Január 17

Ma megjött a dokink, floridai. Egyelőre, holnaptól már azt sem tudja mi az a pizza hut :)))))) Tegnaptól golyóálló mellénnyel bővült a ruhatára mindenkinek, eddig csak a kocsiban kellett viselni de most már társunk a szobában, ha gáz van akkor fel és futás. Ma a mentőhelikopter tett tesztrepülést, viszi a népet ha kell :)
Helikoffer

Tegnap kalibráltuk a GPS-eket, ma már tréningeztünk a helyi srácokkal. Megy ez fogni, asszem (hátul az egyik dizájnos őrtorony látszik, de egyelőre csak a sarkokon állnak őrök. Mondtam is este a biztonsági meetingen hogy ki kellene akasztanunk körbe pár táblát: ne támadjatok, még nem vagyunk kész!:))
Leica 1200-asok (meg egy szőrös ember)

Na jó, borotválkozni azt nem nagyon szoktam a sivatagban, csak ha már bök. Ez már bökött :)
Előtte
Na utána az nem lesz :)))))

Generation kill

Gondolom nem sokan láttátok a sorozatot az éjdszbión, pedig akkor értenék azt, hogy mire gondolok akkor, amikor azt mondom: most tök úgy érzem magam az autóban, mint az az újságíró, csak nekem nincs sisakom és vegyvédelmi cuccom (golyóálló, védőszemüveg és füstszűrős arcvédő azé akad), na és egyelőre nem is lőttek ránk. :)


De a csúzlik ott hevernek a padlón, hátha mégis...
Ugye ismerős a mondás: a halál közöttünk jár, szemmel kell tartani, így aztán Basrából kifelé gurulva elmerengtem a minap: ha a sofőrt lövik ki előbb, akkor enyém a Kalasnyikov, ha a kísérőt, akkor az AR-4. Mindketőtt ismerem (nem a sofőrre és a testőrre gondolok).



Ó, és a mai fejlemény a staffhousseban: már van vízmelegítő a konyhában, gyerünk tea-kávé!
Hajrá :)



És akkor most így este: zene!

Csend.

Amikor csend van.
Olyan nagy csend hogy sziporkázó csillagok ereszkednek a tóra, sötét vízét gyengéden megérinteni.
Olyan nagy csend hogy a lélek halk sóhajtól rebbenő könnyű kék fátlya sem mozdul.
Olyan nagy csend hogy nem hallom a szerelem lassú örvénylését sem körülöttünk.
Akkor szeretem megérinteni ajkammal az ajkad.

Kedd

Ma reggel összepakultuk a cuccot, felszórtunk mindent a pickupra, mi bevágódtunk a GMC-be és hajrá észak, itt jönnek a tengerészak, énekeltük.
Volna ha tengerészak lettünk volna, és nem álmosak. Így azonban mindenki elájult és csak Al Madinah közelében ébredeztünk.
A városka a szokásos életét élte, volt aki eladott, volt aki vett, volt aki csak téblábolt.

Árus bácsi

Fő utca

Északra tartottunk a zsúfolt utcákon és átkeltünk az Eufráteszen. Innen nem messze keletre csatlakozik bele a Tigris és erről mindenkinek beugrik a Shatt al-Arab, ugye? A város neve -mármint ahol összefolyik a két folyó- egyébként Al Qurna, de ne asszociáljunk. Éppen valamiféle pára borította a vizet, Szíriában szebb színe volt ahogy emlékszem -na és vadabbul hömpölygött- akkoriban, amikor Derezor környékén jártam.

Eufrátesz

A folyó északi partján húzódó út mentén még mindig nyugat felé vonultak a népek:

Jöttek

Akiket sátrakkal, élelemmel vártak:
Akik vártak

Még kb. egy hét és mindenki eléri célját, bármi is legyen az.
Számunkra innen már csak bő háromnegyed óra autózás következett a sekély (vagy nem olyan sekély) mocsarak között, magas töltésen kanyargó ócska úton, és megérkeztünk a táborba.
Persze az még construction alatt áll, de ebédet már kaptunk (tonhal konzerv, apróra vágott uborka és paradicsom szolgált hozzá salátaként).

