Season in the Sun

Először a bajuszvonalon jelenik meg néhány verejtékcsepp, nem is kell hozzá sok, pár másodperc elég, miután kilépek a légkondis szobából. Mire végigmegyek a folyosón a két ajtó előtt (Andi and John szobái), balra fordulok és leballagok a lépcsőn, már a homlokom is hűteni próbál.
28.8°C, 51.6% páratartalom, 985.39hPa légnyomás - állandóan esőre áll, de az istennek nem jön, még nem, majd valamikor két hónap múlva kezdődik az esős évszak. Átvágok a kivilágított udvaron, kilépek a kapun, ahol a 96 éves öregúr megint az éjszakai portás. Szalutálunk egymásnak, tuti ő is katona volt, majd kezet rázunk. Erős a szorítása. Kék színű, merev fékes bringája a fal mellett vár rá, de egyelőre még csak 5:45 van.
A sötétségben elindulok a kínai villa felé, 166 lépés a műút mentén. Néha megvilágít egy-egy korai teherautó, minibusz, vagy egy amolyan háromkerekű izé, ami nagyon elterjedt errefelé és szinte mindenre használják. A falvakban személyszállítás eszköze, de azzal viszik a birkát, kecskét, faanyagot és minden vackot. Tegnap reggel egy hatalmas fémbódét igazított meg rajta a tulaj, jobbra, balra és hátra is kilógott vagy 2-2 métert, majd óvatosan, lépésben döcögött Tamale felé. Vártam kicsit hogy hátha, de nem borult föl, bár billegett rendesen. Valami furcsa kapcsolatuk lehet egyeseknek a fizikával, pedig ugye azt tanultuk hogy az törvények halmaza, nem csupán egy jó ötlet.
Balra be a földútra, pár száz méter a marha/kecske/birkakarám mellett a kínai főhadiszállásig, a kis bűzös csatorna mentén. Nem tudom mi lehet abban, nem tudom mióta erjedhet, de koromfekete és istentelenül büdös. Elképzelem, hogy valami nagy menekülés közepett bele kellene feküdni, de aztán elhessegetem a gondolatot.
Persze át lehetne vágni a parlagon is, a derékig érő fűben keskeny ösvény kanyarog kb. jó irányba, de fene tudja azt most megmondani, hogy szambázik-e ma a mamba, vagy nem szambázik, mert ma bamba. Jobb a békesség.
Meeting.
De előte ráhoztam a frászt Mr. Guo-ra a kínai vezetőgeodétára, épp jött volna kifelé, én mentem volna befelé, és ahogy nyitotta az ajtót, elugattam magam. Ahogy a torkomon kifért. Olyan jó németjuhászosan. Támadás előtt. Majd összeszarta magát, miközben egyszerre jajgatott, hátraugrott, valamint furcsa rúnákat (kínai írásjeleket?) rajzolt mindkét karjával a levegőbe.
Toolbox meeting, majd vissza a hotelmotelba, reggeli. Általában (mindig) a szokásosat kérjük, csak a frissen facsart gyümölcslé változik, arra nincsen hatásunk. Volt eddig mangó, ananász, dinnye és egyszer valami megfoghatatlan íz.

Aztán felnyergeljük a Land Cruisert és első látogatásom teszem leendő lakhelyemen, a táborban, amit base camp-nek ismer az úri (szeizmikás) közönség. Emellett nem ritka a Fly camp sem, ami nem legyek táborát jelenti, hanem egyfajta "repülő" tábort, egyik nap még itt van, a másikon pedig huss, 100km-rel odébb.
A jó öreg Toyota. Mondhat bárki bármit (pedig én is Land Rover fan vagyok), az egyik legjobb a terepen, minden szempontból.

