Napi rutin

Reggeli.
A nagy panoráma ablakon kitekintve látom, hogy esik. Egyszer pár napja egyik este már szemerkélt pár csepp, de ez az első nap itt, hogy esik. Nem nagyon, de olyan esőszerűen nedvesíti az aszfaltot és a Tétizenhatos tejeskocsit ott, a túloldalon (nem is mondtam, pár napja a Tétizennyolcas elment, helyére került a Tétizenhatos, most az vigyáz ránk).
Szóval esik... Eső. Kedvem lenne kiállni alá, csak ugye előbb még a pöti manzsé...
Ma 3 perces főtt tojglit választottam, szeretem azt, amikor a sárgája kicsit töttyen. Pár napja nem tudom mi történhetett, de az összes tojás - beleértve az öt perceseket is - megrepedt, megtört, mintha valaki hasra esett volna a szállítmánnyal a konyhából kifelé jövet, és ha már, akkor az épen maradottakat is összetörte azzal a lássukurammiremegyünkketten attitűddel (na, azt megint egy olyan nem tudom mit jelent szó, de valahogy ide kérte magát, minek ellenkezzek?).

Belépve az irodába az ember barátja fogad, aki jelen esetben nem kutya. Ott tornyosul a sarokban és dolgozik kora reggeltől hajnalig.

Hiába járunk az októberben, itt bizony még a légkondi az ember legjobb barátja. Ha csak 5 percet áll, már gyöngyök jelennek meg az emberfia orra alatt, apró, kerek kis gyémántgyöngyök, magunk termelte alapanyagból.
Egy hete, vagy hogy, kiszállt belőle a mágikus füst (minden elektromos kütyü azzal megy mint tudjuk, persze csak addig, amíg az benne leledzik ugye) és két napon át nélkülöztük a munkáját. Az ebédlőben ott zúgott ugyan a sarokban egy másik, de hiába tártuk ki az ajtót és tessékeltük volna befelé, az istennek nem akart bejönni a hideg. A hatalmas ablaktáblák pedig nem nyithatók: sakk-matt. Jobb híjján gyártottuk a gyémánt gyöngyöket.

Aztán az elmaradhatatlan reggeli kávé (mogyórókrémmel, mert bűnözés: on).

Holnap lesz a negyvenedik napja, hogy távol otthontól, megrekedtem a vékony falú, karcsú, bár alul totyakos teáspoharak, a kebabok és a gunájdenek között.
Trimble az amivel ébredek és amivel ébredek az a trimble. R6-os és R8-as, hozzájuk TSC2 dukál. Persze Leicákkal is tolták a fiúk egy darabig, de azok kőcsönbe voltak csak, mentek vissza a gazdához.
Kitűztünk 24078 geofonpontot, ha ezt megszorozzuk 50-nel akkor méterben megkapjuk azt, hogy mennyit gyalogolt az átlagosan 4 geodéta brigád (plusz ugye a vonalváltások 200 métere). Most 17127 lelőtt vibrópontnál járunk, ezt is meg kell szorozni 50-nel, hogy távolsággá alakuljon. Ellenben ha - mondjuk - 150-nel szorozzuk meg, akkor pedig az jön ki, hogy mi pénzt hoztak a konyhára. Dollárban.

Egyelőre a "pamuk" mezők jelentenek némi fájást a segg tájékon (már ha angolra váltunk):

Na, miből készül a pamuk gatya? Ebből:

Szerencsére a nyugati terület nagy-nagy földbirtokosa rájött arra, hogy az első betakarítás utáni gyengébb minőségű cucc letaposásáért is ugyanannyit fizetünk, mint amennyit a jó minőségűért kapna, így nagylelkűen beengedett minket: menjetek, csináljátok. Ugye milyen hasznos a matek?
A Tigristől délre elterülő pamuk mezőket azonban ki kell kerülnünk, szerencsénkre ott több volt a kukorica, amit mégszerencsésségességünkre már learattak.

A Tigris.
Egészen szelíd kis folyó itt még, Bismiltől kissé nyugatabbra folyik bele a terítésbe és vágja ketté a vibrátor csoportjainkat, enyhén délkeletre tartva a város alatt már ki is lép és magunkra hagy (Google fotó, előző bejegyzésben akad saját is :)).

