Ez az a
Kevés a luxus,
szolid a kényelem...
... énekli a Tankcsapda, dúdolom én is.
Tábor.
Kinek mi jut eszébe erről a szóról?
Táborozás, sátor, sátortábor.
Volt olyan is, pl. ez itt, Kurdisztánban:
Így nézett ki a "szobánk", négyen osztoztunk rajta (meg egy egérke, aki még a fogasoknak kifeszített zsinóron is ügyesen szaladgált):
Az ebédlő is sátorban kapott helyet, naaagy sátorban:
És az irodám is:
Algériában, a Szahara mélyén romis volt nagyon:
Sikerült ott is elcsípni esőt:
Aztán Afganisztánban kerekeken laktunk, kocsikra szerelt konténerekben, hogy mozgékonyak legyünk. Épp vonulunk, követ a nép, mivel én navigáltam:
A földsánccal körülvett helyen körkörös védelemre rendezkedtünk be, mint anno a szekerek, vonulás idején:
A fehér a kórház (nem a város szélén)
Itt pedig épp valami vízmosta száraz mederben - népszerűbb nevén vádi - rejtőzködik a lelkes ifjúság:
A konténerek egyszerűek voltak, vágtak rá egy ajtót, ablakot, kapott valami belső burkolatot, aztán betuszkoltak négy emeletes ágyat, plusz valami kis tákolt asztalszerűséget és kész. Ez lett aztán a hálónk, nappalink, konyhánk, spájzunk és az iroda. Az egészet rágurtnizták ivánék ottfelejtett Uraljaira és egyéb, még mozgásképes szerkezetire, jóvanazúgy alapon.
Én mindezek ellenére imádtam, igazi
Az is igaz, hogy azt a matracot az első adandó alkalommal kihajítottam és három réteg szivacs megoldotta minden problémám: utálom a puha ágyat, ez pedig valami rugós förtelem volt (mellesleg a legdrágább, ami kapható volt a halpiacon).
Ott mobilnak kellett lennünk azért, hogy 3-4 naponta odébb tudjunk állni. Elvileg így a rosszfiúk nem tudták kifigyelni a szokásainkat és az jó. Nekünk.
Itt épp megint vonulni készül a csipet-csapat:
Így is kifigyelték, de "csak" három angyallal szaporodott az égi társaság a közel két év alatt. Itt az egyik eset és ami megmaradt a pickupból:
Egy átlagos nap valahogy így zajlott Afganisztán homokbuckái között: Klikk ide.
Persze akadt izgalmasabb is, hiszen az egész 2012-es év arról szól, akit érdekel, ott lapozgasson.
Elég a nosztalgiából, most most van, és ha most van, akkor most van.
Persze nem lehet teljesen nosztalgiamentessé tenni a helyet, hiszen pontosan azok a trélerek alkotják a tábort, amelyekben én is aludtam, dolgoztam, ettem, vagy épp esténként elütöttem az időt tizen-húsz évvel ezelőtt.
Egyvalami hiányzik csak, a bár, amely része volt anno minden amerikai szeizmikus kutatócsoportnak. Persze érthető, hiszen ez most itt egy "száraz ország" - ahogy mondani szokás.
Ennek kapcsán még egy emlék, '97-ből, Szíriából - de ígérem, ez az utolsó.
Esténként felváltva illett beállni a pult mögé, itt épp én vagyok a soros (nem az!) és osztom a ... öö... öööö... az észt Johnnak - vele, milyen az élet, tavaj, 22 év elteltével újra együtt dolgoztam Ghánában - és Timnek:
Most újra azok a néhai Western Geophysical trélerek alkotják a tábort, megint a belül nyomógombos ajtókon lépek ki az étteremből, vagy a geodéziáról. A színük is maradt a klasszikus kék-fehér:
Minden megtalálható itt, ami egy szeizmikus csoport működéséhez szükséges: irodák, lakókocsik és konténerek, konyha (bár már említettem, hogy nem főzünk, catering szállítja ki minden nap a hízótápot), étkező, templom, orvosi rendelő, javítóműhelyek, áramfejlesztők, víz és csatorna hálózat, internet és konditerem, stb.
Annyi változás történt csak a hagyományos táborokhoz képest, hogy már nem közös úszómedencébe vezet minden fürdőből és klotyóból a matéria, hanem teljesen zárt gyűjtőkbe:
Ezeket esténként körbejárja egy szippantós kocsi, rácsatlakozik, zörög kicsit, és látá az Úr, hogy ez jó.
Nem kell többé aggódnunk a szélirány miatt, vagy azért, hogy mi tenyészik a sáncok mögött...
Ahogy a szennyvizet, úgy a napi hulladékot is összegyűjtik és a városi feldolgozóba szállítják.
Ügyes.