Észak felé kanyarodtunk és kicsit kattogtattam a telefont, főleg a termesz várak tetszettek:

Fél óra múlva feltűnt a táborba vezető út, itt már közel voltunk a célhoz. Megjegyzendő, hogy Ghánában nem kilóméterben mérik a távolságot, hanem időben. Sokkal praktikusabb, az ember rögtön tudja azt, hogy mire készítse fel az ülőgumóit.

A kapun belül rend van, mondhatni katonás. Őrség, kijelölt helyek, meghatározott tennivalók, mindennek (és mindenkinek) meghatározott vezetője van, a hozzá tartozó emberekkel, akad itt autószerelő műhely és bútoros részleg, villanyszerelők, műszerészek, mosoda, pékség, kórház, vízmű, szennyvízfeldolgozás, több étterem, és a franc tudja mi nem. Egy kis önellátó város ennek a nagyjából 180 embernek. Nem kis logisztika, szükséges ahhoz, hogy mindenki mindennap egyen, aludjon, telefont töltsön, fürödjön, tiszta ruhát kapjon, takarítsanak, ágyneműt cseréljenek, autókat, gépeket javítsanak, hogy csak pár dolgot említsek. Arról nem beszélve, hogy emellett az igazi munka az terepen folyik, innen 20-50, vagy akár még több kilóméternyire.
Amibe a parkolóból érkezve először belefutunk, az az elég hülyén hangzó "utazási" menedzsment, amely összekapcsolódik a műholdas nyomkövető irodával és ők együtt tudják mindig pontosan melyik járművel ki hol tartózkodik épp (balra a mobil kórház is látható).

Már minden megérkezett a méréshez, kábelek, geofonok, mocsári geofonok, vibrátorok, műszerkocsi, fúrók és a kisegítő berendezések, folyik a helyi erők betanítása a speciális, csak a szeizmikára jellemző munkákra (mint pl. a geofon telepítés, hibaelhárítás a vonalon, vibrátor kezelők betanítása, stb.). Itt épp a műszer (bocsánat A műszer) kalibrálása folyik, mellette a folyók átlövésére használt mikrohullámú rendszer antennái is kivehetők (nem megyünk bele krokodilos folyóba).

Ebből a nézetből látszik a baobab, vagy majomkenyérfa is, amely a tábor kerítésén belül található:

Meglestem közelebbről is, egyelőre alszik, majd az esős évszak beköszöntekor életre kel.

Itt pedig az egyik vibró (más néven money maker) látható a hétből, firnyákos szerkezet, valamikor korábban, talán afganisztáni posztban írtam róla bővebben:

A többiekre várva bekapcsoltam a garminom és lementettem a bokám helyét. Elvetemültebbek kiolvashatják és UTM-re állítva a gugliörsz koordinátáit (30-as zóna) megleshetik a helyet :)

Persze nem mindenki punnyad a táborban, a geodéták már két hete tűzik a vonalakat, vagyis megjelölik a geofonok, illetve a vibrópontok (plusz robbantópontok) helyét a terepen, árkon-bokron egyenesen haladva.

Vissza a hotelba kis ezmegazra, pihenőre, jelentés írásra. Később a vacsi a kínai villában ejtődött meg, bbq formájában, melyhez serital is járt. Azám! (Hazám :))

Most pedig silencium:

Ghána - ahogy a dolgok mennek

Nézegeted a guglis fotókat a januári szoba melegében, ámulsz, hogy a fotózó kocsijuk elég nagy részét bejárta az országnak (néééda, ez lesz a hotelunk Tamalétől északra), elképzeled milyen lehet ott, aztán hupp, egyszercsak itt vagy.
Benne a közepibe.
Persze ez még csak a széle, még csak kapargatom a felszínt...

A homokvihar miatt töröltek minden járatot, ennek ellenére sikerült a másnapi 15:40-esre feltuszkolni magam, amit aztán reggel az ügynökünk lefaragott 11:30-ra, így nyertünk 4 órát az átadásra, cool.