Amikor 2004-ben Batmanban dolgozgattunk, ellátogattunk Hasankefre (vagy be), amiről tudjuk, hogy mostanság víz alá kerül(t) a duzzasztógát miatt.
Szép volt pedig, mondhatni: ember alkotta...

Aztán az Eufrátesz gyors folyású mélykék víze, amelyben '97-ben mostuk az ebédhez kapott zöldségeket, Szíriában. Erről csak fotóim vannak, hol volt még digitális cucc akkor.
És ez a két folyó ott szaladt össze Irakban 2011-ben Basrától nem messze, a Shatt al-Arab-nak nevezett területen.
Akkortájt az első két hétben minden nap átkeltünk rajta, majd kiköltöztünk a táborba és többé nem láttuk. Arról a napról itten írtamvolt:
http://mayree-uh-uh.blogspot.com/2011/01/kedd.html

Most pedig... dreaming... Dreaming is free...



Back to work! Akarom mondani...iző :)
Amikor az ember elhajítva minden, a munka frontján épp használt eszközét fölugrik és meglódul a lift felé, hogy a szobájának mellékrészét alkotó szentélyben letudja a tegnapi chili party járulékos hatásait és az ajtóba dugva nem működik a kártyája, az egy dolog.
Az idő szorít, a zárba löködéses taktika - amit egyszer még a kezdetekkor megmutatott a recepciós - most nem válik be, mert az ajtó ugyan érzékeli a kártyát, de pirosat mutat a szemafor.
Be a liftbe, le 6 (7)* emeletet, mosoly a recepciósnak, az programoz, újraír, miegymás, irány a lift.
Persze most már majdhogynem manöken járással, amit nem tudom ki a fene talált ki, de tuti hasmenése volt közben. Különben mi más értelme lenne egymás elé dobálni a lábakat, aztán összeszorított seggel kerülgetni a ballal a jobbat, a jobbal a balt, hogy nehogy hasra essünk?
6 (7) emelet fel, mit látok? Az ajtó tárva nyitva, futás! Ahogy csuknám az ajtót és oldanám az övet, kopognak. A semmiből előkerült egy colos fickó és csodálkozó tekintetemre párszor elismetli:
- Clinic... clinic...
A műtősruhája (világoskék) megzavar, de azért leesik egy idő után, hogy "cleaning" akar az lenni, épp takarítanának. Kérek öt percet, ajtó be, gatya le, bumm, jajj, nohát!
Aztán... 6 (7) emelet le, majd most már előkelő járással el a recepció előtt, át az ebédlőn és be az asztal mögé.


Teszt:
Aki felismer legalább egy dolgot, az olvas.
Aki legalább kettőt, az ért.
Aki legalább hármat, az túl sokat tud.
Aki pedig azt is tudja, hogy mibe van ez beszerelve, az minimum vibrátor sofőr :D

Most pedig: EBÉÉÉÉÉÉÉD!

Aztán vacsora és az asztalom majdnem olyan mint reggel, csak most már tea az, amit kortyolgatok a garminok töltése közben.

Aztán...
Egy lány, egy szépszemű... aki a világ legszebb nevetésével díjazza azt, amikor a macska a fejemre kerül a cseten. No és amikor végzek itt mindennel, akkor Diablót játszik velem. HC-n, csakis!
(Amikor még csak ismerkedtünk és egymástól távol, a neten játszottunk, akkor nem tudtam azt, hogy miért szaladgál néha összevissza. Gondoltam azért mert új neki a dolog, no és hogy lányból van.
Aztán egyszer kiderült, hogy akkor még egér nélkül, a tapipadon csúszkáló ujjal tolta... hááát, respect :))




* 6 (7) emelet: korábban napi tréning gyanánt megmásztam a lépcsőket, de úgy a 3. vagy 4. emelet tájékán mindig gyanús lett, hogy itt valami nem stimmel. Ugye az ember nagy lelkesen nekivág, mi az a 6 szint, egy forduló az emeletek között, cake. Fönt azért kissé lihegősen lehet csak venni a levegőt, hiába na, a magasság, légszomj, ezek mind ismerős dolgok az Everest, vagy K2 mászók számára.
Azonban valami rezgést éreztem úgy a negyedik napon az erőben: nem létezik hogy ne lenne valami titok. Így aztán legközelebb nagyon figyeltem és hoppá! Ezek beiktattak egy nulladik emeletet is! Ott lapulnak a 90-es szobák. Fasza.
Úgy döntöttem, többé nem gyalogolok, mert a 6 az legyen a pokolban is 6!
Zene!

