Minden jónak jó a vége, tartja a közmondás! Vagy nem tartja, de mindegy is, mi most belemegyünk a jóba. A geodéziai rész kész, legalábbis a német oldal, a hollandot, illetve azt a pár újítást, áthelyezést megoldja az ott maradt két német kolléga.
A csapat, akik öregbítették a magyarok és a CÉG hírnevét:
Utolsó reggeli a Lidl előtt:
Utolsó köteg geofon karó:
Utolsó megmászott tőzeg domb (előtte elsüllyedés, szuszogás, fújtatás, szentek emlegetés, izzadás a lápban):
Utolsó híd építése (miután negyed órája gyalogoltunk és semmit nem találtunk, aztán a csatornán átkelve és balra nézve ott volt a HÍD):
Utolsó pont kitűzése:
Pakolás:
Várakozás az indulásra:
A határ átlépéséig hátralévő idő:
Éjszaka, pihi az egyik benzinkúton, és "kampóóóóóóóóóóóóóóóó" :)
Mire föl ez a nagy mocorgás részünkről, kérdezhetnék sokan. Része egy egésznek, amely megint csak része egy egésznek, ami egy másik egésznek a része és ezt lehetne folytatni jó ideig, de maradjunk annyiban, hogy megpróbálom az első egészet bemutatni.
Szeizmika
Köztudott dolog az, hogy ősinél is ősibb tengerek helyén keletkezhet kőolaj, mégpedig az ott élt élőlények maradványaiból, miután azok mindenféle tektonikai mozgások következtében lesüllyedtek mélyre, nagyon mélyre, ahol aztán a hatalmas nyomás és istentelen hőmérséklet hatására akarva-akaratlanul meglehetősen átalakultak. Az olaj mellett gáz és víz is előfordul persze, de ez mostan mellékes.
Ott lapul tehát az olaj valahol a mélyben meghúzódó porózus kőzetek kapillárisaiban, záró kőzetrétegek között, az ember pedig szeretné megkaparintani. A baj csak az, hogy ebben a formában ez semmit nem ér, olyan csak, mint mondjuk az urán: van-van, de nem sok mindent lehet vele kezdeni abban a formában. Olaj esetén kell egy olajtárolónak/olajcsapdának nevezett képződmény, a zárórétegek egyfajta felboltozódása azért, hogy a szétszórtan elhelyezkedő olaj összegyűlhessen, mivel az ugye, mint minden más ebben a világban: mozog. Hova mozog? Hát nem hülye az, a nagyobb nyomású helyről a kisebb nyomású hely felé, mivel ugye itt, ebben a világban minden nyugalomra vágyik. Ilyen alapon tehát megállapíthatjuk hogy az olaj is buddhaszerű. Hogy egyszerűbb legyen a halandzsa (nem utolsó sorban, hogy kevesebbet kelljen pötyögnöm (mer én is buddhaszerű vagyok) itt egy móricka rajz arról, hogyan is képzeli el az ember az olajtárolót
Naszóval, látjuk a záróréteget, amely nem enged át sem gázt, sem olajat, sem vizet, látjuk a porózus tároló kőzetet, fenyőfákat, mindenféle más rétegeket, olajkutat, sőt az olajat is, amely mellett többnyire képződik gáz is (gondoljunk csak egy jó kis babgulyás okozta mindenféle -mondom MINDENFÉLE- következményre), na és jó adag katyvaszos vízre. Ezek szépen elkülönülnek, hiszen a fajsúlyuk következtében, mint már megbeszéltük, ezek is buddhaszerűek.
Eddig megvolnánk! Merugye a geológusok a földtani formációkat megtaperolva aszongyák (percre pontosan*): márpedig itten tenger vót! Ha tenger vót, olaj keletkezett itten! (Percre pontosan, mint tudjuk)
Igen ám, de hiába volt itt tenger, hiába keletkezett olaj, ha az lapít mint rétes a tepsiben: vagyis a zárórétegek vízszintesek.
