2009. július 24., péntek

Ma



Ma megkértek, hogy ha már úgyis ki kellett mennem a homokozóba, játszam el az elveszett madárkát.
A kapuban még beugrott hozzám Garry, a közel hatvanas szikár texasi geodéta szupervigyor, legalább nem csak a motor zúgását hallgatom egész úton. Aztán meg kaptunk baba szemüvegeket direkt a homokra. Sárga színű, leginkább valami Remington lövész szemüvegre hajaz és amikor felrakod, hirtelen kivilágosodik minden, de nem vakítóan. Egyszerre láthatóvá válnak a trükkös ívek, a dűnék borotvaéles peremei, a völgyek és dombhátak, tényleg szuper!

Eldöcögtünk északra, egészen a régi fúrás betemetett sebhelyeivel elcsúfított völgyig a szokásos nyomon, amelyet a sok ki-be járásunk alakított ki és beszóltam rádión hogy indulunk befelé, ETA 15:45. Aztán hátat fordítottunk a poros útnak és bekavartunk a homokba, bújni.

Más dolgunk nem lévén az egyik katonának próbáltunk tüzet csiholni a cigihez mert gyufát egyik kocsin sem találtunk. Szemüveggel, majd ásványvizes palackban lötyögõ vízzel fókuszált napsugarak, a kocsi forró motorházteteje, akkumulátorsaruk rövidre zárása újságpapírral betekert dróttal (errõl azé lebeszéltük maszületett McGájverünket) és ráolvasás nem segített. Én mondtam hogy egyszerû: kiszedni az egyik lõszerbõl a lövedéket, fele lõport bent hagyni kis papírgalacsin mögött a hüvelyben, felét kiönteni papírra és odadurrantai az így preparált tölténnyel, de azt nem lehetett, így a srác csak sóvárgott, mint buzi a gõzfürdõben.
Megvártuk amíg az óra elüti a 15:45-öt, tudtam hogy most bent a rádiósszoba számítógépén villogni kezd egy kocsi száma mivel nem érkezett be a megadott idõre, és pár perc múlva már kerestek is rádión. Ilyenkor két eset van: haldoklunk és nem válaszolunk a rádión, akkor nagyon keresnek, ambulanciás istennyila is jön, vagy semmi bajunk csak eltévedtünk és van rádiókapcsolat, akkor csak simán keresnek, most utóbbi lightosat játszottuk. Ez egyébként minden hónapban mûsor ugyanúgy mint az orvosi segítség kérése és akkor a doki szedi nyaka közé az ambulanciás Land Cruiser kerekeit és villogva szirénázva seper a homokon.


"Toyota nineteen, Toyota nineteen this is the radio room, do you copy?"