Home, sweet home

Bepakoltuk a cuccokat, kerítettünk magunknak ágyat, matracot, takarót, lepedőt, mifenét. Sajnos kávéfőzésre alkalmas szerkezetet nem találtunk, pedig Kristian Kolumbiából isteni kávét hozott.
Tegnap már megszimatoltam, áááááá... ezt ki kell próbálnom, zutty két kanállal a bögrémbe, rá a forró vizet és... és kérdőn fordultam Dave-hez:
- Vagy ez nem instant kávé?
Vigyorogva nézte a zaccos löttyöm és a maga megszokott, lassú, texasi módján válaszolt :
- Nem, ez azt hiszem nem az.
- Na, akkor most most már az - feleltem. - Vagy legalábbis kávé törökösen! :)

Így aztán most este vacsora után (tonhal konzerv, apróra vágott uborka és paradicsom szolgált hozzá salátaként) csak gondolunk a napi kávéra és a napijelentés elküldésekor csatoltunk egy kérelmet: S.O.S., kávéfőzőt vagy vízmelegítőt, de izibe!

Az előbb járt itt a biztonságiak főnöke, azután érdeklődött hogy hova szeretnénk az őröket: a kapuhoz, vagy a házunkhoz.
Szerintem aludjanak, ma fényes a Hold és a kutya sem támad meg bennünket - próbáltam békíteni -, de nem tágított.
Na jó, akkor ahol nekik kényelmesebb, ööö... öö... taktikailag előnyösebb, jó?
Ebben maradtunk.

És most: meg kellene vetni az ágyat.
Valaki? Hahóóóóóó!

Mai képes :)

Reggel hétkor elindultunk hogy körülnézzünk a terepen, három órás út után értük el a még épülő tábort, ami nem szekértábor hanem konténertábor, legalábbis a fala abból áll, őrtornyokkal a tetején. A bejárat:
Tábor

A kocsiban is kötelező a golyóálló mellény, (ma már úgy megszoktam hogy később az ebédlőbe menet elfelejtettem levenni):
Fashion in Iraq