Ekkor nem képes annyi összegyűlni (hiába buddhaszerűsödik, de veszettül), hogy azt ki lehessen termelni. Kell az előbbi ábrán látható feltüremkedés, vetődés, isteni beavatkozás okozta olajcsapda, ahol - mint említettem - összegyűlik szépen a matéria.
Na de ezt honnan a francból tudja meg az egyszeri halandó, ha sem a Blikk, sem a Nők lapja nem árulja el? Mert ugyan lehetne próbafúrni mindenütt, de az egyrészt lassú lenne, másrészt bazibazibazi drága. Jöhetne a vajákos ember is, de a villás faág, vagy a pióca ide kevés.
Hogy a csudába mondjuk meg azt, hogy hol helyezkedik el a púp a mélyben? Okosak már rájöttek arra, főleg, ha tisztában vannak a geoid fogalmával, hogy lehet itten valamiféle mágneses anomália. Van is. Ki is mutatható, ezen alapul az egyik geofizikai kutató műszer, jelesül az Eötvös-inga, amit ki talált föl, na ki? Igen, ő.
1915-ben ezzel kezdődött az érdemi olajkutatás, a baj csak az volt, hogy nem minden esetben használható, ezért más módszert kellett találni, és ez a ma már széles körben elterjedt szeizmikus kutatás lényege, vagyis amikor apró "földrengéseket" keltve, azok visszatérő rezgéshullámait rögzítve határoznak meg mélységpontokat, melyeket összekötve kirajzolódnak a mélyben elhelyezkedő kőzetrétegek.
Valahogy így:
Mit is látunk a nagyon sematikus ábrán?
Rezgést (mini földrengést) keltünk, a rezgés hullámai a talajban úgy terjednek, mint a tóba dobott kő keltette koncentrikus gyűrűk (csak ugye itt 3 dimenziós a terjedés), aztán azok visszaverődnek a kőzetrétegekről, a visszavert hullámokat érzékeljük valamilyen eszközzel és az adatokat rögzítjük.
Van ugye a vibrátor (ezt feltehetően mindenki ismeri, csak nem 24 tonnás kivitelben, no és nem gurul kerekeken), ő lesz a rezgés keltő (vagy épp robbantás, ha a vibró nem képes elmenni adott terepen), de elég lenne egy hatalmas kalapács, harang, mifene. A lényeg az, hogy akkora hullámokat generáljunk a talajban, amelyek képesek akár több ezer méter mélyre hatolni, majd onnan visszaverődni.
Egy korábbi bejegyzésben említettem a vibrátort itt megkuksizhatja a főbb részeit az, akit ez a része (is) érdekel a dolognak: Vibrátor
Persze nagyon sok kivitelben léteznek, mi ennél a munkánál úgynevezett országúti vibrókat használtunk, mivel főleg falvakban és műutakon dolgoztak, a mocsárban spéci fúróberendezések mászkáltak és ott robbantással keltettük a rezgést. Az országúti vibró könnyebb, kisebb mint a "terepi" megfelelője, hiszen itt vigyázni kell arra, hogy ne tegyünk kárt házakban, hidakban, csatornákban és egyéb emberi dolgokban:
Persze mint említettem, a mocsaras, süppedős terep, valamint a kiterjedt mezőgazdasági területek miatt szükség volt robbantópontokra is, melyeket a keményebb részeken traktorra szerelt kis fúróberendezések készítettek elő, a fúrt lyukakba töltve a robbanóanyagot, a laza talajon viszont spéci lánctalpas fúrók dolgoztak:
Néha segíteni kellett a kábelesek munkáját is, mivel másképp lehetetlen volt megközelíteni a mocsaras részeket:
Éééééés a vibrátorok munka közben:
A vibrók mellett mindkét fotón látszanak geofonok, sőt a második képen a törzskábel műút fölötti átvezetése is megfigyelhető. Jöjjenek hát az érzékelő cuccok, vagyis a geofonok, azok adatait összegyűjtő törzskábelek és a rajtuk elhelyezkedő, adatokat összegző, szűrő, vágó, felügyelő, továbbító egységek, népszerű nevükön a dobozok.