Clark Gable ott várt ahogy ígérte, intézkedett, cipelt, mérlegelt (a csomagfeladás nem tudott súlyt mérni, illetve tudott, csak épp a 30 kiló helyett 40-et mutatott, és ugye itt minden kilóra rá kell fizetni 5 "szídí"-t, ami nagyjából 250-300 jó magyar tugriknak felel meg), hozta az új infót (7-es helyett a 6-os kapu lesz a miénk).
Aztán amikor megkapta konspirációs úton (értsd: senki ne lássa) az 50-esét, akkor rátett még egy lapáttal: a checkin pultos lány látta az üzletet és ő is szeretne "tip"-et, vagyis egy 50-est.
Ekkor már kissé felszökkent a szemöldököm, hogy ugyan miért (már az első 50-es is sok volt, 10-20 elég lett volna a sofőröm szerint, csak nem volt apróm 3-4 szidín kívül), és azt mondtam hogy nem. Akkor csak egy 20-ast. Erre megkérdeztem, hogy milyen extrát is tett a lyány a munkáján kívül, majd mélyen a szemébe néztem és azt mondtam: egy nagy büdös lófaszt. Csak hát nem ilyen szép szavakkal.
Megvonta a vállát, vigyorgott és el volt intézve a dolog (sejtésem szerint a pultos lány semmit nem tudott az egészről... :))

Dél felé szálltunk föl (nem csak óraügyileg gondolom ám!), fordultunk az óceán fölött északra és ahogy emelkedtünk egyre erősödött bennem az érzés: nem sokat fogok látni a tájból, mivel a pára (és a por?) szépen elkezdett takarni mindent. Gyorsan lőttem egy képet a partról, aztán pár perc múlva tényleg elvesztünk a misztériumban:

A part valóban elhagyatottnak tűnt, korábban olvastam, hogy félnek a víztől, legfeljebb pottyantani járnak oda és a szemetet hordják ki. Ezt később megerősítette egy "belföldi" is, aki azt mondta, hogy a víz azért van hogy ihassunk belőle, aki úszik benne, annak minimum elmentek otthonról, de lehet hogy nagyobb a baj. Említettem neki Woody Allent, aki szerint az úszás nem sport, az ember azért úszik, hogy ne fulladjon meg. Vigyorgott.

Repültünk. Sajnos bejött az, amit sejtettem, semmit nem lehetett látni a tájból, mindent poros pára burkolt be alattunk. Néztem a szárnyat és dúdolgattam, csak úgy: "Úúúú, a mesebeli Afrika...", közben arra gondoltam, hogy értem már miért nem hiányzott az utóbbi napokban itt a napszemüveg, amit direkt erre a célra nyúltam le Jack Nicholsontól. Délről az óceán tolta pára, északról a Szahara tolta por keveredik és tompít elég sokat a ragyogásból (az valami Stephen King könyv, ugye?). Olyannak érzi az ember a világot itt, mintha a következő pillanatban eleredhetne az eső (azt gondoltam, hogy ez egyfajta otthoni beidegződés, látva a szürkés eget, aztán azt is gondoltam, hogy majd leszokok róla).

Bár csak 40 perces volt az út, kaptunk szendvicset. Egyfajta kódfejtő skill szükséges a nagytöbbség angoljának megértéséhez, de sikerült megfejtenem a kérdést és halas "szendvicset" választottam, ami inkább pie, vagy süti. Nem volt rossz a tésztája, csak száraz, ha nem adnak hozzá almalevet, tuti nem tudom eltávolítani a szájamból, legfeljebb porszívóval.

