De ki a fene repül LOT-tal Azerbajdzsánba?

Hát az, akinek az utolsó pillanatban találják ki, hogy mennie kell.

Azt hittem, hogy a Türk Hava Yollari lesz a nyerő, logikusan, de azt már megtanultam, hogy utazási ügynökségre bízni a jegyvásárlást botorság.
A legszebb az volt, amikor Valamikor 2005 tájékán Kairóból haza kellett volna utaznom, és szeretett főnököm (skót) megkérdezte, hogy tuti nincs jobb annál, minthogy vagy Zürichen, vagy Isztambulon át repülök haza, mindkét városban egy-egy hotelben töltendő éjszaka után, meglehetős pénzeket kifizetve?
Erre már csak visszakérdeztem:
- Ki volt az az idióta, aki ezt kitalálta? Közvetlen MALÉV (tudja még valaki ez mit takar?) járat van innen Budapestre!
Azt meg sem említem, hogy az odaút is a Charles De Gaul közbeiktatásával történt, de akkor még azt hittem, hogy annak oka van.
Nem volt.
Ha csak nem az ügynök felmarkolta jutalék...
Mindenesetre Grahamnak felragyogott az egyébként mindig gondterhelt arca: olcsóóóóóóbb!

Szóval LOT.
Az első logikus kérdés: hogy a rákba oldják majd meg az ukrajnai légteret?
A londoni iroda megnyugtatott, nem kell cipelnem ejtőernyőt, kikerülik a veszélyzónát.
És tényleg... később a gépen bekapcsolva a GPS-em azt láttam, hogy épp Törökországtól kissé északabbra hasítjuk a Fekete-tenger feletti légteret, egyenesen keletnek tartva.

A Budapest-Varsó útvonal simán ment, eltekintve a késéstől, ami csak 25 perc volt, ellenben Varsóban egyre nagyobb vigyorral figyeltem a kijelzőt:
Indulás: 22:30 Beszállás: 22:00
Indulás: 22:40 Beszállás: 22:20
Indulás: 23:00 beszállás: 22:30
(Ez így ment a kijelzőn, majd átváltott 5 perces periódusokra)
Indulás: 23:00 beszállás: 22:30
Indulás: 23:00 beszállás: 22:35
Indulás: 23:00 beszállás: 22:40
Indulás: 23:00 beszállás: 22:45
Indulás: 23:00 beszállás: 22:50
Indulás: 23:00 beszállás: 22:55
(Itt lesben álltam, mi történik 23:00-kor? Sajnos a fotó vacak lett)
Indulás: 23:00 beszállás: 23:00

A bal oldali kijelző a miénk, mindkét időpont 23:00, na, gondoltam magamban, most fogunk időugrást végezni, a navigátorok már hajlítják a teret, de sajnos innentől kezdve a képernyőn minden maradt 23:00-án.
Csak az idő ment tovább.
Végül aztán valamikor negyed környékén megindulhatott a nép, pedig a busz már bent állt egy ideje:

Beszálltunk, a mezítlábas LOT gépen egy rohadt kijelző nem volt, ellenben a lábtér hatalmasra sikeredett, mondjuk a vészkijáratnál nem is csoda.

Még indulás előtt gondolkodtam business upgrade-en, ha már a cég ilyen sóher, de baromira nem adott volna többet 70 jó angol fontért a Budapest - Varsó, vagy 100 fontért a Varsó - Baku biznisz klassz, ha a kaját nem számítom. (Legalábbis ennyi volt az induló licit, haha!)
Ugyanis az ülések ugyanazok voltak elöl, mint hátul - ügyes, mondta volna erre Kohn bácsi.

Maradt a cattle class, kinyitottam a laptopom és megnéztem a Devotion-t, úgyis régóta kornyadozott már a vinyón.
Valamikor kaptunk egy kis pohár kólát, meg egy öklömnyi szendvicset, osszuk be a 4 órás útra, nem hízókúra.
Azért én még emlékszem arra, hogy régebben akár 2 órás útra is legalább valami kis pöri járt, körettel.
Átállítottam az órám, merugye Azerbajdzsán 2 órával (meg a demokráciával is) előttünk jár, szundítottam kicsit, aztán már lent döcögtünk a betonon, épp mint 8 éve.
Most nem kellett cikornyás pecsét a követségről az útlevelembe, elég volt a neten megkért e-vízum, sőt, még azt sem kellett megmutatnom. A határőr(?) hölgy mosolyogva mondta: benne van a gépben és belecsattintott egy belépő pecsétet a pirosas könyvembe: mehetek.
A bőröndöm már a futószalag mellett strázsált, zöld folyosó, kerestem az emberem a nevemet mutató táblával, helyette egy kerek képű vigyorgó fej felett integető kezet láttam:
- Miszter Dzsó!
Samirnek elküldte Abdu a helyi manager a fotómat, ő pedig simán felismert.
Végülis nem mindennapi a fej, amit a nyakamon hordok egy ideje, így könnyű. :)