"Radio room, this is Toyota nineteen, roger, loud and clear."
A kérdésükre hogy hol vagyok azt kellett válaszolnom hogy gõzöm sincs, a dózeroktól valahol keletre a dûnék között (jót fogtak ki... geodéta, ott a nap, a térkép, a GPS, a karóra, a terep ismerete, a geofonvonalak minden 320 méteren és akkor tévedjek el, grrrrr)
Na mindegy, játszottuk Garryvel a felfordulást, merugye ilyenkor mindenkit elkergetnek arról a rádiócsatornáról, ünnepélyes a csend. Olyan ez mint a szerelem: csak ketten vagyunk, a rádió operátor és én. Õt az a vágy hajtja hogy haza vezessen, engem pedig az hogy haza találjak, közös a cél, szerelmünk tárgya. Megkért hogy tartsak nyugatra és ha elérek egy geofonpontot (a csapatom által levert karó, rajta nyolcjegyû azonosító) akkor jelentsem.
Közben elindult felénk északra a felmentõ sereg is ahogy hallottuk, de hogy ne nagyon menjen az idõ elindultunk kifelé a dûnék közül. Találtunk egy régi sírt, rögzítettem a helyét a Garminba, aztán találtunk egy másikat is, majd hármat egymás mellett, közben beszélgettem a rádióssal aki most már az egyik biztonsági emberünk volt. Kért hogy nyugodjak meg (standard procedura), mondtam hogy nyugodt vagyok mint a kotló, ne izguljon, végül megmondtam neki az egyik geofonvonal pontját és volt nagy öröm, hiába, ilyen a szerelem.
Most már tudták pontosan hol vagyok, és irányítottak egy régi gipszes út felé amely valamikor a fúráshoz vitt. Kicsit még kérettem magam, pedig az út ott volt tõlem 20 méterre, de hát ilyen a szerelem.
Aztán felcsillantottunk egy kis reményt mert láttam hogy egyik kocsink elhúz keletre a távolban, és jelentettem hogy hoppácska, ott ment valami, ott biztosan út van és követni fogom. Ennek nagyon örült a rádiós ember, mert ugye ilyen a szerelem. Végül ráfordultunk az útra amelyiken korábban jöttünk és elrebegtem hogy most már tudom merre járok, de azért õ még kérte hogy minden 10 percben jelentsem melyik geofonpont mellett haladok el (ahogy említettem 320 méterenként futnak a vonalak délrõl északra, minden 40 méteren egy karó jelzi a pontok helyét), mert ilyen a szerelem. Aztán 8km-rõl már látszott a bázis, és ezt is elmondtam a rádiósnak és ezzel beteljesedni látszott a szerelmünk, már nem volt olyan feszült, a kiküldött kocsikat is visszahívta, megnyugodott, mert ilyen a szerelem.
Ekkor összenéztünk Garryvel és vigyorogva taglaltuk hogy majd felhívjuk õket hogy elértük a tábort, de itt csak kínaiakat találtunk és angolul egyik sem beszél, hadd izguljanak újra egy picit, mert ilyen a szerelem

Holnap reggel tejfölözõ útra indulunk, saccra több mint 200km a homokon Me and Jaya and a dog named Boo... (mellesleg ez egy pompás dal ha Jayát lecserélem és Te kerülsz a helyére... bizony hogy az)

Most pedig az, aki 1 percen belül megmondja azt, hogy milyen nyelven jelent aknamezőt az "Oshiponga Sho Mboma" (könnyített verzió: malo okwera mabombe) az kérhet a nevemben egy Magnum Classicot és elnyalogathatja, ha nagyon melege van. Addig is, zene!

Angel

Mintha egy világ fölé hajló magas szürke szirt szélén ülnél, átkarolod a felhúzott térdeid és azokra hajtod a fejed.
Alattad pár vattafehér áttetszõ felhőfoszlány, de nem akadályoznak abban, hogy lásd a lent mozgó apró pontokként nyüzsgő embereket. Azonnal megjelenik előtted teljes valójában bármelyikre gondolsz, mint egy térhatású kivetítő képe, lassan fordul körbe ha akarod, beszél hozzád ha akarod, minden kérdésedre válaszol ha akarod.
De már jó ideje nem akarod, csak ülsz ott fenn a szirt tetején és nézed őket...


És akkor meglátod.
Nem is... inkább megérzed. Ott lent is van egy, ott is ül valaki egymagában és ő is a körülötte sürgő-forgó apró pontokat nézi.
Szárnya becsukva.
Arca könnyektől maszatos.



Angyal.


2009. július 10., péntek

Számot vetettem magammal

Van még nekem itt a sivatagban:
fél üveg Erõs Pistám
negyed XL-es Gulyáskrémem (csípõs)
fél nagy Majonézes tormám
háromnegyed Pikáns English mustárom (hogy ezt minek hoztam?)
majdnem fullos Pirosaranyam (csípõs)
fél doboznyi Lipton Green Labelem
negyed doboznyi Sir Morton Earl Greyem
egy bontatlan 300g-os Milkám
félig telt Sharidan's-em
negyven napom

Hát ennyi az én gazdagságom.



és...



Ninja kiképzés

Tényleg szép helyen álltunk meg ma reggel:


36 fokot mutatott a kocsihőmérő hétkor, Viktor a bulldózermechanikus autóján bűvölt valamit, körülöttünk homok és csend, csend, nagyon mély csend, az az igazi, madárhang és légyzümmögés nélküli csend.
Sétáltam kicsit, mezítláb, a homok még kellemesen hűvös volt.



