Azt mondják, hogy annak, aki szereti a munkáját, egy percet sem kell dolgoznia.
Így vagyok ezzel lassan 41 éve én is: egyre újabb technikák léptek az életembe, eljutottam olyan helyekre, ahova mezei halandónak esélye sincs, ezáltal idegen kultúrákat ismerhettem meg, élveztem minden pillanatát, és még pénzt is adtak érte.
Ki ne felejtsem, közben jókat zabálunk olyasmikből, amiket otthon csak puccos éttermek kínálnak jó sok tugrikért, mint pl. a mai vacsi. Macerás, nem mondom, de imádom!
És a mai desszert (az angolai részen papaya volt):
Persze van árnyoldala is a dolognak, amit semmi nem kompenzál, még ha elhallgatjuk, az sem.
Az idő, amit távol kell tölteni a családtól, amit semmi nem hoz vissza.
Sajnos...
De valahol olyan ez egy kicsit, mint a történet, amelyben a skorpió megkéri a békát, hogy vigye át a folyón. Persze a béka ellenkezik, nem viszlek át, mert megmarsz.
- Dehogy marlak meg, hiszen akkor én is elpusztulok - mondja a skorpió és égre-földre fogadkozik, hogy nem tesz olyat.
- Hát jó - mondja végül a béka és a hátára veszi a skorpiót.
Úszik, elérnek a folyó közepére, amikor is a skorpió megmarja a békát.
- Ugye mondtam, hogy meg fogsz marni? - mondja szomoróan a béka - Most mindketten elpusztulunk.
- Mit tegyek? - rántja meg a vállát a skorpió - Ilyen a természetem.
Ami az ember vérében van... de ezt másként nem lehet csinálni.
És most el kellene olvasnom Merlétől újra a "Két nap az élet" című (nevű?) könyvét.
Vagy meghallgatni Cseh Tomit
Mert két nap és utazunk Arthur Letelt az évad
És milyen érdekes, épp Belgium felé...
Igaz, hogy nem vonattal és hajóval, aztán meg nem Afrikába, hanem Afrikából...
És akkor, ha már:
Mentem, két öklöm ronggyá rohadt zsebemben.
A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!
Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.
Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam
szeptember estjein s a homlokomra lágyan,
mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt;
rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!
Na, jól elkalandoztam.
De hát: így megy ez, mondaná Vonnegut.
Mára ennyi, illetve még a címadó dal, ha már egyszer ez ihlette az egész irományt:
A szeizmikus karácsonyfa ilyen, még Marokkóban "építette" az egyik feldolgozó geofizikusunk:
Persze kissé több fényben látszik azért a valóság, a szeizmikus méréseket rögzítő "nod"-ok gubbasztanak a kiolvasó állványon - itt töltik le az adatokat belőlük -, de az igazi trükk az volt, hogy a másodpercenként villogó ledek egyszerre legyenek láthatóak. Megoldotta.
Aztán amikor a szeizmika eredményt tud felmutatni, akkor érkezik a bazinagy fúrótorony és miután lefúrt az olajig, vagy gázig - esetleg a hopponmaradig -, a végén ő is otthagy egy karácsonyfát (haljon meg a lovam, ha nem ez a neve az olajiparban). Ez itt az angolai dzsungelben árválkodik már vagy 60 éve:
Na de addig még eltelik egy kis idő, egyelőre megépült a mi kis fánk és megejtődött a karácsonyi vacsora, BBQ képében.
Bájgli ugyan nem került a fa alá, fölé vagy mellé, ahogyan halászlé sem, ellenben kaptunk ajcsit:
És a naplemente esmét szépségesre sikeredett...
Ha pedig kinagyítom, akkor a Hold alatt látszik a csillag* is, na nem az, ami a három okos embert vezérelte, hanem az, amelyik haza vezet...
Perpill nem a Beatrice jár az eszembe: ránk szakadt itt is a karácsony.
A kínaiak egyelőre nem tudnak mit kezdeni vele, ők ugye nem ünneplik.
Felvetettük - micsoda szentségtörés ez a szeizmikánál -, hogy mi lenne, ha szabadnapot kapna mindenki? A több mint 400 munkásunk, akik nap mint nap kimennek a dzsungelbe, mocsarakba, legalább családi körben ünnepelhetne. Nagy részük "kollégista", vagyis a sátrakban lakik és a tábor konyháján tápol, kisebb részük buszokkal érkezik reggel és azokkal utazik haza minden este.