A reptér kívülről (belül is impozáns):

A kifelé vezető úton toronyépületek sora, talán innen ragadt rá a név: kelet Dubaija?

Elhúztunk a Forma 1 útvonalának egy részén, a népek készültek a versenyre, mindenütt a pilóták plakátolt képei:

A még üres tribünök:

Aztán kiérve a városból nyugis vidéken gurultunk délnyugat felé.

Balra a tenger (vagy tó) kéklett, jobbra olajmezők mindenütt a bólogató mélyszivattyúkkal.

Néha a tengeren (vagy tavon) is:

Aztán befordultunk majdnem észak felé és megcéloztuk Sabirabadot.
Mit ad isten, el is találtuk, de erről már írtam...

Így hát: zene!

Tea time

Aminek itt, Azerbajdzsánban, számtalan formája létezik, de a végeredmény ugyanaz: egyforma ízű tea, egyenpohárban felszolgálva, hozzá citromkarika, kockacukor és mindenféle édesség.

Lássunk párat:

Még teázgatunk...



... aztán lassan indulunk haza:

Sabirabad - Saatli

-19 méterre vagyunk a tengerszint alatt.
Lesz cidri, ha megindul a víz...
Persze nem indul meg, mert az is mínuszban van, sőt, jóval mínuszabban, mint mi...

Az még hagyján, hogy a geoid felettünk húz el vagy 5 méterrel (ugye mindenki tudja azt, hogy mi az a geoid?*), de a tengerszint (a Kaszpi az tenger, vagy csak egy nagy tó?) itt -24 méter, vagyis a -19 méterünkkel egész jól állunk. Sabirabad pedig -10-en van, vagyis 14 méterrel magasabban, mint a Kaszpi, ha jól számoltunk és nem gabalyodtunk bele, mint majom a házicérnába.
Az ember valahogy nem szereti a negatív számokkal történő számolgatást, főleg ha pénzügyekről van szó.

Istentelen egy hely ez, mondhatnánk, és ha megkérdezem Gemini pajtást, aszongya, hogy aszongya:
Vannak olyan anomáliák, ahol a területek mélyebbek a geoidnál.
A geoid egy egyenlő gravitációs potenciállal rendelkező elméleti felület, ami azt jelenti, hogy azt az alakot képviseli, amelyet a Föld akkor öltene, ha nyugalmi állapotban vízréteg borítja.

Okosabbak lettünk?
Hát... ja! Egy a szerencsénk, hogy a Kaszpi-tó (vagy tenger) nincs összekötve másik tengerrel, vagy óceánnal, mert ha úgy lenne, baromi gyorsan kellene innen szedni a lábunkat, mert még Sabirabad (ugye milyen szép neve van?) is 5 méterrel a víz alatt lenne.
Márint az utca a sok-sok Zsigulival és szemben a kis áruházzal, ahonnan beszerzek néha ezt azt.

Persze én a Mugan hotel negyedik emeletén biztonságban lennék, leballagnék a harmadikra, kilépnék az ablakon, bele egy pöpec csónakba és indulnék boltolni.
Búvárruhában.
Tuti pislogna rám a sok szárított, vagy füstölt, gyönyörűarany színű, emellett méretes hal a pult üvegfala mögül.
Na és a torták, velük mi történne? Rossz belegondolni!

Mondjuk azért a Shirvan Nemzeti Parkban akad olyan hely, ahol épp -24 méter a magasság (vagy mélység, kinek hogy tetszik), de a tengertől elválasztja a -15, vagy akár a -20 méteres egyenetlen és unalmasan egysíkú felszín, amelyen semmi nem történik, mint hogy - legalábbis most - a szél cibálja az apró, poros, csenevész kis bokrokat.
Meg a gatyánkat, pólónkat, hajunkat, de mit lehet tenni, ha egyszer itt kell szeizmikázni?