Aztán már ereszkedtünk is, bele a tejfölbe, amelyből lassan kirajzolódott a táj, amint elég alacsonyan jártunk:

"Sweet home Alabama" dübörgött bennem, miközben a kerekek nyikkantak a betonon és begurultunk Tamale repülőterének (oppárdon, NEMZETKÖZI repülőterének, mivel Mekkába indul/érkezik járat) épülete elé.
A csomagok is megérkeztek, motoros szalag híjján a személyzet belökött egy bőröndöt, amit aztán a görgőkön az odatömörült utasok toltak tovább kézről kézre, közben ki-kiemelve a sajátjukat. Egyre fogyott a sor, végül ketten maradtunk amikor megérkezett az én szépséges zöld fóliába tekert múmiám és a többi cucc.
Vám és egyéb formaság nincs belföldi járaton, bár láttam feliratot, gondolom a nemzetközi gép érkezésére hozták létre.
Paul várt rám, de lehetetlen volt elérnem őt anélkül, hogy egy helyi srác el ne orozza a cuccomat és tolja a kézikocsit. Pedig nem volt messzebb tőlem, mint 20m. Mármint Paul, a sivatagi kalapjában, Miskin herceges bajuszával és szakállával. Mindegy most már -gondoltam- és a legény megkapta a maradék aprót, majd ment mindenki a dógára, legalábbis mi pedig megcéloztuk a hotelt/motelt, amely Tamalétól északra, a városon kívül található. Pár napig itt lesz a főhadiszállás még, mert a tábor még nem készült el teljesen.
Még elhúztunk egy katonai ellenőrző pont mellett, ahol mosolyogva intett egy M16-ossal felszerelkezett katona lány. Légideszantos tábor fekszik valahol a közelben a fák mögött, jegyezte meg Paul.


Most pedig: zene. Mivel itt úgy tűnik, hogy itt a csapból is reggae folyik, legyen az:

On the road again (csak utazás, lehet lapozni)

Reptér.
Ferihegy (csakazértis):
Már bent álltam a sorban, még integettünk egymásnak, de menni kellett...
Az én drágám vállát valaki idegen veregette, ő is búcsúztatott valakit, potyogtak az ő könnyei is.
Nem könnyű az elválás... soha nem könnyű...

Felszállás előtti pillanat (középen a levegőben az nem egy UFO, csak egy előttünk felszálló gép fényei):

Business váró Amszterdamban.
Teccett. Érdekes módon több volt a pólósfarmeros utazó, mint a nyakkendősöltönyös. Valami koktélt kellett volna ezekből kihozni, amolyan ferencvárosi módra.

Tudjátok: egy rész rum és két rész rum, de jól összerázva.
Végül csak egy sima Jack Daniel/kóla lett az egészből. És még kétszer.
A net baromi jó, elgondolkodtam azon, hogy mi lehet a háttérben, mert tuti hogy legalább 100-an terpeszkedtünk a váróban, ahol több éttermi pont, zuhanyzó, és egyéb kényelmi funkciók voltak fellelhetők. Ehhez a sávszélességhez kellett azért valami (hol a wows, gyorsan ide vele :)):

Repülés.
777-200/200er, hosszabb mint a Jumbo vagy 3-4 méterrel, szárnyfesztáv, utaslétszám ugyanaz, de nincs púpja az első osztálynak, csak biznisz. No és az az ING-s felirat...

A biznisz viszont pöpec. Ez itt a kéró:

Ők a szomszédok:

Etetés.
Nekifutunk, francia vörössel:

Aztán az első kajcsi (ápetájzer) állt füstölt lazacos, sajtos, salátás cuccokból:

Aztán hal/csirke/steak menüből lehetett választani, majd jött a desszert. Hosszas hezitálás után a cod filé mellett döntöttem (pürével, holland barna mártással, gyöngyhagymával és párolt brokkolival), mivel a második etetésnél az angusztás hamburgert helyeztem a tonhalas szendvics elé, így jutott belém azért marha is.
Valami holland fehérborra beszélődtem rá, úgy gondoltam, hogy az nem árthat. Azért a második pohár után már elhessegettem a sztyuárdeszt, elég lesz ez, mert félő, hogy még két pohár és átveszem a hatalmat. Ahhoz pedig perpill semmi kedvem nem volt, túl nagy a felelősség meg ilyenek.