Sur városa

Zarándokok vagyunk, uram egy szálig.
Reggeltől estig megyünk, mendegélünk,
Hófödte bérc, bősz tenger meg nem állít,
S meg nem nyugszunk, míg célunkhoz nem érünk.

Valahol, arany trónuson vagy barlang éjjelében
Próféta ül, lét céljának bölcs tudója...
Jámbor lélekkel ezen tűnődünk éppen,
Míg lábunk Szamarkand felé az Arany Utat rója.
(James Elroy Flecker: Hassan)


Ezen a versen elmélkedem, mig szandálom a bazár felé az Aszfalt Utat rója...
Persze ez nem teljesen helyes, hiszen a lábam alatt az út macskakövekkel kirakott, viszont az nem rímelt volna ugye. Gondoltam ennyi megengedhető, az út az út. Szerintem. Aztán meg valljuk be, az a macskakő sem tudható, hogy honnan ered...

A lényeg, hogy ha már egyszer itt van ő és én is itt vagyok, hozzunk össze egy randit - gondoltam. Bepattantam a terepre amúgy sem jó Dusterbe (esetleg ba)és kiadtam az ukázt a kapitánynak: tekerje a kormányt kelet felé, de izibe!
Egyszer már láttam a falakat, de akkor csak elszaladtunk mellette, terepről befelé jöttünkben.

Persze előtte elhúztunk az On gözlü (milyen ügyesen használja a török az ö és ü betűket ugye? pl. a büfé az büfe náluk) nevű híd (a híd pedig köprü törökül) előtt, amely a világon egyedülálló valamiben. Hogy miben, azt elfelejtettem, ellenben azt tudom, hogy 1065-1067 (egyesek szerint Krisztus előtt 515-ben) között épült és egy szép vasárnapi délelőttön adták át, úgy 11 óra tájékán (ha a második állítás igaz, vagyis hogy 515-ben épült az Úr megjelenése előtt, akkor sem kell aggódni, mivel az is vasárnapra esett, bár kissé borultabb volt az ég).
Kicsit késtek az eredeti 10 órás megnyitóhoz képest, mivel a hídmester kedvenc saruját elvitte a macska (Krisztus előtt 515-ben is épp ez történt! Hát nem érdekes?). A folyócska alatta egyébként a Tigris névre hallgat a keresztségben, márha magyar volt a névadója.

(Jééé, guglinak van ilyen szolgáltatása is :)

Map of Dicle Bridge

(Azért itt némi erőt érzek a zavarban, ugyanis a Dicle az Tigrist jelent, az On gözlü pedig tízlyukút (mármint hidat), tehát az igaz hogy a Tigrisen átívelő (na jó, áthúzódó, mert nincs íve) hídról van szó és sok egylyukból tevődik össze, de akkor most mi is a neve? Amíg ezt nem sikerül kideríteni, addig jegeljük a témát)

Most tehát itt álltunk a bástyák tövében és elmerengtem, mi munka fekszik ebben. Kibányászni a követ, méretre kalapálni, vésni, csiszolni (oppá, ezt elbasztam, tuti ilyen is volt), majd ideszállítani és összerakni. Vajon mennyi emberóra fekszik benne?:

A következő -nem általam készített- fotón látszik igazán a bástyák elhelyezkedése, úgy számolom, hogy nyilas lőtávra méretezték a távolságot egymástól:

Ahogy a színes forgatagban haladtunk az óváros szíve felé, egy dolog megragadta a figyelmem. A mindenféle boltok között föltűnt, hogy gyakorlatilag egymást váltogatta két üzlet, a kebabos és a mobil telefonos. Ez vagy egy modern iző, vagy már az ősök is ezen éltek. Kebab és telefon... enni és kommunikálni, hát ja. Akár...
Aztán jött a karavánszeráj.

Ez törökül is az, csak másként írják - gondolom én. Beléptünk a kapun, amelyen több száz évvel ezelőtt, dugig rakott tevékkel érkező kereskedők léptek be éjszakai szállás reményében. A tevék lassú, vonszolós lépte, köpenyek, turbánok, zsivaj... mind ott vannak a falakban...