Azért van a kocsiban is fölfordulás:
Utastér

Az ajtó sem mindennapi:
Nem pézsé


Ma kissé eltért a hőmérséklet az otthon ilyenkor megszokottól:
31 fok

De a népek vonultak rendületlenül:
pilgrimek

És bár akadtak stopposok is, zsákbamacskára nem állhattunk meg:
Stopposok

Ma

Hát igen... összevetve a MALEV tápot a Jordan légitársaság reggelijével eléggé észrevehető volt a különbség. A MALEV adott egy gyereköklömnyi szendvicset, hidegen (na jó, választhattunk hogy sajtosat vagy sonkásat), hozzá kérhettünk ásványvizet, kávét, teát. Mindezt 2500km-re vagyis az ammani útjára ajánlotta, hát köszönjük szépen :) A másik gépen a reggeli állt: először is forró vizes kendős kéztörölgetésből, aztán érkezett a gombás omlett pirított gombával, sült paradicsommal és két rántott csibefasírttal, zsemle, gyümölcssaláta, sajt, kroászon, vaj, dzsem, narancslé és egy kis üveg ásványvíz. Persze a bors, só sem hiányzott, no és a frissítő kendő, fogvájó is ott lapult :)
Irakra fátyolfelhő borult, így a menüből először valami vígjátékot választottam, de végül az Expandables lett a nyerő. A végenagylövöldözést már csak hallottam, mert fel kellett húzni az ablakok sötétítőit és a szikrázó fényben a képernyőn semmi sem látszott. Ereszkedtünk. Sivatag. Lapos semmi. Olajfinomító füstje, város kockaházakkal, amolyan romos Cityville, madártávlatból. Lassan közeledett a föld, már látszottak az erózió nyomai a kietlen tájon, a reptér előtti kerítés töltésének tövében kilőtt tankok, páncélozott járművek sora. Nem tudom hogy ez a háború során a védelmet szolgáló vonal volt, vagy később húzták ide a roncsokat mintegy mementóként.
Döccenő a betonon és lassan gurultunk a fogadó épület felé. Az ablakon túl két majdnemfeketekatonazöld black hawk gurult méltóságteljesen, vagy inkább settenkedett. Bár azt nem lehet méltóságteljesen :) Egyelőre más jelét nem láttam a volt háborúnak, hacsak a három lövés nyomát nem veszem annak a busz hátsó üvegén.
3 órás sorbanállás a vízumért, majd a srácok felkapták a bőröndöm és irány a bazinagy páncélozott Ford. Az ajtajában tuti hogy egy normál Zsiguli anyagát pakolták, mert döcögősen nyílt, bele kellett kapaszkodni. Bob mutatta a páncélüveget, miközben azt is elmagyarázta hogyan vegyem föl a golyóálló mellényt. Rövid eligazítás, felcsatolta a Glockot, ő is belebújt a páncélmellénybe és rá vett egy vékony dzsekit, aztán én a hátsó ülésre, ő az elsőre. Maga mellé készítette az AR-4-est, a felrögzített tartalék tárban ott lapultak a lőszerek, balra a sofőr terepszínű ruhában, szintén golyóálló mellényben, mellette egy behajtható válltámaszú AK-47 pihent.
Elöl egy kocsi nyomult és felmérte az utat veszélyügyileg, aztán jöttünk mi, és mögöttünk egy harmadik páncélozott Ford gurult arra az esetre készülve, ha a miénknek eldurrantanák a seggét. Vagy csak lerobbana, na. Ekkora fölhajtás szerény személyem miatt, nohát :)

A városi úton majdnem minden 500 méteren ellenőrző pontok, őrtornyok, vagy várakozó géppuskás Hummerek álltak.
pilgrimek

Basrában ma a szent ünnep második napja fogadott minket, mindenhol hatalmas fekete és zöld és piros és sárga zászlók lengtek, emberek vonultak zászlókkal és a mecsetektől kezdve a kis házakig mindent feldíszítettek. Tömeg mindenütt, a járdákon és az utakon. 500-700km-t gyalogolnak hogy Karbalába érjenek, ami a síiták zarándokhelye, mártírjuk okán. Az út mentén sátrak, ahol ingyen étel és ital várja a zarándoklókat, valamint ott tölthetik a pihenőjüket is. A sátrak versengenek azért hogy náluk álljon meg a vándor, néha az autónkat is odaintették.
Persze mi nyomultunk a forgalomban "hazafelé", az ellenőrző pontoknál elsőbbségünk volt, vagyis használhattuk a kerülőutat. Így aztán kb. fél óra autózás után megálltunk egy hatalmas acélajtó előtt, ami rádiójelre lassan félrecsúszott hogy begördüljünk a fedett garázsba, ahol már legalább 10 hasonló Ford parkolt. Az F-350-es egy igazi vadállatbatár :)

Találkozó a fiúkkal, kiderült hogy Dave ugyanakkor dolgozott Egyiptomban amikor én, csak másik csoportnál. Őt fogom váltani, így belemerültünk a laptopon található cuccokba, majd megterveztük a holnapot és lementünk az ebédlőbe hogy meglessük mit alkotott ma a filippínó szakács.

Most pedig... halkan zúg a légkondi... szerelem :)

A day in my life

Szeretem az a dalt... Persze tőlük az összeset :)

