudja mekkorára duzzadt sort.
A tegnap esti híradóra gondolva az jutott eszembe, hogy valami mégiscsak bűzlik Mosulban.
És a 22-es csapdájából megint csak Yossarian válasza jutott eszembe:
- Szar az, tábornok úr.
Aztán este lett, majd reggel és megint este lett és az ablakból néztem, ahogy a hajnali égen a Hold kísért Isztambulig...
Onnan pedig már csak egy ugrás hazáig, egy jó kis 1070km-es ugrás!
És egy zene:
...
* Kaka kurdisul annyit tesz: úr. (Elvileg délafrikaiul is, de azt nem tudom, úgyhogy... :))
** Ezt csak sejtem mit jelent, de jól hangzik, gondoltam bebiggyesztem oda.
*** Nem igazán föl-le, inkább oda-vissza, de az meg olyan hülyén veszi ki magát, hát nem? :)