Persze nem miattuk döcögtünk be ide jó 20 km-t a rázós földúton, de közöttük halad nyílegyenesen a tenger (vagy tó) partjától fel északnyugatra az egyik kutatási vonalunk és jöttünk meglátogatni a recordert, magyarul a műszert.

Ami, illetve a benne ülő aki vezérli a vibrókat és a geofonokkal bajlódó kábeles népeket.
Hogy a generátor zaja ne kavarjon be a felvételekbe, meglehetősen messze települ a műszer az élő terítéstől, amely valahol ott húzódik a távolban. A jó szeműek fel is fedezhetnek két vibrátort, na ott a "vonal".

Nem olyan jó szeműeknek kissé megzoomoltam:

A műszerben folyik a fekete mágia egy része, vagyis a felvételek elkészítése, mindenegyes lövés (jelen esetben vibrálás, de a geofizika nem vibrókkal kezdte, így aztán megmaradt nyelvezetében a robbantásra utaló szó) során egy összegzett felvétel készül, a jobb szélső monitoron szomorkodik egy.
Azért szomorú, mert baromi sötét a zajtól, amit a szél okoz, mivel cibálja és rázza a kábeleket, a kábelek átadják ezt a geofonoknak, azok pedig csak kapkodják a fejüket: most akkor ez a szélzaj, vagy a vibrók keltette zaj?

Sokat nem tudtunk tenni ellene, a viharos szél rendesen bekavart.
Teáztunk, hozzá halvát kaptunk.
Más helyeken kávéztunk volna, mert a műszer erre is fel van készülve, akad benne kis hűtőszekrény, vízforraló, de itt a tea a menő.

Saatliba érve is teával vártak minket, azeriasan:

Hamarosan átköltözünk a csoport közelébe, hogy ne kelljen minden nap 15km-t tekernünk Sabirabadból ide és 15-öt vissza.
Ezzel aztán meg is oldódik a víz alá került torták és füstölt halak sorsa: hogy miként, arról majd könyvet írok.
Vagy nem.
Hiába na: az életben minden 50%-os (kivéve a vodkát, ugye).



Zene!





* A geoid:
A geoid egy olyan felszín, amely a Föld gravitációs potenciáljának egyenlő értékeit összeköti. Más szóval, ez egy olyan elméleti felszín, amely minden pontján azonos gravitációs erőhatásnak van kitéve. A geoid nem szabályos gömb, hanem egy bonyolult alakzat, amelynek felszíne a Föld egyenlítői kiszélesedése és a pólusok lapultsága miatt nem szabályos.

Ba-ku-ba

Koriander

Brájen közelebb hajolt hozzájuk.
– Ti vagytok a Koriandert utálók pártja?
– A jó édes anyád! – felelte Redzs.
– Mi?
– Méghogy Koriandert utálók pártja?! Mi a Koriandert Utálók Szövetsége vagyunk. Méghogy Koriandert utálók pártja... hö!
– Én is csatlakozhatnék? – kérdezte Brájen szorongva.
– Nem. Kopj le! – mondta Redzs.
– Nem akarok ilyet árulni. Ez csak egy meló. Ugyanúgy utálom a koriandert, mint bárki más.
– Sssss! – intette le Frenszisz és rémülten körülnézett.
– Ez biztos? – kérdezte fojtott hangon Judit.
– Ó, holtbiztos – bizonygatta Brájen –, régóta utálom a koriandert.
Redzs egy pillanat alatt döntött. Tulajdonképpen tetszett neki a fiú lelkesedése.
Elhatározta, hogy aláveti a mindent eldöntő, nagy próbának.
– Figyelj! – mondta jelentőségteljesen. – Ha csatlakozni akarsz a mozgalomhoz, tényleg utálnod kell a koriandert!
– Utálom – mondta Brájen.
Redzs úgy csapott le, mint a sas, amikor észreveszi áldozatát.
– Iiigen? És, mennyire?
– Nagyon! – felelte Brájen.
– Fel vagy véve – közölte a próba eredményét Redzs.


Pontosan így kezdődött a korianderes bejegyzés 2016. október 22-én, ami akkor egy szombati napra esett, és Bakunak a Hovsan (vagy Hövsan) nevű területén játszódott, egy kikötő közvetlen közelében.
Aki nem hiszi, járjon utána.
Klikk ide!