Persze ma már nem jönnek ide tevék, az óvárosba autó sem nagyon (csak ha itt van dolga, akkor engedi be a rend golyóálló mellényes őre), így hát éttermek és butikok foglalják el a helyet:

(És sofőröm, aki egyben kiváló szakács (vendéglátói főiskolával), olyan duplahambit rittyentett a minap, hogy a meki/bking/ésatöbbi elbújhatnak)
Itt tanultam meg a következő szót -miután fölálltunk az asztaltól-, hogy dojduk, ami annyit tesz: tele vagyok. De mint a déli busz.
A bazárokat nem nagyon fotóztam mert mindek, de a fűszeres, na aaaaaz igen!

No és a baklavás!

(A hosszabb az nem baklava, hanem valami más. Tudom a nevét, de nem mondom meg. :P )
Még egy hely, ahol a kebabhoz használatos "macsétákat" árulják, illetve megjavították a késem, míg a szomszédos templomban mászkáltam:

A templom inkább musk, ez is híres valamiről, de vagy sok volt a whiskey/kóla, vagy csak egyszerűen elfelejtettem. (Úgy tűnik, ez most egy ilyen poszt :)) Mindenesetre impresszív, bármit is jelentsen ez:

Aztán a piacos juttatta eszembe, hogy mennyire szerettem itt a hurmát (ezt is másként hívják, de hát... széttárt kar, keresztrefeszített jézusi tekintet), mindenesetre nála nem volt:

Talán még nincs szezonja, pedig 2004-ben amikor Hatay környékén bogarásztunk, akkor nagyon vadásztam rá. Mivel már szüret után jártunk, elég nehéz feladatnak bizonyult észrevenni a narancs és sárga levelek között a fákon felejtett példányokat, de nem véletlenül tanultunk földerítést a seregben (és nem ejtettem foglyokat :)).
Persze ez nem az otthon kapható félkemény ízetlen vacak, hanem olvasztottvajpuha édességességes mennyei valami, látszik hogy megrepedt a bőre, olyan érett volt... NYAMI, ha rágondolok:

Visszafelé tartva két dolgot vettem még észre az út mentén, az egyik egy rakétakilövő állomás volt,

a másik pedig ez:

Ugye első itt tartózkodásom alatt Batman városának nevén (ott laktunk egy szállodában) akadt meg a szemem, és most itt egy másik ismerős név...

Hadd szóljon hát:




Valami más :D

Biztonságos?

Jó kis film volt az, Dustin Hoffmannal :)

Reggeli.
Valahogy el kell kezdeni a napot. A feredőszobai dolgok azok még nem a kezdet, azok csak egyfajta előkészületek, ráadásul félig csukott szemmel, gondolattalan gondolatokkal. Marad hát a reggeli (legalábbis itt és most).

Ha kinézek az ablakon, megnyugodva látom azt, hogy a tétizennyolcas tejeskocsi vigyáz ránk, vagy ha nem is ránk vigyáz, én azt játszom. Ott áll mindig a túloldalon, néha kis időre eltűnik, de aztán visszatér, majd körülményesen feltolat a páncéllemezekkel védett rendőrposzt fölé és beáll a szokott helyére. Két hete vagyok itt, azóta ott áll a járda fölött.
Persze az is lehet -sőt biztosra veszem-, hogy korábban is azon a helyen álldogált, vigyázva a hogyismondjákra és a mifenére. Reggel, délben és este látom az ebédlő aklakából, mivel a mi törzsasztalunk az ablaknál van. Soha nem ül oda senki rajtunk kívül, mert vagy másokat nem érdekel a látnivaló, vagy a fény, vagy csak túl messze esik a tálaló pulttól az a hely. Mindenesetre a saját wifink elér odáig, hiszen az iroda az ebédlőből nyílik. Gondolom az lehet a különterem, mi pedig einstandoltuk.
Bakancs a pihepuha szőnyegen...

Napközben nem látom a tétizennyolcast mert az "irodából" csak arra a nagyablakra* látok, amit meglövöldöztek pár napja vidám srácok. Nagyjából 3 centis köröket durrantottak bele az üvegbe, nem volt gyenge akármit is használtak, de a vastag üvegtáblát nem ütötte át egyik skuló sem**. Bár a Gold rádiót hallgattam a neten és a SADES füles baromijól szigetel, azért eljutottak hozzám a csattanások, de retusáltam.
Épp mint előző este, amikor Arsen a szerb geodéta pakolgatott mellettem, és hirtelen BUUUUMMMM! Megdörrent a nagyablak.
Ő már pucolt az ajtó felé, én még nem hallottam sem óbégatást, sem lövéseket, semmit, ami ilyesmivel jár normális helyeken. De azért én is becsúsztattam lassan a laptopom a hátizsákba, mert ahogy Micimackó szokta mondani: sohase lehessen tudni.
Fél perc sem kellett és kiderült, csak egy teherautó abroncsa durrant el.