4:15 és Kristo a kameruni sátortársam kiugrik az ágyból, halkan nyitja az ajtót, és eltűnik a sötétben. Én még visszahullok a reggeli ábrándozás/álmodás puhamosolygós párnái közé, de néha azért rápillantok az órám világító számlapjára, és háromnegyed ötkor beugrom a zuhany alá. Meleg víz nincs. Igaz, hideg sincs, olyan... mondjuk azt strandos zuhany szerű, épp kibírja alatta az ember fogvacogás és kiakarokugrani innen érzés nélkül.
Aztán ötkor reggeli, majdnem minden nap a szokásos: egy tükörtojás, hozzá bab, egy hámozott és egyben sült/párolt? paradicsom, ha van akkor lecsós virsli is egy kicsi, és egy szelet barna kenyér. Ásványvíz.
Beugrom a csomagolt ebédért a szomszédba, felkapok egy karton ásványvizet, a sátorból a hátizsákom, térkép, garmin, kalap és irány a placcunk, ahol már ott állnak a kocsik és készülődik a banda. Reggeli eligazítás, a biztonságiak sátrában bejelentkezés, anyjanevemeddigmaradminekjött... Csak hogy tudják merre kolbászolunk, persze különben is tudják mert minden kocsiban ott a műholdas nyomkövető, bármikor láthatják a monitoron az adott autó hol lopja épp a napot. Kurva technika :)
Aztán irány a parkoló, már ott a sofőröm a Nissanjával, megkapom a kísérő katonát a Kalasnyikovjával és lassan gurulunk a kijárati kapu felé, de előtte jég kerül a hűtőládába. A jeget minden reggel a városból vagy honnan hozzák, de ugyanígy láttam már jégtömböt cipelő srácot valami eldugott kis hegyi faluban is.
Elindulunk a napi célterület felé, mostanában épp azt kutatom hogy adott vonalat hol lehet elkacskaringóztatni a hegyek összevissza dobált kuszaságában.
A piros jelek...
Műúton haladunk egyelőre, de ez itt Kurdisztán, számtalan összecsapás nyomait őrzi a táj mindenütt, így hát vannak olyan helyek ahol nem érdemes leállni még azért sem hogy beugrunk a bokrok mögé egy pissentésre. A képen a piros kövek azt jelzik az értőknek hogy aknamező, ismeri mindenki a környéken, legyen az felnőtt vagy gyerek. Mi is megtanultuk, első dolog a táborban, addig ki sem mehet senki terepre amíg nem vesz részt a tréningen.
Aztán a megbeszélt helyen találkozunk az aknakutatókkal, mert nélkülük műútról, útról sehova. Jobb a békesség :)
Ma könnyű dolgom volt, csak pár dombot kellett megmászni ahol temetőt, vagy a völgyben forrást sejtettem. A többi része abból állt a munkának hogy megkerestem a falvakat, házakat, amelyek esetleg túl közel kerülnének a kutatási nyomvonalhoz és a vibrók rezgéshullámai kárt tehetnének az épületekben. Kavicsos és földutakon, könnyű volt.
Falu

Mivel ramadan van, korábban befejeztük a kóborlást, így aztán dél sem volt amikor visszaindultunk a táborba. A sofőröm megkapta az ebédem, én pedig a sufta nevű gyönyörűséget tőle, amit direkt nekem sütött a felesége. Azzal elvonultam a sátorba, légkondi 22 fokon, és szieszta.
Később leadtam a garmint hogy letölthesse Stefan a napi tracket és egyéb pontokat, csevegtem picit, majd jött az edzőterem mert az is van ám itt :)
Esti meeting, vacsora - isssteni volt a curry így picit szedtem a rizsre, reszelt sárgarépára, vegyes zöldségre. Dinnye, narancs, ásványvíz...

No és ezt bemásolva a google earth-ba meglátod hol a tábor, hol ücsörgök épp most:
35 20 20.2N 45 25 06.7E

Ja és a dal, ha valaki nem ismerné: Beatles

Néha

Nem is tudja az ember hogy csak pár lépés választja el a pokoli forróságot a menyországtól. Talán 20 métert kellett megtennünk az embermagas fűben egy robbantóponttól ahol veszettül perzselt a nap eddig a kis folyóig, ahol aztán óriásit élvezkedtünk a vízben :)

Ma

Könnyű pára lebegett a völgy felett. Korán volt még, ez lehetett az oka. Tegnap kezdődött a ramadan, így ötkor kezdünk hogy korábban befejezzük a napot. Nyugisan gurultunk a szeszélyesen kanyargó úton, hallgattam a kurd népzenét a kazettáról. Immár két hete ez szól, de nem zavar. Figyeltem a lassan vékonyodó páracsíkot, mígnem már csak keskeny sávként lebegett előttünk, mint selyemöv a hegy derekán, amit most gyors igyekezettel leold a kelő nap forrósága...
Beértünk a faluba. Nem először gurulunk át rajta, de itt mindig megáll bennem a gondolatfolyam az emlékmű láttán. Sewsenan...
Az emlékmű
1988 március 22-én az iraki erők vegyifegyvereket vetettek be itt, lőtték és bombázták a falut. 86-an haltak meg, gyerekek, asszonyok, férfiak, állatok.

