2018. április 17., kedd

Én kicsi falum


5:15, She sells sanctuary ébreszt, hát ha úgy van, keljünk. Kibogozom magam a moszkitóhálóból és a derekam köré tekert türcsivel irány a vizesblokk.
Egyik éjjel a csuda tudja mi történt, de arra riadtam, hogy a görcs rögtön elkapja a lábam, így hát mit volt mit tenni, fénysebességgel leléptem az ágyról és ránehezedtem.
Persze a moszkitóháló jött velem mindenestől, nem volt idő cipzárazgatni, pattogtak a merevítő pálcák, rámfeszült az egész istenverése, felegyenesedni sem tudtam rendesen.
Ha akkor valaki benéz az ablakon, egy rohadt nagy tüllbe kötözött sonkát, vagy begubózott selyemhernyót lát, amelyből rögtön pillangó lesz. Vagy valami olyasmi.
Gyors tusolás, aztán irány a western konyha, a szokásos kávé, tejszínnel történő kikeverése végett. Amíg brit tudósok nem jutnak dűlőre azügyben, hogy a kávé mosott, avagy nem mosott foggal élvezetesebb, maradok a saját verziónál: nem iszom mentholos kávét.
A konyhák körül (balra a westend, jobbra a kínai) már lézengenek páran, főleg a személyzet:



Még nem kel a nap, lassan sétálok, figyelek minden lépésnél arra, hogy ki ne loccsanjon a kávé a csészémből. Jobbra a sátrak sejtelmes fényt árasztanak... hat személyes selyemhernyó gubók? Akár...



Lassan világosodik, ráértem volna még maradni, de a reggeli is beleszámítódott az ébresztésbe, amit ma kihagytam, illetve a meeting után szoktam újabban a kínaiba kocogni kis lángosért (hey, ha tejföl is lenne... kis sok reszelt sajttal... álmodozom).
Föltűnnek az első vízhordók, fejükön a zacskós vizes kötegekkel: fél literes nylon zacskókban víz, 10 liter zsugorfóliázva, lehűtve. Csak feltépi az ember és már öntheti is az arcába, ügyes.
Lassan eltűnnek a baobab fa irányába, ott parkolnak a kocsik, gondolom én.



Aztán gyűlik a nép, a részlegek fölállnak a számukra kijelölt helyekre. A geodézia most távol, több mint 100km-re dolgoznak, ami mint tudjuk semmit nem jelent itt, egyszerűbb ha azt mondom, több mint 4 óra az út csak oda, sötétben persze nem vezethetnek, company policy. Így aztán csak pár srác ácsorog a permit team mellett, ők azok, akik a táborban dolgoznak: a jelzőzászlókat készítik, piros a vibró/robbantó pontok (délen az esőerdőkben valószínüleg csak kézi fúróberendezésekkel és dinamittal boldogulunk majd), a sárga a geofon pontok jelöléére szolgál (Tamale környékén a kiskölkök előszeretettel helyezgetik át a kitűzött pontjainkat, csupa játék az élet).
Valaki kilép a csapatból, önként, vagy önkéntesnek kiválasztva és valami aktuális témáról beszél, ma a kígyókról és a velük történő találkozás esetén alkalmazandó teendőkről van nagyba' szó. A lényeg, futni nem érdemes, mert úgyis utolér ha akar, csak annyit érünk el azzal ha rohanunk, hogy fáradtan és lihegve halunk meg. Az meg kinek hiányzik?
Persze nem ilyen vészes a helyzet, az ember túl nagy, nem igazán célszemély egy kígyónak, már ha az evés a szempont. Azért jobb a békesség, elvégre az ember is képes ölni, akár jóllakottan is, mint tudjuk.



A legfontosabb az, hogy ha a kígyóállat mégis odacsapna, akkor eszünkbe ne jusson woodoo doktorhoz szaladni!