Ma reggel a tétizennyolcas kicsit beszélgetett a tétizenhármassal, gondolom ő is ment valahova vigyázni, csak megállt pár pillanatra itt előttünk. Közben elhúzott mellettük a téötvenötös. Azt hiszem, hogy a száma alapján felsőbbrendűnek érezte magát, minthogy leálljon és ezekre a huszas alattiakra szentelje a drága idejét. Különben is, neki is vigyáznia kell valakire. Valahol.

Ebéd.
Csak hogy legyen közepe a napnak:

Magellánokkal küzdök épp. Ki az az elvetemült, aki nem garmint vesz manapság? A fillérbaszók.
Komolyan, nem tudom hogy maradt fenn ez a cég, aki a kőkorszakban (a GPS kőkorszakáról beszélünk) kezdte az ipart, jó cuccokat készítettek, de aztán valahogy elkanyarodtak a technikai evolúció során, sőt, ahogy látom inkább visszamásztak a fára. Az is egy megoldás, de a kérdés újra fölvetődik: hogy az ördögbe képesek fönnmaradni?
Az csak egy apróság, hogy rádugva a PC-re nem kapcsol be magátol, hiszen semmi gond, meg kell nyomni a gombot a tetejin, oszt tessék: világol.
Látjuk a menüt, a szívét, a lelkét és nem teccik. Ménem tud ez img formátumot beolvasni, abba belepakol az ember tíz-húsz-százezer pontot oszt keressed.
Nem. Ők ragaszkodnak az 500 ponthoz, ennyi a maximum és kész. Oldjad megfele, hülyeuser.
Még ezzel is kiegyeznék, de maga a dizájn, na az csal elő olyan rég elfeledett gondolatokat elmém porosodó 647. tornyából (itt raktározódnak a sajttorta receptek és a namajdénadokneked dolgok), hogy nekifutásból nekivágjam a falnak.
Pedig hát a kis vacakság semmiről nem tehet, de a tervezője (és az, aki gyártásba engedélyezte), az igen. Mert a kurzort képtelenség a kis csikló joy-jal úgy mozgatni, hogy ne nyomja meg közben az ember gyereke az entert. És akkor kész, megy a világba minden.
A következő dolog ami szarrá fog menni rajta, az a USB csatlakozót fedi. Az elem fedél is megérne egy misét... Olyan szép, hosszú, messzezengőt. Feketét.
Ehhh... szegény kis eXplorist 110. Hiába na, igaz a mondás: olcsó szarnak híg a leve.
Azért sikerült ráapplikálni az ellopott, elvesztett GRS, akksi, geofon listát, éccaka dógozni fognak az éjjelibátorok, hátha... Itt is a remény hal meg utoljára.

Vacsi.
Na ennek megadtuk a módját, Adanából ideköltözött és itt is nyitott egy nagyon menő kebab éttermet a tulaj, aki a főnök barátja. Nagy élmény volt, hihetetlen étterem, kiszolgálás, minden és az az íz... jahajj!

Este...
Bebeto.
Nasinasi. Aszongya: "Rainbow Twist", meg hogy Marshmallow. Az is rajta áll, hogy Fat free és hogy 100% halal certified de ezek nem hatnak meg igazán. Szeretem.
Amikor megtapogattam a polcon, kissé keménynek tűnt. Nem csoda, még este is volt vagy 40 fok a kis üzletben. Válogattam még ezt az, a minőségi cucc hűtőpultban figyelt.
A kisszatyorba pakoláskor a nagyfülű boltos mondta, hogy inkább ne vigyem el, kemény. Persze csak sejtettem azt, hogy ilyesmit szeretne közölni, még jó hogy a mutogatás nemzetközi (úgy nagyjából). Elmutogattam neki, hogy a pociban majd megoldódik a helyzet, viszem és kész.
Kibontottam, kemény, mint tarzan talpa. Vagy mint a betonrépa. Megkötött cement.