Így lépek...

Nem,

nem akarom tudni az előrejelzést, de azért csak sorolja, holnap 50, holnapután 49, 50, 51, 50, 49, 50...

A hegyekben a forróság gyilkos, a kövek a fák a levegő minden pokoli. 4 lépés után száraz a száj, 7 lépés után a szájpadlás is. Lefelé ereszkedünk, de ez rosszabb mint a mászás. Apró köveken csúszik a bakancs, nagyobbakon meg tudok támaszkodni, néha el kell kapni egy faágat, de végig roggyantott térdel, gördeszkás tartásban, balkéz kinyújtva egyensúlyoz a garminnal, jobb kéz kinyújtva kész a támasztásra. A fű is száraz és csúszik. A hegyoldal istentelenül meredek, a bakancsban előrecsúszik a láb, érzem ahogy az ujjaimról minden lépésnél horzsolódik a bőr. Ömlik rólunk a víz ahogy ereszkedünk a kísérő katonával. Néha hallom ahogy koccan a géppisztolya, én a garmint figyelem, nehogy letérjünk az aknakutatók ellenőrizte részről.
100 méterenként megállunk pár percre, csend, csak a levegő mozdul néha. Egyszer csak léptektől potyogó kövek zaja. Várunk. Öt tehén tűnik fel fölöttünk egy harminc centi széles csapáson. Az első csontsovány fekete rám néz, majd bőg egyet. Gondolom azt kérdezi hogy merre? Bőgök neki egy hosszút: fogalmam sincs komám. Lassan lépdelve tovább indulnak. Nem a kis hegyi falu felé, amit jó fél órája hagytunk magunk mögött.
Falu
Mi is felállunk és folytatjuk az ereszkedést, végre egy köves vízmosás után felfelé kell kapaszkodnunk. Persze ez sem könnyebb, csak épp máshogy veszi az izmokat igénybe. Fújtatunk mint a gőzgép, bújkálunk az ágak alatt, rúgjuk a köveket, izzadtságcseppek repülnek mindenfelé. A csúcson megállunk lihegve, lerogyok egy fa tövébe, levegőt, jut eszembe a vers, vigyorgok. Még van egy-egy vízünk, azt lassan kortyolgatom amíg számolom mennyi van hátra: ereszkedés, mászás, ereszkedés, a többit nem látom, de a távolban már ott a folyóvölgy, úgy 2km-re saccolom. A víz eltűnik, az üres palack megy vissza a hátizsákba, nem szemetelünk. Arra gondolok hogy most könnyebb a zsák fél kilóval, na de a víz a pocimban landolt, nem mindegy hol cipelem tovább? :)
Indulunk, újra ereszkedés, pokol, már épp vigyorognék a katonára hogy megy ez, még el sem nyaltam amikor wupsz! kicsúszik mindenem a négy égtáj felé és hoppá! :) Persze esés nincs mert olyan meredek a hegyoldal, csak épp le kellett rakni a kezem, ejj :)
Az utolsó csúcson pihenve már látjuk a kocsikat. Nekirugaszkodunk az utolsó meredek résznek, lent leülünk pihenni és feltűnik a másik katona két palack hideg vízzel, elindult elénk. Itt már nem kellett figyelni a garmint, jól látszottak a sárga, fehér, fekete kövek, kis kőrakások amelyeket az aknakutatók használnak a jelöléshez: sárga a középvonal, attól jobbra-balra a fehér a műszeres ellenőrzés határát mutatja, azon kívül a fekete a vizuális kutatást, átlépni nem tanácsos.
Aztán már a kocsiban ülve, szőrösen, csapzottan, izzadtan, de "hazafelé" tartva :D
Ma

Itt lakom, látod..