Hallgattam a csendet, amit csak néha tört meg a javított kocsi fel-felharsanó kürtje és rögtön utána Viktor máltai káromkodása. Francér nem szedte le az akksi sarut, nem értem. Inkább mindig összerezzent amikor véletlenül megérintette a kürt vezetékét: BÉÉÉÉÉÉÉ!!!! MARIA%+*/%!+"^^!!!!
(a BÉÉÉÉÉ!!! a duda veszett óbégatása, a MARIA%+*/%!+"^^!!!! Viktor felcsattanó anyázása, nem értettem belőle többet csak a Máriát, hiába, na, a máltait nem beszélem:))

Kinyitottam a mi Land Cruiser-ünk ajtóit és végigfeküdtem a hátsó ülésen. Gyenge szellõ érkezett délrõl hogy felvegye a harcot az egyre fokozódó forrósággal. Mivel épp jól álltam meg a kocsival, akadálytalanul szaladt keresztül a nyitott ajtókon: a lábamnál be, a fejemnél ki.
Már nem is tudom hányadszor hallottam felcsendülni a BÉÉÉÉÉÉ!!!!MARIA%+*/%!+"^^!!!! párost, el is halkult bennem, mert élveztem a szellőt, köszöntem neki hogy hűt, álmodoztam, amikor hirtelen egy gondolat szaladt át rajtam: le kellene venni a napszemüvegem.
Még bennem csengett a gondolat vége, amikor halk surranó nesz ütötte meg a fülem, ahogy valaki a homokon közeledik. Pár pillanat múlva a biztonságunkért felelős katonák sofőrje állt fejjel lefelé fölöttem, hogy főzhetnek-e teát, meddig maradunk.
Persze hogy, mondtam neki, hiszen megtanulta az ember: fííí sáj, fíí zien, máfi sáj, máfi zien.***
Na tehát, azért kellett levenni a szemüvegem, mert nem illik úgy beszélgetni valakivel, hogy az rejti a szemeinket. Legalábbis itt, emberek között.

Ha tehát valamit éreztek, bármi legyen is az, ne hezitáljatok hanem kövessétek a belsõ hangot. Tudja mit tesz annélkül hogy gondolkodnia kellene rajta, hát ti is tegyétek. A gondolkodás megöli a tetteket. Csak csináljátok amit éreztek. Ez volt az elsõ lecke ;)


***Nyers fordítással, egyiptomiul: Van tea, van boldogság. Nincs tea, nincs boldogság.
Zene!

Húazannya!

Csak egyetlen Land Cruiser árválkodott a táborban, szóval nem volt mese, azzal kellett menni. Nem mondhatnám hogy igazán gond volt vele, csupán a légkondi nem mûködött. (Innen korallpiros hófehér kagyló nem tesz pikírt megjegyzéseket, jó?)
Majd letkerjük az ablakot és nem állunk meg, bíztattam Kerryt a kanadai indián csopvezetõt, mire õ: hajrá! igazi férfiaknak nem is kell légkondi! Ebben maradtunk, miközben a kapu felé gurultunk a 46 fokban. Kitöltöttük az annyjanevemeddigmradminekjött ide passzoló nyomtatványát, bugrott hozzánk Viktor a máltai szerelõ a kis szerszámos ládájával, bejelentkeztünk rádión a journey managementnél, elrebegtük hova megyünk és mikorra várjanak a bablevessel, összeszedtük a katonáinkat, aztán uccu neki irány észak, itt jönnek a tengerészak csatakiáltással nekilódultunk a dûnéknek.
A lehúzott ablak tökéletesen mûködött, fél órás tekergés a homokon és megtaláltuk a bulldózereket amelyek átjárókat vágnak a homokhullámokon kelet-nyugat irányban, egymástól durván 160 méterre, párhuzamosan.
Itt persze a szokásos 50 fok fogadott minket, de Viktor gyorsan megavította az egyik dózer üzemóra számlálóját, aztán már indultunk is vissza. Dél felé vettük az irányt és egy régi nyomot követve minden gond nélkül kikeveredtünk a placcra, ahonnan aztán már csak egy gilisztaugrásnyira fehérlettek a tábor konténerei.
Amikor kiszálltam hogy az 1 bar alá vitt guminyomást visszatornázzam a normális értékre, akkor éreztem csak hogy a 44 fok és az enyhe szellõ milyen hûvös a -letekert ablak ide vagy oda- felforrósodott kocsi után. Avagy minden relatív...