Akkor napokba telt, mire rájöttem arra, hogy mitől lesz mindennek istentelen, mosószappanra emlékeztető íze.
Azóta tudom, hogy itt a szartól a repülőig mindenre szórnak koriandert, annak is a levelét. A maggal semmi bajom, imádom, de a levele...
Szóval felkészülten érkeztem, mégis beleszaladtam első napi ünnepi ebéd alkalmából a pofonba:

Bánatoskutyaképpel mondtam, hogy én azt aztán nem... és azonnal kaptam számomra finomat:

Hát nem szebb? És igazán akkor lesz tökéletes, ha még joghurttal is megvadítjuk... mert az úgy illik itt.
Ha ők mondják...

Mindenesetre a hús omlósan puha, a leves pedig talán hagymás, enyhén citromos beütéssel, de nagyon kellemes módon.
Nem kérdeztem meg a nevét, de tradicionális ételként emlegették a srácok, mellé pedig vagy tradicionálisan, vagy csak úgy, egy liter vodka járt.
Jégbe hűtve.
(Itt még csak felkészülünk)

Körbe.
A joghurt kellemesen kiegészítette az ízeket.
És megint.
Itt ugye a birka sem birka ízű, nincs az a nehéz faggyús kisugárzása, ha szabad így mondani.
Tyűha... és megint egy kör!
Hozzá kenyeret tunkoltunk.
Már én sem tudtam azt, hogy mennyinél tartunk.
Hogy az a rohadt üveg sosem fogy ki...
Azért, hogy súlya is legyen a dolognak, jött egy adag kebab, igazi birkából, súlyosan, zsírosan.

De résen voltam, engem nem csesztek át holmi burkolattal, belestem alá éééééééés: IGEN!
Ott lapultak a kis rohadékok:

De most már könnyedén, laza csuklóból hárítottam, velem nem csesztek ki!

A vég előtt még egy kis süti:

Aztán kávé. Helyett tea, mert itt az a menő.

Szerintem mindennek az az oka, hogy a tengerszint alatt vagyunk, vagy 20 méterrel.
Avagy: we all living in a yellow submarine...



Egy kis zene!
Bona.

Afganisztáni fotók, zenére, még 2012-ből

Mondom!

És akikre emlékezünk: Wolfgang, Ovi, Abdu, Momo, Sinisa, Vitalij, Andy, Boris, Maghdi, Lajos, Cobus, Dave, Sean, Simon, Trix, Jim, Danko, Tahir, és még sokan mások...




Zene!
Ja, az is megvolt...

Vejle, te csodás!

Átreppentünk az Enyaq-kal északabbra kicsit, hasonló kisvárosba, mint Aabernaa, ez is a tengerparon húzódik, egy öböl mentén. Nevezetességei többek között a "hullám" házak, az öböl felett átívelő impozáns híd, a megóvott régi épületek, a Fjordenhus, a fura szobrok, de ne rohanjunk előre.

A szálloda, amire rávetődtünk a bookingon keresgélés során, elragadó.

A welcome vízen ott találunk minden infót, bár UFO bácsi a recepción minden kérdésünkre válaszolt, sőt, megajándékozott minket egy zsúrkocsival (erről majd később).

Erre mondtam: ma dzsungelben alszunk!

Persze a reggeli sem rossz, itt épp a bevezetőnek megpakolt hidegtányérom tartalma (előtte ugye gyümi, utána valami meleg és a végén a desszert jött)

A mézes blokkot külön kiemelném, csodás!

Éééééés, már bele is rongyoltunk a szélmalomba, amely a Vejle fölé magasló dombon található:

Víziváros. Vagyis, vízparti város...

Itt van mindjárt a híd, illetve az öböl partján a hullámházak.

De lássuk a hajókat!
Azt tudtam, hogy pénteken meglátogatja a várost a Király Úr, de amikor a fotó készült, még nem is sejtettem, hogy ez az ő hajója, mert akkor még csak csütörtök volt.
Ily nagy ravasz, ez a Shakespeare Williams, csak hogy Cseh Tomit is idézhessek.

Pedig de! Ők azok (valami netes hírportál fotója).