A mosoda folyamatosan üzemel, reggel 7 körül elviszik a szobákból a szennyes zsákokat és 9 körül már vasalva, összehajtogatva vissza is hozzák. Közben megejtődik a takarítás is, a srác nagyon segítőkész de azért instruálni kell:
nem, nem dobjuk ki az eldobható papír poharat, azt én használom. Nem, nem kell mop, nem kell fölmosni minden nap, nem kell letörölgetni az asztalt sem. Ok, illatosító az jöhet. Fogytán a tea, kávé, tej, ásványvíz, budipapír, szappan, fogkrém.
Amit nem tudok megakadályozni az az, hogy bevesse minden nap a fészkem. Evvan.
Meg is jegyezte ma az én drágám, miközben videón cseteltünk:
- Milyen szép rend van.
- Ugye?
- Igen. Te csináltad?
- Hátöizé, most ment el a takarító srác :)
Lássuk a két legfontosabb létesítményt.
Az első az ebédlő alias hízlalda, igazi echte Western feeling.
A csodák kicsiny palotája, kívül...
... és belül, épp egyik dokink fogyaszt.
Én bárminek ellenállok, csak a kísértésnek nem. Főleg ha kajáról van szó, és az ilyen formában manifesztálódik:
Esetleg ilyen formában.
A napi monotóniát a szeizmikánál - itt ugye nincs munkaszünet, hétvége, karácsony, nyúlünnep, mifene - csak egyetlen dolog töri meg, az pedig nem más, mint a pénteki bbq.
Persze itt most nincsen ácsorgás a parázson piruló mmm... illatos... mmm... mindenféle istentelenül finom dolgok előtt, várva hogy a tányérra csusszanjanak, serital sem kerül a jóféle kebab, steak, báránysült, hal, rák, ésatöbbi mellé, de azért nem panaszkodunk.
Minden pénteken hagyományos módon, földön ülve, sátorban fogyaszt az úri közönség. Múlt pénteken omlós bárány volt a menü, most tengeri finomságok kerültek
Annak pedig, aki esetleg nem komálja a halat, kerültek kebabot, báránybordát és csirkemell falatokat tartalmazó bbq-s dobozok.
(Na ez az a momentuma az életnek, amikor nem egyszer megtapasztalom a halálközeli élményt, mivel annyit tömök magamba, amennyi fér. No és még egy kicsit.
És még egy kicsit... Sosem értettem a rómaiakat azzal a pávatollas trükkel, ma már kezdem megérteni a lényegét...)
A kínzókamra.
Nem csak a Hétszügyű Koponyányi Monyók (helyesen Hétszünyű Kaponyányi Monyók, elvileg) szerint muszáj valamit tenni azért, hogy ne folyjon szét az ember. Ülni az íróasztal előtt 12 órában, vagy ülni a kocsiban, amíg meglátogatjuk a terepieket, azután pedig hármat fordulni súlyos terhekkel az ebédlőben, lássuk be: nem a legegészségesebb elfoglaltság.
Mindezen túl a korábban említett tápolást is ellensúlyozni kell valahogy, így aztán nekünk is van egy ilyen kamránk.
Légkondis meg minden, így aztán ott szoktam tekerni, vagy azon a lépegető padon (fene tudja a nevét) tökéletlenkedni, amelyiken amellett még sífutáshoz hasonló mozdulatokat is kell végezni (tuti akad olyan, aki pontosan tudja azt, hogy mi a neve ennek az izének):
Andy megoldotta, vett itt egy bringát és minden este kilovagol, igaz, ő Ghánában is űzte az ipart. Termetes jószág, a homokon is elboldogul:
Én utoljára Egyiptomban próbáltam tekerni Craig verseny gépével a sivatagban, hát... aki ismeri Sziszifusz történetét a bringával, annak nem kell a dolgokat különösképp ecsetelnem. A többieknek pedig legyen annyi elég, hogy többet toltam azt a vackot, mint tekertem.
Homokon biciklizni olyan, mint bakkecskén lovagolni: hol jobbra, hol balra próbál kitörni az eleje, vagy a hátsó része, ezáltal állandóan le akarja dobni magáról az utasát. Többnyire sikerül is neki.
Végül föladtam, mint Reg a Life of Brian-ben, amikor Stan nővé válásáról folyt a vita: It's symbolic of his struggle against reality.
Különben sem épeszű az, aki 40+ fokban sivatagban bringázik.
Futni az más.
Esténként - enyhült az idő, 36 fok volt csak - kocogni szoktunk, 5km oda, 5km vissza a homokon.
Egyszer invitáltam a szobatársam is, egy amerikai vibrátor mechanikust. Alkata megfelelőnek tűnt, vékony volt, mint a spagetti. Unszolásomra végül azt mondta:
- Joe, if you ever see me running, shoot the bastard behind me.
Végül - de nem utolsó sorban -, legyen itt pár fotó a tábor életéből:
Reggeli meeting
Esik (ó és a délelőtti kávézó)
Élet a légkondi alatt
Krikett vacsi után
Este van már, este van...
Naplemente
Holdkelte, éjszakai műszak felkészül
És egy zene.