Ez az a hely

Tábor, Kurdisztán

A fekete autó fölötti sátor...

És most, tűz van babám:
Ég a hegyoldal

Vízipipa kurdishul, öt lépésben

Először is a dohány, nedves, illatosított dohány, belepakoljuk a cserép fejbe:
első

Aztán letakarjuk alufóliával (száz éve mivel takarhatták le?), amelyet körben jól rászorítunk, majd lyukakat böködünk jó sokat.

masodik

Ráhelyezzük a cuccot a szerkentyű tetejére, nem árt valami tömítés hogy ne szívjunk fals levegőt.

harmadik

Jöhet az izzó faszén.

negyedik

Szíjja kend! :))

ötödik

Ma

- ha finoman szeretném kifejezni magam akkor azt mondanám- kurva meleg volt. Minden állat elbújt, sűrű szövésű csend borított leplet mindenre, sötéten és üresen tátongtak az aklok bejáratai, a világ megállt, forró fénybe fagyott.
Még a levegő sem mozdult, nem remegett mint nálunk, más: néma és mozdulatlan, ha belélegzed égeti a torkod, a tüdőd. 46 fok árnyékban. De az árnyékban is tűzforró minden, legyen az műszer, kő, szikla, vagy bármi amit megfogsz.
Kísértetfalvakon gurultunk keresztül, kísértetsziklák és portól koszos levelű kísértetfák között haladtunk, lassan mi is kísérteteknek éreztük magunkat és akkor: kedvenc sofőröm beinvitált a házába.
És fölöttünk állt stabilan a menyország:

Alattunk pedig mindenhol a menyország:

Na és az angyalok:



Aztán csodaszépet aludtam a szőnyegeken, és álmodtam álmot álmodón... majd zavarban voltam mert nem tudtam megköszönni jobban, annyira ahogy akartam, mert még csak annyit tudok mondani az ő nyelvükön hogy szpász, köszönöm. De a szemünk mindent elmondott, azt hiszem...

A táborban új kép fogadott: megjöttek a beton bunkerek, ahova majd... Ha folyamatos sziréna szól, akkor tűz van babám. Ha szaggatott, akkor baj van babám, sipirc a bunkerba :)

Óóóó

És most nagy tapsot Gizánaaaaaaaaaaaaaaak :)))))
Meg egy hatalmas puszit!!!


Zene!

Ma

ellenőrizni kellett pár robbantópontot fenn a hegyekben. A meredek részekre nem tud a bulldózer utat vágni a vibrátoroknak, így ott kis hordozható fúrókkal lyukakat mélyítenek, megtöltik majd trotillal és bumm.
Kis hegyi falvak mellett haladtunk el, volt olyan amelyik névvel szerepelt a térképen pedig csak két házat számoltam összesen. Persze kevés a falu... nézem a térképet:
Ahmad Awa - Destroyed
Setalan-i Khwaru - Destroyed
Kani Hamza - Destroyed
Balkar - Partially destroyed
Yakhshi - Destroyed
... destroyed, destroyed, partially destroyed
Lerombolva, elpusztítva, félig lerombolva, ezek a jelek borítják a térképet, és bár a sofőröm nem beszél angolul, annyit azért tud mondani amikor az út melletti vagy távolabbi romokra mutatok, hogy Szaddam Husszein.

Délben megálltunk egy árnyas helyen és benyomtam a szokásos tonhalkonzervem paradicsommal -hú, az eszméletlen finom itt, na ja, tesco nincs a közelben- minden mást nekik adtam a terülj-terülj asztalkámra, vagyis pokrócra, mert ők mindig kipakolóvásárt csinálnak az evésből :)
A két vigyázóember és a sofőröm