Aztán mindenki elvonul, indul az élet és ekkor, végre kibukkan a napocska :)



Elindulok a baobab, vagy majomkenyérfa felé. A terület egyengetésekor föl sem merült az, hogy elpusztítsák, így hát körülkerítve maradt a helyén, innen néz minket, vagy helyesebb talán azt mondani, hogy érez bennünket, hiszen nincs szeme. Ezért aztán mindent lát...
Mindig ámulattal tölt el, egyesek szerint Isten fejjel lombkoronával lefelé ültette el. Meglehet, senki nem tudhatja, milyen utakon járt néha az Úr - áldassék a neve. Vagy csak szórakozott, mert aznap épp olyan kedve volt és épp akkor került sorra ez a fa. Mindenesetre a termését a majmok szeretik, mint megtudtam, az Úr (áldassék a neve) így kompenzált..
Mindenestre van valami magával ragadó a hatalmas törzsben, vagy a furcsa, nem evilági ágakban. Nekem tetszik. Olyan... kisherceges.





Innen csak egy ugrás a műhelyek sora, ahol a kocsik, traktorok és egyéb felszerelések karbantartása folyik, van itt autószerelő műhely, kábel és geofon javító, gumis részleg, tudnak hegeszteni, fúrni, faragni, bukfencezni.







Visszafelé a kerítésen kívül megcsodálom a szartárolót, ide gyűlik 240 ember kipufogójából minden. Pöpecül megcsinálták, elmenne fedett úszómedencének is... ööö... brrr... na annak azért mégsem.
De lássuk be, bármennyire is háttérbe szorul, ugyanúgy megvan a funkciója, mint pl. a ... hááát... a.... bárminek!




Jobbra fordulva belefutok az imahelybe, mert ugye annélkül egy tapodtat nem megy a dolgozó! Legyen hát, mondták és lett. Vagy lőn, hogy autentikus legyek.
Ez az északi rész inkább muszlim lakta vidék, ennek ellenére sosem okoz gondot a hétvégi bbq-hoz malacot beszerezni.



Nem messze tőle a mosoda látható, mert ugye nem csak a lelket kell tisztán tartani, a ruhákra is ráfér néha ez meg az. Főleg ilyen lédús és forró közegben.
Reggel leadom a cuccot, este ott áll az ajtóm előtt, szép kerek műanyag kosárban. Fizetni nem kell, ellenben a kutya tudja csak megmondani azt, hogy mennyire figyelik a címkéken található feliratot. Gyanítom, hogy leginkább sehogy. De legalább a színek megmaradnak, nem úgy mint Tunéziában, amikor a takarítónénink segíteni próbálván (magunk mostunk) egyszer úgy döntött, hogy kézbe veszi a dolgokat. (Nem elvonatkoztatni! :))
Sajnos mindent egybemosott, pechemre valakinek engedett a piros színű akármije, így aztán rózsaszín lett néhány, eredetileg fehér alsóm.
Mint tudjuk: jószándékkal van kikövezve a pokolba vezető út.



Gym. Eredetileg a sofőrök várakoztak itt az árnyékban, de összeolvadt a testépítő közösséggel a hely. Valahol le kell vezetni a tesztoszteront, elvégre ahogy említettem, perpill 240 férfiállat lakja a helyet, kocsma pedig nincs, az úri közönség teázik.



Aztán jönnek a feredő helyek, a vízellátás kiépítése nem volt egyszerű feladat, tartálykocsik folyamatos sora biztosítja az ellátást. Logisztika, ez az istene a helynek, meg a sípcukor.



Újabb fontos fesziliti, itt ürít a nép, aztán kezet mos. Gondolom az arab világban jártas szem azonnal kiszúrta a kis kannákat a földön. Nem, azok nem teáskannák, papír helyett ugye... Így aztán -arab világban jártas- azt is tudja, hogy bal kézből nem fogadunk el semmit.