A csirke curry olyan finom volt ma is, hogy bepisiltem volna tõle ha nincs helyette inkább orgazmusom! :D


...










Jövő levél:
Szól a zene, ja ...
De az éngemet nem annyira érdekölt, csak hogy maga mit mível ottan!
Látom, nemcsak maga hüe ottan!


Menő levél:
Gondolja hogy normális itt soká bírná?
Az meghülyülne.
Nekünk ilyen gondunk má nincs :D

50 fok

árnyékban.
Persze nincs árnyék, de azért fotóztam.
Magam:



Azt mondják, ha egyszer megjelensz valahol akkor a jelenléted örökre ott marad a hely levegõjében, illetve nem is a levegõben mert szellõztethetsz, de az akkor is ott marad. Van erre valami jól csengõ szó az okosoknak, engem nem érdekel. Persze más nem láthatja azt a mozgó ködszerû emlékképet, emlékfilmet, nevezzük aminek akarjuk, csak te és az aki ugyanakkor ott volt abban a teremben, szobában, autóban, bármiben. Ugyanígy csak õ láthat téged ott azon a helyen újra és újra, örökké, legyen az szoba, kert, autó vagy egy kilátó nyitott teteje.
Ezért hát hiába tudom hogy itt 7000 éve emberek éltek, hiába érzem még mindig a tábortüzek füstjét, látom a lábnyomaikat, hallom a hangjukat de lefotózni nem tudom õket, és az arcuk is idegen.
De ha újra visszamegyek oda, arra a helyre, akkor újra látom ahogy a szél belekap a hajadba és újra azt kívánom hogy bárcsak megállna az idõ.




Raindrops keep falling on my head...

Ma délelõt pofánvágott bennünket a homokfal, amit forró orkán tolt maga elõtt felborítva, elsodorva mindenünket, ami nem volt lekötözve.
Az irodám lépcsőjének felső fokán álltam és épp fotóztam a bevezető homokviharban kifelé induló autókat, amikor wííííííííííííípaffbumm bevágódott az áldás, így csak beugrottam az ajtón és pffffff... huh, az annyáját nekije!
Aztán becsomagoltam a fényképezõgépet, számítógépeket, plottert, nyomtatót, no és legfőképp a kávéfőző masinériát, mert már ömlött mindenhonnan a púderfinomságú por. Kint valami sötét leves fortyogott és rázta a konténert de veszettül, tökre úgy, mintha mi lettünk volna a sárgarépa valami többtíz köbkilométeres babgulyásban.

Aztán, amikor összecsapott a nyugati lovashadsereggel a déliek szürke tábornoka, akkor, abban a kis szünetben sikerült elrohanni a szobámba és az ágyamra huppanva, lehunyt szemmel hallgattam tovább a háborgást, miközben a konténer dülöngélve ringatott, később pedig megérkeztek a súlyos esőcseppek, és egyre szaporább dobolásba kezdtek a fém tetőn.
Nem tudom mennyi idő telt el így, de éreztem, hogy már nincs por a levegőben, csak tiszta eső, és már nincs szél, csak a csata hullái hevernek a döglött, égnek meredő lábú lovakkal keveredve, mint Isaac Babel Lovashadseregében.
Kinyitottam a szemem, felkeltem és a beállt csendben láttam, hogy Ali - a kirendelt régészünk - ott ül egy kábeldobon és élvezi a csendes esőt...



... így hát lesétáltam a lépcsőn és odaültem mellé.
Néha nem kellenek szavak, hát hallgattunk nagy-nagy egyetértésben...



Stephen King

Christine

"- Nézze, fiam, maga fiatalabb annál, hogysem el tudná fogadni mások bölcsességeit, de megmondhatom: a szerelem nagy ellenség. (...) Bizony. A költõk örökké félreismerik a szerelmet. Sokszor szántszándékkal. Mert a szerelem nagy mészáros. A szerelem nem vak. Ohó, korántsem. Inkább kannibál, és olyan a szeme, mint a sasé. A szerelem rovarszerû. És örökké éhes.
- Mivel táplálkozik? (...)
- Barátsággal. Barátságot zabál."