Na

Az aknaveszélyről tartott előadás után kirontottunk a terepre. A környéken úgy tűnik minden veszélyes, 9 millió aknát raktak le a '61-es és '74-es kurd felkelések, valamint az iraki-iráni háború folyamán. Szinte mindenhol található belőlük, így nem tanácsos elkódorogni az utakról. Minden évben meghalnak néhányan, idén 14-nél tart a statisztika.
A több mint 1200 méter magas, elszórt fákkal pöttyözött két hegylánc között kanyargó keskeny műúton elindultunk kelet felé.
Itt még indulásra várva

A lassú haladás, az egyhangú motor búgás és a tegnap esti élmények miatt mikroalvásos álmok és képek és álmodozások közepett felvillant egy kedves mosoly, a tegnapi 200km-es út során látott szent kő, amelyet zászlókkal és kis kőrakásokkal díszítettek, no és a Sulaymania belvárosában kiégett hotel.

Az első emeleti hall ablakait végig kiverték a tűzoltók, de a többi emeleten csak azok tátongtak sötéten amelyeket a felébredt vendégek törtek ki hogy az utcára vessék magukat a lángok elől.

The five-storey Soma Hotel did not have fire escapes, authorities said. At least 30 people were killed in the incident. Almost half of those killed were foreigners.
A Dubai-based company, Terraseis, which conducts geological surveys for the oil industry, told Gulf News that 8 of its employees were killed in the fire.
A Terraseis spokesman told Gulf News on Saturday that the victims were from South Africa, Australia, Canada, Venezuela Bolivia, Ecuador, Indonesia and the United Kingdom.
"It is a terrible tragedy," the spokesman said. "We are now going to care for the families of the victims, this is our top priority."
Terraseis was working on a project in Kurdistan as a subcontractor of a Dutch oil exploration company, he added. The project has been suspended until further notice.

(A több mint 28 halottból 8 kolléga volt, még nem készült el a tábor és a cég ide szállásolta el a csoportot. Én egy héttel lekéstem ezt...)

Jó egy órás útunk során átkeltünk a déli hágón és a túloldal lankáin megbúvó pár vályogház mellett leparkoltunk a kis mecset árnyékában. Itt várt ránk az aknakutató csapat és az ebéd. Sofőrünk hagyományos öltözetben és ünnepélyesen terítette le a kendőt, melyre helyi lapos és rétestészta vékonyságú, de puhán hajló kenyeret rakott, majd szelni kezdte a paradicsomot és a korábban meghámozott uborkát, ami olyan guszta volt hogy nem bírtam ellenállni a kínálásának és igen: isteni keveréket alkotott a röhögőtehenes sajtommal. Közben elkészült a tea is, egy csészével kötelező volt elfogadni de nem bántam, tudtam hogy jól jön a melegben.
Már befejeztük az ebédet, amikor ima hangja csendült fel a mecsetből és így elhagytuk az árnyékos udvart, hamarosan csatlakozott mindenki és elindultunk az első bejárandó vonal felé.

Az aknakutatók tették a dolgukat, mi mutattuk nekik az irányt a garminokkal, és bár a táj kietlen volt és a naptól sárgára perzselt fű között mindenhol repedések jelezték a barna keményre égett talajon azt, hogy itt bizony kevés a víz, mégis belefutottunk egy forrásba, amely az egyik meredek domboldalból fakadt.
Alatta szorgos kezek kis medencét alakítottak ki amelyet megtöltött a csordogáló víz, és a domb tövében virágok nyíltak.

Mert szép


Mentünk. Az embernek először az ajkai kezdik érezni a szomjúságot, nem érdemes megnyalni, aztán már köpni is nehéz, majd jönnek az izomfájdalmak. 41 fokot mutatott a kocsi hőmérő (persze árnyékban) amikor elindultunk, így a hátizsákokban hamar felforrósodott a víz, de ilyenkor semmit nem számít, hiszen a lényeg az, hogy folyadék kerüljön a szánkba. Bele és ne ki onnan. Ezt megelőzendő ősi trükk a sivatagból: valamit vegyünk a szánkba, legyen az egy kavics, vagy műanyag darab. Amíg ott van, nem nyitjuk ki a szánkat és nem veszítünk a kilégzéssel annyi vizet...