Tovább haladva a falu áramellátását biztosító helyhez érünk.
Legyen fény, mondta a generátor, és a nép látá, hogy ez jó. Ez történt az első ötödik napon, a helyi teremtés kronológiájában. A két jámbor és munkás szerzet fölváltva teszi a dolgát, általában este kapcsolják át őket, egyik leteszi a lantot a másik fölveszi. Nem több ez, mint pár másodperc, nem töltenek több időt holmi föladatok megbeszélésével, hiszen mindkettő pontosan tudja a dolgát. Mégis, az internetezők ilyenkor felszisszennek, mert az összes router dob egy hátast.
Az, hogy közben a fény is elmegy, az senkit nem zavar, pedig...



Nagyon fontos létesítmények jönnek, itt tárolódik a sok husi, zöldség és nem utolsó sorban némi serital, melyet a vasárnapi bbq alkalmával szoktak elővezetni.
Nemhiába, csak a fő séf jelenlétében tárulhatnak ki kapui, egyfajta menyország gyanánt, hogy aztán a konyhák vételezzenek. Az egyikben történik a napi vízadagok hűtése is, reggel innen viszik a srácok a fóliázott kötegeket a kocsikhoz.



Az úri negyed. A többség ugye sátrazik, de akad itt azért szép számmal panellakó is. A járdák nem csak a fényűzést szolgálják, hamarosan nyakunkon az esős évszak, sár és sár, valamint mégtöbb sár lesz mindenütt.
Azt még nem tudom elképzelni, hogy miután befejeződik a mérés itt északon és elindulunk a déli terület felé, ezzel együtt visszaadjuk a területet a tulajdonosának, az mit fog kezdeni a járdahálózattal, terekkel és egyéb lebetonozott létesítménnyel. Talán valami holiday inn szerűséget tudnék elképzelni. Vagy buszpályaudvart. Esetleg űrkikötőt.
Úszómedencével ... brrr.



Srévizavé visszapillantva még látszik a junior rész ebédlője, emellett ugye még kettő létezik, az első fotón láttuk is: jobbra a kínai, balra a western.



Persze van rengeteg iroda, üzemanyag töltő állomás, őrség, parkoló, sőt még egy jól berendezett klínika is, de utóbbi már a "Kórház a város szélén" sorozat része. Azért elgondolkodtató, hogy a doki jelentése szerint két hete még csak 1 maláriásunk volt, a vasárnapi statisztika már 4-et mutatott. Eddig egyetlen szúnyogot láttam, az is jobbnak látta eltűnni, azóta egy hete semmi. Majd az esős évszakban, mondogatják a helyiek.
Ha valaki tudja, akkor ők tuti, én mindenesetre magamra cipzárazom az ágyon a moszkitó hálót éjszakánként, ha már a gyóccert nem szedem.
Az ördög nem alszik, én igen.

Reggelizni a kínaiba rontottam be, lángosszerű lángost és marhasültet választottam ma is, főtt tojással és ecetes hagyma/fokhagyma/uborka salival:



Aztán elkezdődött a nap, jelentés mellékletként shape file megújítás, levelek megválaszolása, adatok ellenőrzése és egyéb haszontalan elfoglaltság délig. (Most csend van és nyugalom, a permites csapat még távol... )



Délben esmét a kínait rohantam le amúgy garfieldosan, menekült mindenki amikor meghallották azt, hogy BANZÁÁÁÁJ! NEM EJTEK FOGLYOKAT! Valami koktélrákos finomság, némi hal (amennyi belém fért, és még kétszer) voltak az áldozat:



Aztán a kötelező szieszta, tökölés a napi geodéziai adatokkal, majd esti meeting, a napi történések megbeszélése.
Vihar támadt, hirtelen, keletről jött, holott délről szokott:







Aztán nagy, súlyos cseppek koppantak a fém tetőn, doboltak lassan, tétován, néha elhalkult, néha felerősödött, mintha nem tudná azt, hogy mibe fogjon bele a nagy égi dobos.
Persze ekkor már több ezer kilóméterrel távolabb, messze, fönt, északkeleten jártam.
Öösszekötött minket a fénysebességnél is gyorsabb, mindent behálózó, átszövő, megszépítő, de kimondhatatlan...

Békesség.




És most, ZENE(bona) :D