2009. július 3., péntek

bolyongásaim

Homoklegyek.



Alig nagyobbak 1-2mm-nél, fehér szárnyukat becsukva mászkálnak a karodon, a nyakadon, keresve a helyet hogy beléd marjanak.
Ami utánuk marad, csak annyiban hasonlít szúnyogcsípésre, hogy bepirosodik, megduzzad és legalább 4-5 nap kell ahhoz, hogy teljesen eltűnjön.
Igaz az is, hogy nem viszket annyira, viszont elfertőződhet.
Hirtelen ellepték a sivatagot. A táborban még istenes, de kint terepen ahogy kiszállsz az autóból, egyszerre több ezer ront rád.
A ma délelõtti vihar kisöpörte őket valahova délkeletre, de a karomon egy-két duzzadt foltot látok még.

2009. június 20., szombat

HA ELHAGYNÁL...

Ha elhagynál engemet, - jobban
mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?

(Váci Mihály)

Megnéztük a filmet

Jön velem a kutya ahogy kimegyek, nem tudja miért, vagy hova indulunk, de jön, hiszen egy falka vagyunk.
Itt most támad fel a szél, de még gyönyörűen csillagos az éjszaka.
Csend van, csak a Hair-bõl szól egy dal halkan, és csak egy mondat kering körülöttem, bennem: Te miért élsz?
Buta fordítás, bár talán mégis igaz...



We starve-look
At one another
Short of breath
Walking proudly in our winter coats
Wearing smells from laboratories
Facing a dying nation
Of moving paper fantasy
Listening for the new told lies
With supreme visions of lonely tunes

Somewhere
Inside something there is a rush of
Greatness
Who knows what stands in front of
Our lives
I fashion my future on films in space
Silence
Tells me secretly
Everything
Everything
...

pam-pam

Bementem ma a pláza könyvesboltjába mert hátha találok blue-ray filmeket, egy ideje azt keresgélek mindenhol, már csak azt...
Kérdezem a jó negyvenes plusz 10-től:
- Esetleg találok én itt Blue-ray filmeket?
Visszakérdezett:
- Az ki, valami rendezõ?
Elmagyaráztam...

Na most utoljára szólítom föl itt ezt a legyet: ha nem hagyja abba a csiklandozásom, én orrba verem! (Igen, hangsúly meg minden a Brian életébõl lopva, ott ahol a domboldal, Jézus beszél a sajtkészítõkrõl és közben a nagyorrút froclizza épp egy másik nagyorrú)
A pók már rácseszett, francé' nézett ki úgy, mint egy fekete özvegy?! A sarokban punnyadó nagy, hosszúlábúakkal semmi gond, mert (feltételezem) õk a szúnyogokat lesik, nade a nagyszõröspadlónosonókat garfieldosan szoktam meggyőzni arról, hogy ezt itten ebben a formában mégsem...
Na és akkor ma ez a kaszáspók vagy mi...

Ha valaki nézte volna a holnapi idõjárást: lemostam az autót, úgyhogy...
Ha valaki nézte volna a holnapi horoszkópját: lemostam az autót, úgyhogy...



Zene!




Vagy tánc:

2009. június 8., hétfő

Nélküled...



Vettem ma Aszófőn egy üveg vászolyi muskotály cuvée-t, 2007 IRSAI OLIVÉR - OTTONEL.
MUSKOTÁLY, a Fodorvin családi pincészetben (Anno 1858) 12.5% V/V, Minõségi Félédes, huh micsoda mágikus jelek ezek, bor, nekem aki csak az öt puttonyos (vagy hat) Tokaji aszút ismeri és csak azt hajlandó bornak elismerni (na jó, csak azt tudnám feledni, azt a franciát...)

Persze nem véletlenül tévedtem ma be a pincészet csodás borpanoptikumába, de nem ám: feladatom volt ott nekem.

És a szlalomban harmadik lettem, nem mintha jelentene ez valamit azon kívül, hogy harmadik lettem a szlalomban, de aztán gyönyörűt láttam, édeset...
Megrészegített, mint az a fel nem bontott üveg a címkéjén olvasott és elképzelt "muskotályos illat- és zamatvilággal rendelkező, maradék cukrot tartalmazó" bor.