Átharapni nem lehet, a fogak alatt egyszerűen lapulni kezd, mint kalapács alatt az acél. Persze csak azután, hogy fogást találtunk rajta, mert addig csak forog a szánkban, mint vasorrú bába a mágneses viharban.
Aztán amikor már elég lapos (közben édeskés émelyítő ízt kezd kiizzadni magából) akkor kis darabkákat le lehet dolgozni belőle. Már a másodikkal harcolok épp, nem egyszerű művelet***.




* Én így hívom és kész!
** Szóltam az egyik felszólgálónak, jött, megnézte, aztán vigyorogva mondta, hogy ez itt így megy.
*** bedolgoztam az összeset, edződjön a szervezet felkiáltással, azt hiszem az álkapcsom is benne volt a buliban.


Zene.
Régi. I mean: örök.
Jó.

Ez egy ilyen nap volt

Éjjel nálad jártam, de nem találtalak, csak a mosolyod.
Épp nálam jártál.

Délelőtt illő volt kimenni a birtokra (Ibituba, ha valaki nem tudná), nosza beugrottunk a Sportage-be (főnöki putri), kissé szofisztikáltabb (hogy ez mit jelent??? egyáltalán, minek nekem külfődi szavakkal dobálózni, ha fogalmam nincs a jelentésükről?) mint a porolós Dácia.
Jobb, na, elég ennyi.

Hattyúként suhantunk a batmani új sztrádán (pár napja valahol errefelé a mennyekbe durrantottak néhány rendőrt a csúnyák), majd Bismilt elhagyva lefordultunk az északra vivő keskeny aszfaltcsíkra, mely szeszélyesen kanyargott a teljesen kopár, sárgás színezetű, többnyire tarlóval borított dombok között. Sem egy bokor, sem egy fa, csak villanyvezetékek oszlopai és néhány dervistáncot járó vibró:

Ez a fátlanság már 2004-ben is megragadta cizellált lelkem itt Törökorsszágban, és csavart egyet rajta.
Akkor egyszer kb. egy órát tekeregtünk a poros utakon, dombnak föl, vádinak le, hogy egy fa alatt költhessük el egyszerű kis ebédünket. Mert kell az a zöld, na!
Amikor végre a távolban feltűnt egy terebélyes és magányos fa, örömrivalgásba tört ki a Land Roverbe hegyelő csipet-csapat, de megérkezve rájöttünk: kár volt megtalálni.
Nyilván a világ összes birkája hasonlóképp gondolkodhatott mint mi - legfeljebb más megfontolásból -, mert annyi birkaszar volt az árnyékot adó lombok alatt, hogy az Alfa Centauri legtávolabbi csillagához vivő utat teljes szélességében kikörakhattuk volna belőle.
Persze ez azért kevés volt ahhoz, hogy elvegye a kedvem a szabadbanebédtől. Fogtam a nett plasztikcsomagot az egyenkajával, szétrugdostam a - tegyük hozzá csontszáraz - birkaszart úgy egy embernyi helyen a fa törzse mellett és letelepedtem.
A többiek nem követtek és nem hibáztattam őket: egyikük sem volt katona.

A birkapuput tulajdonképpen egyszerű nem figyelembe venni, hiszen az emberbe bedrótoztak egyfajta fotoshopot (ez tapasztalataim szerint hangokra is működik, pl. egyszerűen képtelenség meghallani azt, hogy "kész az ebéd", amikor játszom, vagy szerelek valami nagyon fontosat), hanem a kullancsok, pontosabban a tevekullancsok, na az már már más tészta. Majd fél centisek és baromi gyorsak. Jöttek minden irányból, én pedig mentem.
Ennyit a nőkről :)

Egy kicsi, pár házból egy mecsetből és rengeteg porból álló falun áthaladva (forróság, néptelen utcák, sem ember, sem állat) föltűnt a legmagasabb domb tetején a beéjz sztéjsön (magyarul refi), amelyet korábban már meglátogattunk. Persze most kissé odébb vitt az útunk, föl, északabbra, oda ahol a műszer állt.

A műszer is egy geofizikás szakszó, hivatalos nevén recorder, amelyet így magyarítottak a népművelők. Normális esetben ide fut be a terítés minden geofonjától a jel, de jelen mérés kábel nélküli technológiával történik, nincs tehát befutó jel a geofonoktól.
A nagy doboz a fotón nem "A" doboz (ami szintén geofizikás műszó egy komplex kis számítógépet rejtő dobozról, ami képes venni, szűrni, összegezni, továbbítani, hibát keresni és egyéb huncutságokra), az csak egy buta okos akkumulátor, a kis sárga buckó "A" főnök, a hozzá csatlakozó, földbe szúrt geofonnal együtt. (Itt épp valamiféle tesztelésről van nagyba' szó.)