Geofon füzérek (fekete kábel, rajtuk a sárga geofonok), mögöttük a narancs színű törzskábelek:
A terepen...
Telepített geofonok, kábelek, mifene (a geodéták által kitűzött és karóval megjelölt geofonpontok is látszanak):
Ahol nem lehet leszúrni a geofonokat, ott homokzsákokba, csoportosan telepítették azokat (mellettük egy doboznak nevezett doboz, jól látszik a GPS antenna kupolája, egyben a bluetooth kapcsolat antennáját is az rejti, így kommunikálni tud az adatokat begyűjtő kocsiban található kontrollerel, tehát még ki sem kell szállni hozzá az autóból.):
No és előfordultak számukra is mély helyek, mi már jártunk itt korábban, néha meg kellett mutatni merre is van a hogyantovább :)
Persze a mérés tervezéssel történik, a geofizikusok, geológusok meghatározzák a célterültetet, azon belül azt, hogy milyen mélységet szeretnének elérni, ezek meghatároznak egy csomó paramétert, pl. a rezgéskeltő helyek elrendezését, az érzékelő helyek elrendezését, mindezt térképre vetítik és koordinátákat generálnak minden egyes vibrátor/robbantó, illetve geofon pontnak. Ez az, amit mi megkapunk és ez alapján keressük meg egyenként a poziciókat, mérjük be 10 centi alatti pontossággal (a műszer pár millimétert tud, de az már aztán tényleg fölösleges, igaz a 10 centi is, dehamár... :)) és jelöljük karóval, festékkel, kék a geofon, narancs a vibró:
Lakott területen kívül, a mocsárban, ahova a vibró nem jut el és robbantani kell, ott kissé bonyolultabb a színkód:
A narancs továbbra is forráspontot jelöl, de alatta a zöld spray azt mutatja, hogy a UXO ellenőrzés (esetleges fel nem robbant háborús cucc) megtörtént, a kék pedig a fúrósoktól jön, kik azzal jelzik, hogy a lyuk lefúrva és a robbanóanyag betöltve (jó szeműek a karó tövénél jobbra felfedezhetik a gyutacsvezetékek végét), vagyis lövésre kész.
A mérés.
Tehát a geodéták, vagyis mi, kitűztük a forrás (vibró vagy robbantó) pontokat, a kábeles nép lefektette a törzskábelt a geofonvonalakra, leszúrta és csatlakoztatta ahhoz a geofon füzéreket, a dobozosok rákapcsolták a dobozokat, akkumulátorokat, ezzel létrejött az "élő" terítés, amely most már kommunikál a kontrollerekkel és magával a műszerkocsival. A vibrátorok készen állnak az első forrás ponton, csakúgy mint a robbantandó pontoknál a lőgépekkel a lövők.
A műszer, mint egy karmester még utoljára végigellenőriz mindent, minden zöld, a vibrátorok rezgéskeltő talpai leengedve (a hidraulika ráterheli a teljes traktor súlyát) figyelem, figyelem, köhint... BANG!
Speciálisan kódolt rádiójel indítja a vibrátor elekronikákat, a vibrátorok teszik a dolgukat, ugyanakkor indul a felvétel is a műszerkocsiban, a geofonok életre kelnek, ontják a jeleket a törzskábel minden csatornájára, a dobozok összegzik, küldik tovább egymásnak az adatcsomagokat, amelyek folyamatosan érkeznek aztán a műszer adattárolóira 14 másodpercen át.
Csend...
A vibrátorok átgurulnak a 40 méterre található következő pontra, az élő terítés végén kikapcsol, az elején pedig ezzel egyidőben bekapcsol egy szekció mindig úgy, hogy a vibrátor épp a terítés középpontjában álljon, előtte és mögötte pontosan 4km az a rész ahol a leterített kábelek és geofonok "élnek". A karmester újra int, BANG! Újabb felvétel érkezik, naponta ez körülbelül 2-300-szor, de tereptől függően akár 6-800-szor is megtörténik.