Elmerengve...

Éééééééés

igen, megtaláltam őt! Az Impeial War Museum-ban a Holokauszt kiállításon az auschwitzi rámpákon a vagonokból kiszállva akadt egy nő aki kirántotta az egyik SS tiszt pisztolyát és átküldte a másvilágra, majd egy másikat is, aztán a saját halántéka következett. Beleszerettem.

oldás és

Lassan egy éve cipelem Doktor Zsivágót az autó hátsó ülésén de nem tudtam átadni, gondoltam ma megnézem, gondoltam hamár akkor oroszul. Rosszul gondoltam...
Legalább orosz akcentusa volt az angolnak, vagy legalább olyan oroszos, vagy legalább néha.
De a színek a képek a formák, ejj, majdnem festhetnékem támadt, vagy legalábbis öt másodpercenként kinyomtatni a plazmáról a szkrínshotokat és kitapétázni a szobát, a házat, a világot.



Jövõ héten azt gondolom elmegyek Auschwitzba.

2009. május 20., szerda

Na mer'

Röviden:
Legyen különleges.
De hiszen minden nő az!
Na jó, de nem nőiesen különleges, hanem különlegesen különleges.
És az milyen?
Fogalmam sincs.
Hát akkor?
Majd tudom én azt.

Bővebben:
Azt mondja nekem ma a zűrhalyóm miközben együtt reggelliztünk (valami bounduelle vörösbab csípős mexikói mártásban-t melegített nekem, ő pedig kakaót vajazott kaláccsal, amelyre még vastagon pakolt abból a finoman folyós házi kajszi dzsemből), szóval azt mondja:
- Ha nem különleges, akkor mitől lenne az?
Éppen azon gondolkodtam -immár nem először- hogy mi az ördögöt művel a kakaóval (szigorúan házitejből, frissen készítve - na az sem volt egyszerű eset amíg olyat találtam neki), na és a többi mindennel, közben a sötétebb szemű babokat válogattam mert azért nem voltam elájulva ettől a reggelitől, valljuk be. De ma reggel a lét lépcsőinek úgy a 8. fokán ébredtem, ami nem is olyan rossz főleg ha figyelembe vesszük hogy mennyi pintytojást kellene egymás mellé rakni ahhoz, hogy hazáig érjen a sor.
A babválogatás, a kakaó hovatűnés és a pintytojások valami nagyobbra cserélésének és az ezzel együtt járó darabszámcsökkenés függvényének kidolgozása közben a csendben -amit csak a finom, alig hallható és elegánsan kivitelezett kakaó szürcsentések törtek meg pontosan 7.874474110447888133475 másodpercenként (ja, ez a kedvenc száma)- szinte mellbevágott a zűrhalyóm kijelentése:
- Ha nem különleges akkor mitől lenne az?
Először a tojás méretváltozása következtében kialakuló mennyiségi változófüggvény kidolgozását hagytam abba, aztán a kakaóhovatűnés fontos kérdését ejtettem, majd két láthatóan sötétebb bab villáratűzése után (bevallom ez utóbbi már csak időhúzás volt) felemeltem a fejem, átnéztem a bőrrel bevont kormányon (három színű cérnával varrot, ezt kiemelte a zűrhalyóm az átalakulása után, hm, valamiféle büszkeséggel a hangjában), rá a műszerfalra mert oda sejtettem a vizuális szenzorainak egy részét, és azt mondtam:
- Az nyilvánvaló.
Olyan hangot hallottam mint amikor ember orrán száján visszaprüszköli az éppen beszippantott kakaót, majd modoros köhécselés és torokköszörülés után azt mondta (barokkos, de pergamenszagú kiejtéssel):
- O!
Így, rövid o-val. Tudtam hogy magyarázatot vár, de juszt sem szólaltam meg, kerestem a következő sötétebb színű babot.
És hirtelen rájöttem... tudja mit keresek, és azt is tudja, hogy mikor remeg meg az antrlenom, csak azt nem tudja hogy miért.
Zavarban voltam... mert azt hiszem én sem tudnám megmondani mikor és miért érzem meg a különlegeset... Ezért hát azt mondtam neki, tudod mit? Megyünk lőni, kipróbálhatod a plazmavetőd új ikergenerátorainak hűtését különböző üzemmódokban!
Csörömpöltek az étkészlet darabjai ahogy lesöpört mindent, csukta a renillantronokat, és már emelkedtünk is a cirrokumuluszok felé, amelyek ilyenkor nem is olyan megszokottak a Zöldfoki szigetektől északnyugatra, közben pedig felrakta kedvenc alvósutazós zenémet:


Unalmas hétköznap

Tegnap lement a netünk és csak most jött vissza.
Itt így megy ez, mondaná Vonnegut.
Fél óra és ki kell rongyolnunk a sziklák közé az indonéz kollegával, elbújni valami szakadékban és hűdebalesetesnek tettetni magunkat, mert medevac gyakorlat lesz (asszem ez a medical evacuation lesz angolul, magyarul pedig hááát... találj meg és mentsd meg az életem szerű izé).
Viszek sok paradicsompürét, minden csupa vér lesz...
Szegény doki, még nem tud róla, hehe. Gyakorlatilag senki nem tud róla csak a QHSE (ezt nem bontom ki) manager és mi, illetve majd a rádiószobában ülő srác, akinek megsúgom hogy 9:15-kor elveszti velünk a rádiókapcsolatot, de nagyon.
Ez is része az itteni "férfias játékoknak".


Indulunk, gyerünk iPod, hadd szóljon a Metál! Lika



Now I lay me down to sleep
Pray the lord my soul to keep
If I die before I wake
Pray the lord my soul to take

2009. május 15., péntek

Munka

A 30 tonnás vibrátor 400 lóerős turbódízelje magas fordulaton üvölt, a méteres és gyorsan forgó ventillátor a képembe vágja a hűtőjéből áradó forró levegőt és felkavart port, ahogy méltóságteljes lassúsággal gördül hatalmas, ember magas és trabant széles kerekein a következő pont felé.

Ülök a homokdűne peremén a korábban kitaposott fotelszerű bemélyedésben és nézem, ahogy megáll a dög, a hidraulika lassan leengedi a talpat, ezt az asztal méretű 15 centi vastag fémlapot, hatalmas erővel sajtolja a homokba, mind a négy kerék megemelkedik, már a teljes gép súlya ránehezedik erre a 3-4 négyzetméternyi felületre, majd beindul a számítógép vezérelte bonyolult elektrohidraulikus rendszer és az egyszerűen "tömegnek" nevezett hatalmas fémtömb egyre gyorsuló ütemű függőleges mozgásba kezd, 5-10 herzről indul és felfut 80-ra, vagyis a végén egy másodperc alatt 80-szor mozdul föl és 80-szor le, ha valaki lemaradt volna erről fizika órán.

A tömeg keltette energia átadódik a közel 30 tonnával nyomott fémlapra, az pedig a talajba küldi a rezgéshullámokat, amelyek szétszaladnak minden irányba valahogy úgy, mint a vízbe hajított kő keltette tovagyűrűző hullámok. Persze általában 4 vibrátor gurul liba...ööö... öö... vibrátor sorban, hogy megtöbbszörözzük az energiát és a korábban említett elektronika gondoskodik arról, hogy mind a négy gép pontosan egy frekvencián "üssön". Nem egyszerű dolog... hiszen a felfutásnak is tökéletes szinkronban kell lennie...
Rezeg minden körülöttem, a homok, a kövek, a seggem. Emlékszem, amikor először álltam egy ilyen nagy dudu mellett és rákezdte, akkor majdnem világgá szaladtam, mert fogalmam sem volt mi történik, de ugye az emberbe programozott ősi ösztönök nyüszítenek néha, hogy: de most aztán futááááááás!!!
Ebben a pillanatban emelkedni kezd a liftoszlopokon a talp, mivel az elektronika leállítja a rezgést és már gördül is tovább a monstrum a következő pontra, amelyet a vezetője kiválaszt a tőle jobbra fent látható GPS nagy, közel 30 centis képernyőjén. Dolgoznak a "money makerek", minden egyes megállás és vibrálás dodót jelent, a havi benyújtott számlánk eléri a három és fél milliót (dollárban), most ez megy 9 hónapon át...