A tegnapi meetingen úgy tűnt, hogy a vezetőség hajlik a dologra, ennek egyik jeleként ma befutott a "fa", hozzá díszek, égősorok és tanácstalanság. Főleg a mit, hogyan és hova körül keringtek a kérdések, mint tétova keselyűk a lassan poroszkáló sivatagi karavánt hesszelve a magasból.
Abban megállapodtunk, hogy itt nem maradhat, mert majd holnap ide a tető alá kerül a bbq (hohóóóó: BBQ lesz!) sütögető felszerelése, nehogy elverje valami jött-ment zápor, amelyre mostanság ugye nagy az esély. Egyelőre abban maradtunk, hogy az ebédlő fala mellett eléggé kilóg az eresz ahhoz, hogy valamennyire esővédett legyen a hely, ahol a fa áll.
Mariza el is kezdte a díszítést, bár amikor megemlítettem neki azt, hogy christmas tree, csak nézett furcsán. A fára bökve aztán feltört belőle:
- Áááá, babo natale!
Hm... ha az hát az, olaszból ismerős, bár ahogy rákerestem, portugálul Papai Noel lenne.
Azért nekilátott feldíszíteni:
Szóval a kezdeti tétovázás után úgy tűnik, hogy lesz karácsonyunk!
Ennek örömére végigfutottam az eddig a blogba lejegyzetelt decembereken is, bár az összes "ma már csak emlék" - na mégis befutott a ricse -, emlékezzünk.
Ahogy látom az első, a 2007-es, még máshova íródott, úgy másoltam be ide, így aztán nem csak a karácsony szerepel benne, hanem az új év is: 2007 karácsonya
Míg az angolai dzsungel szélén a mocsarat tapostuk, végig ezt dúdoltam.
Végülis csak 38 fok volt.
Hogy honnan jött, nem tudom.
Mármint a dal, a meleget a nap nevű gázgömb szolgáltatta, nagyvonalúan elégetve vagy 600 millió tonna hidrogént.
Másodpercenként.
Azért ez már valami, nem?
Elszámolunk 10-ig, és 6 milliárd tonna - nem kiló, tonna! - huss!
Persze számunkra ez ugyanúgy felfoghatatlan, mint az, hogy mennyi pénz lenne 6 milliárd jó magyar tugrik.
(Amíg ezt az előző mondatot hangosan, tagoltan elolvassuk, kb. 8-9 másodperc telik el, vagyis 4.8 - 5.4 milliárd hidrogén ég héliummá.)
(Pfff... az előzőhöz már 12 másodperc kell!)
A lényeg: fogynak a napok, már csak egy hét és vééééééééééégre megrohamozhatom brüsszelt, stílszerűen a Brussel Airlines-szal, igaz, előbb lesz egy másfél órás nihil Kinshasában.
Ennek örömére, valamint egyfajta karácsonyi búcsúebéd gyanánt felkerestük kedvenc helyünket, és naná, hogy megint steak volt a menü, saját magunk által sütve.
Indulás előtt a táborból még úgy tűnt, hogy esőre számíthatunk.
De elfújta mind a szél.
A szomszédok is serényen tolták az ipart:
Az utolsó falatok...
Az esték pedig itt, vagyis az alkonyatok, nyugat felé nézve - többnyire - szépségesek:
Dübörög, mint száz gyorsvonat, veri a tető bádoglemezeit, mit ezer megveszekedett dobos, hozzá pedig csattog, villámlik és a szobámban kasztanyettázik.
Oké, az a dolga, elvégre az esős évszakban járunk, de akkor is: hajnali kettőkor aludjon az a természet, mint minden rendes, jóravaló dolog ebben a világban!
(Nem mondom, az ügyeletes nővér, vagy a pilóta az éjszakai járaton - hogy többet ne említsek-, azért csak módjával, ha lehet.)
Az csak egy dolog, hogy aludni nem lehet tőle, de rendesen csepegteti a keserű ízt életünk mézédes teájába, nap mint nap, most már lassan két hónapja: elakadások, elárasztott területek, tönkrevágott utak mindenütt, és mégis tolni kell, nincs megállás.
Aztán ugye az eső keltette felázások aknákat, lövedékeket mosnak le az utakra, ezekkel is vigyázni kell, de a földcsuszamlás is benne van a pakliban, pár napja egy jó 200 méteres szakasz csusszant bele egy tóba, vitte magával a nodokat, tölteteket, még a lőgépet is. Szerencsére embert azt nem.
De azért istenes minicunamit generált a tó túloldalán, az ott elterülő kicsi falu népének legnagyobb örömére...
