Jelesül Türkmenisztán (Karakum, vagy hamár akkor Garagum, vagyis "fekete homok"), aztán Afganisztán, Irak, Omán, majd az Emirátusok és végül Etiópia.
Nebit-Dag, azaz Olaj-hegy (vagy hegynyi olaj?) volt az első állomásunk, amely kb. 450 km-re fekszik kissé északnyugatra Ashgabattól, a fővárostól.
Az utat a Karakum déli/délnyugati, alsó szélét övező hegylánc mentén tettük meg, nagyrészt térerő nélkül (1998-at írtunk akkortájt) és kb. egy hónapot töltöttünk ott, mivel a táborunk a sivatagban még nem volt kész.
Így aztán naponta vagy 70-80 km-t autóztunk ki nyugat felé a sivatagba és ugyanannyit vissza az ideiglenesen elfoglalt olajbányász "munkásszállón".
A városban egyébként zajlott az élet, baromi jól váltották a dollárt és szilveszterre kibéreltük az egyik menő helyi bárt.
A munkásaink megismertettek a helyi nevezetességekkel, ami ugyan kimerült az áruházak polcain sorakozó paradicsomkonzervekben (tényleg, mindenütt az volt és csak az), ugyanakkor isteni füstölt halakat hoztak otthonról és ne feledkezzünk meg a kaviárról.
Amikor először kérdeztem meg, hogy nem-e lehetne-e beszerezni (üzletekben nem lehetett kapni, mindent exportáltak) és a válaszuk az volt, hogy dehogynem, felderült a novemberi szomorú ég!
- Mennyit szeretnél? - tették fel a kérdést.
- Hát, olyan kis dobozzal, mint a boltokban...
Mire kitört a nevetés:
- Ne szórakozz, fél kiló alatt nem állunk szóba senkivel.
No de a sivatag.
Mint tudjuk, az ország kb. 70%-át az borítja, mi pedig a nyugati csücskében, közel a vízhez fogunk szorgoskodni.
Itt épp a referencia GPS állítódik, ausztrál kolléga segítségével:
Ahol mi dolgoztunk, Nebit-Dagtól nyugatra (majd elfelejtettem, 2001-ben átnevezték a várost Balkanabat-ra), nem volt először igazán vészes a homok, főleg nem Algéria hatalmas homokhegyei után.
Hanem aztán hamarosan berongyoltunk olyan buckák közé, amelyek ugyan nem voltak magasabbak, mint 5-10 méter, de nagyon sunyi módon keserítették az életünket.
Az uralkodó széljárás kelet-nyugat irányú volt, így aztán kelet felől gond nélkül felautóztunk a homokdomb tetejére az enyhe emelkedőn, a csúcson átbillentünk és lecsúsztunk a meredek oldalon, majd vígan mentünk tovább.
Újabb emelkedő, lecsúszás, tovább.
Ezzel nem is volt gond, hanem amikor visszafelé indultunk volna, akkor érte meglepetés - nem csak a szürke tehenet a viccben -, hanem minket is.
Nem volt átjáró...
Ugyan lecsúsztunk a nyugati oldalon, de ez visszafelé nem működött: merugye a fizika nem csak egy jó ötlet, annak törvényei vannak.
Így aztán fel-le autóztunk addig, amíg úgy elvékonyodott a homokfal, hogy csak kb. 1m magas volt, azt aztán a csipet csapat addig lapátolta, míg a kocsink fel tudott ugratni, de pár méter után megint kezdődött a fel-le keresgélés.
Mi még csak istenesen jártunk, mert mint később megtudtam, az ország talán legjobb terepes sofőrje volt a miénk.
Anno Brezsnyev elvtárs személyi sofőrje volt, de nem okozott neki gondot az sem, hogy egy Urallal és egy tájolóval (előbbi egy teherautó, utóbbi egy iránytű), meg pár vadásszal bevegye magát a sivatagba és egy hét elteltével ki is jusson onnan.
A platón a gazellákról nem beszélve...
Itt épp kis szieszta vele és az egyik segéderővel, a dózer vágta nyomon, mivel a vezetőség is hamar megértette azt, hogy bulldózerek nélkül lehetetlen lesz megcsinálni a munkát.
Akadtak problémák...
Azután jött Afganisztán, erről már szól a "fáma", vagyis a blog, 2012-esek a bejegyzések, érdemes ott körbenézni.
Itt nem igazán a homok, inkább a helyiek okoztak néha problémát, a "telekjáró"-val mindenhova eljutottunk:
Irak.
Basrától északra.
2011. január környékét kell megpislantani a blogban...
Itt igazán a porviharok okoztak gondot, legtöbbször éjszaka tudott csak dolgozni a nép, mivel érdekes módon akkor nyugi volt időjárásügyileg.
Egy jellegzetes fotó a terepről:
Omán.
Imádtam ezt az országot, először itt támadt igazán kedvem fotózni, filmezni, üdítő volt az algériai és egyiptomi csóriság, kosz és szemét után.
Persze minden elveszett, ami 2011 előtt készült, hála a vadiúj, de egy hét múlva defektessé váló vinyónak, amelyre az összes fotót kimásoltam.
No és az én hülyeségemnek, feledve azt az alapvető számtech szabályt, hogy az, ami egy példányban van meg, olyan, mintha meg sem lenne.
Itt épp azt gyakoroljuk instruktorokkal, hogy miként lehet homokgödörböl szabadulni, ha már egyszer voltunk olyan marhák és belehajtottunk:
1 - körbe-körbe autózunk, egyre feljebb kapaszkodva (mint látható), de ez csak akkor működik, ha nem túl meredek a gödör oldala
2 - Előre-hátra gurulunk a saját nyomunkban, mígnem akkora lendületet nem tudunk szerezni, hogy kirúgjuk magunkat a peremen át
Ez utóbbi vitt egyszer ki Algériában, amikor épp felderítősdit játszottam és belecsúsztam egy gödörbe.
Igaz, akkor elhasználtam a kocsin található minden homokrácsot, kartonpapírt, gumiszőnyeget, sőt az összes vizemet, leengedtem a kerekekben a nyomást 1 bar alá, mert tudtam, hogy csak egy próbára van lehetőségem.
Sikerült.
Itt pedig navigációs gyakorlat Ománban, találd meg a zászlót.
Persze a havi "találd meg az elveszett embert" gyakorlatok is hasonlók voltak, mert a sivatag nem tréfa...
Emirátusok.
A Dubajba, vagy a többi emirátusba látogató turistának érdemes befizetnie egy "sivatagi túrára".
Persze innen nézve komolytalan az egész, de egy európai panellakó tuti lehidal az élménytől.
A sivatagi munkáról, amit Abu Dhabiban végeztünk, 2019-ben találhatók bejegyzések.
Itt egy megfáradt vibrátor pihenget épp:
Etiópia.
Nem igazán homok borítja, inkább süppedős, sós sivatag, ahol csak az épített töltéseken tudtunk mozogni.
2015. novemberi bejegyzések szólnak erről, és a csipet-csapatról...
Zene!