Hambi a dizájnos csomagolásban, nyugi, nem újságpapír volt :)

Hopp, a desszertek lemaradtak, nohát! (az elsőnél sajtválogatást kértem, a második etetésnél, apple crisp-et, mert az ugye jahajj még a Monarch (vagy Jetair?) utakról emlékezetes.)
Megnéztem egy másfél órás filmet a kaja után:

Majd aludtam egyet az ággyá alakított ülésen a második kajcsiig, melyhez a fejhallgatóban '60-as - '70-es évek zenéje szólt.
Ahogy néha rápillantottam a tájékoztató menüre, láttam, hogy megtolták rendesen a fiúk a gázpedált. Nem tudom itt fönt mennyi a speed limit, de nem jött utánunk rendőr, az tuti:

Reptér, Accra (Ghána).
Forróság és pára fogadott, de a buszon már működött a légkondi.
Mózes várt rám (no nem "az" a Mózes) és olyan gyorsan átsiklottunk a mindenféle ellenőrzésen, hogy kézifékes megállás után tudtam csak visszatolatni és megmutatni a sárgaláz elleni oltási könyvet, mert az fontos nekik. Gondolom nekem is.
A vám nem foglalkozott igazán velünk, miután mondtam, hogy menkesz ruha van csak a puttonyban (amelynek ügyesen letörték a kerékagyát, így többé már nem vontatható könnyedén, csak úgy, mint egy kerék nélküli bőrönd).
Kép az nincs, mert tilos fotózni, én meg ugye szabálykedvelő átlagpógár vagyok.
Többnyire.
Néha :D
Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy a belépéskor leadandó adatlapból a gépen kérni kell mégegy példányt, a visszaúton elég szép sort kerülhetünk ki úgy, ha már kitöltve a kezünkben lobogtatjuk).

A szálloda taxija várt rám, és majdnem elröppentett az alig fél órányira ágaskodó hotelbe.
Csak azért majdnem, mert előttünk egy tartálykocsi elfeküdt valahogy, ráadásul a gyorsforgalmi túlsó végéhez közel, így lépésben araszolgattuk végig az utat.
Két óra alatt azért sikerült a dolog, közben legalább beszélgethettem Alex-szel a sofőrrel. Kiderült, hogy ugyan ez nem volt benne az esti programban, ennek ellenére nem jár túlóra pótlék neki. Közben hívott szeretett főnököm is, a beígért hideg pint megmelegedett, ő pedig bedunyházik. Megérkezve a Royal Nickbe én sem vágytam többre.



Másnap.
A tervek szerint fölkaptam két rádiót az irodában, majd uzsgyi a reptér, elkapni a helyijáratot. Becsekkoltam, de szóltak, hogy kissé késni fog a gép indulása. Akkor még nem sejtettem, hogy több mint egy napot.
Várakozás közben rájöttem, hogy enni kék. Ahhoz viszont pénzmag kék, azt viszont váltani kék. Váltottam.
Kis bodega áll közvetlenül a domestic váró bejáratával szemben, a hűtőben üdítők, a polcokon ezmegaz, közelebbről vizslatva kiderül, hogy kroászon szerű képződmények mellett virslivel töltött apró zsemle is akad. Erre szavazott az egész tagság (mármint én, magam, nekem - vagy ez valami film címe?)
A szakma ifjú mestere másfél percre rakta be a mikróba a cuccot. Forró lett. Nagyon. Még annál is jobban. Szerintem ha úgy beleharapok, nem csak a nyelvemről égeti le a szőrt, hanem a seggemről is.
Ezért (minden egyébb hozzáadott cucc nélkül, szóval se mustár, se ketchup, se só, se bors, se saláta), valamint egy dobozos kóláért fizettem 9 ghc-t, ami durván 540 jó magyar tugriknak felel meg. Reptérhez képest so-so.
A népek amúgy segítőkészek, felkapják és kocsira teszik a bőröndöt, lakatot vesznek rá, intézik a túlsúlyt, leültetnek, felállítanak, épp csak a pelenkát nem cserélik alattad, persze a végén azért megkérik az árát. Ha látják azt hogy puhulsz, még rátesznek egy lapáttal: tegnap halt meg a kutyám, macskám, feleségem és hasonlók várhatók. Így megy ez...(Vonnegut)
Vidámak, humorosak, legalábbis szerintem, de amikor én próbálkoztam viccelni, nem értették. Sorolta nekem a reptéri alkalmazott (alacsony, vékony, Clark Gable bajuszt viselő emberke), hogy mi nem lehet a kézipoggyászban. Gyakorlatilag ugyanaz a belföldi járatokra vonatkozó szabály, mint nálunk a nemzetközi, szóval kés, folyadék, akksi, ilyesmi kizárt. Mondom neki, ezekből semmi nincs nálam, viszont van egy géppuskám.
Géppuskaaa? Milyen? Megnézheti?
Ejjnye, gondoltam, de hát a kis hátizsákba nem is férne bele egy másfél méteres cucc, de nem tágított, egészen komolyan vette a feladatát.
El kellett neki magyaráznom, hogy vicceltem.