És most itt ülök a sátorban, mellettem 4 palack ásványvíz és a dokink adta elektrolízisbizbaszt helyreállító ásványi sókeverék, elvileg ezt be kellene nyomni. Addig mulatok hát amíg világossárgát nem füttyentek! :D

UJ

Frankfurtból indult a gép és megdobogtatta a szívem az alattunk kanyargó Tisza. Kerestem egy helyet, egy jelet, de biztosan a másik oldalon vonult el és maradt lassan mögöttünk, hogy magával vigye mindenem.
A felhőket néztem, várakat, falakat, puha bolyhos paplanokat láttam és közéjük feküdtem, kezem a fejem alatt párnaként és néztem a kék eget, azt a kéket amilyet csak 10ezer méter felett láthatsz és tudod, hogy mögötte már a fekete űr, a semmi, a minden tanyáz.
felhő
Törökországban a Van tó mellett húztunk el, egy tó amely van, és a neve Van. Mint az Esőemberben a ki kezd? Ki... csak teljesen más.

Irakban homokvihar fogadott bennünket, a sivatag nem is látszott csak a sárgásbarna kavargás és ahogy bedőlt majd süllyedni kezdett a gép arra gondoltam, hogy mit érezhet most a hajtómű ahogy hatalmas adagokban szívja be ezt a sűrű masszát.
Spirálisan ereszkedtünk és lassan előtűnt a város, meglepően új hatsávos utakkal, rendezett házsorokkal (és a szokásos kockák mellett francia tetős városrészekkel), és egy hatalmas most épülő -szerintem játszó- parkkal, amelyben jól látszott az óriáskerék. Meglepődtem hogy egyetlen karcsú tornyot sem látok, hiányoztak az arab világban megszokott minaretek amelyek teleszurkálják az eget, esténként pedig zöld füzérekkel megvilágítva uralják az éjszakát. Aztán beugrott, hogy ez Kurdisztán és a kurdok nem szeretik ha arabnak nézi őket az ember, na de mégis, imához akkor hogyan?
Ezek a kérdések úsztak lassan keresztül rajtam, miközben a kerekek a betonon nyikkantak és rázkódva, lassulva újra összekötöttek bennünket a Földdel, hogy együtt forogjunk tovább egyfajta lassú táncban.

Erbil.
Egyetlen kifutópálya gurulóutak nélkül, így aztán a pálya végén megfordult a gép és visszadöcögött, majd lekanyarodott jobbra a parkolóhoz, ahonnan légkondis buszokkal megtettük azt az 50 métert a modern, de apró csarnokig a 34 fokban.
Csak egy kis osztrák gép árválkodott mellettünk a betonon, a piros uniformisos szöszi az ajtóból integetett nekünk, utasokra vártak.
A csarnokban a vízumos ablak felé vettem az irányt, de kellemes meglepetéssel fogadtam azt, hogy nem kell vízum, pedig otthon a reptéren azt mondták. Az útlevélkezelés simán ment, a vámosok mosolyogva intettek hogy tovább, és már ott álltam a kampós orrú, ugyancsak mosolygó Muhaned előtt, aki Charleshoz kalauzolt, hogy várjunk, mert még egy ember hiányzott.
Charles Kanadából érkezett, neki is az első útja ez, és mint megtudtam, stressz oldó küldetésben utazik.
Azért jött hogy beszélgessen az emberekkel, segítsen feldolgozni a traumát amely a múlt hét eseményei miatt a csoport dolgozóit érintette.
A szálloda amelyben laktak kigyulladt, a mi csapatunkból tíz embernek sikerült kimenekülnie, de nyolcan meghaltak.
Barátok, ismerősök, kollégák.
Este még együtt... másnap már...

Este még együtt... másnap már...
Torokszorító.

dal

De ismerõs ez a vers.
Olyan
mint egy
hegedû
dal
la
ma


Hogy melyik?
Hát
amelyiket az a varkocsos, lófarkas, copfos zöldszemû
szótlanul
(fekete)
énekli
azám!

-

Azt mondják szép dolgok fájdalomból születnek...

Ebbõl most valami nagyon szép kell hogy legyen.