Aztán épp itt horgonyzott egy szépség is:

Az öbölben, a kikötő részeként épült meg a Fjordenhus, Vejle ikonikus épülete. A dán-izlandi művész, Olafur Eliasson és műterme új építési technikákat és műalkotásokat tervezett és mutat be egy olyan épületben, ahol a földszint nyilvánosan látogatható:

Pizzéria.
Havenlynek olvásnám pedig dánul ez annyit tesz: kikötői menedék...

Beszaladtunk a belvárosba is, ami nem más, mint egy sétáló utca.

Az egyik kis terecskén érdekes szobrokat láthatunk, egy történet kerekedett bennem a látottak alapján.

Szóval apa vigyáz a pulyákra (Közben nagyon kell egyensúlyoznia, elvégre a lovak ritkán állnak két lábon, főleg nem másznak ép ésszel, meg ugye patákkal, egy sziklacsúcsra, alsógatya nélkül)...

... míg anya támaszkodik (De az is lehet, hogy vizet árul, így ő gondoskodik a családról, közben elmereng, vajon az emberének miért van patája, neki pedig miért nincs? Na jó, ő szárnyakat kapott...)...

... mindezt egy boldog pár figyeli (Bár az is elképzelhető, hogy épp a világ dolgain elmélkednek és akkor meg nem boldogok, ennek ellenére mosolyognak csak azért, hogy megzavarják az őket elemezgető emberkéket. Nem könnyű megfejteni a birkák gondolatait. Bár lehet, hogy nem is birkák.).

Persze biztosan magasztosabb a művész által megálmodott mondanivaló, de hát ez jött ki az én póriasan megrekedt, többnyire mindenféle fegyvereket, hadihajókat és nehézbombázókat vizionáló szintemen.

És a zsúrkocsi.
Minden nap ezzel toltuk fel az eszcájgot a szobámba, mivel nem maradhatott a kocsiban annál az egyszerű oknál fogva, hogy legalább 10 olyan villany Skodát lehetne venni az árából, mint amivel szaladgálunk...

Elszaladt a pár nap, főleg azért, mert legalább hármat álltunk eső miatt. Azért itt is akadt sok lelkes fiatal (és nem annyira fiatal), akik a google street kocsijának néztek minket és mindenféle vicces, vagy annak képzelt pózokba vágták magukat.
Egy apuka a 3-4 éves kislányát dobálta fel nagy lelkesen, de szerencsére mindig el is kapta. Vagy amikor egy autó követett minket (szigorúan tartottuk a 36km/órát), közben az anyósülésről mutogatott középső ujjat a tán dán legény.
Kissé lelohadt neki, amikor a lámpán mellénk álltak és megkérdezték: google street? Kaján vigyorral mondtuk, hogy nein, you fucked up, big time!

Aztán vonattal irány Copenhagen (gy.k. Koppenhága).
A vejlei pályaudvar (na jó, összesen 4 sínes megállomás) tiszta, rendezett, a buditól a kis üzletig.

Az előrejelző, a piros vonal: ön itt áll. A vonat pedig majd ott fog állni (komoly 2 kocsis vicinális, pedig IC-nek füllentette magát).

Bevágtatott.
Szerintetek késett? Elég a táblára és az órára pislantani...

Kényelmes, kulturált, tiszta.

Ráadásul megoldotta a taxiproblémám is: befutva a főpályaudvarra átvedlett helyi vicinálissá és indult a reptérre.
A kalauz bácsi bánatoskutya képemre tekintve - ugye a jegyem csak eddig szólt - legyintett és azt meondta, elviszem magát a reptérre.
Úgy is lett!
Az ablakból még láttam a fosatós ringlist föl-le szaladgálni:

Aztán a következő reggel a szállodában, még üres a csatatér, én voltam az első felderítő:

Feltankolva irány a reptér, ami ilyen befelé nézve:

Ilyen pedig kifelé nézve:

Tetszett a kézipoggyász kocsi, ilyet Varsóban is prezentálnak. Legalább nem kell a vállamon cipelni a dögnehéz Alienware-t.

Egy rövid reppenés: norvégokkal Dániából haza (3 euró volt egy fanta, Göre Gábor szavait juttatva eszembe: ö.m.a.f. ), és végetért egy fejezet...

Az elkövetkezőkig: zene!





P.S.: Ha valakit a szökőkút és szoborcsoport igazán érdekel, itt írnak róluk: KLIKK és KLIKK.