Ezzel az egész egyik része kész, az összegyűjtött adatok elutaznak a feldolgozó központba, de az már egy másik történet...
No és mindez miért? Például ezért a működő olajkútért, amelyből olajmezőtől függően elég sokat le kell mélyíteni:
És most, menjen mindenki a dógára, lazulunk, zene!
* Mármint a mondás történik percre pontosan, a többiről halványlila fingjuk nincs a geológusoknak, csak hát ugye a konyak... :)
Ahogy a régi kínai mondás tartja, ha szomjas vagy igyál. Nem kell messzire menni ahhoz, hogy az ember megalkossa ennek ha nem is buddhista, de józan paraszti eszes változatát: ha éhes vagy, egyél.
A nap reggelivel kezdődik, az ember végiglejmolja az unalomig ismert polcokat a lidliben és aztán az autó duruzsoló melegében az arcába pakol mindent, amit arra a napra - Isten kegyelméből - bevásárolt. Mivel egy idő után a kakaó/fánk/stinken pizza (ezt egyszer lefotózom, amolyan tenyérnyi fokhagymás pizzaszerűség és a neve ugye kötelezi bizonyos dolgokra) reggeli kezd unalmassá válni - mintahogy a szardínia, fölvágott és sajt alkotta ebéd is -, becsempészünk pár frissítő elemet a felhozatalba, mint például ez itten:
Kis csípős csilibe forgatott pulykamell falatkák, valami saláta és kóla, balra tartóskenyér zacsija látszik, jobbra pedig az, hogy az ülésfűtés dolgozik. A vízhatlan nadrágra tapadt maszat, vagy moszat egyszervolt hol nem volt ebédet sejtet, mocsaras részen.
A pénteki nap a német kollégák szerint hal nap, hát ha az, akkor az:
Itt pedig kint esik, bent eszik. Mármint ezt meg azt, közben a rádióból Love lengi be a helyet:
Itt úgy tűnik megint halas napra virradtunk, a terepszínű (nem vízálló) nadrág reggelit sejtet, mivel nap közben a folytonos esőzések és mocsár miatt kötelező a vízhatlan külső, vagy épp a "krumplis zsák"-nak elnevezett és mellig érő gumi ruha (közlekedő edény).
Aztán akadt olyan nap is, amikor átfagyva beugrottunk egy kis sarki étterembe, ahol nem mellesleg ingyen wifi is elérhető és végre valami meleget ebédeltünk, ami nem volt más mint rántott karaj pirított gombával, mindez - németesen - sajtmártással nyakon öntve (kóla, kávé extrával potom 15 juró):
Az árakon elszörnyülködve azt mondtuk, ilyet mi is tudunk! Naná, még ha asszonynépek nincsenek is a közelben, akkor is tudunk! És az elhatározást tettek követték, bizony!
Itt például csikken futóművek indulnak a sütőbe, persze fölturbózva:
Közben fő a leves, mert fő a leves! (Időnként persze a csikken is ellenőrződik!)
No de készült ám itt (csak nagy vonalakban) bacon-ös virsli, rozmaringos csirkemell vajon, girosz husi, rántott karaj, rántott hal, de számomra két olyan végtermék született, melyek emlékezetesek. Egyrészt, mert távkapcsolaton keresztül instruálódtam főzésügyileg, másrészt mert nem csesztem el :)
Egy sorozat az elsőről, lazac bazsalikommal (hááát... más fűszerem nem volt):
A másik pedig ez a szépségességesség, fűszervajon sült borsos hátszín (méretre vágva, a bors kis zacsiban mellékelve):
Hm... asszem ilyet még sütnöm kell (nagyot nyel), bár most láttam azt a kedvenc üzletünkben, hogy kapható rib-eye steak is.... :)