Vártunk, valami nagy homokvihar van Tamalében, vagy köd, esetleg mindkettő. Az ígéretük szerint nem törlik a járatot*, de nem tudjuk azt, hogy mennyit kell várni.
Így hát itt ücsörgök a váróban, ami a reptér átépítése miatt egy hatalmas lakodalmas sátorra hajaz, beállítva pár szekrény nagyságú légkondi, amelyek összesen annyit érnek a kinti 31 fokkal szemben, mint lepkeszárnycsapás a tornádóban: 1-2m-re tőlük érezhető a hűvös, különben izzadunk.
Illetve csak én, mert bármerre nézek, mindenki vígan jön-megy. Addig legalább pötyögök (net az nincs, majd este rakom fel).


* Törölték. Nem csak ezt, az összeset, így csak holnap repülök. Hálleluja!


Addig is, zene :)

Állj! Előbb Joe "Fuckin" Coelho:
Merugyemindennek oka van. Azt a sörözést (beszélgetést) meg kellett ejteni mindenképp, ezért törlődtek a járatok (utólag bocsánatot kérnék mindenkitől, de fölösleges, hiszen -bár valószínüleg nem tudták-, nekik is fontos volt az, hogy ne utazzanak azon a napon).
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy másnap amikor végre megérkeztem Paul megmondta a tutit. Amikor arról faggattam volna, hogy miféle homokvihar volt itt tegnap, megvonta a vállát és csak annyit mondott, nem érti mi a fenéért töröltek MINDEN járatot, ugyanilyen volt az időjárás mint épp most.


Na most: ZENE!




Ráadásként néhány elkapott pillanat:

Napi rutin

Reggeli.
A nagy panoráma ablakon kitekintve látom, hogy esik. Egyszer pár napja egyik este már szemerkélt pár csepp, de ez az első nap itt, hogy esik. Nem nagyon, de olyan esőszerűen nedvesíti az aszfaltot és a Tétizenhatos tejeskocsit ott, a túloldalon (nem is mondtam, pár napja a Tétizennyolcas elment, helyére került a Tétizenhatos, most az vigyáz ránk).
Szóval esik... Eső. Kedvem lenne kiállni alá, csak ugye előbb még a pöti manzsé...
Ma 3 perces főtt tojglit választottam, szeretem azt, amikor a sárgája kicsit töttyen. Pár napja nem tudom mi történhetett, de az összes tojás - beleértve az öt perceseket is - megrepedt, megtört, mintha valaki hasra esett volna a szállítmánnyal a konyhából kifelé jövet, és ha már, akkor az épen maradottakat is összetörte azzal a lássukurammiremegyünkketten attitűddel (na, azt megint egy olyan nem tudom mit jelent szó, de valahogy ide kérte magát, minek ellenkezzek?).