A legrosszabb, hogy egyfajta reményt keltve ragyog utána a nap, gyönyörű kék lesz az ég, a hőmérséklet felszalad 37-38 fokra is akár, hogy aztán mire épp száradni kezdenének az utak, a szavanna, a dzsungel, éjszaka megint bekopogjon, persze a tetőn keresztül.
A táborban nincs igazán fennakadás, nagyjából a putrim is vízálló, kivéve, ha északnyugati a szél és nekiveri az esőt az ajtómnak. Ilyenkor az alsó sarkoknál megindul befelé és egyre növekszik két hosszúkás tócsa, mint polipkarok közelednek a székem felé, de nem hátrálok. Felfújom a pofám, felborzolom a seggemen a szőrt és kivont felmosófával állok ellent a behatolóknak: odacsapok, neszeazanyád, és elsikálom!
Szerencsére a csata mindig előbb ér véget, minthogy kifogynék az erőforrásokból (reggeli, kávé), mert amilyen vehemenciával kezd esni, olyan hirtelen lesz vége mindennek.
Kint hallom, hogy épp felzúgnak a motorok, megindulnak az autók, hátha sikerül kijutni ma (is) a terepre annak a pár száz embernek és valamit összehozni...
És már azt is hallom, ahogy a takarítónénik közelednek félelmetes eszközeikkel.
Ráfordítom a kulcsot az ajtóra...
Békesség!
Kopognak...
Két elefánt és egy kafferbivaly tűnt fel az egyik, egészen messze északra felnyúló kutatási vonalunk környékén.
Fotó nincs, mindenki látott már elefántot. Az a hatalmas, szürke, szívlapát fülű állat, amelynek az elején többek között ormány található. Egyesek szerint azért, mert az a nagymarha állat nem kezdődhet csak úgy, hirtelen.
Na jó, csak beszúrok egyet, ilyesmi az angolai:
Vízibivalyt nem, az korábbi bejegyzéseknél úgyis látható, valamikor 2012-ben, Irakban akadtam össze velük, Basrától északra, a mocsárvidéken.
Ez azért meglepő - mármint az elefántok feltűnése -, mivel ugye mi nyugodtan jöttünk-mentünk a szavannán és a dzsungelben, mert egy helyi tanulmányban - amely arról szólt, hogy miként csesztetik a kisemberek ültetvényeit azok a böhöm állatok -, jóval északabbra jelentettek elefánt előfordulást. Eddig csak madarakat, gyíkokat, pillangókat, vadméheket (ezek elég kellemetlenek tudnak lenni, megtapasztalták a fiúk) és egyéb bogarakat sikerült felfedezni a terepen, illetve egy árva élő majmot árultak nemrég, az útkereszteződésnél casual felállított szabadpiacon.
No és ugye múltkor egy gazellát, de az nem nagyon volt már élő akkor.
Egyébként az állatkerti elefántokkal ellentétben a szabadon élő példányok nem mindig veszélytelenek, volt brit katona mesélte, hogy valamelyik borneói dzsungelben meglepte a rajt egy, miközben libasorban haladtak. Hangtalanul rontott rájuk és sajnos az utolsó embernek esélye sem volt ellene - a többiek szétfutottak - , amikor megtalálták, egyetlen ép csontja nem maradt.
Indiai barátom is azt erősítette meg, hogy náluk sem a tigris a legveszélyesebb. Az elefántok kommunikálnak, ha el akarnak kapni és frankón levadásznak, ha valamiért úgy gondolják, hogy most épp ez a helyénvaló.
Bár krokodil veszélyt jeleztek a szintén északon kanyargó folyón, amelyen a fiúk hajókáznak nap mint nap, nyomát még nem láttuk.
Ez egy angolai krokó, gondolom egyben az utolsó dolog is, amit lát a gyanútlan szemlélő, ha összeakad vele:
A táborban a szúnyog populáció gyér, ennek ellenére eddig volt két maláriás megbetegedésünk, ellenben a patkány populáció valahogy exponenciálisan növekszik.
Néha azt sem várják meg, hogy elcsendesedjen a tábor. El-elsuhan egy-egy sötét árny a sarkon, mint lebbenő apró zászló az éjben, hangtalanul mint a füst, miközben a "HSE Valley" (talán munkavédelmiek völgye lenne a magyar ferdítés) helyben barkácsolt, ámde meglehetősen stabil padjain ücsörög az úri nép a konténerek között és sörözget.
Egyszer napközben is láttam már egyet, no azt biztosan szoríthatta a szükség, hogy olyankor kilépett a nyílt színre.