A felvett adatokat a doboznak nevezett doboz tárolja, amiből a kombájnosok (harvesterek, előző blogbejegyzésben a ninja)) betakarítják a jeleket, ezzel ni (a bunkofon csak a méret szemléltetése miatt...), méghozzá B/T-on keresztül, szóval elég 15-20 méterre a közelébe menni:

A műszer jelen esetben (mivel ugye nincs geofon figyelés) egy nagyon egyszerű jószág, csak a vibrókat tudja úgy ahogy terelgetni, ezért aztán nem is kell bele sem egy kisebb falut árammal ellátó erőmű, sem adatrögzítők és egyéb elektronikák, egy sima PC megteszi és az egész cucc felfér egy Land Roverra.

Benne csücsül az észlelő (angol területen obszerver) és észlel. Vagyis többnyire unatkozik, egyedül van, a kutya nem szól hozzá, legfeljebb a vibrátor vezetők rádiózását hallja. Ezért aztán, amikor beérnek terepről, akkor vagy hallgatnak és csendben tesznek-vesznek, vagy folyamatosan karattyolnak bárkivel.
Bármiről.
Érthető.

Itt aztán lábak találkozóját rendeztük, mivel ez az a hely a terepen, ahol mindig lehet lejmolni forró kávét vagy hideg vizet. Persze tea is akad, tej, esetleg üdítő a hűtőben.

Aztán kiugrottam körbejárni a tartalék vibrót, amely épp két hátsó defektes kerekén csücsült. Hamarosan megérkezett a kamion és hozott neki szép új papucsokat, amit a vájbtekek (vibrátor technikusok) szépen a helyükre applikáltak. Könnyed papírmunka 40-50 fokban.

Hamarosan szaladt is a többiek után, amelyek serényen vibráltak, csak úgy rezgett/porzott alattuk a talaj.

A környéken kajtatva gabonakörök tűntek fel, szépen sorban. Persze a gabonát már learatták, de itt (még) égethetik a tarlót, a dobozok/geofonok/akksik nagyobb biztonságban vannak, ha körbetárcsázzák azokat. Megtették. El sem tudom képzelni milyen volt a traktoros feje műszak után.
Tehát az ott a távolban egy érzékelő vonal(receiver line)a sok közül.

Aztán megindultunk befelé, de azért egy pizzára, mármint helyi pizzára megálltunk. Ez egy nagyon vékony tésztájú, darált hússal megkent képződmény, salátát szór rá a lelkes fogyasztó, összetekeri mint egy palacsintát majd fal.

Négy-öt darab jelent egy adagot, jár hozzá saláta és valami öntet, meglehetősen finom, bár az olaszok mellett labdába nem rúg.
Aztán este lett, majd éjszaka, néha eldördült kint néhány lövés, szokásos, nyugodt nyári este, Diyarbakirban...



... és ez a hang(zás):

Rozsbás

Avagy, jó reggelt. Kurdul.
Az útlevélkezelőtől megtudtam, hogy utálja az Amerikaiakat, az Isztambulból repülés alatt a szomszédom tört angolsággal elkérte az épp olvasott könyvem és belelapozott, míg kávéztam. Amikor visszaadta, megkérdeztem, hogy tán szereti a katonai könyveket? Azt felelte hogy igen. A könyv a Sniper One volt, a szomszédom pedig középkorú nénike.
Éjszaka géppisztoly hangja hallatszott, egyes lövések, sorozatok. Lehet hogy esküvő volt valamelyik faluban.