Belépve az irodába az ember barátja fogad, aki jelen esetben nem kutya. Ott tornyosul a sarokban és dolgozik kora reggeltől hajnalig.

Hiába járunk az októberben, itt bizony még a légkondi az ember legjobb barátja. Ha csak 5 percet áll, már gyöngyök jelennek meg az emberfia orra alatt, apró, kerek kis gyémántgyöngyök, magunk termelte alapanyagból.
Egy hete, vagy hogy, kiszállt belőle a mágikus füst (minden elektromos kütyü azzal megy mint tudjuk, persze csak addig, amíg az benne leledzik ugye) és két napon át nélkülöztük a munkáját. Az ebédlőben ott zúgott ugyan a sarokban egy másik, de hiába tártuk ki az ajtót és tessékeltük volna befelé, az istennek nem akart bejönni a hideg. A hatalmas ablaktáblák pedig nem nyithatók: sakk-matt. Jobb híjján gyártottuk a gyémánt gyöngyöket.

Aztán az elmaradhatatlan reggeli kávé (mogyórókrémmel, mert bűnözés: on).

Holnap lesz a negyvenedik napja, hogy távol otthontól, megrekedtem a vékony falú, karcsú, bár alul totyakos teáspoharak, a kebabok és a gunájdenek között.
Trimble az amivel ébredek és amivel ébredek az a trimble. R6-os és R8-as, hozzájuk TSC2 dukál. Persze Leicákkal is tolták a fiúk egy darabig, de azok kőcsönbe voltak csak, mentek vissza a gazdához.
Kitűztünk 24078 geofonpontot, ha ezt megszorozzuk 50-nel akkor méterben megkapjuk azt, hogy mennyit gyalogolt az átlagosan 4 geodéta brigád (plusz ugye a vonalváltások 200 métere). Most 17127 lelőtt vibrópontnál járunk, ezt is meg kell szorozni 50-nel, hogy távolsággá alakuljon. Ellenben ha - mondjuk - 150-nel szorozzuk meg, akkor pedig az jön ki, hogy mi pénzt hoztak a konyhára. Dollárban.

Egyelőre a "pamuk" mezők jelentenek némi fájást a segg tájékon (már ha angolra váltunk):

Na, miből készül a pamuk gatya? Ebből:

Szerencsére a nyugati terület nagy-nagy földbirtokosa rájött arra, hogy az első betakarítás utáni gyengébb minőségű cucc letaposásáért is ugyanannyit fizetünk, mint amennyit a jó minőségűért kapna, így nagylelkűen beengedett minket: menjetek, csináljátok. Ugye milyen hasznos a matek?
A Tigristől délre elterülő pamuk mezőket azonban ki kell kerülnünk, szerencsénkre ott több volt a kukorica, amit mégszerencsésségességünkre már learattak.

A Tigris.
Egészen szelíd kis folyó itt még, Bismiltől kissé nyugatabbra folyik bele a terítésbe és vágja ketté a vibrátor csoportjainkat, enyhén délkeletre tartva a város alatt már ki is lép és magunkra hagy (Google fotó, előző bejegyzésben akad saját is :)).

Amikor 2004-ben Batmanban dolgozgattunk, ellátogattunk Hasankefre (vagy be), amiről tudjuk, hogy mostanság víz alá kerül(t) a duzzasztógát miatt.
Szép volt pedig, mondhatni: ember alkotta...

Aztán az Eufrátesz gyors folyású mélykék víze, amelyben '97-ben mostuk az ebédhez kapott zöldségeket, Szíriában. Erről csak fotóim vannak, hol volt még digitális cucc akkor.
És ez a két folyó ott szaladt össze Irakban 2011-ben Basrától nem messze, a Shatt al-Arab-nak nevezett területen.
Akkortájt az első két hétben minden nap átkeltünk rajta, majd kiköltöztünk a táborba és többé nem láttuk. Arról a napról itten írtamvolt:
http://mayree-uh-uh.blogspot.com/2011/01/kedd.html

Most pedig... dreaming... Dreaming is free...