Különösebben nincs velük gond, csak épp régi sivatagi mondás: ha megjelennek a konténerek alatt a rágcsálók, hamarosan itt lesznek a kígyók is.
Hogy ez mennyire igaz, a mai meetingen említette meg a HSE csapat főnöke, hogy gaboon viperát láttak a kerítésen kívül. Ugyan az acélhálós kerítésre ráhúztak egy kígyó kerítésnek nevezett cuccot, de mi van, ha a kapu alatt mászik be a kis aranyos?
Persze nem fotózták le, de rákeresve a neten, olyan kis köpcös, ellenben egészen dizájnos:
Utánanézve kiderült, hogy mérge ugyan halálos, azonban nem agresszív, viszonylag lassú kígyó, elvileg ha nem lépünk a farkára, nem okoz gondot. Ez ugye nem mondható el minden emberről.
Még Afganisztánban vettem 2013 elején, amikor a Green Village-ben a helikopteres felderítésre vártunk: Ezen a napon.
Épp megérkeztünk, beugrottunk Trix-szel a PX shopba (ez amolyan nyomott árú üzlet, csak katonáknak), mert neki volt kártyája, amivel vásárolhattunk.
Szerelem első látásra:
Hivatalos neve:
Converse C8894 Rapid Response Composite Toe Side Zipper Desert Boot
A propagandaszöveg imigyen szól: A Converse Rapid Response egy nagy teljesítményű bakancs, amely a kényelemre és a terepen nyújtott kiváló teljesítményre összpontosít. Ez a bakancs futócipő-kialakítást alkalmaz a maximális kényelem érdekében, a nagy hatású EVA külső talpnak köszönhetően, amelyet bármilyen időjárási körülmények közötti tevékenységre terveztek. További kényelmi jellemzők közé tartozik a jól párnázott felsőrész, amely védelmet és támogatást nyújt a boka és a bakancs gallérja körül. Ez a bakancs továbbra is a Converse legnépszerűbb modellje, és a katonák mindenhol elragadtatottan beszélnek a kényelméről a hosszú szolgálatban töltött idők során. Ha katonai bakancsról van szó, a Converse egy olyan név, amelyben megbízhat, és az adott területen a legjobban teljesítő terméket kínálja, amely nem hagy cserben soha.
És ráadásul igaz is!
Jellemzők (még mindig agitprop): Könnyű, meleg időjárási viszonyokra tervezett, komplett orr-oldali cipzáras taktikai bakancs
- Tartós oldalsó cipzár a könnyű fel és levételhez
- A nem fémből készült biztonsági orrész védi a lábujjakat
- Könnyű szerkezet, amely nem lassítja le mozgásában
- Párnázott gallér és nyelv az egész napos kényelemért
- Rendkívüli légáteresztő szerkezet a maximális hűtés és kényelem érdekében
Ezek is igazak, bár én télen/nyáron használom (néha kap egy adag vízhatlanító sprayt).
Nyelvén a sticker szerint ASTM F2413-05, ami egy nemzetközi standard, milyen legyen egy cipő/bakancs, az ASTM oldalán megtalálható.
Ezek után lássunk néhány helyet, ahol az utóbbi 10 évben megfordultam benne.
- Irak/Kurdisztán (tél/nyár, hegyek, sivatag), itt még 1 éves sincs, szinte új, a sátorban és terepen:
- Etiópia (november volt, de baromi meleg, sós sivatag), 2 évesen a terepen és a repülőgépen:
- Németország (tél: hó, jég, erdős, mocsaras vidék), 3 éves, téli kiképzés:
- Ne hagyjuk ki az itthoni időket sem, itt épp téli túra után, 2014 decemberében:
- Azerbajdzsán (ősz: esős, hűvös, tengerpart), 3 éves és 8 hónapos, a terepre tartunk épp:
- Törökország (ősz: meleg, kopár tarlók mindenütt), 4 évesen, hátul, az észlelői Land Roverben:
- Ghána (minden évszak, főleg forróság), 5 évesen, mutatom, hogy mekkora a szobám a bakancsomhoz képest, és a tábor koordinátái a Garminon:
- Abu Dhabi (nyár: forróság, sivatag), 6 évesen a homokozóban:
- Angola (nyár/tél, kellemes idő, sok eső a az esős évszakban), 9 éves lett, Air France és egy kivágott fa tönkje:
És hogy miért írok róla?
Mert sikerült a lelkébe látni :)
A mocsárban megmerülés után legalább félórán át verettem a tus alatt, és még tusfürdőt is kapott. Száradás után azonban még mindig meglehetős "illat" járta be a szobám, már ha illatnak nevezzük a penetráns, baromi büdös mocsárszagot.