A népek -mármint a terepiek- reggel ötkor viszik el az akksikat és a CF kártyákat a feltöltött adatokkal, a többi cucc már a kocsikon van. Mi is velük kelünk, reggeli az étteremben, sajtok, felvágottak, zöldségek, ezeket felismerem. A kipakolt 15 méternyi cuccból a maradék 80%-ot nem, így hát maradok a megszokottnál, nem vagyok én sem Magellán, sem Kolumbusz. Talán Armstrong, de ők ugye tubusos kaján éltek.
Arra viszont rájöttem, hogy a főtt tojás alatt mitt jelent a 3DK és az 5DK. Már az első nap kifigyeltem ezt, néztem a méretüket, hátha egyikben két sárgája van, vagy valami ilyesmi, de mindegyik szép tojásszínű volt, sőt egyformák voltak mint a tojások. Ma reggel aztán megfejtettem a titkot: az egyik 3 perces, a másik 5 perces főzésű. Na ugye, hogy az ereimben csordogál valamiféle felfedező vér, csak hát az óvatosabb fajtából. Aldrinék is -beleértve az első 10 Apollót- csak keringtek a Hold körül, míg végül aztán csak felbátorodtak és megnézték hogyan porzik az a talpuk alatt.

A reggeli irodai teendők után kirongyoltunk mi is egy kis körbenézésre, legyen valami képem arról, hogy mibe is csöppentem. Diyarbakírt elhagyva keletre fordult a Duster orra (jézusmáriaésazösszesaprószentek: dácsiát terepre????), a batmani úton haladtunk vagy 60km-t a területig.
Amikor a sofőr meghallotta, hogy vagy 3 órát kint leszünk, azonnal műszaki stoppot hajtott végre, vett két nagy zacskó csipszet és egy tekercs (vagy rúd?) kekszet. Én addig lekaptam a nagytemplomot:

Aztán belefutottunk egy lájncsekkerbe, épp a dobozokat (ugye mindenki tudja mi az?! Na azé!) ellenőrizte, magányos gerillaként járva a kukoricatáblákat, mert sajna itt még nem arattak, bár az egyik geodétát épp ma délelőtt megkergette egy kombájn. Részeg nagybácsival és nagy vassal nem baszakodunk - ősi kurd mondás (legalábbis azt hiszem hogy az).
Kapott egy üveg vizet és ment mindenki a dógára.

Mi meglátogattuk a béjz-sztéjsönt (magyarul referencia állomás). Állt ott a rettentő forróságban, tette a dolgát, az egyik csapat épp akksit cserélt. A napernyő az egyszem éjjelinappalibátor miatt került felállításra, a plázs elég messze van innen. Viszont a szálloda úszómedencéjét forrásvízzel töltik minden nap, ahogy megtudtam. Ez jó, mivel nem klóros, ellenben 18 fokos, ami nem is rossz a 40 fokos levegőhöz képest, csak épp golyóroppantómódon hideg.
Sejtettem én az induláskor már, de most jött a bizonyosság, a telekjáró csak noszogatásra volt képes fölkaptatni a dombra. Javallottam, hogy a légkondi mellett a rádiót is kapcsoljuk ki, merthogy azzal mégtöbb energiát nyerünk (vagy elhallgasson a magnóból a nyekergéses zene).
A másik dolog ami megragadta a figyelmem az volt, hogy az ablak leengedő/felhúzó gombot a könyöklőre tervezte valami idióta, szinte látom is:
Hm... az ott szép egyenes, rakjuk a közepére... hátralépett a rajztól hogy onnan is szemügyre vegye. Nagyon jó, örvendezett a látványtól, sőt, még annál is jobb, hiszen megspóroltunk 13 centi vezetéket, mert nem a kapaszkodóra rakjuk. Szuper! Különben is, örüljenek az extrának a parasztok, nem kell tekerni.
Így aztán minden egyes alkalommal, amikor a könyöklőn szerettem volna nyugtatni a kezem, az ablak megindult lefelé. Azért egy dolgot a BMW-től is loptak (jóvanna, lehet hogy más óttóka is tudja ezt, de nekem nem volt más óttókám), vagyis hogy programozva mondjuk 5km/órás sebesség fölött automatikusan zárja az ajtókat.

No és kibe futottam bele? Hát Aliba, aki nem Alibaba és 2003-ban (vagy 4-ben) Batmanban együtt dolgoztunk. Nagyon megszerettem akkor és ez azóta sem változott. Ő sem.

Este a szállodában a pincér srác megkérdezte hogy honnan jöttem és amikor mondtam, hogy mádzsárisztánból, azonnal beugrott neki két dolog: Budapest és Attila pasa. Kicsit kattogtak a kerekek, de ráhagytam, végülis igaza van.
Hogy a folklórból se maradjak ki, a tiszteletemre (ebben azért nem vagyok teljesen biztos) lakodalmat csaptak alattam. Mindenesetre én zenére aludtam el :D

Akkor hát itt is: zene! (Jóféle)