Back to work! Akarom mondani...iző :)
Amikor az ember elhajítva minden, a munka frontján épp használt eszközét fölugrik és meglódul a lift felé, hogy a szobájának mellékrészét alkotó szentélyben letudja a tegnapi chili party járulékos hatásait és az ajtóba dugva nem működik a kártyája, az egy dolog.
Az idő szorít, a zárba löködéses taktika - amit egyszer még a kezdetekkor megmutatott a recepciós - most nem válik be, mert az ajtó ugyan érzékeli a kártyát, de pirosat mutat a szemafor.
Be a liftbe, le 6 (7)* emeletet, mosoly a recepciósnak, az programoz, újraír, miegymás, irány a lift.
Persze most már majdhogynem manöken járással, amit nem tudom ki a fene talált ki, de tuti hasmenése volt közben. Különben mi más értelme lenne egymás elé dobálni a lábakat, aztán összeszorított seggel kerülgetni a ballal a jobbat, a jobbal a balt, hogy nehogy hasra essünk?
6 (7) emelet fel, mit látok? Az ajtó tárva nyitva, futás! Ahogy csuknám az ajtót és oldanám az övet, kopognak. A semmiből előkerült egy colos fickó és csodálkozó tekintetemre párszor elismetli:
- Clinic... clinic...
A műtősruhája (világoskék) megzavar, de azért leesik egy idő után, hogy "cleaning" akar az lenni, épp takarítanának. Kérek öt percet, ajtó be, gatya le, bumm, jajj, nohát!
Aztán... 6 (7) emelet le, majd most már előkelő járással el a recepció előtt, át az ebédlőn és be az asztal mögé.


Teszt:
Aki felismer legalább egy dolgot, az olvas.
Aki legalább kettőt, az ért.
Aki legalább hármat, az túl sokat tud.
Aki pedig azt is tudja, hogy mibe van ez beszerelve, az minimum vibrátor sofőr :D

Most pedig: EBÉÉÉÉÉÉÉD!

Aztán vacsora és az asztalom majdnem olyan mint reggel, csak most már tea az, amit kortyolgatok a garminok töltése közben.

Aztán...
Egy lány, egy szépszemű... aki a világ legszebb nevetésével díjazza azt, amikor a macska a fejemre kerül a cseten. No és amikor végzek itt mindennel, akkor Diablót játszik velem. HC-n, csakis!
(Amikor még csak ismerkedtünk és egymástól távol, a neten játszottunk, akkor nem tudtam azt, hogy miért szaladgál néha összevissza. Gondoltam azért mert új neki a dolog, no és hogy lányból van.
Aztán egyszer kiderült, hogy akkor még egér nélkül, a tapipadon csúszkáló ujjal tolta... hááát, respect :))




* 6 (7) emelet: korábban napi tréning gyanánt megmásztam a lépcsőket, de úgy a 3. vagy 4. emelet tájékán mindig gyanús lett, hogy itt valami nem stimmel. Ugye az ember nagy lelkesen nekivág, mi az a 6 szint, egy forduló az emeletek között, cake. Fönt azért kissé lihegősen lehet csak venni a levegőt, hiába na, a magasság, légszomj, ezek mind ismerős dolgok az Everest, vagy K2 mászók számára.
Azonban valami rezgést éreztem úgy a negyedik napon az erőben: nem létezik hogy ne lenne valami titok. Így aztán legközelebb nagyon figyeltem és hoppá! Ezek beiktattak egy nulladik emeletet is! Ott lapulnak a 90-es szobák. Fasza.
Úgy döntöttem, többé nem gyalogolok, mert a 6 az legyen a pokolban is 6!
Zene!