Nincs mese - Emese -, gondoltam, szétszedem ahogy tudom és irány a mosógép.
Úgy is lett! (Ez pedig valami nemrég futott hülye reklámból van, úgy rémlik.)
Kiszedtem a talpbetéteket, behúztam a cipzárat és benne hagytam a fűzőket, kapott egy 3 az 1-ben kapszulát, majd rányomtam az automatát egy könnyed 28 perces programra. Hoztam csipszet az ebédlőből és mellé ültem a szerkezetnek azért, hogy ha gubanc keletkezne bármilyen formában, leverjem a biztosítékot.
Mert ugye mindig az a baj, hogy a gubancokat sosem lehet előre tudni, ahogy Füles is megjegyezte a Micimackóban: – Én nem mondom, hogy most éppen baleset történhetik. Mert
különös dolog ezekkel a balesetekkel. Soha még nem történt meg,
hogy mielőtt a baleset megtörtént volna, valami baj történt volna.
Csak éppen akkor.
Szépen forgatta a dob a bakancsokat, lötykölte, habzott, öblítette, ezek után egyedül a centrifugálástól tartottam, de valahogy sikerült úgy kibalanszolnia a dobot, hogy nem rázta szét az egész miskulanciát. Le a kalappal!
Azután három napon át száradt, szerencsére csak futó záporok tarkították a napos időt: amint kopogni kezdett a tetőn az égi áldás, kiugrottam és beszedtem őket.
És most mosás után, kiszáradva, összeszerelésre kész, de lássuk mit is rakott bele a Converse.
Egy 9 éves, gyakorlatilag (elméletileg pedig főleg) naponta nyúzott bakancs, mindenütt ép a varrás és az anyag (ez már egy bazi nagy mezei piros pont!):
A sarkaknál azért már látszik a kopás, no és az, hogy karikalábam van. Káobojos a nézésem, meg a járásom!:)
A felirat szerint olajálló, és amit még tudni kell róla az az, hogy nincs a talpában átszúrás gátló acélbetét, így a reptereken vidáman hussanok át. Többnyire.
Belül a kiszedett talpbetétek alatt a saroknál egy puha, rugalmas gumikorong csökkenti a lábat érő nyomást. Az a barna massza valószínüleg valami rugalmas ragasztó lehetett, bár sosem mozdult el a betét.
Hogy annak a pár zsínórnak mi a szerepe azt nem tudom, de valami biztosan van, mert mindkettőben ugyanilyen formában leledzik. Mivel majdnem végigfut a talp hosszán, arra tippelek, hogy a betéttel lehet valamiféle kapcsolata.
A saroknál, belül, sajnos kifeslett a bőr, ugyan még nem érzem a lábamon, de lassan csereérett lesz (sajnos ezt a típust már nem forgalmazzák).
A betétek. Felső részen sima tapintás, könnyedén csúszik be a zoknis láb a helyére, rajta két helyen zselé szerű folt, ezek még simábbak, megint csak egy ergonómiai plusz.
Így 9 évesen már lászik a viselés nyoma, de úgyis plusz egy zselés talpbetéttel használom a bakancsot (most került bele a második), szóval semmi gond.
A betétek alsó részén a saroknál egy ütéselnyelő anyag, a felirata szerint a hét minden napján, a nap 24 órájában harcol a fáradtsággal.
Újabb agitprop üzenet a nyelven:
Végül a bakancs Stock kódja, valamint a mérete. Utóbbi kissé csalós, mert ugye 43-as topán illik a lábamra, a tizenegy és feles pedig jóval nagyobb.
Aki azt gondolja, hogy a "W" a Wide, vagyis széles lábfejet jelöli, az sajnos téved, mert az usákoknál külön jelölik a női és a férfi méretet, jelen esetben az a "W" Woman, vagyis női számozás lesz, rendelésnél erre jó, ha figyelünk (hogy másban is eltérő-e a méretezés, annak nem jártam utána):
A fentiek alapján mit is mondhatnék?
Egy szó mint száz: imádom!
Ha versként születik, tuti ódaként zengene!
Már egy hete túrom a netet azért, hogy hasonlót találjak...
És akkor végül: hogy miért is annyira fontos a bakancs?
Mert így lépünk.
Terepen.
Kiszáradt patakmederben, mondjuk:
TADAAAAM!
Megtaláltam az utódot (mivel ezt már nem gyártja a Converse): REBOOK RAPID RESPONSE RB - RB8895
Men's 8" Stealth Boot with Side Zipper - Desert Tan
